Lévai Jenőről szóló könyvemben (Lévai Jenő és a zsidósors) részletesebben írok erről, ez csak egy részlet a per 60. évfordulóján, a teljes könyv itt érhető el:
Az Eichmann-ügyről1960 után sokfelé jelentek meg
írások a magyar sajtóban, a Népszavában egy 14 részes, aláíratlan cikksorozat
látott napvilágot, a Magyar Nemzetben Komlós János írt többször a perről. Az Új
Élet is meglehetős alapossággal számolt be a történtekről, ahogy a Népszabadság
is, amelyben Koncsek István nemcsak tudósításokat, hanem a hétvégi számokba
riportokat, színes jegyzeteket is közölt a perről, és Izraelről, meglehetősen
barátságos hangnemben.
Lévai Jenő – aki mint holokauszt történész
került elő, s Eichmann elfogása után rögtön megjelent egy írása a történetről a
Néoszabadságban - érdekes helyen tűnt fel. Az Ország-Világ című hetilapban
közölt 1961 januárjától kezdve 14 héten keresztül Eichmannról fényképekkel
bőven illusztrált cikkeket. Az Ország-Világ a Magyar-Szovjet Baráti Társaság
lapja volt ugyan, de afféle képes-könnyed, olvasmányosnak szánt kiadvány.
Messze nem tartozott a „fontos” orgánumok közé, ugyanakkor nagy példányszámban
jelent meg. Nem számított az értelmiség kedvencének, de bulvárlap hiányában,
sokan forgatták.
Az írássorozat nagyrészt Eichmann haifai
börtönében tett vallomását veti össze más dokumentumokkal, tényekkel, a
szerzőtől megszokott lendületes, olvasmányos stílusban. Arról nincs tudomásunk,
honnan ismerte Lévai a vallomásokat. Egy máshol megjelent cikkében csak ennyit
mond erről: „Tekintettel arra, hogy az Eichmann több ezer oldalas vallomásának
a lényegét ismerem...” [1]
A tizedik rész után már alapvetően nem
Eichmann-nal foglalkozott, hanem Kasztner Rezsővel és Joel Branddtal.
Kasztnert, 1957-ben a nyílt utcán Izraelben agyonlőtte egy túlélő zsidó, miután
az izraeli Legfelsőbb Bíróság felmentette őt a kollaboráció vádja alól. Joel
Brand közreműködött egy olyan tárgyalásban, amelyben Eichmann kiengedett volna
zsidókat, ha cserébe árut, elsősorban teherautókat kap a szövetségesektől.
Lévai Kasztnert, de főleg Brandtot, kalandornak írja le, a vállalkozást
komolytalannak, olyannak, amely vagyonosokat esetleg megmenthetett, de a
„kis-zsidókat” nem. Állítja, részben saját kutatásai alapján számol be
minderről, s az eredményiről, az izraeli nyomozó hatóságokat is tájékoztatta,
„azok kérésére”.
(Mint láttuk, Kasztner dehonesztálása a
magyar külügyi kormányzat propaganda-ötlete volt. Lévai ennek csak immel-ámmal
tett eleget. S hozzá tartozik, hogy Kasztnert máig igen ellentmondásosan ítélik
meg Izraelbe, és világon is.)
A sorozat utolsó részének végén tűnik fel
ismét Hans Globke, mint olyan, akit Eichmannon túl súlyos felelősség terhel a
zsidók meggyilkolásának a megszervezésében, de erről senki sem vesz tudomást.
Részletesebben írt Globkéról egy az Új
Életben megjelent cikkében, amelyben hosszan sorolja azokat, akik szintén
elkerülték az igazságszolgáltatást, bár súlyos bűnök terhelik őket.[2]
Egy szintén az Új Életben megjelent cikk
utalásából azt is tudjuk, hogy Lévai részletesebben taglalta Globke bűnösségét
a Jüdische Rundschau című bázeli lapban, állítva személyesen vett részt több a
németek megszállta országban a zsidók deportálásának jogi előkészítésében.
