2008. február 3., vasárnap

Kábulni sörtől, kaktusztól


Sör a Nagy Lukas Sziklánál

Window Rocknál, vagy ahogy a helyiek inkább nevezik Tseghahodzaninál, ami a mi nyelvünkön csak annyit tesz „Szikla a Nagy Lukkal a Közepén”, erősen tűzött a késő őszi nap. Szállt a por, s az elmúlt vagy hatszáz kilométer alatt az utazó nélkülözhetetlen viszkiskulacsa is kiszáradt.

- Igyunk sört! – javasoltuk új barátunknak, a Navajo Times hirdetési főnökének EugeneTapahe-nak. Ötletünket szokatlan helyeslés fogadta, mind többen gyűltek körénk, akik a lenyugvó nap aranyló sugaraitól övezve lelkesen bólogattak, hogy kitűnő az idea, igyunk egy jó sört. Kedvünket még az sem szegte, hogy sehol egy tolldísz, egy békepipa, vagy egy kifestett arcú harcos. Istvánnal azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi is meglepődnénk, ha a lobogó gatyát, a nyereg alatt puhított húst és a karikásostort kérné valaki rajtunk számon.
- So. Let’s have a beer! – és ilyen sikere rég volt megjegyzésünknek. Mindenfelől egyetértő kiáltások hangzottak, de csak nem akadt, aki megmutatta volna az utat a legjobb sört árusító, igazi vadnyugati kocsma felé.
Végül, az újságíró lelket jól ismerő, új barátunk oldotta meg a talányt. Az indián rezervátumban, itt a navajok földjén szesztilalom van érvényben. Még sört sem lehet kapni, ugyanis első a józanság. A kedves indián barátaink viszont azért lelkesedtek ennyire, mert egy sört igencsak bekaptak volna, és abban reménykedtek a mi pompás autónk csomagtartója rejt néhány ládányit, ahogy azt a tisztes sápadtarcuaké szokta.
Itt jutottunk arra a politikailag korántsem korrekt megállapításra – persze csak úgy magunk közt, magyarul -, hogy mégiscsak szerencsés, hogy nem élnek már a régi szokások, így a skalpolásé sem.
Mindenesetre Eugene még így sör nélkül sem hagyott el minket, megmutatta a nyolcszögletű épületet, ahol a törzs vezetői gyűléseznek rendszeresen, mind a 74-en. A rezervátum lakói által demokratikusan választva. Aztán mesélt a szomszédos hopikról. Külön felhívva a figyelmünket a gyorshajtás veszélyeire, mert a hopi rendőrök igazán szigorúak. Szigorúak, de kedvesek – tette hozzá, aminek azért is örültünk, mert a hopikat mi is szeretjük.
Aztán figyelmeztetett, reggel le ne késsünk a nagy ünnepségről. Ugyanis valamelyik főbíróság végre most engedélyezte, hogy legálisan használhassák a kaktuszból nyert peyote nevű kábítószert, mert az a vallási életük része.
A lassan növő kaktuszlevélből kell a pszichodelikus szert előállítani. Ő a maga részéről nem használja, de a nagymamája speciel nagyon boldog, hogy a vallásos indiánok visszakaptak egy ősi jogot.
Ehhez képest a másnapi ünnepség ott Window Rock, vagy ahogy a helyiek mondják Tseghahodzani árnyékában a helyi sportcsarnokban inkább tűnt általános iskolai évnyitónak, mint a peyote engedélyezése nagy ünnepének.
De azért mi, mikor ismét nekivágtunk a sörissza világnak, s az első rossz Budweisert kortyoltuk a poros, útmenti pub-ban, arra jutottunk, mi is csapnánk egy csinos ünnepséget, ha az indiánok, leigáznának minket, betiltanák a sörünket, aztán újra kegyesen engedélyeznék. Még ha melegen szolgálnák is fel utána.

Dési János

Nincsenek megjegyzések: