2014. október 13., hétfő
2014. október 8., szerda
Betiltsuk e fajgyűlölő konferenciát - azaz hol játsszunk a tűzzel
Kedves Barátaim,
Az csak természetes, hogy tisztességes ember nem lehet
fajgyűlölő. A történelem bebizonyította, hogy a fajvédő ideológiák,
szónoklatok, vagy akár konferenciák nyomában hamarosan könyvmáglyák gyúlhatnak,
vagy akár tömeggyilkosságba torkolhat mindez a sokak szemében ártatlannak tűnő
fecsegés.
A jövőbe tekintve (Tardos János fotója) |
Több kitűnő ismerősöm is felvetette, többségük e mai hatalom
híve amúgy, hogy most mit kell arénázni, hát a bölcs vezető betiltotta ezeknek
a fajvédőknek a konferenciázgatását itt – kár ajvékolni, meg pánikot kelteni,
meg az ország rossz hírét terjeszteni – ez is csak afféle szokásos önijesztgetés.
Mert szerencsére van itt egy bölcs vezető, akinek helyén a szíve és betiltja,
amit be kell.
Ezeknek az ismerőseimnek szívesen felidézem a régi viccet
Sztalinról. Bizonyára ismerik. Amikor az egyik kisfiú este meséli az anyukájának,
hogy képzeld ma ott fociztunk a Vörös Téren és találkoztunk a Sztalin bácsival,
aki tényleg olyan jó és bölcs, mint ahogy azt a Pravda írja. Mert amikor
kiszállt a kocsijából és éppen felé szállt a labda, akkor finoman, aranyosan
visszarúgta nekünk.
Mire a mama: de hát Szergej, mi ebben az a különösebb jóság?
-
Hát, hogy közénk is lövethetett volna.
Mert sajnos az sincs jól, ha vezéri kegy és kedv dönti el,
mikor ki és mit mondhat egy olyan, természeténél fogva szabad városban, mint
Budapest. És ez még akkor is így van, ha történetesen most mi itt valamennyien
úgy gondoljuk, hogy nem szabad, hogy ilyen alakok itt Budapesten demonstrative gyűlésezzenek.
Nézzük egy másik irányból most egy pillanatra meg a dolgot.
Természetesen a szólás szabadsága a legfontosabb alapjogok egyike. Látjuk,
miként veszik el ezt tőlünk a legkülönfélébb furmányos módon napról napra.
Pénzzel, hatalommal, erőszakkal, árulással.
Akkor nem az lenne a természetes, hogy mi, akik tudjuk,
milyen fontos a szólásszabadság, kiálljunk akár a nekünk nem tetsző, utálatos
agy ellenszenves nézetek mellett is?
Ha már orosz viccet idéztem az előbb, akkor ebből a kultúrkörből
vegyünk egy másik mondást.
Szikrából lobban a láng.
Igen, tudjuk, a nagy, pusztító tűzvészeket sokszor valóban
csak egy apró szikra indítja be.
Ám ne legyünk beszariak. Hiszen nem lesz minden kis
szikrából láng. A szikrák többsége, kipattan, majd azonmód elhamvad. Kár vele
törődni.
De pontosan tudjuk, hogy mikor lesz az apró szikrából, láng vagy esetleg még elolthatatlan tűzvész is. Akkor, ha tűzveszélyes helyre esik az a szikra, olyan helyre, amelyik amúgy is könnyen lángra kaphat. „Elég neki egy szikra is…” – mondjuk ilyenkor.
De pontosan tudjuk, hogy mikor lesz az apró szikrából, láng vagy esetleg még elolthatatlan tűzvész is. Akkor, ha tűzveszélyes helyre esik az a szikra, olyan helyre, amelyik amúgy is könnyen lángra kaphat. „Elég neki egy szikra is…” – mondjuk ilyenkor.
És sajnos Magyarország ma olyan hely, ahol sokfele igazán
fogékony közeg alakult ki arra, hogy a szélsőjobb ,a fajvédelem szikrájából tűz
legyen.
Benzintartályok között, ahol kilocsogott az üzemanyag nem
nagy ötlet még egy szikrát sem csiholni. És, hogy ennyi veszélyes, ha úgy
tetszik, gyúlékony anyag van körülöttünk, abban alapvető a felelőssége annak az
embernek, aki most könnyedén kijelent, tessék elzavarni ezeket a fickókat innen.