Globke ezután helyreigazítást kért a svájci laptól, amely annak helyt is adott,
de a főszerkesztő a hozzá írt megjegyzésében „pontról pontra” cáfolta Globke
védekezését.[3]
Egy Népszabadságban megjelent tudósításból
arról is tudunk, hogy Lévai interjút adott az NDK tévének, amelyik egy
dokumentumfilmben foglalkozott Globke fasiszta múltjával. „Az NDK
televíziójának adásában nyilatkozott Lévai Jenő magyar újságíró, az Eichmann
Magyarországon című könyv szerzője is. Lévai Jenő elmondotta, hogy dr. Kern
Aurélnak, a Horthy belügyminisztérium egykori vezető tisztségviselőjének
kijelentése szerint Globkénak része volt a magyarországi zsidók deportálásának
előkészítésében is. Kern 1954-ben Svájcban elmondotta Lévainak, hogy Globke
1942-ben Magyarországon járt és Hitlerék megbízásából követelte a «zsidókérdés
végleges megoldását.» Azaz a magyarországi zsidók végleges kipusztítását. 1944
márciusában, tehát a német megszállás idején, újra Magyarországon járt
ugyancsak a zsidókérdés elintézése ügyében.”[4]
(Egyébként Lévai később is meglehetősen
sok cikkben írt azokról, akik a náci rendszer emberei voltak kisebb-nagyobb
vezető posztokon – s később karrierjük már a demokratikus NSZK-ban
folytatódott. Az izraeli kommunista párt lapja a a Kol Haam és nyomában az Izraelben megjelenő
Népszava is részletesen beszámolt arról, hogy Nyugat-Németország izraeli
követségeén dolgozott egy bizonyos „dr. Török”, aki a Lévai felkutatta okmányok
szerint korábban magyar diplomata volt Berlinben és a fasiszta magyar kormányok
lelkes híve, aki 1944. október 15-e után is hivatalában maradt. .[5]. de még számtalan hasonló cikket
sorolhatnánk fel.)
Egy cikkében így ír arról, hogyan került
Izraelbe az üggyel kapcsolatban.
„Selinger ezredes körútjáról hazaérkezve,
külön hálás köszönettel emlékezett meg a magyar Külügyminisztérium nyújtotta
segítségről. Ezek után ért az a
megtiszteltetés, hogy előbb a «Liska 06» majd az Eichmann per vádhatósága részéről
dr. Gideon Hausner főügyész felkértek, hogy «magyar szakértőként» legyek
segítségükre. Külügyminisztériumunk engedélyével utaztam Jeruzsálembe, s voltam jelen a
főtárgyaláson is. A vádhatóság 4 tagjának egyes ülésein, valamint a per
folyamán a magyarországi deportálással összefüggő kérdések speciális vádlójával
dr. Gabriel Bach főügyésszel sűrű megbeszéléseken adtam információkat.”
Egy a per idején Jeruzsálemben tartott
előadásán Lévai elmondta, hogy kutatásai miként járultak hozzá Eichmann több
közeli munkatársának a megvádolásához, majd hozzátette, „legnagyobb küzdelme
azonban a ma Németországa
kormányának központi alakjával, a bonni
birodalom államtitkára, dr. Hans Globke ellen folyik. (…) szerzett okmányokat
és bizonyítékokat Globkénak a magyarországi zsidóság elleni tevékenységéről és
arról a kapcsolatról, amelyet ebben az akcióban Eichmannal tartott fent. Ezek
az okmányok - mondotta – Hausner
államügyész asztalán vannak és tőle függ, hogy
a per folyamán mikor és milyen formában – nyilvánosságra hozza-e őket”[6]
Általánosan elterjedt nézet, hogy Lévai
volt az, akinek a magyar hatóságok engedélyezték, hogy Jeruzsálemben tanúként
is részt vehessen a perben. Azonban egyelőre nincs ismeretünk olyan hivatalos
iratról, amelyben az ő neve ezzel kapcsolatban szerepelne. (A már idézett
külügyminisztérium feljegyzés a párt belső köreihez tartozó Betlen Oszkárt
nevezi meg, mint akit ki kell küldeni megfigyelőnek a tárgyalásra.)
