Broáf a piszoárba Fenyővel

A Sajtóstúl a házba című könyv kapcsán beszélgettünk.

A CEU-ért

Hanna és Péter a színre lép és rögtön el is válik

Valamikor, a történelem előtti időkben, úgy a kétezres évek legelején írtam a Hanna és Péter ciklust. Miután minden szerda délig kellett egy anyagot szállítanom doktor Borosnak, jó pár részt megélt.

Ugyanis egy évben ötvenkét hét van, ötvenkét szerdával. A Szabad Lexikon ráadásul vagy nyolc-tíz évig rendre megjelent minden szombaton a Népszava Szép szó mellékletében. És minden szombat előtt van egy szerda. Persze, ebben a reménytelen betűfolyamban a Hanna és Péter csak egy kis múló epizód volt. Én mégis szerettem őket, közelről ismertem a gondolataikat. A szereplőknek, a sztoriknak mind akadt valami valóságalapja, de hogy pontosan mi, azt talán már csak Pistivel (lásd doktor Boros) együtt tudnánk felidézni. De tulajdonképpen mindegy. Hol Hanna voltam, hol Péter hol meg Kovács János, aztán cseréltünk, de hogy mit mire, már a jó ég tudja. Hol ő, hol én, hol egyikünk se. Alkalmanként, mindketten, Ahogy a Ráckerthez is lehet, már lábjegyzetet kellene adni. (És Hannának tényleg van két gyereke, de lehet hogy már három, az idő az múlik, és persze a szimfónia sosem készül el igazából, de hogy mi is az, majd egy későbbi részből világlik ki. De csitt.)
Akkor vágjunk is bele.

V. válás – olyasmi, amit házasság vagy/és szerelem előz meg. Válni lehet férjtől/feleségtől vagy éppen szeretőtől is.

*

A kocsmában ültek megint, de többen csak alkoholmentes sört ittak. Ők sem a régiek már. A nőkről beszéltek. Pontosabban a válásokról. Karcsi szerint egy nő éppen olyan, mint egy kocsi. Kétszer örülünk neki. Egyszer, amikor megszerezzük és egyszer, amikor megszabadulunk tőle. Karcsi, miközben három feleséget és jópár szeretőt fogyasztott el – egyszerű szerelőből egy autószalon tulajdonosává küzdötte fel magát. Most egy nagy terepjáróval jár és évente egyszer, a thaiföldi út előtt megy, felíratni a Viagrát.

Robi, miután második feleségét otthagyta, egészen fiatal lányokra specializálódott. Három-négyhetente újít, mint mondja, nem akarja nagyon megszeretni őket, mert akkor sokkal vacakabb, mikor úgyis elmennek. A lánykák annyira nem bánkódnak, csak az az egy, aki hónapok óta telefonon zaklatja azóta is, állandóan belezokogva a kagylóba. Ezt a zokogót egyébként Robi majdnem mégis feleségül vette, mert helyes, szép és szereti a Robit, de aztán inkább arra jutott, kihasználja ezt a maradék néhány évet. És felcsípte a zokogó lányka húgát.

De félre a régi történetekkel – söpörte arrébb a korsókat Péter – engem a múlt héten hagyott ott a Hanna.

-       Az a gyönyörű testű, isteni mellű, nagyon jó fenekű, csillogó gombszemű, igazi kiskirálylány? – kotyogott közbe az évek óta boldog házasságban élő Kovács János, és izgalmában megnyalta a szája szélét. – Akiről mindig azt mesélted, hogy a legjobbakat lehet vele bulizni és egy tündér az ágyban?

-       Az. Múlt szerdáig minden a legnagyobb rendben ment. Megbeszéltük, hogy másnap megint táncolunk előbb egy nagyot, mielőtt egymáséi leszünk. Aztán csütörtök délben elhívott ebédelni és minden különösebb átmenet nélkül közölte, hogy előző este, amíg én a konferencián ültem, bepasizott. Valami jólmenő csávó.Bocs. És viszontlátásra. Este már nem együtt megyünk táncolni, két hét múlva nem velem utazik Rómába – amire pedig hónapok óta készültünk. Futtában megcsókolt, hogy azért továbbra is nagyon szeret és már el is tűnt. Én meg elsírtam magam, hogy utoljára éreztem a nyakából szálló illatot.

