Szinbád (igen, így írják a nevét), ha megkérdezték tőle, könnyedén felelte, hogy utálja az embereket. Mindenféle embereket, férfiakat és nőket, mert csak a baj van velük,meg félni kell tőlük, továbbá, büdösek, hangosak, pénzt kérnek, a markukat nyújtják, bántani akarják, kérni tőle valamit, kihasználják, továbbá becsapják.
De ha azt kérdezték tőle másszor, szereti-e a nőket, akkor Szinbád (igen, így írják a nevét), elandalodott, egy kicsit lehúnyta a szemét, ringatta a testét, talán még a szája szélét is megnyalta. Szerette a nőket –felelte ilyenkor -, a lányokat, az asszonyokat. Szerette megfogni a kezüket, meghallgatni a történeteiket, érezni az illatukat, vagy kibontakozva egy ölelésből megcsókolni a nyakukat.
Ha úgy kérdezték, Szinbád (igen, így írják a nevét), a férfiakat is szerette, akikkel inni lehetett, mulatni, beszélgetni a nőkről, hajózni velük messzi tájakra, ahol új kalandok várták őket. Vagy csak a baltával egyetlen csapásra kettéshasítani a fatömböt, esetleg atomerőművet építeni, vagy gyorsan kivenni egy vakbelet. Persze a legjobb, szállni a szelek szárnyán, reffelni a grószt, miközben a génua dudorodik. És a hajós tudja, rövidesen leánykarokban ringva mesél majd minderről.
Mert, ha még nem mondtuk volna Szinbád (igen, így írják a nevét), hajós volt valamikor. Gyakran járt csíkos tengerészpólóban (Zgyelaje v Bulgarii), olyankor kifeszítette a mellkasát és úgy remélte, talán most senki sem veszi észre a pockját, az őszülő üstökét, az éveket, amelyek ott szállnak mögötte tova.
De mindez nem is olyan fontos. Csak a képekről jut eszünkbe. A múlt héten Szinbád (igen, így írják a nevét), ezekbe a hölgyekbe volt szerelmes, amikor Sanghajban járt. Örökre.
Aztán jött egy új hét. Aztán még egy.
A sanghajok látszólag jönnek mennek, miközben a sanghajok örök(ök)