Az Új Keletnek viszont megérkezésekor
Lévai azt mondta, hogy mint megfigyelő fog részt venni az Eichmann per további
tárgyalásán, miután éveken keresztül foglalkozott a perben szereplő anyaggal és
1946-ban Bázelben dr. Kasztnerrel is
találkozott, akitől mentőakciójára vonatkozólag többrendbeli anyagot kapott.
„Lévai a birtokában lévő dokumentumok és bizonyítékok közül többeket az izraeli
ügyészség rendelkezésére bocsátott és -
mint mondotta – a magyar zsidók tragédiájának ügyében a jeruzsálemi Jád Vasem
intézménnyel is szoros kapcsolatot tart fent.”[7]
Viszont máig megvan Lévai hagyatékában
héber nyelvű, 0853 sorszámú sajtóakkreditációs kitűzője, amelyen az 1961.
június. 26-i kezdő dátum áll.
Lévai Görögországon keresztül utazott
Izraelbe. Ám – a korabeli sajtónyilatkozatok szerint – Athénban ellopták a
kofferjét, amelyben a tanúvallomásához szükséges iratokat vitte. A hivatalos
Magyarország a gyanút a nyugatnémet vagy a görög titkosszolgálatokra próbálta
terelni a lopás ügyében[8]. Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében azt is felveti, hogy
esetleg a hivatalosságok nem tartották elég meggyőzőnek azokat az adatokat,
amelyek alapján Lévai Hans Globke bűnösségét is szóba hozta volna, s lopásra
hivatkozva próbáltak kifarolni az ügyből. Ugyanakkor, mint majd látni fogjuk,
Lévai azt mondta, dr. Ferencz Tibor vallomásával kapcsolatban akarták
meghallgatni és ehhez hozott volna iratokat.
Az Új Kelet cikke szerint: „Eichmann
kétségtelen bűnösségét igazolják Lévai Jenőtől ellopott okmányok. Az athéni
hatóságok semmit sem akarnak tudni a budapesti közíró aktatáskájának gyanús
eltűnéséről. Globke és dr. Hans Merten görögországi működésére vonatkozó iratok
is voltak a csomagban.”[9]
És itt megint álljunk meg egy pillanatra.
Hiszen lehet, hogy egy apró lépéssel megint közelebb kerülünk ahhoz, milyen
iratok, bizonyítékok lehettek Lévainál.
Hans Merten Lévai szerint a „Globke ügy
egyik legsötétebb fejezetének, a görögországi deportálásoknak a koronatanúja”.[10] S Lévai szerint Globkénak nagyon aktív
része volt 60 ezer ember elpusztításában, akiket 1943-ben Görögországból
elhurcoltak.
Merten felelős volt soktizezer
görögországi zsidó deportálásáért, el is ítélték. Lévai Berlinben kereste fel,
magyar származású feleségét ismerte, s nyugat-berlini tartózkodása alatt
„harmadmagával és egy magnetofonnal”
felkereste. (Sajnos, az nem derül ki, ki volt az a két ember még, aki
elkísérte, ahogy azt sem tudjuk hová lettek a magnófelvételek. Talán
követségiek, vagy a BM emberei. Talán valamelyik, akár titkosszolgálati
levéltárban van még nyoma a beszélgetésnek.)
Lévai a cikkben leírja, hogyan vették rá
Mertent, hogy beszéljen nekik – miközben ő is bűnös volt ezekben az ügyekben.
A lényeg röviden, hogy Merken mint a
tesszaloniki katonai igazgatás vezetője belement abba, hogy ha a helyi zsidók
hatalmas összeget fizetnek neki, akkor nem deportáltatja őket. Ám mindez szemet szúrt Eichmannak, aki
személyesen ment ellenőrizni a deportálásokat. Merten bevette volna őt is az
üzletbe, d Eichmann nem mert egyedül dönteni, eligazítást kért berlini
feletteseitől, ahonnan az a válasz jött, hogy deportáltasson - küldjön a
halálba – mindenkit. Ez a válasz pedig a Himmler minisztériumában vezető
beosztást töltő Globkétól származott.