De bocsánat. A mi hazai fajgyűlölőink meg hogy kerültek a
parlamentbe? Milyen néma kuss volt, amikor egyikük a zsidók számbavételét
vetette fel, vagy amikor a másikuk a magyar szélsőjobb kedvelt és szokásos
vérvádját vette elő, hogy talán Tiszaeszláron mégiscsak a zsidók vették vérét
egy kis keresztény leányoknak. Középkori vérvád a parlamentben és mindenki
hallgat napokig?
És milyen sunyi hallgatás övezte a hat ember életét követelő
rasszista gyilkosságsorozatot?
Nem tudom, észrevették-e, de ma a Jobbik az a párt, amelynek
a legtöbb dolog teljesült a programjából. Ellenzékből. Igaz, ezeket a Fidesz valósította
meg. A keleti nyitás a baltás gyilkos felé, a központosított hatalom, az oktatás
elfoglalása, a bankok megrendszabályozása, az állam mindenhatósága, a korona
büntetőjogi védelme egy (volt) köztársaságba és hosszan sorolhatnánk. – mind
mind ott szerepet a Jobbik programjában. Rohanunk a diktatúrába.
És ne legyen kétségünk afelől, hogy a Jobbik, amelyik most persze
látván a kudarcot, kihátrál emögül, de valójában virtigli fajgyűlő párt.
A gárdák, roma honfitársaink terrorizálása, a sajtójuk, mind
mind jól mutatja ezt.
E két pártnak tehát alapvető felelőssége van abban, hogy
afféle „gyúlékony hellyé” vált Magyarország.
Ezért kell nekünk sokkal, de sokkal óvatosabbnak lennünk.
Mert mi történne egy olyan országban, ahol él a boldog
közmegegyezés, hogy nem engedünk a szélsőségeseknek, a fajgyűlölőknek?
Mondjuk ott, ezen a boldog helyen, összejönne pár ilyen
alak. Ledarálnák régről ismert, általunk joggal megvetett, szövegeiket,
meginnának pár üveg jó bort, aztán legfeljebb huzatnák a cigánnyal. Később,
jönne a kijózanodás, és mindenki hazamegy, felejtse el. Nem történt végülis
semmi.
De miért nem ilyen helyekre járnak konferenciázni? Ahol nem
kellene bújkálniuk, könnyedén menne az egész? Miért éppen ide, hozzánk?
Valószínűleg azért, mert azokon a helyeken a népharag
sodorná el őket, vagy csak mindenki kiröhögné, gúnyolná őket. Érthető, hogy
elkerülik az ilyen részeit a világnak.
Nem jobb odamenni, ahol azt remélhetik, bőven akadnak
elvtársaik, támogatóik, híveik? Ahol találhatnak olyanokat, akiket a mocskos
zászlójuk alá toborozhatnak?
Ahol a politikai klíma olyan, hogy remélhetik, sokak
szívében kedves vízhangot ver a fehér keresztény felsőbbségről való szónoklat?
Ahol egy templomban, a város egyik főterén, egy olyan
embernek állítanak szobrot, aki százezrek haláláért visel politikai
felelősséget? Ahol akadnak politikusok,
papok, úgynevezett köztiszteletben álló közéleti emberek, akik szívük szerint
maguk is felszólalnának egy ilyen eseményen?
Nem jobb itt packázni akár még a rendőrséggel is, ha azt
remélhetik, hogy itt értő fülekre találnak?
A feladat tehát barátaim sokkal nehezebb annál, mint hogy
most elzavarjuk innen ezeket a potenciális gyilkosokat. Mert ezt egy kialakuló
diktatúra rendőrsége, ha kell, szakszerűen és gyakorlottan megteszi. Ez csak
nyers erő, gátlástalanság kérdése.
A mi feladatunk ennél sokkal,de sokkal bonyolultabb.
Ha kell a hatalom, ha kell a közvélemény többségével szemben
is, kemény, kitartó, ha úgy jobban tetszik sziszifuszi munkával eltakarítani
innen azt a bizonyos gyúlékony anyagot, amelyet egy szikra esetleg lángra
lobbanthat.
Mi kell ehhez?
(Drelyó Ági felvétele) |
Úgyhogy ezeken kell változtatnunk. Bizony, milyen szép
civileknek való feladat, hogy ha az iskolarendszer szegregálja a gyermekeinket,
elválasztja őket egymástól már az oktatás során, hogy később könnyebben
lehessen egymás ellen uszítani őket, akkor mi azt nem hagyjuk. Létrehozunk,
működtetünk olyan szervezeteket, ahol az együtt tanuló, játszó gyerekeknek már
fel sem különösebben tűnik, az egyikük „ilyen” a másikuk „olyan”.