-        Sírni? Te? A híres cinikus állat? – szólt bele megint Kovács János, mert neki mindig bele kell szólnia.

-       Ő! – vágta hátba az okoskodó Kovácsot Robi, s közben arra gondolt, hogy nahát milyen kár. Ő is hogy megkedvelte ezt a mindig mosolygó lányt, pedig egyszer kikapott tőle az unicumivó versenyben.

-       És tudjátok – mi volt a legvacakabb? – kérdezte Péter

-       Hogy fel kellett hívnod csütörtökön valamelyik korábban hűtlenül elhagyott szeretődet, ha nőt akartál – vélte Kovács János. De Karcsi majdnem megpofozta. Tudta, neki is hiányozni fog Hanna.

- Az – párásodott el Péter, híres cinikus tekintete -, hogy tegnap felugrottam hozzá, elhozni a könyveimet, a fogkefémet, és a maradék kotongumikat. Nagyon édes volt, és próbált lelket önteni belém, meg vigasztalni. Aztán, ahogy régen, kikísért az előszobába. Ott, ahogy 3 éve távozóban mindig, megsimogattam a mellecskéjét. Gondolkodás nélkül, nyomban kaptam egy pofont, ahogy egy idegen férfinak is adna, ha az így tapperolná. És mind a ketten, ebből az ösztönös mozdulatból értettük meg, tényleg vége.

(És a java még csak most fog jönni. 

Mondhatnánk szép szóval: folyt. köv.)

Bacher Iván a Láng tékában

Bacher Iván a Láng Tékában. Főleg az étkezéssel kapcsolatos könyveiről mesél. Meg minden másról.

Magyar - zsidók Kelet-Indiában

Egy közkeletű vélekedés szerint, mindenhol élnek magyarok. Egy másik széles körben elterjedt nézet szerint, akárhová mehetünk a világban, ott találunk zsidókat. És ha ezeket a premisszákat vesszük, akkor egyértelmű a konklúzió: Igen, mindenhol akadnak a Földön magyar zsidók.

Tételünket most empirikus módon nagyszerűen tudjuk bizonyítani. A Pesti Sólet 2014. decemberi számában irtunk arról, miként éltekzsidók az egykori Kelet-Indiában, azaz Jáván, Szumátrán és Celebesen. Ebben beszámoltunk arról, hogy a zsidó kolóniák elsősorban a XIX. század végén alakultak itt ki, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át. Európából leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából érkeztek. Akkor azt is hozzátettem, hogy azon az amszterdami kiállításon, ahol az életüket bemutatták, arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.

Pedig, a maga módján vonzó helynek tűnhetett, bár valóban, távolinak. Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élnie a zsidóknak, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat. Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet, egy idő után internálták, táborokba zárták a zsidókat. A felszabadulás után az indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek itt.

Persze a „zsidó aranykor” korában sem éltek itt sokan zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben. De mégiscsak valami.

És gondolom, már többen kitalálták, bizony Magyarországról odaszármazottak is próbáltak a világ e különös szegletén új életet kezdeni.

A Pesti Sólet egyik olvasója Jakabné Kádár Zsuzsa osztotta meg velünk családja történetét és néhány fotót.

Sok természetesen a tisztázatlan pont ma még. De talán másnak is eszébe jut valami, talán egyszer a részletekről is többet megtudunk.

Most csak annyit, hogy olvasónk nagymamájának a fivére, Géza, a numerus clausus miatt Bécsben kényszerült orvosi egyetemre járni, mint annyi tehetséges zsidó fiatal, akit elüldöztek Magyarországról. Bécsben tanulni akkoriban sem lehetett olcsó mulatság ezért az édesapja – visszaemlékezőnk dédapja – juhtúrót küldött általános egyenértékesként, hogy annak eladásából próbálja tanulmányai költségét fedezni hősünk. Ám Bécsben akkoriban valahogy nem nagyon keresték a magyar juhtúrót.