A háború után Görögországban Merten
letartóztatták, elítélték, két és fél évet ült –s úgy érezte Globkéék dobták
fel és próbálták elhallgattatni egy görög börtön mélyén, ezért is számolt be a
történtekről Lévainak.
Merten vallomáshoz Lévainak más
bizonyítékai is voltak – akár tehát ez is a csomag része lehetett. Más kérdés,
hogy a perben, mint azt látni fogjuk, az izraeli hatóságok elsősorban
Eichmannal akartak foglalkozni és nem általában mindenkivel, aki egykor bűnös
lehetett – még akkor sem, ha többek között Lévai tevékenységének köszönhetően
akár komoly anyagjuk is lehetett minderről.
Az Új Kelet cikke szerint „120 okmánynak a
fénymásolata, valamint tanúvallomások voltak, amelyek mind igazolják Eichmann
bűnösségét. S ezeket Lévai az Eichmann per tárgyalásán akarta bemutatni. Olyan okmányokat, „amelyeket különböző magyar
állami intézmények bocsátottak a rendelkezésére.”
Ezzel együtt, máig nem tudjuk pontosan,
mit is vitt magával Lévai. Az Új Kelet beszámolójából úgy tűnik, másolatok
voltak nála – talán az az anyag, ami a könyvében is szerepelt, s talán Endr
Lászlóék perének a jegyzőkönyvrészlete.. És ha másolatok, akkor azok vagy
könnyen pótolhatóak voltak, vagy már amúgy is az izraeli hatóságok
rendelkezésére álltak. Ez annál is inkább valószínű, mert pótolhatatlan,
eredeti dokumentumokat nyilván nem is adtak volna át, illetve a különösen
lényeges iratokat nyilván diplomáciai futárpostával juttatták volna el.
És valóban, mi lett a táskával?
Mint látjuk a táska sorsa az ügy
szempontjából közel sem olyan lényeges, de kétségtelenül a Lévaihoz kötődő
egyik legismertebb történetté vált.
Az Új Kelet már idézett cikke szerint a
görög Olympic légitársaság alapos vizsgálatot rendelt el, hogy hol cserélték el
a csomagot. „Kiderült, hogy ilyen csere nem történt, ami megerősíti a gyanút,
hogy táskát ellopták. A repülőtársaság
kártérítést ajánlott fel Lévainak.”
A Népszabadság tudósítása szerint az
Interpol is bekapcsolódott a táska után nyomozásba.[11]
.
A per főügyésze, Gideon Hausner ugyanakkor
a következőket írja könyvében Lévai szerepéről: „Már folyt a tárgyalás,
amikor mindenfelől elárasztottak bennünket tanúskodási ajánlatokkal, de az
ilyen késői ajánlkozásokkal már nem tudtunk mit kezdeni. Némely esetben ez nagy
vesztségnek bizonyult. Lévai Jenő például már későn érkezett meg
Magyarországról, s jóllehet sok személyes tapasztalatról tudott volna beszámolni,
a bíróság elutasította azt a javaslatunkat, hogy hallgassák ki utólag, a
bizonyítási eljárás lezárása után.”[12]
Szó sincs bőröndről, ellopott iratokról.
Ugyanakkor az is érthetetlen, ha Lévai olyan fontos lett volna, miért nem
sikerült vele egyeztetni az időpontot.
Lévai, nem sokkal halála előtt fogott
neki, hogy lektorálja Hausner könyvének magyar kiadását. Betegsége miatt nem
ért a munka végére. Ezzel együtt nincs nyoma annak, hogy
cáfolta volna a kötetben megjelenteket,
amelyeket minden bizonnyal olvasott.
(És még valami. Nádas Péter nagy ívű
regényében, a Párhuzamos történetekben, ha irodalmilag stilizált formában is,
de szerepel az iratokkal teli táska athéni ellopásának a története.)
Az Eicmann per teljes jegyzőkönyve sok
forrásból elérhető. Lévai neve is felbukkan ezekben. (Mi most a továbbiakban
egy angol nyelvű forrásra hivatkozunk.). A 75. tárgyalási napon, 1961. június
20-án jelenti be a per ügyésze, hogy „Lévai Jenő Izraelbe érkezett. Ő a szerzője
a jól ismert könyvnek, a Magyar zsidóság fekete könyvének és más a
holokausztról szóló könyveknek. Ő be tud számolni Endre és Baky tárgyalásáról.”
