Roráté után az első dolga volt lelőni szegény Miklós Püspök kis szánhúzóját.
2018. március 11., vasárnap
Miért kell meghalni a Szent Imre sürgösségi részlegén
A jó hír az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Én
kifejezetten örülök és hálás vagyok azért, hogy ezentúl minden kórháznak
minimum heti két jó hírt kell előállítnia és a Jóhírügyi Minisztériumba
felküldeni a terjesztés végett.
Elegünk van azokból a liberálbolseviki sorosos időkből,
amikor elárasztották a sajtó erre fogékony részét a rossz hírek. Le a
rosszhírekkel. Vigyázz, te sötétben bujkáló rémhírterjesztő.
Hála persze pártunk és kormányunk (a tiéd) valamint Mészáros
Lőrinc és H. Pecina büntetett előéletű fáradságot nem ismerő igyekezetének,
azok a lapok rádiók, tévék és internetes fórumok, amelyek képesek voltak, rossz
híreket közölni, kérdezni netán kritikus hangot megütni, elnyerték méltó
büntetésüket a teljes megsemmisülésben.
Így aztán, ha nem is állna elő a heti két jó hír
egészségügyi intézményenként, akkor sem lenne olyan nagy baj – mert az
orvoshiányról, a végtelen várólistákról, a belátható időn belül csak pénzért
elvégeztethető vizsgálatokról úgysem jelenne meg sehol semmi.
Na de így, hogy az erre felállított kis kultúrbrigádok
szakmányban gyártják a jó híreket, mégiscsak más.
Mondjuk, azt nem tudom azért, hány jó hír kell annak a
ténynek a kiegyensúlyozására, hogy a Tétényi úti Szent Imre kórház sürgösségi
részlegén édesapám a minap a 12 órás várakozást nem élte túl, s jó hírek
ide-oda elhalálozott.
Nyilván, persze aznap is volt egy csomó beteg, aki túlélte.
S nem egy közölök gyógyultan távozott, úgyhogy most kár lenne ezen a dolgon fennakadni.
Van ilyen. Pár hónapja egy kilencven feletti rokonomat
kellett kimenteni a Honvéd sürgösségi részlegéről, ahol 10-12 óra várakozás
után világosan látszott, hogy jó hír nekünk aznap ott nem terem.
A folyosók, a betegekkel együtt úgy néztek ki, mintha egy
első világháborús rémfilmben statisztáltak volna. Földön fekvő emberek, jajgató
népek - szemmel látható fejetlenség és
teljes tanácstalanság.
Jó hír, hogy végülis sikerült fognom egy egészségügyi
szakdolgozót, aki némi rábeszélésre kiszedte a már rég lefolyt infúziót a
majdnem paciens kezéből s így a mentőbejáraton át angolosan távozhattunk,
mielőtt nagyobb baj történt volna – ezt a kalandot túlétük, s ezt bátran
ajánlom egy jó hírnek arra a hétre.
De ugyaninnen felidézhetném azt az esetet is, amikor egy
súlyos szédülésre panaszkodó beteg könnyelműen felállt a helyéről, hogy
elmenjen pisilni, s mire visszatért, ketten szorongtak a helyén, őt meg, miután
a szédülés miatt állni nem nagyon tudott, gondosan és szakszerűen
betámasztották egy ajtó mellé.
Még jó, hogy a betegek között akadt egy, aki ismerte a
csíziót és tudta, hogyan kell ügyesen kiékelni a dülöngélő pacienst, mert a
szakszemélyzet nem ért rá vele foglalkozni. Valóban egy perc megállás nélkül
lótott futott - de hát ennyien maradtak le a londoni járatról, mit tegyünk.
A lényeg, hogy jó hír van, és lesz is. Gondolom a bejáratnál
egy csinos kis faliújságot helyeznek majd el, ahol összegyűjtik ezeket, és így
az ember, miközben a proszektúrán áll sorban majd értesülhet arról, hogy mi
minden szép és jó történ itt már megint az elmúlt napokban.
És akkor lelke megvigasztalódik, szíve megkönnyebbül – lehet,
hogy nem is volt az a 12 órás kis várakozás a sürgösségin, itt minden a
legnagyobb rendben van és a papám ott vár rám az elsőn, a szép, tisztára húzott
ágyban, a modern kórteremben?