Ekkor afféle direkt marketing ötletet dobtak be. Sorra járták barátaikkal a szóba jöhető boltokat és aziránt érdeklődtek, lehet e juhtúrót vásárolni. A szegény osztrákok bevették az élelmes magyarok trükkjét, egekbe szökött a juhtúró iránti kereslet, s így aztán sikerült kitermelni a tandíjra valót.

Az egyetem sikeres elvégzése után hősünk elnyerte a Holland Királyi Társaság egy pályázatát, s Jávára került orvosnak. Hamarosan nem is mást gyógyíthatott, mint magát a szultánt.

A szép karrierhez egy feleség is dukált. Ám Géza bácsi nem tudott olyan egyszerűen hazaugrani Jáváról nősülni, ezért egy itteni barátját kérte meg, hogy itt a nevében vegye feleségül régi menyasszonyát Reneet. Aki persze később csatlakozott a doktor úrhoz.

Géza bácsi aztán többször is visszalátogatott Magyarországra, 1939-ben halt meg, s ma a Kozma utcai temetőben nyugszik.

A szultán fiával

Legnagyobb bánatunkra, a történet itt megszakad. Sőt, a részleteket sem tudjuk. De ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer még előkerülnek újabb epizódok.

Az eredeti amszterdami kiállításról, amely a kelet-indiai életről számolt be, az is kiderült, hogy sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál is. S ami talán meglepő, szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti az amszterdani kiállítás, hogy néhány tudományos ember, művész és újságíró is kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets Israel címen.

És persze magyarországiak innen sem maradhattak el.

*

És még egy érdekesség. A 2014. decemberi cikkünk megjelenése óta kezünkbe került egy kötet, amely a Surinamon megtelepedett zsidók korai életéről szól. (The Jewish Nation in Surinam, edited by R. Cohen, S. Emmering, Amsterdam, 1982.) Ez a felettébb érdekes könyv tovább árnyalja a képet. Kiderül belőle, hogy Surinamon már az 1600-as évek közepén megjelentek az első zsidó telepesek. A vándorbotot azért kellett megragadniuk, pert a portugál területnek számító Brazíliában 1654-ben megtiltották a zsidóknak az istentiszteletek megtartását. Így aztán az akkor már holland fennhatóság alatt lévő Cayenne-n telepedtek le. Ahol nemcsak szabadon imádkozhattak, de bizonyos önigazgatási jogokat is kaptak. Aztán, amikor ezt a területet pár ével később a franciák szerezték meg, továbbálltak Surinam-ra. Komoly szerepük volt a sziget gazdaságának a felvirágoztatásában, többek között azokat a korszerű mezőgazdasági technikákat alkalmazták, amelyeket még Brazíliában tanultak el. Az első cukormalmokat is ők készítették.

A gyarmati évek viharaiban jöttek és mentek itt az emberek. Annyit tudunk, hogy 1694-ben 93 „portugál” zsidó, és 10-12 „német” zsidó família élt itt. Mondanunk sem kell, hogy a viszony a két csoport között gyakran volt feszült.

Ezzel együtt sokáig szépen és dinamikusan fejlődött a közösség – de erről, egyszer majd máskor.

(A cikk előzménye itt olvasható)

(Pesti Sólet, 2015. május)

Sajtóstul a házba - Vigyázat sértődésveszély - Sajtóstul a házba!

Sztorik, történetek, vidám mesék és gyilkosságok - médiatörténelem a maga módján. Pikó András és Pálinkás Szűcs Róberttel beszélgettünk a  Sajtóstul a házba című könyvről a Klubrádióban.
Vigyázat sértődésveszély! Pár barátot most megint elveszítettem.

A zsidó temető Szabadkán

Így történt a merénylet a Nemzeti Bank ellen - Matolcsy hősiessége

Egy ködös, holdtalan éjjel sötét kaftánba bújtatott, borostás férfiak gyülekeztek egy csatornafedél fölött, valahol az amerikai nagykövetség melletti utcában. Az egyikük transgender nemű szíriai homokos volt, aki szabadidejében a Magyar Idők című lapban pirossal húzta alá mindazt, ami nettó hazugság volt benne, majd a teljesen vörössé vált lapot kitűzte az Auróra ágyúja mellé harci lobogónak.