És onnan is sejtem, hogy van esélyünk ilyesmikre, hogy látom,
ez a kormányzat milyen ádáz dühvel támad a civil szervezetekre, mert tart
attól, hogy éppen ők – vagyis hát mi – keresztülhúzhatjuk a számításaikat és
mégsem lehet a társadalom minden tagját szembeállítani egymással,
Időnk nincs sok, ma még talán túl sokan sem vagyunk. De
sebaj.
Mert előbb utóbb úgyis olyan „tűzbiztos” hely lesz
Magyarország, ahová nem is lesz kedvük idejönni az efféle alakoknak, vagy ha
mégis, hát már csak legyinthetünk rájuk.
És afféle utóiratként még valami.
A zsidó hagyomány szerint
perceken belül itt a Jom Kipur, amelyik egy fontos határnap.. Az elmúlt
napokban akik úgy vélték, hogy a nagy számadáskor nem a jók könyvébe kerültek,
azok Jom Kipur kezdetéig, azaz ma este hatig,, ha belátták vétkeiket és
elhatározták, hogy jó útra térnek és nem vétkeznek embertársaik ellen sem, azok
még bekerülhetnek az igazak,a jók könyvébe.
Van még egy körülbelül jó óra meggondolni a dolgot.
Címkék:
Budapest
2014. október 6., hétfő
2014. október 5., vasárnap
Nyári emlék - Vitorlázás az Adrián
Címkék:
Horvátország,
vitorlás
Hely:
Dubrovnik, Horvátország
2014. szeptember 28., vasárnap
Észtország - az ismétlés kedvéért
Magyarország bezárta észtországi nagykövetségét. Jó nagy butaság, de nem az egyetlen. Ez alkalomól idézzük fel, milyen is Észtország. (Nagyon jó, amúgy.)
2014. szeptember 26., péntek
Páratlan párosok Izraelben
Címkék:
Izrael,
izrael2014
Hely:
Izrael
2014. szeptember 24., szerda
A sófár és Anna Ráhel Puyi
Ismerjük meg történetünk szereplőit, kik rövidesen, mintegy
véletlenül, keresztüllépve téren és időn, e lap végén találkozni fognak.
Itt van rögtön egy sófár. (שופר) Egy közönséges, kicsit
kopottas, sokat megélt sófár. Talán itt-ott már le is pattogzott róla pár
kicsiny darab. A hangja is rekedtebb a nagy átlagnál, ami nem is csoda, mert
nem mai darabról van szó. A kos, aki egykor büszkén viselte, talán egy
évszázada is már megvált ettől az ékétől. A sófár aztán hosszú időkig hallata a
tkiát, a svarimot de legjobban persze a truát- a kilenc apró szaggatott hangot
szerette. Úgy érezte, ebben ő a legjobb közel és távol, s alig akad sófár, aki
ezt hozzá hasonlóan tudná hallatni. Talán egy kicsit el is bízta magát. Aztán egy
szép napon valaki hopp felkapta, hányódott itt, ott, míg végül hosszú-hosszú
mellőzöttség után valakinél előbukkant, aki legyintett és túladott rajta. Így
került a kirakatba.
Történetünk másik szereplője Anna Ráhel, de otthon
kiskorában a Putyi névre is hallgatott. Bár mint a tolakodó felnőttek okoskodó
kérdésére általában megjegyezte, kis mutatóujját figyelmezőleg felemelve, hogy
a Putyi az csak becenév. Anna Ráhel Putyi a nagyobb ünnepeken elment a
szüleivel, a rokonaival a templomba. Ezt
nemcsak azért szerette, mert ilyenkor együtt volt a család, a nagyszülők, a
nagybácsik és nénik, de még a kedvenc unokatesók is. Hanem azért is, mert
jöttek néha a barátnők, akikkel lehetet fecsegni és arról ábrándozni, ha egy
kicsit nagyobbak lesznek, akkor őket is elengedik Szarvasra, mert már a Bella Sára
is mondta, hogy az irtó jó, és kár lenne kihagyni.