Valóban, szakmailag szép kihívás lesz megalkotni ezeket a
hatásos és jó hírecskéket – gondolom nem is megy az ilyesmi olcsón. Még
szerencse, hogy Mészáros Lőrinc nyilván ehhez is ért, és egy gyorskezű PR,
marketing cég közbeiktatásával pár milliárdért kitűnően megoldja.
S valóban, a jó hír ma már minden sarkon megterem. Csak le
kell ére hajolni. A stadionok úgy nőnek ki a földből, mint a gomba eső után.
Negyedvonalbeli suhancok foci címén egy egyetemi tanár fizetésének a többszörösét
húzzák. A kisvasút elérte a Bajkál-Amúr vonalat, a Kósa család környezetében
örvendetesen ellenek a kocák – EU-s pénzekkel kitömve.
S mióta elkezdtem fel olvasni ezt a kis szösszenetet,
Mészáros Lőrinc többet keresett, mint egy tanár egész életében,
Szóval, a sürgösségi részleg akár gyors is lehetne és páran,
akiknek nem kellene meghalnia, életben maradhatnának. De ez nem lenne jó hír,
csak normális.
A jó hír, hogy lassan elkészül a királyi vár, tróntermestől,
milliárdos berendezésestűl.
-->
Miközben mi a sürgösségin végezzük.
Mihály Tamás arról, hogy miért maradt ki a Fonográf díjból.
Mihály Tamás arról, hogy miért maradt ki a Fonográf díjból.
Címkék:
Klubrádió
2018. március 4., vasárnap
Koszovó filmecske
Koszovó remek hely, kedves emberekkel.
Mutatóban ennyi
Mutatóban ennyi
Hely:
Pristina
2018. március 2., péntek
Tirana quick look
Tirana (Albania) egy remek hely, itt már a tavasz is közelít, szóval, érdekes itt lenni. Ez egy gyorsnézet csak a városról. De folyt. köv.
Tiranai fotók még itt is
Hely:
Tirane, Albania
2018. február 28., szerda
Koszovói kalandok I.
Pristina, Koszovó fővárosa. Nagyon kedves népek lakják. Ez csak egy gyors áttekintés
Bill Clinton szobra
A zsidó temetőben
Mecset
Hely:
Pristina
2018. február 16., péntek
Lajtai Péter: Ideje van mindennek - 9 műterem, kiállításmegnyitó a Műcsarnokban
Műcsarnok, 9 műteremből, benne Lajtai Péter: Ideje van mindennek.
Interjú Lajtai Péterel a Velencei Biennálén itt
Itt pedig a műtermében
2018. február 12., hétfő
Németh Misi emlékére
Barátaim!
Misi barátai!
Klára és Gábor!
Január legelején meghalt az
apám.
Annyiban tartozik ez ide,
hogy barátságunk lassan negyven évében azt hiszem ez volt ez első, hogy nem köszöntöttem
fel Misit a szülinapján. Pár napra rá ő is meghalt.
Az elsővel lett vége a
gyerekkoromnak.
A másodikkal az eszmélésem, a
világ megértésére tett kísérleteim korának.
Temetőben szomorú és megható
dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak
vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti –
nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük
Misi barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami
most már örökre összeköt minket.
Egy holdfényes éjszakán
fentről gurultunk lefelé a tőle tanul fizika törvényei szerint a Gellérthegy
oldalában,. Fent a kopott lámpák félhomályában még felnőtt, kötelességtudó
embereknek is tetszhettünk volna, de ahogy pörögtünk lefelé a domboldalon, erre
már kevesen tették volna le a nagyesküt. Minket persze hogy nem érdekelt ez,
hiszen tudtuk, most vagyunk szabadok, most dobtuk el azokat a felesleges ám
nehezen nélkülözhető civilizációs béklyókat, amelyek nagy részét Misi annyira
rühelli.
Görögtünk hát boldogan
lefelé, s közben azért tudtuk, mert a józanság még ekkor sem hagyott el
bennünket, hogy hamarosan jön, mert jönnie kell egy nagy zökkenőnek, amikor
fenakadunk valamiben, amikor megállunk, amikor elérjük a legmélyebb pontot,
amikor szédülten kell majd feltápászkodunk.
De mennyire fontos ez
félúton?
Csúsztunk hát bele az
önfeledt mélységbe.
Közben azért sejtettük, hogy
az arra járók, a kiránduló nyugdíjascsoport vagy a miattunk szétrebbent párok
szemében két szakadt, koszos, kékre-zöldre ütött fickónak látszunk csak.
