2018. február 4., vasárnap

Rács mögött - megnyitó a Kahan ART Space-ben

Rács mögött - kiállítás megnyitó a Kahan Art Space-ban.
A MOME elsőéves kerámiatervező hallgatóinak kiállítása a Dr. Kahán Éva Alapítvány szervezésében. A kiállítás február 1. és 25. között tekinthető meg a Kahán Art Space-ben, Budapest VII. nagy Diófa utca 34.
































Szenes Iván, csodagyerek a Zsidó Gimnáziumban

"-     Mondd Iván, mit szeretnél elérni az életedben? – kérdeztük tőle.
Csillogó nagy szemét kerekre kitárja, amikor válaszol:
-   Olyan író szeretnék lenni, mint az apám volt...!
Hisszük, hogy sikerülni fog neki."

E kis párbeszédet a Lévai Jenő szerkesztette Képes Családi Lapok tette közzé 1940. április hetediki számában. S ki a „csillog, nagy” szemű fiatalember. Olvassuk tovább a cikket:


„Most vasárnap a Zsidó Gimnázium hatodik osztálya az intézet tornatermében előadást rendezett. Az előadás spiritus rektora hatodikos kisdiák volt, aki egymaga konferálta, írta, játszotta és zenéjét szerezte a színrekerülő színdarabok jó részének.
A publikum önfeledtem tapsol a sokoldalú és feltűnően tehetséges diáknak, akiről a színlap csak annyit árult el: Szenes Iván VI. oszt. tan.
Az intézet egyik tanárjától megtudtuk, hogy a kiváló tehetséggel megáldott gimnazista a korán elhunyt zsidó magyar  írónak, Szenes Bélának a fia. A nagy író kezéből kihullott toll tehát most méltó gazdára talált fia személyében.
Az előadás után beszélgettünk a kipirult arcú kisdiákkal. Jónővésű, szimpatikus arcú, kedves fiatalember. Egyáltalán nincs zavarban és nem elfogódott. Pedig egészen bizonyos, életének első interjúját éli át.
-         Rutin kérdése az egész! -  mondja szakavatottan. – Én már eddig körülbelül 15 háromfelvonásos vígjátékot, 5 drámát és 12 operettet írtam. A gyakorlatom tehát már megvan. A most színre kerülő darabom még Kertész osztályfőnök úrnak is tetszett, pedig az nagyon szigorú ember.”
Kezdjük rögtön egy kiigazítással. Korabeli kollégám összekevert két Szenest, bár kétségtelenül rokonokat.
A „mi” Szenes Ivánunk – az egyik legtöbbször játszott slágerszerzőről van szó – édesapja valójában Szenes Andor volt, aki szintén ismert költő, műfordító, újságírónak számított a maga korában.
Szenes Iván Hofi Gézával és családjával
Valóban, nagyon fiatalon halt meg, 1935-ben, alig 36 éves korában. Szerkesztője volt a Színház és Divat című lapnak, majd sokáig a kor vezető lapjának, a Színházi Életnek a rovatvezetőjeként dolgozott. Szorgalmát Iván fiának volt kitől örökölnie, mert  rövidre szabott pályafutása alatt legalább 30 zenés játéknak, operettnek volt a szerzője, társszerzője. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeinek a fordítójaként is nevet szerzett.
Az Egy csók és más semmi vagy a Fekete Péter ma is ismert műve, de olyan slágerek szövegeit is ő írta, mint a „Ma Önről álmodtam megint2 vagy az 2Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát2 – címűt.
Akivel a Képes Családi Lapok szerzője összekeverte, Szenes Béla, Szenes Andor unokatestvére volt. Ő is nagyon fiatalon, 1927-ben hunyt el, alig 33 évesen. Lánya Szenes Anikó (Szenes Hanna) története és mártiruma ma már közismert. Béla újságíróként és kabarészerzőként kereste a kenyerét. De volt olyan darabja, amit a Vígszínház is bemutatott.
A kor legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugat-ban Schöpflin Aladár így búcsúztatta:
„"A tavaly elhunyt Szenes Béla derék és rokonszenves íróember volt. Megvolt az a ritka erénye, hogy nem voltak pretenziói (igényei)  önmagával és másokkal szemben. Sikereinek örült, de nem kívánta miattuk, hogy nagy embernek tartsák. Bukásai lesújtották, de nem okolt értük másokat, színházát, színészt, kritikust, elismerte, hogy ő is írhat rosszul sikerült darabot. Nem tartotta magát nagy drámaírónak, szerényen és okosan úgy határozta meg saját hivatását: a budapesti közönség mulattatója. Meg kell adni, jól mulattatta ezt a közönséget, egyszerű, de polgári ízléssel, könnyed leleménnyel a részletek kidolgozásában, az ártalmatlan hűsítő italokra emlékeztető kritikájával az életnek. A színpadi csevegés volt a műfaja, a budapesti polgári társadalom beszédtárgyai az anyaga, a korzón sétáló átlagemberek családi komplikációi a problémái. A műfaj, amihez értett, és amivel sikereit aratta, a különleges budapesti Localposse, melynek nem is volt nála jobb művelője. Szerencséje az, hogy maga is tagja volt annak a közönségnek, amelynek írt. Azonosak voltak a gondolatai, az ízlése, az érdeklődései, a tréfái, csak író készségével vált ki közönségéből..."