Harmadik szereplőnk dr. Adler Illés, korának híres rabbija,
aki ismert volt arról, hogy mindig magyarul prédikált. Született Zentán 1868-ban,
Budapesten halt meg 1924-ben. Héber tanulmányait Pakson, Balassagyarmaton és
Pozsonyban, világi stúdiumait magánúton végezte. 1891-ben Kiskunfélegyháza
papja lett, néhány esztendő múlva a szépséges Óbudára került. Tizenegy évig
működött itt, mikor Pestre hívták meg rabbinak, a nevezetes Pollák Eleázár
helyére. A Rombachban korának sztárja lett. Nagy ünnepeken sereglettek az
emberek, hogy meghallgassák, és nem csak a zsidók. Kora ifjúságában már az
Egyenlőség munkatársa, több dolgozata jelent meg itt és más felekezeti
lapokban, valamint az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat és az Országos Magyar
Izraelita Közművelődési Egyesület évkönyveiben. A háború alatt tábori lelkész
volt őrnagyi rendfokozatban. Egyszer az Operaházban egy igazi Habsburg főherceg
tisztelget neki és meghívták IV. Károly koronázására is. Különösen a kabbala
területén alkotott jelentőset, de magyar és héber irodalmi elemzései is
népszerűek voltak. A visszaemlékezések szerint jópár sófárral rendelkezett –
otthon is tartott egy kicsikét.
Persze a történelem viharai a sófárokat is megviselték. És
különben is, annyi minden elveszett, eltűnt – ki figyelt egy még oly szépszavú
sófárra is.
Aztán néhány évvel ezelőtt, egy csendes őszelőn, pár nappal
Rase Sóne előtt, történetünk egyik hőse, Anna Ráhel, akinek a Putyi legfeljebb
csak, ha a beceneve, a Szent István park környékén biciklizett. Természetesen
korához illően szoros atyai felügyelettel, de mert Anna Ráhel (a Putyi csak
becézéskor) fegyelmezett gyermek, egy kicsit előre is mehet egyedül, mert a
járdaszéleknél lassít és körülnéz.
Nos, ez a fegyelmezett Anna Ráhel (és mi még azt is tudjuk,
hogy családi körben Putyi néven is közismert) egyszercsak eltűnt. Nagy izgalom
persze nem tört ki, de azért mégiscsak hol lehet ez a kölök? Aztán pár perc
múlva a felügyeletével megbízott édesapja ( na jó, neki Bungyur volt a
beceneve, de kérem, ezt ne adják tovább, ha lehet maradjon köztünk, most már
régen doktor úr, meg híres filmes, nem biztos, hogy örülne neki, ha elterjedne)
meglátta, amint leánya egy kis kirakatva tapadva bámul valamit.
-
Papa, mi az az izé ott?
-
Melyik izé Putyi? Akarom mondani Anna Ráhel?
-
Itt elől, ez az izé, ez a trombita szerű.
-
Jaj Anna Ráhel, hogy mondhatsz ilyet. Hiszen te is
tudod, mi ez. Ez egy sófár, tudod, amit Ráse sónekor fújnak meg.
-
Ó igen. És mik ezek a krikszkrakszok itt az oldalán?
-
Ezek?
No és itt álljuk meg egy
pillanatra, mielőtt teljes terjedelmében kibontakozik ez a furcsa harmadik típusú
találkozás. A kétezer-tizes éveket írjuk, itt a Szent István parknál.
És akkor a doktor úr megtörli az
okuláréját, még egyszer megnézi az előtte vibráló betűket, de persze nem hisz a
szemének Hosszú pályája során maga is megírt számtalan csuda történetet,
kalandos filmforgatókönyvet, fantasztikus novellát. De ez azért ezekbe is sok
lett volna, ami itt megesett
A sófár oldalán – de gondolom ezt
már sokan kitalálták – kopottas, de jól olvasható betűkkel oda volt karcolva:
Dr. Adler Illés főrabbi tulajdona.
És, hogy mi ebben a meglepő vagy
a csodálatos? Hát egy kis sófárnak is kell, hogy legyen gazdája. Ha dr. Adler
Illésé volt a sófár, amely most a zsidó régiségeket áruló boltba került, hát az
övé volt.
Csakhogy. Anna Ráhel (Putyi) ükapja
volt az a bizonyos dr. Adler Illés. Tőle tűnt el valamikor, lassan egy
évszázada ez a sófár – talán egy mohó samesz őrizte meg a jobb időkre – s
került vissza aztán másnap boltnyitáskor a család tulajdonába. Hála annak, hogy
Anna Ráhel – igaz véletlen, ha vannak
olyanok egyáltalán – kiszúrta.
Úgyhogy a sófároknak is megvan a
maga csodálatos története. Elveszik, kalódik majd a déd- és ükunoka, ha a
véletlenül is de megleli. Vigyázunk rá.
Lassan itt lesz az ideje megfújni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)