A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Chile. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Chile. Összes bejegyzés megjelenítése

2013. november 18., hétfő

Chile, ahol most voltak a választások

A chilei képviselőház címere


A chilei parlament. Alsóház
A chilei Moneda, az elnöki palota. A kutya ráadás
A Moneda palota Santiago de Chilebe. Ide költözi az elnök, várhatóan Michelle Bachelet
Chile kilátásai elég jók - a aprlamentből is.


2010. március 7., vasárnap

Chile, földrengés előtt

Hívj, ha józan vagy

Van az úgy, hogy tényleg ott vagyunk, csak nem hisszük el. Mert hogy kerülök én Chilébe? (Repülővel, marha egyszerű. Még 24 óra sincs az út, kétszer megnézzük az aktuális James Bond filmet, eltüntetünk egy kisebb mennyiség viszkit, valamennyit fecsegünk az útitársakkal, némi szunya és már landolunk is Santiago repterén. Ennyi az egész.)

Szóval heverek az ágyon a szálloda huszadik emelete táján, velem szemben az egész fal ablak. Ugyanis meglehetősen impozáns képet nyújtanak az Andok felhőt karcoló csúcsai, s az alattunk elterülő, kivilágított utak látványa együtt. A tervezőnek nyilván fájt volna elzárni a kilátást valami buta fallal.

Szóval, az ember döglik az út után és nézegeti a felhőket, amint bele-beleakadnak a hegycsúcsokba, alul zúg el a város forgalma vagy tíz sávon. Na persze, ilyen magasságba már nem hallatszik fel a zaj. És közben azon gondolkozik, hogy most tulajdonképpen fejjel lefele lóg a földgömbről, ami meglehetősen természetellenes állapot. Ez tényleg a világ túlsó fele – és most ezt is láthatom.

Már legalábbis akkor, ha erőt tudok venni magamon, felhúzom a nadrágom, kislattyogok a liftig. Nehéz elszakadni innen. Méregetem az Andok nyúlványait – kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Kékes, amihez én szoktam. Egyszer kaptam egy könyvet egy repülőgépről, amelyik lezuhant ugyan itt a hegyekben, de többen életben maradtak a katasztrófa után is. Ám csak fantasztikus kalandok árán tudtak néhányan megmenekülni. Persze a többiek is olvasták. Amikor a csillogó hegygerincek fölött átrepültünk pár órával ezelőtt, meg is beszéltük, ha leesnénk, és elfogyna az élelmünk, mielőtt megmentenének, kit ennénk meg elsőnek.

Aztán az első vacsorán gyanakodva méregetjük a méretes steaket, de jóféle latin marhából készült az, semmi kétség.

A nagy ijedségre persze le kell húzni valami italt. Találunk egy kis kockás abroszos helyet, - azt a várost, ahol ilyen akad, én már a szívembe is zárom. Ráadásul igen kellemes fröccsöt mérnek.

Battyogunk tovább, meg akarjuk várni, amíg teljesen besötétedik, és feljönnek a csillagok. Verne óta ugyanis tudjuk, hogy itt egészen más az ég, mint mifelénk. Azt sem lehet kihagyni..

Addig is egy nagy térre érünk. Rengeteg ember korzózik fel alá. Egy csupa üveg-beton irodaház árnyékában, eltörpülő templomba bekukkantunk. Két megfigyelés. Szabályos parketta a padló. És az első sorokban fiatal párok üldögélnek és lelkesen smárolnak. Egyre rokonszenvesebb nép.

Aztán besötétedik, megnézzük csillagokat. Talán a Dél keresztje is ott virít. Még párt fröccs hogy könnyebben felismerjük.

Visszafele a szállodánk előtt óriási csődület. Hamar kiderül, hogy a világhíres Evanescence együttes tagjai osztanak autógrammokat a rajongóknak. Kérek egyet, én is. Bár akkor még a következő két dolgot nem tudom: kik ezek és miért ilyen népszerűek.

Bent a hotelben próbálom hát a portást kifaggatni, hogy a műveltségemen tátongó folt kisebb legyen.

- Ez kérem egy nagyon nevezetes amerikai rock banda – magarázza tudálékosan. -1995-ben alakultak Little Rockban. Egyetlenegy számát sem ismeri? – kérdi.

Rázom a fejem, mire csak annyit felel: hát a Call Me When You're Sober (Hívj, ha józan vagy)- ot azért meghallgathatná.

