A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sör. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sör. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. május 31., hétfő

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka


A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

2010. február 21., vasárnap

Házi Cointreau ciciből


Nagymama
a pálinkás-hordóban


A mama ma rám bízta a papát, hogy menjünk el együtt sétálni a friss levegőn. Mert a papának szüksége van arra, hogy táguljon és erősödjön a tüdeje, hogy ne legyen satnya. A mama arra is megkért, hogy vigyázzak rá, vigyek mindenképpen üvegben sört, nehogy kiszáradjon véletlenül, meg a butykosomban egy kis pálinkát is. Arra az esetre, ha elromlana a kedve vagy nem lenne már ereje tovább levegőzni, akkor csak egy stampedlit belediktálok és rögtön bírja tovább.

A mama nagyon finomakat főz otthon egyébként. Rendszeresen kotyvaszt nekünk almapálinkát, meg cseresznyepálinkát, meg barackpálinkát – alig győzzük a cefrét kerülgetni a konyhában. De az az igazság, hogy nincs jobb, mint a friss, erős, jóillatú házipálinka. A bolti, vagy a főzetett sohasem tudhatna ilyen ragyogó lenni. A mamám még az ő anyjától, a nagyanyám meg a dédnagymamámtól tanulta ezt, mondhatni anyáról leányra száll a tudomány. Nekem a pálinka szaga jelenti az otthont – ha bárhol járok a világban és megcsapja az orromat a friss törköly illat, máris elgyengülök, remeg a lábam és a képzeletem szárnyán hazarepülök, a jó kis háziak világába. A mama nem tesz bele cukrot általában, és igazi gyümölcsből is szokta csinálni. Bár a papa néha, amikor valamiért nem ízlik neki eléggé, szokott vele tréfálkozni, hogy ebbe édesem, a gumicsizmát, a nádszéket és a nagymamát is belefőzted.

Persze ő is tudja, hogy ez erős túlzás – és nem is szép ezzel tréfálkoznia. Mert a nagymama egyszer tényleg megszédült és belezuhant egy hordó pálinkába. Nem voltunk éppen otthon, senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna a kiabálását. Amikor másnap hazafelé jövet megtaláltuk, a hordó alján feküdt, egy csepp nem sok, de annyi sem maradt a hordóban. Mert szegény bánatában kiitta az egészet.

Két hétig csuklott utána és elég súlyos alkoholmérgezést is kapott. Azóta a papa szerelt egy fedőt a hordóra, nehogy a nagyi még egyszer így járjon. Az orvos is mondta, jó lenne ha vigyázna inkább és nem lefetyelne be napi egy-két litert. Mi is így gondoljuk. Nem mintha sajnálnánk tőle, van elég. Mostanában mindenki annyit főz, amennyit csak akar. És mi sokat akarunk, hogy jó legyen a kedvünk.

Pedig a mi lakásunkban van távpálinka-vezeték is. Sőt tavaly szereltettünk rá egy pálinkamérő-órát. Ugyanis addig az egész háznak közösen mérték az elfogyasztott pálinkáját és a lakók között mindig vita volt, ki mennyit is ivott meg belőle. Mi általában rosszul jártunk, mert mi ugye magunknak csináltunk inkább. Amikor már volt óránk és jött a pálinka mérő óra leolvasó, meg is jegyezte, hogy miénk alig a felét mutatja a mi a többiekének. Az az igazság, hogy a távpálinka közel sem olyan jó, mint az önálló rendszerben készülő. Ezért is váltunk le a hálózatról.

A mama most egyébként azért is küldött el minket sétálni a levegőzésen túl, hogy ne legyünk láb alatt. Ki akarja próbálni a házi unicum, meg a házi Cointreau készítését is. Én drukkolok neki. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, hogy amikor szopikálok, az egyik cicijéből viszki, a másikból meg konyak jönne. Házi. Én tényleg az anyatejjel szívom magamba a házi pálinkafőzést.

