Fotolexikon - fotoalbum

Az egész úgy kezdődött, hogy én még sosem jártam Mexikóban. Pedig ott most tombol a nyár, az emberek helyesek, a konyha finom, a tequila hívogató, ráadásul az útitársaság is felettébb exkluzív. Itt meg mi tart? Ezért lementem a pucerájba és visszakértem az ott garazsírozott repülő szőnyegemet, innentől kezdve csak el kellett rajta helyezkednem, elmondani a varázsigét és már hoppanáltam is Mexikóba. És tényleg ott most jó az idő, a népek kedvesek és mosolyognak. Ha minden nagyon erős is, de finom. A tequilára éppen nem emlékszem, de ez a kedves úti társaság miatt lesz. Mindenesetre egy gyors körsétára elviszem magammal, aki jönni akar. Szép nagy ez a szőnyeg, elférünk rajta mindannyian.

Ocozocoautla de Espinosa

A mi kis falunkat egyszerűen Ocozocoautla de Espinosának nevezik és Chiapas államban található. Ott, ahol már keskenyedik a kontinens és a Csendes– és az Atlanti–óceán szinte olyan távolságba kerül egymástól, mint Balatonszabadi–Sóstótól Almádi. Kis túlzással persze. Mert hát az arányok mások. Mexikóvárosból például egészen sokáig lehet autózni, míg ideérünk a nagy hegyeken keresztül. Jó ezer kilométer az út, különösen az eleje, a közepe és a vége izgalmas. Az eleje azért, mert autópályán haladunk és az autópálya mellett fiatalok és öregek rendeznek sajátos váltófutást, zarándoklattal összekötve. Te mész, mit mész, száguldasz a fizetős autópályán. Szembe veled — igen, szembe veled, bár kétségtelenül a szélső sávban — pedig emberek futnak, Máriát vagy Jézust ábrázoló zászlókkal, fáklyákkal. A hőmérő 32 fokot mutat árnyékban, a kipufogógáz mindent ellep, a szél is fújja a homokot, ezek meg csak itt szaladgálnak a robogó kocsik között és különösebben nem is hozzák lázba a helyieket. Az út közepe pedig a hegyekbe vész, majd háromezer méter magasra kapaszkodunk fel, de nem csak mi, hanem a méretes kamion is, amely nem gyorsítja a forgalmat. Még szerencse, hogy elég sűrűk az útjavítások, ott úgyis meg kell állni. Az út vége meg… Mert ha véletlenül elkövetnéd azt a könnyelműséget, hogy megkérdezel egy helybélit, merre is kell fordulnod, azon nyomban széles mosollyal, készségesen elmagyarázza.

Csak a negyedik–ötödik ilyen útbaigazítás felé kezdesz gyanakodni, hogy egyiküknek sem volt fogalma arról, mit kérdeztél. De annyira igyekezett elmondani. Aztán persze megérkezünk és a ranchónk (erről a későbbi részekben még bőséggel beszámolunk) előtt efféle idilli kép fogad. Minden valószínűség szerint, itt udvarlás történik. Mi drukkolunk nekik.
Az itt élő emberek egy jelentős része így vagy úgy indiánok leszármazottja. Előfordul az ilyesmi. Mexikó persze erősen katolikus ország, ami egyáltalán nem akadályozza meg a népeket, hogy azért a régi hagyományokban is bízzanak. Biztos, ami biztos. Ezért aztán érdekes megfigyelni, amint vasárnap a nagyszerű székesegyházba igyekvők egy része megáll a templom előtti téren tanyázó indián varázslóknál is. A szentség, a gyónás, a keresztelő, az kérem nagyon is rendben van. Különösen akkor, ha egy tolldíszbe öltözött, ágyékkötős fiatalember azért a szükséges varázsigéket már elmondta és némi készpénz átvétele után még varázsnövényekből készített csodafüsttel ármánykodik meg minket. Az indiánok egyébként itt a templom előtt nagy műsorral is készülnek. Peregnek a dobok, pattognak a kemény ritmusok, és a fáradt harcosok igyekeznek elszánt tekintetet vágni, mert attól azért mégiscsak jobban megy a bolt. Maja, azték, tolték kultúra lenne ez? Valószínűleg már ők maguk sem tudnák megmondani. Ez itt a helyi lobogó gatya, karikás ostorral és iPhone–nal.