2009. április 2., csütörtök

Lábföltét

Valparaiso, az én Soroksárom

Nem tudom, jártak-e mostanában Valparaisóban, ott a Csendes-óceán szélén? Igazán csinos hely, kár kihagyni. (Haha, nagyon régen kitaláltam már ezt az első mondatot. Olyanra szerettem volna, hogy elég nagyképű legyen – mintha én úgy ugranék le oda, akárcsak Soroksárra. De mégis legyen egy olyan könnyed, világfias húzása, hátha legalább magamnak elhiszem, hogy Valparaiso az én Soroksárom.)
Talán ez a világ egyetlen olyan, dombokra települt városa, amelyről nem mondják azt, hogy hétre épült, merthogy állítólag rögtön ötvenre. Mindenesetre a hegyek majdnem az óceánig kiérnek, majd meredeken zuhannak alá, így aztán a házaknak is nagyon kell igyekezniük, hogy megkapaszkodjanak az oldalukban. Igen élénk színekre festik a falakat, ez különösen jól mutat az ég kékjével, a tenger azúrjával. Mint tudjuk, az, aki megkerülte a Horn-fokot, már bármelyik tengerészkocsmában fölteheti a lábát az asztalra. No most, a régi szép időkben a Horn-fok felé induló hajók fontos kikötője volt ez – ezért aztán az itteni, helyes kis ivókban nem is akkora ritkaság a matrózláb az asztalon, a láb folytatásában a matrózzal. Illetve mostanában mégiscsak ritka, mert történt ugyanis 1914-ben egy kisebb baleset, megnyitották a Panama-csatornát és azóta már nem érdemes, ha csak sportértékéért nem, megkerülni a fokot, át lehet vágni a kontinens derekánál. Igaz, akkor szó sem lehet lábföltétről.
Mindenesetre jókora konténerszállító hajók rakodnak, miközben helyes indián fiúk éppen pakolják ki a turistáknak szánt csecsebecséiket. Aki járt már a pesti Blaha Lujza téren, az el tudja képzelni a dolgot. Éppen úgy zenélnek, éppen úgy öltöznek, és éppen olyan vicket-vackot árulnak az itteni indiánok, mint a pestiek. Mondhatnánk, azokat utánozzák.
De nemcsak kilátás van itt tengerrel és bazárral, hanem igazi, izgalmas latin-amerikai piac, ahol hosszú percekig próbáljuk kitalálni néhány fura alakú gyümölcsről, hogy mi is lehet, és miként kellene elbánni vele. Aztán föladjuk valami kolbászszerű, jó fűszeres, zsíros dologért.
Valparaiso a chilei parlament székhelye is. Egy igen ronda, modern épületbe költözött vissza a parlament a diktatúra végén – itt ülésezik mind a két kamara csöndes nyugalomban. (Benéztünk oda, de lehet, hogy rossz helyen jártunk, mert senki nem vonult ki, ha a másik beszélt. Semmi kiabálás, sértegetés. Udvarias, ámde kicsit unott arccal állítólag arról beszéltek, melyiküknek mit kell tennie azért, hogy Chilében jobb legyen. Úgy látszik, még nincs messze a diktatúra emléke.)
Amúgy a parlament fölső teraszáról pompás kilátás nyílik köre-körbe, a hegyekre, a tengerre, sőt még a közeli haditengerészeti múzeumra is, ahová diákoknak és katonáknak a belépő félárú.
Ha jártak mostanában Valparaisóban (na csak elsütöm ezt a mondatot még egyszer), akkor megerősíthetnek, olyan kellemes, langy nyugalom van ott. Hiányzik.

2007. szeptember 14., péntek

Az igazság odaát van

Allende szobra

Néha az ember szereti magát abba a hitbe ringatni, hogy Clio nagy és bölcs és utólag természetesen mindig a jóknak szolgáltat igazságot. Ez ügyben csak két gyors kérdés. Az egyik, és mi van ha mégsem? A másik, és azzal bármi megoldódik?
Vegyünk jelen történetünk hősét kinek szobra alatt ácsorgunk itt Santiagosban, néhány méterre csak a Moneda palotától, ahol ugye az elnök hősi halált halt. Tisztes ércszobra momentán neki áll itt és nem Pinochetnek, aki ugye ellene tört azon az 1973-as szeptember 11-én. Sőt, Pinochet – jegyezzük meg fennkölten – a történelem ítélőszéke előtt felel mindazokért a bűnökért, amit elkövetett, amit a nevében elkövettek. De ettől még tisztes öregkort ért meg, mondhatjuk, az emberi kor legvégső határáig kihúzta, jólétben, megbecsülésben – eltekintve attól a kis házi őrizetecskétől ott a végén.
A kemény és kalandos politikai pályafutású Allendét pedig agyonlőtték azon a szeptember 11-én. Számára kicsiny vigaszdíj tehát most ez a szobor, itt egykori meggyilkolásának színhelyén – talán nem véletlenül az Igazságügyi Minisztérium bejáratánál.
Összegezzük tehát a problémát – mondjuk mi nagy utazók és jelentős moralisták – miközben egy helyet keresünk, hol fröccsöt mérnek. Akkor ki járt jobban? Akié a szobor, akit ma tisztel a világ jelentős része, akiről csak kiderült, hogy tisztességes politikus, s ami még lényegesebb, tisztességes ember volt? Vagy az, akinek finoman szólva ellentmondásos a megítélése, szobra sincsen semerre sem. Ámde ugye jelentős túlélő volt.
A kocsmát megtaláljuk, a választ persze nem. Fel is adjuk a keresését, s inkább azon morfondírozunk tovább, milyen jó kis hely lett ez a Chile. (Erről lásd még : http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/Chile, amikoris Marianna néni a csapatvezető és a Moneda ostroma közti összefüggéseket taglaltam, az április 28-i Szép Szóban.)
Persze sokan mondják, még ma is nagy a vita, jó volt-e az a puccs, folytatható lett volna-e Allende sokat támadott, és sok nehézséggel járó gazdasági reformja. Emlegetik, hogy a népek nem nagyon látták át, mi lesz a jó nekik azokban a reformokban. Csak azt érezték, hogy rettentően magas az infláció, sok lesz a munkanélküli, nagy az elbizonytalanodás. Meg aztán a társadalom is kettévált azokban a hetvenes években. A teherautó-sofőrök és a diákok is tüntetéseket, sztrájkokat szerveztek ellene. Igaz, szeptember elején soha nem látott tömegek tüntettek Allende mellett. Talán ekkor bízta el magát és elárulta a hadsereg vezetőjének, hogy népszavazással kívánja hatalmát megerősíteni. Ám Augusto Pinochet elárulta – a többit már tudjuk. Halottak, gyilkosságok, terror – ám a gazdaság valahogy mégiscsak magára talál.
Bő harminc évvel –mondhatjuk egy emberöltővel – túl vagyunk mindenen.
Történelem az egész.
De azért mégis, csöppet biztató, hogy a reformernek és nem a puccsistának áll itt szobra.
Dési János