A másikuk a kaftánja alatt mindig kockás inget viselt, KDNP-s politikusok kisleányokhoz és kisfiúkhoz fűződő viszonyával viccelt, s hogy tetézze, volt egy cigány barátja is.

Nos, ez a barát, ez a telepi cigány, ez is itt volt velük, elméleti fizikusként végzett, de Los Alamosból hazahúzta a szíve – most már évek óta, mint a társadalom hasznos tagja közmunkán árkot tisztított, szemetet söpört az öt elemit némi protekcióval elvégzett CÖF-ös munkavezető hangos nógatása mellett, aki persze szigorúan megtiltotta, hogy mindenféle krikszkrakszokat firkáljon a rövid pihenőkben a jegyzetfüzetkéjébe, amit  a szemétből kikapart papírdarabok összefűzésével nyert, mert nyilván ezek ellenséges dolgok, amelyeknek nincs helye egy becsületes és munkaalapú társadalomban.

Szóval, meglehetősen vegyesnek volt mondható a társaság. Ráadásul, volt náluk egy feszítővas, egy NAV-hoz bekötött pénztárgép és egy az alkotmány asztaláról elcsent Orbán Viktor beszédeit tartalmazó, dedikált kötet is.

És amikor a borzongató éj homályában a holdat teljesen eltakarta egy sötét felleg, hármas füttyszó hangzott fel az amerikai követség egy világos ablakából, s szinte ezzel egy pillanatban egy ürgebőrbe varrt Wass Albert kötet landolt előttük a kövön.

A kötetben, amelyet láthatóan nem sokan forgattak még, pár betű alá volt húzva. Ezeket összeolvasva először a Felcsút szó tűnt fel, majd a titkos utasítás, Obama, kelt mint fent. Pir burg pár káp aláírással.

Mikor ideértek, egy szemvillanás nem sok, lefeszítették a csatorna tetejét –a roma fizikus azon nyomban eladta egy MÉH használtvas telepen – számolt be az esetről később a közszolgálati tévé -, ahol már ott állt Orbán Viktor időközben feleslegessé vált egész alakos olimpiai szobra.

Egy patkányjáraton keresztül jutottak be a Magyar Nemzeti Bank féltve őrzött épületébe. Ugyan két tüzér dandár, egy lövész hadosztály, egy  páncélos gárdaezred valamint egy rakétás magasabbegység védte aznap éjjel Matolcsy György birodalmát, bizony a gonosz efféle erőivel ők sem bírtak.

Annál is inkább, mert egy fekete macska is csatlakozott hozzájuk, akit társai Belzebubnak szólítottak.

Nos, e kis csapat határozott, biztos léptekkel, de a fal mellett sunnyogva haladt előre, belső árulás következményeként hamar elérve Matolcsy György sztupáját, amit két hatalmas Buddha őrzőt. Belzebub odavillantotta tolvajlámpáját, mire a Buddha szemében lévő vasúti forgalomirányító készülékből kilopott szemafor üveg a Stop Stop szót hunyorogta  a rosszban sántikáló csapat tagjaira.

Tolvajkulccsal kinyitották a  szentély ajtaját, s ott keleti füstölők, Buddha szobrok rejtekén, megkerülve ott a háremben élő, sudár szép aligazgatókat, nemzetközi titkárokat, és feleség jellegüket már régen elvesztett hívogató, fedetlen keblű kereszténydemokrata hölgyeket, besurrantak a legbelső szentélybe.

Itt őrizte a nemzeti bank elnöke, Matolcsy György a Szent Grált, amely leginkább egy eldobott, összegyűrt, kiürített kólásdobozra hasonlított. De a megátalkodott gonosztevőket ezzel nem lehetett becsapni. Tudták, ebből ivott egyszer a legnagyobb kis vezető. S azóta, akinél ez van, az a világ ura.

Körbeállták a szent tárgyat s direkt visszafelé elénekelték az olimpiai himnuszt, miközben hátul még fityiszt is mutattak karmos ujjaikkal.