2008. szeptember 22., hétfő

Budapest rally

A bennszülöttek kedvelt itala a kevert

Legújabb utazási ajánlataink közül hagy emeljük ki Önnek kalandtúránkat a festői Budapesten. A Duna két partján elterülő metropoliszt azoknak ajánljuk, akik szabadságuk idején is izgalmakra vágynak. Bemelegítésként azt ajánljuk, próbáljon meg átkelni a Kálvin téren gyalog. Aki az Üllői út felől képes átjutni a Kecskeméti utcáig, úgyhogy egyszer sem esik bele egy nagy gödörbe, az bátran belekezdhet a városi dzsungeltúrába.
Sétáljon végig a Rákóczi úton. Ajánlott öltözet, túracipő, jól záródó zsebekkel rendelkező felsőruházat. A helyi bennszülöttek kedves szokása ugyanis, hogy – barátáguk bizonyságául – beleturkálnak a turista zsebébe, táskájába, s az onnan a kivett tárcát, erszényt, mobiltelefont és a többit, szép emlékül maguknak megtartják. Amúgy a bennszülöttek kedves, barátságos népek. Jellemző italok az úgynevezett „kevert", amit csak azoknak ajánljuk megkóstolni, akik jól bírják a metilalkohol-származékokat; illetve az ún. kannás bor – amely különösen környezetbarát, ugyanis elkészítéséhez nincs szükség szőlőre sem. Az errefelé élő népek kedvelt eledele a háromnapos, nedves buciba pakolt, valószínűleg patkányhúsból készült hamburger vagy a jó bő, ámde használt zsírban kisütött rósejbni. Szintén bevett tradíció, hogy a papírt,a szalvétát, a csikket útközben mindenhol eldobálják, az etnográfiai kutatások szerint mintegy ezzel jelölve ki a saját, virtuális birtokba vett területüket. Talán ezért sem szedik sehol sem össze a szemetet, hogy ne sértsék meg azokat, akik oda elhelyezték maradékukat és annak csomagolóanyagát.

A helyiek játékos kedvét jól mutatja az a sok tréfás nyerőautomaták sokaságával felszerelt hely, ahol gyorsan, könnyen eljátszhatja mindenki a pénzét, hogy még véletlenül se kelljen az egyébként szépen burjánzó bankokat terhelni azzal, hogy ott számlát nyitnának.
S ha már a pénznél tartunk, az természetes, hogy ahányszor csak lassítunk ott terem egy idősebb, valószínűleg féllábú úr, vagy sánta gyermek – gyakran csinos, rühes kutyával, és kis műanyag poharat csörget az orrunk előtt, hogy dobjunk neki bele aprót, cserében kaphatunk egy tegnapi ingyenes újságot.
S ha az események sodrában még marad rá erőnk, csodáljuk mg a betört, bedeszkázott kirakatokat, a kiürített üzlethelyiségeket, amelyek ízlésesen ékítik a festői város egyik fő utcáját.
Akiknek a Párizs-Dakar rali már nem elég, azok gépkocsival is próbálkozhatnak. Komoly erőpróbát jelent, s ezért kitűnő gépkocsi és jelentős edzés nélkül senkinek sem ajánljuk, mondjuk csúcsforgalomban átjutni a Nyugati téren, majd a Margit hídon át tova a Moszkva tér felé. Gyors reflexek, határozottság és persze komoly türelem kell ehhez az emberpróbáló feladathoz. Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy csak semmi könnyelműsködés, sokakat ütött már meg itt útközben a guta. Nem kevesen sírva adták fel a küzdelmet, és vinnyogva menekültek – olyanok is, akik pedig már sikeresen teljesítették a nagy Róbert Károly körút-Árpád híd bajnokságot.
S akinek még ez sem elég, az szálljon fel az 1-es villamosra és menjen el vele a Józsefvárosi piacra. Na, ott olyat lát, amire még legmerészebb álmaiban sem számíthatott.
Hiába, Budapest a csodálatos izgalmak városa, mindenfelé kalandparkok és kihívások – unalmas lenne az élete, ha kihagyná.