Az ügyész a bíróság engedélyét kérte, hogy
meghallgathassák a tanút a tárgyalás e késői szakaszában.
Lévait az ügyész Dr. Ferencz Tibor
vallomásával kapcsolatban kívánta meghallgatni. Ugyanis néhány héttel korábban
a bíróságon tanúként megjelent Dr. Ferencz Tibor. Ferencz nem akárki volt, a
háború után a magyarországi népfőügyészség vezetőjeként hozzá tartoztak a
háborús és népellenes ügyek is. Ferencz volt az, aki ügyészként órákkal Endre
László és Baki Ferenc kivégzés előtt beszélt a halálraítéltekkel. A jeruzsálemi
tárgyaláson az 1957 óta Izraelben élő, vallomását magyarul megtevő Ferenczet[13] arról kérdezték, hogy milyen kapcsolat
volt Eichmann és a deportálásokért magyar részről fő felelősnek tartott Baky
László és Endre László államtitkárok között.
Ferencz azt mondta, hogy „Az utasításokat
a vádlott (Eichmann) adta, és a vádlottnak jelentettek” az államtitkárok.
Megerősítette, hogy a halálos ítélet
végrehajtása előtti utolsó pillanatokban is ezt mondták neki Bakyék. Ám arra
már nem emlékezett, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott-e Eichmann
neve. Mint mondta, rengeteg ügy volt akkor, mindegyikért ő volt a felelős, nem
emlékszik a részletekre. Ám azt megerősítette, hogy készült szó szerinti
jegyzőkönyv is, amely a tárgyalás után „titkos levéltárba” került. Arra a
kérdésre, hogy vajon ez még hozzáférhető-e, azt felelte, nem tudja, az biztos,
hogy az ötvenhatos forradalom során sok háborús bűnös is kiszabadult és
igyekezett a bizonyítékokat megsemmisíteni. Ezután Halevi bíró azt kérdezte a
vádat a magyar ügyek tárgyalásában képviselő Bach helyettes főügyésztől, hogy
kértek-e dokumentumokat Magyarországtól. Bach arról számolt be, hogy egy hosszú
listát adtak át a magyar kormánynak a tudomásuk szerint fellelhető iratokról és
könyvekről. Kaptak is dokumentumokat, igaz, nem azokat, amelyeket kértek.
Kijelentette, az izraeli külügyminisztérium útján felkérik a magyar kormányt,
küldje meg az Endre-Baky-Jaross per jegyzőkönyvét, mire a bíró kijelentette, ha
mégsem kapják meg, akkor szóbeli vallomással is beérik.
Ezek után, mintegy erre a bírói
kijelentésre reagálva jelentette be az ügyész pár nappal később Lévai Izraelbe
érkezését. Azt akarták, tanúként számoljon be arról, neki Ferencz Tibor
korábban említette, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott Eichmann neve.
Az elnöklő bíró mindenesetre meglehetősen
meglepődve kérdezte az ügyészt, hogy valóban azt kívánja-e Lévai Jenőtől mint
tanútól, hogy számoljon be arról, amit Ferencz Tibor elfelejtett.
„Azt mondja, hogy ez a megerősítése lenne
Ferencz Tibor vallomásának?” – kérdezte Landau főbíró, mire az ügyész azt
felelte: „Igen. Semmi több. Egy különbséggel. Amíg Dr. Ferencz Tibor nem volt
meggyőződve arról, hogy Eichmann nevét említették, addig dr. Lévai felidézi,
hogy a vádlottak az Endre-Baky perben említették Eichmann nevét.”[14]
A továbbiakban kiderül, az ügyész már
korábban kijelentette, hogy nem kíván több tanút meghallgatni. Ennek ellenére
úgy foglal állást, hogy Lévait mégis meghallgathatják. Ha a bíróság ezt mégsem
kívánja, akkor esetleg csatolhatják a bizonyítékokhoz azokat az iratokat,
amelyek Magyarországon jelentek meg a sajtóban az üggyel kapcsolatban. Ugyanis,
a hivatalos kérésükre azt a választ kapták Magyarországról, hogy a releváns
jegyzőkönyvek nyilvánosan megjelentek. A bíró megkérdezte, mennyire hitelesek
ezek, az ügyész szerint a Kommunista Párt tette őket közzé, amit nevezhetünk
hivatalos közzétételnek is[15]. Majd azt mondta, ha nincsenek is itt a
dokumentumok, Lévai kihallgatható ezekben az ügyekben.
Ezek után Servatius védőügyvéd azt kérte a
bíróságtól, hogy utasítsa el Lévai tanúkénti meghallgatását, hiszen ő csak
arról beszélhetne, hogy valakitől mit hallott.
Ezek után a bíróság 82. számú közbeeső
határozatával úgy döntött, hogy a tárgyalásnak ebben a szakaszában nem veszik
figyelembe Lévai bizonyítékait, és nem fogadják el a magyar kommunista párt
újságjában megjelenteket sem, addig amíg azok eredetiségéről megfelelően nem
tudnak megbizonyosodni. [16]
(Ma már hozzáférhető a magyarországi
Endre-Baky-Jaross per szinte teljes jegyzőkönyve. Karsai László és Molnár Judit adta közre
1994-ben a Cserépfalvi Könyvkiadónál. Ebből kiderül, hogy Lévai jól emlékezett,
valóban az Endre-Baky-Jaross perben többször elhangozott Eichmann neve, mint
aki a zsidókkal szembeni akciók végrehajtását német részről szorgalmazta a
magyar hatóságoknál. A vádlottakon túl részletesebben beszélt erről például
Edmund Veesenmayer volt követ, 198. oldal.)[17]
Az Új Kelet is beszámol Lévai
megjelenéséről, bár meglehetősen kurtán-furcsán fejeződik be az írásnak a
Lévairól szóló része, nem adva végülis magyarázatot arra, miért nem hallgatták
meg.
„A tárgyalás fél kilenckor kezdődött. Arra
számítottunk, hogy kilenc órára az elnök a védelem első tanúját[18] Adolf Eichmannt fogja szólítani. De a
számításokba hiba csúszott.
Hausner főügyész azt kívánt a bizonyítani,
hogy a budapesti népbírósági
tárgyalásokon a magyar zsidóság két főhóhérja, Endre László és Baky
László – igenis – hivatkoztak Eichmannra, akitől a gettók felállítására és a
deportáló vonatok elindítására vonatkozó parancsot kapták. Ebből a célból be akarták terjeszteni a
Népszabadság június18-i, vasárnapi számát. [19]
Ugyanakkor kéret a bíróságot, hogy
hallgassa ki tanúként a tárgyalóteremben tartózkodó Lévai Jenőt, a
magyarországi vészkorszak történészét, aki történetesen ismeri Endre és Baky
siralomházi vallomásait. Közben az idő elhúzódott Landau elnök szünetet rendelt
el.”
A Népszabadság tudósítója szerint
valójában a védelem akadályozta meg Lévai meghallgatását. Ugyanis végig azt
próbálták bizonyítani, hogy Eichmann csak egy apró csavar volt a nagy
gépezetben, nem rajta múltak alapvetően a dolgok, s Lévai ezt cáfolhatta volna.[20]
Lévai – bár a perben, mint láttuk, végülis
nem hallgatták ki – azért elmondta Izraelben, amit a tárgyalóteremben is
kifejtett volna, ha megkérdik és újabb részleteket tett hozzá a „táskaügyhöz”.
Tel Avivban az Idős Dolgozók Szövetségének a székházában tartott egy előadást.
„Mint az események szemtanúja, megerősítem
dr. Ferencz Tibor állításait. Ezt okmányokkal is igazolhattam volna, amelyeket
a bíróság is kért Ferencz vallomása idején és az ügyészség azt nem tudta
produkálni. Én magammal akartam hozni ezeket az okmányokat,. Június 6-án érkeztem Izraelbe és a
repülőtéren kiderült, hogy csomagjaim melyek három és fél kiló okmányt
tartalmaztak, nem érkeztek meg a gépen. (…) Ezeknek az okmányoknak a hiányában nem tettem tanúvallomást az Eichamnn perben. Az utolsó
napig vártunk, hogy közben a csomagok talán előkerülnek. Most azonban a
vádhatóság befejezte bizonyítékainak az előterjesztését és így a
kihallgatásomra már nem kerül sor.”