S a gonosz varázslat bizony megfogant. S a rontás nyomán a  Puskás Akadémia kis híján kiesett az NB 1-ből, Tállai András még a nyomtatott nagybetűket is elfelejtette, a felcsúti vasút elnöki pullmankocsiját megette a rozsda, szalmonellás lett a kolbász Orbán doktor kerítésében, senki sem utalt TAO pénzt a héten a kedvenceknek s még Mészáros Lőrinc sem nyerte meg a lottó ötöst, pedig azt már évek óta mindig ő szokta.

És persze kis híján minderre egy banki pánik is kitört – nyilván erre ment ki   a játék, direkt Obama és Clinton asszony utasítására, akik egy sarki pizzázóból élőben követtek az FB-n az eseményeket, miközben gyermekhússal ízesített fokhagymás-ananászos pizzát szeleteltek maguknak.

De ekkor ott termet fess, magyaros mentében, kócsagprémes fövegben a snájdig Matolcsy György, kezében két közpénzzel, amit rögtön zsebre is vágott és leleplezte az egész összeesküvést.

Így állt helyre a világ rendje egészen a délutáni újabb gyógyszerosztásig.

Humor a Holocaustban

Már a cím is veszélyes: Humor a Holocaustban, vagy talán inkább a Holocaust idején. Pedig igazán komoly munkáról van szó, az izraeli Chaya Ostrower könyvéről, amely alcíme további eligazítást ad a mű tárgyát illetően: Ez tartott minket életben. Mármint a humor, a művészet, az emberiségbe vetett hit.

A szerző, pszichológus-kriminológus, PhD dolgozatában foglalkozott ezzel a kérdéssel a Tel Aviv-i Egyetemen és ezért kapta meg a doktori címet. Könyvben is megjelent elemzése (angolul Chaya Ostrower: Humor int he Holocaust, It Kept Us Alive, Jeruzsálam, Yad Vashem, 2014.) alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket éveken keresztül folytatott a haláltáborok túlélőivel.
A beszélgetéseket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a humor afféle lelki ellenállás része volt a szörnyűségekkel szemben a gettókban, a munka- és haláltáborokban. A téma kockázatos, több szempontból is. A tömeggyilkosságok sora, egy nép kiirtásának (majdnem sikeres) története nehezen fér meg a közgondolkozásban a humorral, vékony jégre merészkedik, aki ezzel foglalkozik.

Arról nem is beszélve – arra is vigyáznia kell, nehogy a holocaust tagadói arra használják fel írását, hogy lám, nem is lehetett az olyan szörnyű, ha még viccelődni is kedve volt az embereknek, Ostrower ügyesen kerüli ki ezeket a csapdákat, felemlítve azt, hogy a humor közismerten nagyon fontos szerepet játszik az ember lelki védekező mechanizmusában, s talán ez a leghatásosabb eszközök egyike is a szörnyűségek elviselésében.
Ugyanakkor egy interjújában elmondta, amikor Auschwitzba látogatott, maga is megrendült azon elgondolkozva, vajon szabad e Auschwitz és a humor kérdését egy lapon emlegetni. Egyetemi kollégái is óvták a témától, azt tanácsolva neki, foglalkozzon valami mással, ebből lehetetlen lesz ledoktorálnia. Ráadásul a holocaust ügye Izraelben is szent. Korábban soha, senki nem mert még csak hasonló kérdésben sem publikálni. S tény, hatmillió ember módszeres legyilkolása minden, csak nem humoros. Ugyanakkor – teszi hozzá – tény, a humorérzék és talán a kultúra segíthetett abban a túlélőknek, hogy valahogyan mégis elviseljék azt, ami egyébként emberi ésszel elviselhetetlen. Sok túlélő interjúalany elmondta, hogy talán az egyetlen reménysugarat jelentette az, hogy még létezik emberi humor. A könyvben többen beszámolnak arról, hogy például Birkenauban, a női táborban egész kis daljátékokat, sőt afféle balettokat is megpróbáltak előadni. Van, aki arról beszélt, hogy fogoly kabaré színészekkel és írókkal készítettek előadást, amit aztán a legnagyobb titokban mutattak be éjszaka a barakkban Auschwitzban.

Ahogy az egyik volt fogoly fogalmazott: Bár éheztek, de akadtak olyan pillanatok, amikor úgy érezték a „lelki táplálék” fontosabb, mint a testi, s volt aki még azon az áron is megnézte az előadást, hogy így lemaradt az életmentő ételosztásról. 

Más meg éppen azt mutatta be, hogy egy produkció miként segített neki, elkerülni például a verést. Tudunk magyar vonatkozású történetről is, ha nem is feltétlenül a humorról, de arról szól, miként lehetett a kultúra életmentő a haláltáborban. A nyolcvanas évek közepén Rékai Gábornak volt a Magyar Rádióban egy műsora. Ennek egyik adásában hangzott el, hogy a szerkesztőség arra kérte hallgatóit, akinek van valami különleges története ossza meg velük. Sok más között érkezett egy nagyon meglepő levél is. „1944 nyarán egy vasárnap Auschwitzba bejött egy nő a barakkba, azzal, hogy elénekel nekünk pár dalt, ha meghallgatjuk. Elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira nagy volt a kontraszt.” A rádiós zenei szerkesztőnek, Bubnó Tamásnak rémlett, hogy ő már korábban hallott valami efféle történetet. Egy zenetanár mesélt neki effélét. Megkereste hát a hölgyet, aki elbeszélte neki ezt és a riporterrel elvitték a levélíróhoz. Gondolták, milyen érdekes lesz, hogy a két – akkor már meglehetősen idős hölgy - a mikrofon előtt beszélheti meg, az átélt szörnyűségeket. A levélíró valahogy így kezdett bele nagyon kevesen menekültünk meg kész csoda hogy mi igen. Ahogy odaértünk Auschwitzba azonnal beteg lettem, elvittek kórházba. Mire visszavittek a barakkba, már senki nem volt ott, akit ismertem. Idegenekkel kerültem egy barakkba. Augusztus közepétől voltam ott. Teltek múltak a napok, s egyszercsak bejött egy szép fiatal nő és elkezdett énekelni. És –negyven évvel az események után – kibomlik a történet. Az egykori auschwitzi énekes „közönsége” egy tagjával találkozik a mikrofon előtt.

Hiszen ő volt, az, ő énekelt ott a reménytelenség kellős közepén. 

De mit? „Mindenfélét. Először az én barakkomban, hogy ne verjenek addig sem amíg énekelek. Aztán két máramarosi nő elkezdett slágereket énekelni és kitelt az időm. De akkor átmentem más barakkokba is énekelni.” S bár 16 órás sorakozókkal, kényszermunka, gyötörték őket, embertelen körülmények között tartották az embereket. S a Schumann vagy Schubert dalok, ha pillanatokra is, de talán feledtetni tudták a teljesen reménytelen helyzetet.. Később operarészletek is következtek, talán a Carmenből. - Pedig a körülmények finoman szólva, közel sem voltak ideálisak. Körülbelül 500-an élhettek a blokkban, amiben semmilyen bútor sem volt. Akadt, akinek jutott takaró, nem kevesen voltak, akiknek még az sem. Sokszor előfordult, hogy takaró nélkül a puszta földön tudtak csak aludni. Nem volt ivóvízvíz bár, lajton hoztak vizet, , de abból nem lehetett inni. Kávét csináltak belőle, de legtöbbjüknek az sem jutott. Éheztek és szomjaztak. Ha mégis valami minimális ennivaló került, öten-hatan ehettek egy soha el nem mosott csajkából. A nőket kopaszra borotválták. A kápók verték őket. Mosakodásról szó sem volt. „Akinek haja volt, annak joga volt minket ellökni, ahová inni mentünk. De ugyanígy volt a vécénél. Amikor sípoltak 12 ember rohant, vödrök voltak. Azért kezdtem el énekelni, mert állt egy nő a korbáccsal, hogy schnelle schnelle és vertek, és rohanni kellett a vödrökkel a latrinára. Talán, addig sem bánt- amíg énekelek gondoltam.” A többi a könyvben.

(Pesti Sólet, 2017. januári szám)

A gonosz törpe birodalmának a vége

Néhány szó a korról, mely hosszú, simogatható ősz szakállal jár. Valamint arról, kell-e vezényszóra hazudni, valamint arról, hogy jönnek a szebb napok, vége lesz a gonosz törpe birodalmának.