Ő híres színésznő. Énekelni is szokott |
2020. november 8., vasárnap
2020. október 19., hétfő
Emléktábla a zsidókat mentő katolikus papnak
2020. október 15., csütörtök
Hévey Gyula terézvárosi plébános emléktábla avatása
Tisztelt egybegyültek!
Hévey Gyula plébánosra és bátor segítőire emlékezünk most. Akik például
szolgálhatnak arra, hogy amikor a diktatúra mindent maga alá hajt, akkor is van
választás. Az ember szabad akarata megmarad és ki lehet állni a zsarnoksággal
szemben, még akkor is, ha ehhez komoly bátorság szükséges.
Hévey történetére akkor bukkantunk, amikor a washingtoni US Holocaust
Memorial Museum megbízásából kezdtük el – Vági Zoltán és Noemi Szekely–Popescu
kollégámat kell említeni - Horváth Zoltán plébános úrék támogatásával kutatni ezt
a történetet.
Erdő Péter bíboros, prímás
Szécsi József dr.
Horváth Zoltán a mai plébános
Sebes József, Wallenberg Egyesület elnöke
Fekete László főkántor
Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi
Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke
Hévey hősiességének ismertetéséhez egy kortársát idézném. Lévai Jenő a
Vészkorszak egyik első magyarországi kutatója ezt írta naplójában:
„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi
Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt
alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba
kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett
erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg az áttérni
szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta
utca között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték
egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a
plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt ez a „hitbuzgóság”
a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt
a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a
templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy
elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák
ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.
Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni
szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével
többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak(…)A július–augusztusi
sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek
zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az
áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak.
A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó
értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a
jellemző mondat:
– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok
felkelni.
Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi
iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.
A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó
ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével
voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi
Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása
nagy volt, s a templom elhagyása után a templomgondnok a padokban néhány
katekizmust talált.
Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a
kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok
„a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.
Ahogy Karsai László professzor kutatásából tudjuk, aki
megtalálta Hévey egyik vallástanárának a beszámolóját, az akció valóban nem
volt veszélytelen, hiszen Tóth Alajos katolikus papot a nyilasok elfogták,
letartóztatták és megkínozták, amiért zsidóknak próbált segíteni.
S onnan is nyilvánvaló, hogy azok a papok, akik
vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot
kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, propagandakiadványokba
milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.
Ráadásul azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem
„megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik. Mégis kockáztattak, mert
hitük és emberségük kötelezte erre őket.
A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak
az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő
többsége levetette a kereszténységét, sokszor a zsidóságát is próbálta – de az
biztos, Hévey és kollégái tettét sokáig nem feledték, bízhattak benne, hogy mindig
akadnak Héveyhez hasonlóan segíteni készek.
Héveyt ez sem mentette meg, s bár pontosan sorsát nem
ismerjük még, annyit tudunk, a következő totalitáriánus diktatúra őt is
elsodorta.
Végül, ha az emléktáblára nem is fért
fel, de most hangozzon el azok neve – ahogy Vági Zoltán kutatásából tudjuk – akik
részt vettek ebben a bátran envezzük annak, ami, hősies akcióban: Keresztes Frigyes, Kiss Mihály, Dr.
Illés Imre, Schweitzer J?, Dr. Károlyi Károly, Gerőfy Béla, Páter Révay Tibor,
Páter Dittrich, Dr. Gusztáv Béla, Köhler Ferenc, Bordás Sándor, Páter Szay
Géza, Rózsavölgyi László káplán, Tóth Alajos. Szabó Andor, Kostek Jenő és
természetesen Hévey Gyula.
2020. október 12., hétfő
Lázár Ervin mesél - filmecske a Négyszögletű kerek erdőből
2020. augusztus 24., hétfő
Focilabda kapedliből
Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.
Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók.
Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista
szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig.
Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak
Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek
biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a
magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben
Kamenyec-Podolszkijban.
A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több
mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú
városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik
polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia
ideje.
A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel
vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál
Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés,
Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a
hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság
története itt.
Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a
megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy
emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a
legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a
legutóbbi ukrán-orosz háborúig.
A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik
– mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók
az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű
felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.
Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen
rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb
kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha
szükség lesz rá.
És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.
-
Git sabesz – köszönök neki.
-
Git sabesz – felel és várakozóan néz.
Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább?
Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:
-
Jó szombatot hát, beenged?
Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a
kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja,
hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A
szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit
eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori
használóikra, az itteni zsidókra.
A tető készen van, a vízelvezetést
megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra
vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A
pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés,
honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a
további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem
lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott
zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a
holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.
Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor
tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították
a további pusztítást.
A zsidó motívumokat részben régi képek
alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály
szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.
Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az
ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt
kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a
gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s
miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor
elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy
visszajönnek.