A nénik és a bácsik

Nézegetjük az utcán szembejövőket. A piaci árusokat, a pincért a vendéglőben, a pilótát a helyi repülőjáraton, a régészt, akinek kertjében négyezer éves szobor lapul, a taxisofőröket, akik csak igen ritkán csapnak be, a helyi mulatónegyed kézen fogva járkáló, csókolódzó férfiait, a kacéran visszamosolygó nagy fenekű hölgyeket — na szóval az embereket. És arra a felismerésre jutunk, amire ilyenkor mindig szoktunk. Hogy ugyan az emberek sokfélék, de azért mégiscsak mennyire hasonlítanak úgy általában egymásra. Már ha konkrétan nem is. Főleg nem a K–Európában megszokottakra.

Leginkább azért, mert itt rád mosolyognak, kedvesek és megpróbálnak veled elbeszélgetni hosszasan. Amely tevékenységben az sem zavarja őket, hogy a társalgás egy korai szakaszában kiderül, mi egy szót sem tudunk spanyolul (na jó, köszönni meg italt kérni azért mégiscsak), ők meg általában nem nagyon beszélik a magyart. Így aztán teljes lelki nyugalommal megkérdem a fűszerespultnál ülő hölgyet, hogy erős–e a paprika? Amire ő felel valamit kedélyesen. Erre én, hogy de nagyon erős? Erre ő jön, mire én: ajándékba lesz leginkább, de a gyerekek is szeretik, otthon meg nincs ilyen. Ő ezt elégedetten nyugtázza, bár egyes megérteni vélt szavakból arra következtetünk, hogy most éppen azt fejtegeti, a következő Marsra induló expedíció is visz magával chilit, különösen most, hogy már majdnem biztos, hogy van élet a Marson. Mire mi megköszönjük ezt az utóbbi információt és csak annyit teszünk hozzá, hogy a kiszera méra bávatag. Ebben maradunk.

Se index, se fék

A mexikóiak úgy vezetnek, mint bármelyik normális déli nép. Előbb dudál, csak utána néz körül, index szóba sem kerülhet és a fék is hülyeség. Ha valahol valaki egy kis helyet lát, akkor gyorsan odatülekszik. Igaz Mexico City tízsávos útjain aki mamlasz, az hamar otthagyja a fogát. Az élet harc, és ez itt kiderül. Ami az úton folyik, a tökéletes káoszt idézi. Ámde olyan lehet ez mégis, mint az őrült beszéd. Mert valami rendszer azért mégiscsak van benne. Állítólag elég itt pár évet eltölteni és akkor már felfogható, miért ott fordul vissza a járdaszigeten keresztül a dzsipes csávó, miért balra indexel, amikor elég határozottan jobbra megy tovább. És így tovább. Elpuhulni, elbambulni itt nem lehet vezetés közben, de azért mégiscsak figyelnek egymásra. Valahogyan működik a dolog. Pedig amikor az országúton előzgetik egymást, akadnak kétségek bennem, amelyeknek hirtelen sikolyokkal adok hangot. Amúgy, ahogy az összes településen, a mi falunkban sem lehet száguldozni, hiába a nagy terepjárók vagy a szétesett régi kocsik. Ugyanis gyors egymásutánban következnek a jókora fekvőrendőrök, a helyiek topesnek nevezik ezeket. Mindenesetre, ha nem lassítasz, hopp, leszakad a kocsid alja, eltörik a sebváltó doboza vagy más efféle pedagógiailag hasznos büntetést kapsz. Aztán legközelebb meg majd nem ugrabugrálsz itt. Ha meg ráadásul rossz helyen fordulsz meg a kocsiddal és ezt észreveszi egy rendőr, akkor csúnyán meg akar büntetni. Még szerencse, hogy ért az emberi szóból és hagyja magát féláron megvesztegetni.

Vadul, katolikusan

Mexikóban nagyon sok a gyerek, a fiatal, az ember elsétál az iskolából kitóduló helyes fiúk és lányok mellett és nem érti, miből lesz itt az a sok csúnya felnőtt. Mert az igaz, hogy az emberek általában kedvesek, de hogy huszonéves koruktól nem szépülnek, az is empirikusan igazolt. És akkor is kedvesek, ha állítólag évente öt–hatezer ember esik errefelé áldozatául a drogkartellek bandaharcának. De ezt azért az átlag mexikói is csak az újságok szíves közléséből tudja, merthogy az az iparág szépen elkülönülni látszik a többitől. Rengeteg pár flangál az utcákon, ahogy az kell is. A katolikus erkölcsök nem akadályozzák meg szerencsére abban az ifjakat, hogy vadul csókolódzanak egy telefonfülke árnyékában, ha éppen ott szottyan kedvük ilyesmire.