2019. április 20., szombat

A Golgotán, Húsvét idején - sok képpel

Van egy pár hely, amit ki nem hagynék Jeruzsálemben. a Golgota is ilyen. Különösen Húsvétkor - hiszen minden itt történt. A Via Dolorosa, az Ecce homo ív, a keresztrefeszítés, a feltámadás, majd a sír. És persze a milliónyi zarándok és turista. A legkülönfélébb keresztény papok. A kopt és szír szerzetesek, a ferences barátok, a nagyszakállú ortodoxot. 





 Kopt szerzetesek.














 Az Ecce homo ívnél zarándokok




 A hagyomány szerint itt állt a kereszt






 Ha jól emlékszem, legutoljára ötven sékelért lehetett keresztet bérelni





2019. április 15., hétfő

Talán igaz sem volt történet Abonyból, Etukáról


 Az alföldi városka, Abony, csinos kis helytörténeti múzeumot alakított ki az egykori magtárban. A belépődíj történetünk idején 200 forint volt, de iskolásoknak, nyugdíjasoknak és katonáknak csak 100.
Nem a régi múltban vagyunk, hanem talán 15 évvel ezelőtt.
A napfényes vasárnap délelőtt rajtunk kívül ember se nagyon jár az utcákon, a múzeum – vagy inkább helytörténeti gyűjtemény - környéke különösen elhagyott. Az egyszem pénztáros néni a volt magtár hűvösében meglehetős megütközéssel figyeli, hogy miért is akarunk mi ide mégis bejönni.
Mintha erre már régóta nem lett volna példa. Leszurkoljuk a pénzt, és úgy teszünk, mint akiket különösen érdekelnek az Abony környéki emberek mindennapi használati tárgyai a közelmúltból.
Pedig dehogy. 

Minket az épület érdekel. Amelyről annyit hallottunk Etukától, aki itt töltötte boldog gyermekéveit

Hányszor, de hányszor mesélt a dédunokáinak, akik az én gyermekeim a nagy mérlegről, ami az ajtó előtt állt. A kis irodáról, ahonnan az ő anyja intézte az ügyeket. De hol van az az eperfa, amelyről annyi történet szólt? És különben is, hova szaladt az a jó fél évszázad? Hova tűntek azok az emberek, akik benépesítik azokat a visszaemlékezéseket? A nagynénik, nagybácsik, testvérek, sógorok kiismerhetetlen sora, akik itt éltek e falak között, s akiknek nagyrésze ki tudja hol vált füstté. A múltnak itt vége van.
Pedig de régen kezdődött. Már a XVIII. században éltek itt zsidók, a feljegyzések szerint legalább kétszázan voltak. Hozzá tartoztak a faluhoz, és azon sem lepődött meg senki, amikor oly nagy számban vettek részt az 1848-1849-es forradalomban.
Rosszabb és jobb idők jöttek az emberekre, lehetek azok zsidók vagy keresztények. Errefelé az élet senkinek nem könnyű. Aztán persze a századfodulóhoz közeledve megindul a kapitalizálódás - s több zsidó családnak sikerül tisztes polgári egzisztenciát alapítania. Sokan terménykereskedők lesznek, gabonával foglalkoznak, hiteleznek – motorjaivá válnak a modernizációnak, miközben maguk is kiemelkedhetnek az évszázados elnyomásból.
Persze ne fessük túl rózsaszínre a képet, mert a feljegyzésekből az is kiderül, hogy külön tejcsarnokot működtettek a katolikusok, a reformátusok és a zsidók is itt – ami nem feltételnél a harmonikus együttélés bizonyítéka. De hát akkoriban még sok szombattartó ember élt itt, kinek fontos volt, hogy a tej kóser legyen.
A Pick fiúk is szépen gyarapodtak. Tisztes udvarházba költöztek – ezt csak kastélyként volt szokás a családban emlegetni. A magtáruk – amiben most járunk, a helyi gazdaság egyik fontos központja lett.
Ugyan 1926-ban Pickék családi cége hatalmas adósságot felhalmozva csődöt kénytelen jelenteni, de mire Etuka iskolába kerül rendeződni látszanak a gazdasági ügyek. Újra fut a szekér – sokszor szó szerint is. A békés polgári idillt csak egy családi tragédia árnyékolja be, amikor 1927 áprilisában az egyik nagybácsi, Lipót Pesten, miközben gabonatőzsdei ügyeit intézi, beszorul a páternoszterbe, amiből megpróbál kimászni és meghal.

Ettől kezdve az ő Gyuri fiát is odaveszik s Eta vele együtt tanul meg biciklizni. Szaladgálnak a mezőn, iskolába járnak – testvérként élnek és remélik, több tragédia már nem éri őket az életben.
Néha zsinagógába is mennek. Az abonyi messze földön híres, Klein úr a rabbi szép beszédeket tart és még azt is eltűri, ha hívei disznóvágás csapnak.
Míderre persze itt a magtárban semmi sem emlékeztet. Az egykori tulajdonosok mintha nem is lettek volna. Se jel, se emlék arra, hogy itt próbáltak boldogulni, éltek s haltak. Kereskedtek, meggazdagodtak és tönkrementek, gyerekeik születtek, iskolába jártak, jók voltak és rosszak.
Nincsenek. Tán nem is voltak. Ha pedig nem voltak, biztos az sem igaz, hogy egyszercsak bezárták őket a fatelepre.
Etuka éppen Pesten volt – ugyan amikor meghallotta, hogy baj van, megpróbált hazamenni, de mint zsidó már nem ülhetett vonatra. Így csak utólag tudta meg, hogy az ő jó Abonyában az öregeket, a nőket, a gyerekeket 1944 júniusában összeszedték. A férfiak akkor már a fronton jártak. A helyi csendőrség tudta a dolgát, puskatussal verte ki az öregeket, a nőket, a gyerekeket az otthonukból. Az embereket, akik nem értették, mi történik velük: hiszen ők mindig minden törvényt megtartottak. Azt gondolták, ha ők hűséges polgárai a hazának, akkor a haza is hűséges lesz hozzájuk. Szerették ezt a vidéket, szorgalmasan dolgoztak. Talán szekéren vitték őket Kecskemétre először. Aztán valahova tova. Ki tudja, senki nem jött vissza. Sem a szülők, sem a nagybácsik, nagynénik, se Gyuri, se senki.
Már ha egyáltalán igaz ez a történet. Mert mindennek semmi nyoma.
Illetve, hopp az első nyom, hogy mégis, egy kis vaskályha a kiállított darabok között: „a mamámé volt, emlékszem ott állt az iroda sarkában, a tetején sütöttük a gesztenyét”.
Aztán egy szekrény, felirata szerint „Akasztós szekrény a XX. század első feléből” – „megismerem, ez is a mienk volt, aztán negyvennégyben először valami raktárba vitték. Sose adták vissza. Talán nem is kértem.”
Ennyi maradt.
Meg két sarokkal arrébb a romos zsinagóga. Valamikor büszke oszlopok tartották a timpanont, rajta a kőtáblákkal. Ma mindjárt hanyatdűl az egész. Csak egy rozsdás tábla virít elől: József Attila MGTSZ terményraktára. A tető nagyrészét a szél elvitte, az ablakok bedeszkázva, leszakadva.  (Azóta némileg stabilizálták az állapotát – D. J.)
„Micsoda fényes ünnepségek voltak itt” – ma gyom veri fel a kertet.
Ennyi maradt Abonyban a nagymama gyerekkorából.
Sarkadi Miklósné Pick Etelka 1922-2019




(Pesti Sólet, 2019., április)