Dési János

2008. augusztus 13., szerda

Sziget, feketén-fehéren


Inni jó, sőt néha kell is

A Szigetben nem jó, hogy akkora a tülekedés, hogy csak na. Lépni sem lehet a népektől. A Szigetben az a jó, hogy tele van régi haverokkal, meg olyan arcokkal, akiket itt ismersz meg. A Szigetben nem szeretjük, hogy vagy nagy a por, vagy a sár óriási – de az biztos, hogy rettentő mocskos leszel itt pillanatok alatt. Imádjuk a Szigetben, ezt a természetközeli élményt. Itt nem kell vigyáznod a ruhádra, a modorodra.
Utáljuk a Szigetet, mert nagy a zaj, a lárma, a ricsaj – főleg ha nem szigetjárók vagyunk, hanem környékbeli lakosok. És az olyan jó, hogy itt annyi a húzós együttes, zeng a zene mindenfele, lehet énekelni, csatakiáltásokat hallatni – és senkit nem zavarunk.
Csúnya dolog a Szigeten, hogy ott egy csomó ember – ne kerteljünk – túljut a szalonspicc szintjén, mi több, láttunk már olyat is, hogy valaki egy bokorban feküdt és – ó Uram, ne hagyj el – képtelen volt felállni. Egy határozott vélemény szerint, ha csak úgy, a levegőben kinyitnánk egy szondát, hát az rémületében azon nyomban elszíneződne. És élvezzük azt a Szigetben, hogy itt mindenki vidám és hátbavereget és meghív egy italra, esetleg még egyre és még egy mégegyre. És akkor aztán mi visszahívjuk, majd kicsit megpihenünk a bokorban. És jaj, annyi furcsa dolog van itt, Balázs Kláritól a punkokig – csupa olyasmi, amiket a rendes hétköznapokon elkerülünk. És de jó, hogy itt minden sarkon előkerül valami, amit még nem próbáltunk ki, sose mentünk el meghallgatni, és most tessék, kiderül, milyen jó a Sziámi vagy az Infragandhi.
És nem szeretjük, ha van itt, annyi más emberrel, Magic Mirror sátor is– különösen, ha együgyű polgármesterecskék vagyunk. De tetszik nekünk, hogy itt tolerancia burjánzik, és van annak bája, amint a haszid zsidók, kaftánban, pajeszosan együtt pogóznak a kőkemény rockker csávókkal. Vagy, amint igazi cigányzene mellett a vámőrség esztrádzenekara fújja.
És milyen ciki az, hogy a jegyet letéphetetlenül a karodra forrasztják és egy hétig, mint egy bilogot viselni kényszerülsz. És nincs annál mókásabb, amikor egy öreg néni rádröhög a metrón, a saját csuklójára bök, és megkérdi, neked tegnap hogy tetszett az Iron Maiden és kimész a a Sex Pistols-ra, mert ő biztosan nem hagyja ki, hogy megnézze azt a Johny Rotten nevű rosszéletűt.
És nem komáljuk, hogy ide tilos saját szeszt bevinni, de elképesztően fájintos ötletnek tartjuk, hogy cserében becsempészhetjük azt mi, és akkor máris van sikerélményünk és lehet ünnepelni végre valamit.
És, mint régi szigetelők felháborítónak tartjuk, hogy ma már trendi dolog ide járni és a bankvezér, a médiacápa, az innovációs menedzser, éppen úgy idetolja a képét, mint a híres tévés, a fontos maffiózó és a szomszéd kisfiú szigorú anyukája. Hát hol voltak ők régen, amikor még igazi volt a Sziget, amikor csak a miénk? Akkor bezzeg otthon ültek és szörnyűködtek csak, hogy mi folyik itt. (Sör folyik, meg pálinka – jegyzem meg.)
Úgy látszik, valaki beadta nekik, hogy ez jó, ezt lehet szeretni. Ezek meg elhitték. Csak tudnánk, miért?

Dési János

2008. július 7., hétfő

Prágai sörök és barátaik


U Fleku (Prágában, nem messze a Vencel tértől)

Az U Flekuban a sör a jó. Ugye, nem hitték volna. Pedig van itt egy saját főzésű fekete sör, amit kifejezetten kellemes érzés a hosszú lócákon ülve szürcsölgetni. Hozzá be lehet csapni egy adag helyi fontossággal bíró kolbászt, mustárral, rozskenyérrel. Mindez jó alapot teremt a későbbi orális (evés, ivás) élvezetekhez.
Többen állítják, hogy az U Flekuval az a baj, hogy teljes egészében a turistára, mint a törzsfejlődés egy sajátos zsákutcás egyedére, szakosodott s így elvesztette azt az egyszerű báját, ami a cseh, kiváltképpen a prágai sörözőkre jellemző. Kétségtelen tény, csipogó japánokkal, félrészeg németekkel, hangoskodó olaszokkal, vagy duhaj hollandokkal New Yorktól a Tűzföldig, Moszkvától Alsógödig (a Filatorigáton át) mindenütt találkozhatunk, legfeljebb a díszlet változik. Ám mindez nem jelenti azt, hogy az U Fleku feloldódott volna ebben az internacionalista közegben.
Az U Fleku az az U Fleku. Vagyis a csipogó japánok, félrészeg németek, hangoskodó olaszok vagy akár a duhaj hollandok ellenére megmaradt igazi cseh kocsmának. Még akkor is ha legfeljebb a pincérek között található néhány cseh. De talán a falakba ivódott be valami, amitől itt mégiscsak rendben mennek a dolgok.
A hatalmas udvar sarkában kicsiny pódiumon zenekar fújja az umcaccát - a világ legrémesebb zenéjét, ami mégis a negyedik sör ködfüggönyén át valahogy kellemesnek hat. Muzikálisan érzékenyeknek persze nem árt még egy-két becherovkával tompítania az érzékszerveit. Még szerencse, hogy van becherovka - sóhajthatunk fel. Az ilyesmit itt kérés nélkül hozzák, aminek természettudományos magyarázata az árlapból derül ki. Bizony képesek kétszer –háromszor anyit elkérni értre, mint más tisztességes talponállóban.
De sebaj, a sör korrekt árfolyamon folyik, a sültkolbász ára elviselhető - bár a piszoárban fizetni kell, ami azért mégsem illendő egy sörözőben. Méghogy kétszer kelljen fizetni ugyanazért. Egyszer amikor jön, egyszer amikor megy...
És mielőtt valaki felháborodottan reklamálni kezdene, gondoljon csak az U Kalihe névre hallgató Kehelyre, amely az irodalomnak köszönheti világhírét.
El is szemtelenedett a bitang. Svejk már be sem tenné ide a lábát, bár lehet, hogy be sem engednék. Ez csak a csontgazdag, ám tökkelütött (a kettő sokszor kéz a kézben jár) turistáknak való.
Pimasz pincérek, hihetetlen árak. Az asztalhoz csak akkor ülhetsz le, ha zabálsz is. Annyi pénzed meg ugysincs, gondolja a pincér, ezért rövid úton kidob. Oldalt van egy pici söröző, oda terelik be az átlagos sörözni vágyót. A pincér itt is szemtelen, viszont a sör jó. Ide sem jövünk többet, úgyis leszarták a legyek Ferenc József képét.
Akkor már inkább az U Fleku.
Dési János