És akkor most pár szót fiáról, aki oroszlánkörmeit már a pesti Zsidó Gimnáziumban is megmutatta.
Iván állítólag még a kétezres évek elején is a legtöbbet játszott szerző volt Magyarországon, a Színházi adattárban több mint 400 bemutatóját regisztrálták.
Slágereit minden valamire való kortársa énekelte. Hofi Géza például a Söprik az utcát, agy a Próbálj meg lazítani címűt, nem beszélve a Koós Jánossal előadott Macskaduettről.
De Ákos Stefi, Aradszky László, az Apostol Együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, Katona Klári, Szűcs Judith, Koós János, Korda György – de a sort még hosszan folytathatnánk – számtalan dalával ért el nagy sikereket.

S ha a gimnáziumi fellépésről beszámoló cikk szerzője el is tévedt a Szenes család útvesztőjében – az kétségtelen, jó szemmel kiszúrta, hogy interjúalanya valóban tehetséges fiatalember, aki a shoát túlélve még sokra, nagyon sokra viszi, megajándékozva minket azzal a fontos felismeréssel, hogy: Lazítani, próbálj meg lazítani! Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek.


További részletek a Képes Családi Lapokról itt olvasható


(Pesti Sólet, 2018 január)

2017. december 26., kedd

Forradalom Romániában - helyszíni tudósítások - Közösen gyűlölték Ceausescut

1989. decemberében, aki újságíróként adott magára valamit, mindenképpen tudósítani akart a romániai eseményekről.
Karácsony napjára akkori lapom, a Magyar Nemzet szerkesztősége elhatározta, hogy egy különszámot rak össze. Még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ám úgy gondoltuk, tudósításokat, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni a szomszédságunkban zajló drámai eseményekről mi is.
December 24-e abban az évben is vasárnapra esett, amikor nem jelennek meg amúgy a napilapok, a posta sem működik, nem terjeszti az újságokat. Minden bezár.
Ha jól emlékszem próbáltunk a postával alkudozni, hogy a különleges helyzetre tekintettel, most az egyszer mégis. De elhajtottak minket.
Akkor egy kolleganőmmel ráestünk a telefonra és próbáltuk megszervezni, hogy a 24-én nyitva lévő helyeken, színházakban, virágboltokban édességboltokban és még mit tudom én hol mégiscsak hozzá lehessen férni a különkiadáshoz. Ha jól emlékszem még azt is összehoztuk, hogy lelkes fideszes és MDF-es aktivisták is terjesszék az újságot.
Mire elégedetten jelentettük az eredményt a főszerkesztőnek kiderült, hogy a posta mégiscsak vállalja, nyilván addigra ért el oda a felsőbb ukáz.

A különszám történetéről részletesebben írok a Sajtóstúl a házba című könyvemben. (E book: h itt rendelhető meg, a nyomtatott verzió pedig itt  , illetve itt a blogon itt olvasható egy kis részlet róla )

Karácsonykor végigizgultuk a Ceusescu házaspár rapid perét és kivégzését.
Forradalom Romániában. Vége a gyűlölt diktatúrának.
Sorra indultak a segélyszállítmányok Magyarországról, nagy volt a felbuzdulás.
Karácsony után már nem bírtam tovább és összeszedtünk egy kisebb csapatot. Egy fotós kollegám Daciaján vágtunk neki, a csomagtartót telepakoltuk ennivalóval, mindenféle olyasmivel, amiről úgy gondoltuk, hogy szükség lehet rá. Riport- és segélyút.
A határnál a magyar határőrök nagyon csóválták a fejüket és próbáltak minket lebeszélni a továbbmenetelről. Addig rettegett román kollégáik viszont meglepően készségesek voltak. Azt ők sem akarták engedni, hogy csak úgy magunkba kószáljunk, beállítottak egy francia konvojba, ha jól emlékszem, amelyet időnként katonai járművek kísértek.
Még azt a jó tanácsot adták, hogy a biztonsági öveket – az amúgy jeges és igen csúszós vacak utakon – ne kapcsoljuk ki, ha lőnek gyorsabban tudjunk az árokba vetődni.
Persze a kutya sem lőtt ránk, pedig előző nap mi is végigizgultuk Orosz József drámai tudósítását. Az út mellett hatalmas, kézzel írt transzparensek köszöntötték a segélyhozókat, integető gyerekek, akiknek lassítva a kezébe nyomtunk hol egy doboz vajat, hol egy adag szalámit.
Tanúi voltunk, amint egy nagy konvoj taxi Budapestről próbált talán Aradon lepakolni, de mindenhonnan elküldték őket, hogy köszönik, nekik már annyi kenyerük, vajuk, konzervük van. hogy húsvétig kitart. Esetleg, ha beljebb mennének az országban, ott még jól jöhet ez – de a taxisoknak szemmel láthatóan Arad éppen elég volt – később láttuk, amint egy családi háznál gyorsan lepakolnak és indulnak vissza.
A történteket két helyre is megírtam akkor. Egyszer a Magyar Nemzetbe és egyszer az Ország-Világ különszámába – immár fotókkal. (A Magyar Nemzet nem közölt akkoriban képeket és ettől a hagyománytól még egy kisebb forradalom sem tántorította el a szerkesztőséget.)
Tavaly eszembe jutott, hogy meg kellene keresni az egykori interjúalanyaimat. Meg is lettek, de nem mindenki vállalta a beszélgetést.
Ám erdélyi kollégám Nótáros Lajos kötélnek állt, s vele beszéltük meg a bő negyed századdal korábban történteket. Az interjú 2017-ben a Klubrádióban hangzott el – de mindjárt előkeresem és ide is felrakom, az utókor okulására.