Lévai jeruzsálemi útjának van még egy,
meglehetősen homályos, magyarázata.
Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében
azt írta, hogy „Történészberkekben viszont akkortájt az a szóbeszéd járta,
az izraeli utazásra ácsingózó Lévainak azzal sikerült felvétetnie magát a tanúk
listájára, hogy a per ügyészének, Gideon Hausnernek bizonyító erejű
dokumentumokat ígért arról, hogy Eichmann 1944-ben Budapesten saját kezűleg ölt
meg egy a kertjéből almát lopó kamasz fiút. Kétségkívül világszenzáció lett
volna, ha az állítás bebizonyosodik, a »fehérgalléros« tömeggyilkosról
közismert volt, hogy egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”[22]
Mint említettük, Hausner ennek
ellentmondóan számolt be Lévai útjáról, s a tárgyalás jegyzőkönyvei is cáfolni
látszanak ezt a pletykát. Arról is több tanú beszámolt, hogy Eichmann nem
egyszer személyesen ellenőrzött kivégzéseket, kivégző helyeket. Vagyis jóval
túlment egy „csirkenyak kitekerésén.“
Az Új Kelet a „zsidófiú” budapesti kivégzése kapcsán
felidézi, hogy Eichmann „elmeséli emlékirataiban”, hogy milyen volt, amikor
zsidók géppuskás kivégzését ellenőrizte, s a gödörbe parancsolt legéppuskázandók
közül egy asszony megpróbálta felemelni egy vagy kétéves gyermekét akit szintén
agyonlőttek. „Olyan közel voltam, hogy amikor hazamentem megtaláltam a
kabátomon a gyermek koponyájából kifröccsent véres agyvelőt.”[23]
Arról is vallott kihallgatásán, hogy
„részt vettem magam is ilyen gázautós kivégzésen. Oly borzalmas hatással volt
rám, hogy rosszul lettem. Le kellet szállnom, s utamat alig tudtam folytatni
azon az autón, noha már megszabadult terhétől.”[24]. Lévai azt is leírja, hogy Eichmann maga ellenőrizte,
a kifejlesztett gáz miként öli meg az áldozatokat a sobibori tábor kísérleti
gázkamrájában. Van beszámoló arról is, miként ellenőrizte az auschwitzi
gázkamrák üzemeltetését, személyesen megtekintve, amint a hullahegyekből
kihúzott emberek száját feszítővassal szétfeszítve, kitördelik az arany
fogakat. Vagyis, a perben annak bizonyítása különösebben nem lehetett fontos,
hogy „egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”.
Ugyanakkor az „almalopás” története
valóban elhangzott a tárgyaláson, csak éppen nem Lévaitól.
Abraham Gordon[25] tanú beszélt az esetről. Igaz, az ő
történetében cseresznyelopás gyanúja miatt öltek meg Eichmannék egy
fiatalembert.[26] Gordon részletesen és alaposan beszámolt
az általa látottakról, több keresztkérdésre is válaszolt, s vallomása egészében
összeszedettnek és hitelesnek tűnt.
Amúgy Eichmann csak annyit felelt a
vallomás után, hogy „Szemenszedett hazugság. A tanú valószínűleg téved.”
Az
állítólagos gyilkosság bizonyításához tehát nem kellett Lévai. Könnyen lehet,
hogy „történészberkekben” csak az sajnálták, nem ők számolhatnak be az
eseményekről Budapestnek az elegáns jeruzsálemi King David hotelből, ahol Lévai
lakott.
Annál is inkább, mert ezt a történetet a
magyar sajtóban Sós Endre dobta be, az Új Élet című zsidó felekezeti lapban.
Sós nem egyszerű újságíró volt, hanem 1957-től 1965-ig a magyarországi zsidóság
világi vezetője, mint a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) elnöke.