2007. április 30., hétfő

Venceremos


Venceremos
Azon a 33 évvel ezelőtti késő őszi délutánon Mariann néni, az 1024-es számú Marx Károly úttörőcsapat vezetője nem sejtett semmit, mégis engem bízott meg, hogy összeszedjem a tiltakozó aláírásokat az őrs tagjaitól. Egy fenyegető hangvételű nyilatkozatot szerkesztett a csapatvezetés, amely szerint ami Chilében történik az elfogadhatatlan a pajtások számára. Emlékszem is a képre, két géppisztolyos, meglehetősen aggódó tekintetű fiatalember között egy szintén civil, begombolt zakójú úr, sötétkeretes szemüvegben és félrecsúszott rohamsisakban kémlel riadt meglepődéssel valahová előre egy nagy kapu nyílásán át.
A képet később Vera kitépte egy újságból, szépen körbevágta és az őrsi naplóba beleragasztotta. A napló pár héttel később egy kirándulás során elveszett, ám előtte a Sanyika még leöntötte citromos teával, amelyet az anyukája csomagolt neki egy régi fém kulacsba, A sötét kertes szemüveges bácsi teljesen elázott a citromos teától – de Sanyi szerint ez neki már mindegy, mert megölték. Azon némi vita tört ki az őrs tagjai között, hogy az indiánok, az imperialisták vagy a ruszkik voltak – a vélemények meglehetősen szóródtak az álláspontok között. S Mariann néni nem volt ott, hogy ideológiai segítséget nyújtson nekünk a bonyodalmak között.
Ma pedig Sanyika részeges vízvezeték- szerelő, Mariann néni friss nyugdíjas iskolaigazgató, Allende bronzszobor a Moneda palota mögötti kis téren.
Az a bizonyos kapu a Moneda palota bejárátanál, ahol egykor a rohamsisakos kép készült, most is nyitva. Szép egyenruhás katonák álldogálnak előtte. Persze be nem engedhetnek minket momentán – ám szívesen pózolnak a képeinek. Sőt az egyik még barátságosan elmagyarázza, erőteljes kézhasználat segítségével, hogy vigyázzunk, nehogy valaki ellopja a fényképezőgépünket, ami a vállunkon lóg.
Amúgy a nevezetes Moneda palota előtt csinos tér, amelyet nap süt. Szerelmespárok üldögélnek körben a padokon, kihasználva az őszi napsütést. Ugyanis errefelé fordítva haladnak az évszakok. Az április az már az ősz – és rövidesen itt a tél is, amely onnan is látható, hogy a boltok kirakatában megjelennek a melegebb holmik is.
Kutyák kergetődznek, meglehetősen nagy számban. Hozzádörgölődznek a turistákhoz és a farkukat csóválják csak arra a kérdésre, hogy mondjanak valamit azokról az évekről. Amikor a katonák, a diktatúra, a terror. De miért mondanának, ha itt most minden olyan idilli, mintha sohasem lettek volna azok a szörnyűségek, s a régi képek is halványulni kezdenek itt, Santiagoban..
Bort kell ilyenkor inni, jó chileit- Vina Mar-it, ahogy az dukál. A pincér fütyörészve húzza a dugót a teraszon és akkor sem lepődik meg, amikor néni szikvizet is kérünk, a fröccs elkészítése végett.
Hiába szép az élet.
Mariann néni, mégsem volt olyan felesleges az az aláírásgyűjtés.
Dési János