És azt is tudtuk, hogy ez mit
sem számít. Mert mi lent is tudni fogjuk, kik voltunk fent.
Nekicsapódtunk egy útban álló
bokornak, egy kő felsebezte a térdünket – de csak nevettünk tovább.
Pedig a végállomás egyre
közeledett.
És közben Misi azt súgta oda
nekem, vagy csak gondolta, a fene tudja abban a nagy kavarodásban, de hogy
egyetértettünk benne az biztos: van még ám aki tudja milyen jó így lefelé zúgni
a szépen kaszált parkon keresztül.
Leértünk tehát, leporoltuk
magunkat és bár éjszaka volt, gyorsan elszaladtunk Klárához, aki addig nem
nagyon gurult ugyan velünk, de nem különösebben lepődött meg, hogy magunkkal
csaltuk. Mondhatni szép és tanulságos este volt.
Hiszen egy történet, mint ez
is, attól, hogy szóról szóra igaz, még lehet metafóra.
Van, akinek fönt is jó, lent
is jó – sőt még útközben is. Csak legyen kivel gurulni.
Persze Misi élete sem volt
folyamatos, hogy a tőle tanult mondást használjam erre: móka és kacagás. Mert
volt benne fogak csikorgatása is jócskán.
Misi pontosan tudta, hogy az
élet kompromisszumot kíván, nagyobb árulásokat vár el tőlünk, ha el akarunk valamit
érni. De ő ezekre nem volt hajlandó.
Ha a világ át is alakul, ő
nem akar változni. Így lett a szemünk előtt egy a világra nyitott, érdeklődő
emberből, aki azt akarta mindig, hogy a közösségnek jobb legyen, lassan egy
befelé forduló, mind zárkózottabb, távolságtartóbb, morgolódó valaki.
Megpróbálta megjavítani a
világot, sokan drukkoltunk neki ebben, még többen szánakozva néztek rá ezért,
mindenesetre a világ köszönettel nem akart jobbá válni.
Itt édesapja és édesanyja
sírjánál idézzük fel, hogy miközben Misi mindig is nagy-nagy szeretettel
beszélt szüleiről, Hamlettel szólva úgy érezte: kizökkent az idő, ó kárhozat,
hogy én születtem helyretolni azt. Egy jó világot képzelt el, a jó emberek
internacionáléjával. Ahol igazság van. Ahol a „jó” természetes és magától értetődő.
Barátként, tanítóként, emberként – nem mintha mindez nem együtt lenne Misi – Newton
tételében, a bor és a szóda helyes higítási arányainak magyarázatakor vagy csak
egy börzsönyi közös kirándulás megszervezésekor – ezt próbálta megértetni
velünk. Legalább velünk.
De az idő bűneit neki sem
sikerült helyretolnia. Sőt, látnia kellett, hogy ezek a bűnök csak szaporodnak
a világban.
Látszatra hát az évek nagyon
megtörték, megváltoztatták. De ez csak a külsőség. Mi, akik legalább egy kicsit
ismertük, be kell, hogy valljuk, hogy mindig is tudtuk, ő nem követte el azokat
a hétköznapokat kényelmesebbé és elviselhetőbbé tevő árulásokat, amelyekre mi,
még ha nevezhetjük magunkat a tanítványainak is, hajlamosak vagyunk.
Nem a világ halad, mi
változunk? Szófia beszéd.
Misi változása a
változatlansága volt, az állhatatossága. S reméltük, hogy talán a kövek
állandósága. Egy biztos pont a mi életünkben, amihez ha szükségünk van rá
támaszkodhatunk, igazodhatunk.
De miért is lenne a világ
ilyen szimpla és egyszerű?
Viszonylagos mozgás – a
fizikában.
Ha valaki egy helyben áll, mi
meg mozgásban vagyunk, akkor a fizika törvényei szerint távolodunk egymástól.
Változatlansága, állandósága
tehát változásnak tűnt. Hiszen mi távolodtunk. Néha szégyenkezve, néha
legyintve, hogy ennyi még belefér. De akkor is. S néha talán az vert éket sokat próbált
barátságaink közé, hogy Misi szemében láttuk meg azt, hogyan követtük el
kisebb-nagyobb, gyakran persze nélkülözhetetlen árulásainkat. És az ilyesmi nem
mindig nagyon kellemes.
Talán még itt is szólok róla,
sokan tudjátok, sokan ugyanígy vagytok itt vele, egy réges rég letűnt korban
diák voltam abban az iskolában, ahol ő tanár. Mindez persze még véletlenül sem
írja le kapcsolatunkat. A barátja lehettem.