Ráadásul, ma már biztosnak látszik, jó kapcsolatban állt a magyar belügyi szervekkel
is.
Sós az Új Élet 1960. június 16-i számában
„Eichmann és Mengele” című írásában számol be a történetről, igaz, nála
barackot lop a munkaszolgálatos áldozat. Sós tanúként Paul Sugart nevezi meg,
aki „jelenleg a bécsi Operaházban énekes, nemrégiben Budapesten járt, és
elmondta, hogy a német megszállás idején asztalosként dolgozott az egyik
munkaszolgálatos alakulatnál” -- s így volt szemtanúja az esetnek. Bár az ő
beszámolója szerint nem Eichmann verte agyon az áldozatot, hanem az emberei.
Vagyis, ha a bíróság még akart volna az
ügyben tanút, akkor ott lett volna neki Paul Sugar is az alma-, cseresznye-,
baracklopási ügyben. Ráadásul Lévainál sehol nincs nyoma, hogy foglalkozott
volna ezzel a történettel.
Ezzel a legendával tehát le is
számolhatunk.
*
A tárgyalás után Lévai írt egy
összefoglalót, A magyarországi deportálásokról az Eichmann per fényében címmel,
amely a Yad Vashem történelmi sorozatának ötödik köteteként jelent meg. S
nagyrészt a már ismert tényeket, az általa idézett dokumentumokat hasonlította
össze Eichmann vallomásaival a tekintélyes szakfolyóiratban.
[1]
Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke, Új Élet, 1961. március 15.
[2]
Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke,, Új Élet, 1961. március 15.
[3]
Hiába tagad Globke, a tömeggyilkos, Új Élet , 1960. november 1.
[4]
Nemes János: Globke Budapesten is tevékenykedett, Népszabadság, 1961. május 9.
[5] Török megszüntette apjával a kapcsoaltot
amikor az, második házasságában zsidó nőt vett feleségül, Népszava. Izrael,
XIV. évfolyam 1 szám, 1966. április 18.
[6]
Népszava, Izrael, 1961 június 25.
[7]
Lévai Jenő Izraelbe érkezett, Új Kelet
[8]
Esti Hírlap, 1961. június 21.
[9]
Új Kelet, 1961. június 21.
[10]
Lévai Jenő: A koronatanú megszólal, Népszabadság, 1961. április 9-,
[11]
A magyarországi deportálások az Eichmann-per középpontjába, Népszabadság, 1961.
június 24.
[12]
Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben, Budapest, Európa, 1984
[13]
Dr. Ferencz meghallgatása itt megtekinthető:
http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=F2D7AF65-5B85-42F3-B61D-1753CDBA24AE
[14]
http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-01.html
[15]
Annak nem sikerült még nyomára bukkanni, milyen dokumentumokra is célozhattak.
[16]
http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-02.html
[17]
Karsai László- Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per, Budapest, Cserépfalvi,
1994.
[18]
Perrendi okokból Eichmann tanúnak is minősült saját ügye tárgyalásakor
[19]
Ez nyilvánvaló elírás. A Népszabadságban
a hivatkozott cikk egy héttel korábban, június 11-én jelent meg. A
18-ban csak egyetlen írás volt található a lap kiküldött tudósítójától, aki a
kettéosztott Jeruzsálem életéről számolt be.
[20]
Koncsek László: Eichmann tanú vall – Eichmann vádlott érdekében, Népszabadság,
1961. június 25.
[21] Lévai Jenő fontos okmányai eltüntek Budapest
és Ludd között, Új Kelet, 1961. június 20.
[22]
Murányi Gábor: Bőröndhistóriák, HVG, 2012. 46. szám
[23]
Az agyvelő a kabátra fröccsent, Új Kelet
[24]
Lévai Jenő: Milliók gyilkosa, 4. rész, Ország-Világ, 1961. február 11.
[25]
Abraham Gordon vallomása megtekinthető itt:
http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=373FD894-52B4-4CB4-A357-BACFA36484FD
[26]
F. K. Kaul: Az Eichmann ügy, Budapest, Kossuth Kiadó, 1965