2008. február 3., vasárnap

Kábulni sörtől, kaktusztól


Sör a Nagy Lukas Sziklánál

Window Rocknál, vagy ahogy a helyiek inkább nevezik Tseghahodzaninál, ami a mi nyelvünkön csak annyit tesz „Szikla a Nagy Lukkal a Közepén”, erősen tűzött a késő őszi nap. Szállt a por, s az elmúlt vagy hatszáz kilométer alatt az utazó nélkülözhetetlen viszkiskulacsa is kiszáradt.

- Igyunk sört! – javasoltuk új barátunknak, a Navajo Times hirdetési főnökének EugeneTapahe-nak. Ötletünket szokatlan helyeslés fogadta, mind többen gyűltek körénk, akik a lenyugvó nap aranyló sugaraitól övezve lelkesen bólogattak, hogy kitűnő az idea, igyunk egy jó sört. Kedvünket még az sem szegte, hogy sehol egy tolldísz, egy békepipa, vagy egy kifestett arcú harcos. Istvánnal azzal vigasztaltuk magunkat, hogy mi is meglepődnénk, ha a lobogó gatyát, a nyereg alatt puhított húst és a karikásostort kérné valaki rajtunk számon.
- So. Let’s have a beer! – és ilyen sikere rég volt megjegyzésünknek. Mindenfelől egyetértő kiáltások hangzottak, de csak nem akadt, aki megmutatta volna az utat a legjobb sört árusító, igazi vadnyugati kocsma felé.
Végül, az újságíró lelket jól ismerő, új barátunk oldotta meg a talányt. Az indián rezervátumban, itt a navajok földjén szesztilalom van érvényben. Még sört sem lehet kapni, ugyanis első a józanság. A kedves indián barátaink viszont azért lelkesedtek ennyire, mert egy sört igencsak bekaptak volna, és abban reménykedtek a mi pompás autónk csomagtartója rejt néhány ládányit, ahogy azt a tisztes sápadtarcuaké szokta.
Itt jutottunk arra a politikailag korántsem korrekt megállapításra – persze csak úgy magunk közt, magyarul -, hogy mégiscsak szerencsés, hogy nem élnek már a régi szokások, így a skalpolásé sem.
Mindenesetre Eugene még így sör nélkül sem hagyott el minket, megmutatta a nyolcszögletű épületet, ahol a törzs vezetői gyűléseznek rendszeresen, mind a 74-en. A rezervátum lakói által demokratikusan választva. Aztán mesélt a szomszédos hopikról. Külön felhívva a figyelmünket a gyorshajtás veszélyeire, mert a hopi rendőrök igazán szigorúak. Szigorúak, de kedvesek – tette hozzá, aminek azért is örültünk, mert a hopikat mi is szeretjük.
Aztán figyelmeztetett, reggel le ne késsünk a nagy ünnepségről. Ugyanis valamelyik főbíróság végre most engedélyezte, hogy legálisan használhassák a kaktuszból nyert peyote nevű kábítószert, mert az a vallási életük része.
A lassan növő kaktuszlevélből kell a pszichodelikus szert előállítani. Ő a maga részéről nem használja, de a nagymamája speciel nagyon boldog, hogy a vallásos indiánok visszakaptak egy ősi jogot.
Ehhez képest a másnapi ünnepség ott Window Rock, vagy ahogy a helyiek mondják Tseghahodzani árnyékában a helyi sportcsarnokban inkább tűnt általános iskolai évnyitónak, mint a peyote engedélyezése nagy ünnepének.
De azért mi, mikor ismét nekivágtunk a sörissza világnak, s az első rossz Budweisert kortyoltuk a poros, útmenti pub-ban, arra jutottunk, mi is csapnánk egy csinos ünnepséget, ha az indiánok, leigáznának minket, betiltanák a sörünket, aztán újra kegyesen engedélyeznék. Még ha melegen szolgálnák is fel utána.

Dési János