Amúgy nem volt olyan óra az
órarendben, amit ő tartott volna nekünk. Ilyen szempontból elkerültük egymást –
mégis a legtöbbet abban az iskolában és persze az utána lévő évtizedekben, tőle
tanultam.
S messze nem hatásvadász
túlzás akar lenni, amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen, ha van még bármi
hasznos abból, amit azokban a Madáchos években megtudtam a világról, az mind
Misitől van.
A tankönyvek tele vannak mind
szép és okos dolgokkal, nyilván megtanultátok ezt jó diák módjára, de ha itt
lévő nagykorú barátaimnak holnap érettségiznie kellene, hát a legtöbb tárgyból
simán elbuknánk – s ettől még többségében elég jól megálljátok a helyeteket az
életben. A tananyag átadása a tanulóknak tehát önmagában semmire nem elég.
Misi ezt pontosan tudta
valahonnan, már egyetemistaként többet akart, mint Newton bizonyos törvényeinek
a megértetése – bár kétségtelenül azt tőle hallottam először, hogy egy
matematikai levezetés lehet olyan szép, mint egy Mozart-szonáta, és ezt becs
szóra elhittem neki, még ha megtapasztalni még nem is volt módom.
Misi az önállóságot, a
gondolkodás szabadságát, a szabad akarat jelentőségét mutatta meg nekünk. A
szabadságot, ami a miénk lehet, ha akarjuk.
Akinek volt füle a hallásra,
az tudja miről beszélek.
Misi itt is a nehezebb, de
mint ösztönösen jó tanító, talán az egyetlen igaz utat választotta.
Nem katedráról jövő
kinyilatkoztatásként szónokolt a szép eszmékről - mert ezzel amúgy is tele van
a padlás.
Ha néha egy bádog
kocsmapultnak dőltünk éppen, s úgy hangzott el az ajánlat: gondold végig
először! Szerinted? Tényleg? De jó. – egy új világ nyílt meg előttem.
És lehet a világ még csak egy
16 éves gyereket lát benned – de hisz az vagy -, ám valójában te már
mérlegelni, döntést hozni tudó felelős lénynek tudod magad. Ha hagyják.
Nem, akkor sem nagyon akarták
hagyni. Ha úgy tetszik, Misi mindig lázított minket a fennálló rend ellen, hogy
szerezzük meg a gondolat szabadságát. Gondolkozzunk a saját fejünkkel, s ne
csak azért higgyünk el valamit, mert egy tekintély, akár egy tanár azt állítja,
hogy az úgy van. S az évek ugyan múltak, elmaradt egy csomó minden mögöttünk –
de ebből Misi akkor sem engedett, ha ezért az elvéért gyakran, legyünk
udvariasak, megmosolyogták.
Nem hiszem, hogy különösebben
bántotta volna ez. Tudta, hogy milyen a
világ.
Néhány évig nagyon sokat
beszélgettünk. Sétáltunk a városban, másztunk egy hegyre, hevertünk egy
sátorban, üldögéltünk a nagy Gozsdu udvari családi lakásban, amiről annyi
történetet ismertünk. Beszélgettünk. Néha egészen komoly, felnőtt dolgokról is.
A hitről. Ami sokféle lehet.
Vallásról és ateizmusról.
Hitte-e Istent? Úgy, ahogy
azt papok előírják, valószínűleg nem. De az egészen bizonyos, hogy egy már-már
transzcendentális jó és szép, amit meg kell találnunk, mert van az valahol,
abban a 2 x 2 józanságával hitt.
És én mindig hittem neked.
Drága Misi!
Amikor összebarátkoztunk,
annyi idős voltál, mint most a fiam, én tízzel kevesebb. Óriási távolság
köztünk. Aztán pár év és nagyjából egyidősek lettünk. Tartott ez január 9-éig.
Most átmenetileg megint
messzire kerültünk a semmi és a valami két oldalára.
A hagyomány szerint a világ
addig marad fent, amíg él itt köztünk legalább 36 igaz ember. Hogy kik ezek,
azt senki sem tudja. A tradíció úgy mondja, sem maga az illető, sem a kortársai
nem sejtik, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag a 36 igaz közé sorolnak.
Mi itt a sírodnál már
elmondhatjuk, egy igaz embert ismerhettünk.
Címkék:
Madách
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)