Pekingi kacsa - Made in China

A globalizáció bosszúja

Életem egyik első, igazi, nyugati útján a graciőz házigazda azon kérdésére, hogy mégis hova vigyen el vacsorázni – valami nagyon jó és drága helyre –gyorsan és határozottan tudtam válaszolni. hiszen már napok, mit napok, hetek óta készültem a kérdésre. Kínai vendéglőbe! Pesten akkor még nem létezett ilyen – talán nemsokára nyílt egy a Népköztársaság úton, meg majd még egy luxuselegáns a Gresham ház aljában, ezért aztán az a nézet terjed el a Mézes Mackó – Piroska vendéglő – iskolai menza kulinaritását ismerők körében, hogy a „kínai” az valami szuperelegáns dolog lehet.
Később aztán, amikor már Pesten minden sarkon nyílt egy kínai vendéglő, megértettem, miért nézett ismét reménytelenül k-európainak a minimum egy esetleg két Michelin csillagban gondolkodó vendéglátóm. Mindegy, a kínai kosztot szeretjük - itthon-, talán ez jó alap lesz ahhoz, hogy Kínában is kedveljük. Bár ugye elhangzanak azok a vicces ijesztgetések a kutyahúsról és a sült szöcskéről – de ezeket komoly utazó elereszti a füle mellett. És izgatottan, na meg reggelente egy egy profilaktikus célból elfogyasztott viszkivel, készül a kínai konyhával való igazi találkozásra.
Persze némi csalódással tölti el, amikor kihajtogatja magát a repülőgépből és már Peking felhőkarcolói között száguld befelé a soksávos-sokemeletes autópályákon, hogy az ablakon túl határozottan rémisztő MacDonald’s-ok és ijesztő Pizza Hutok villannak fel. Magában – és persze ott is csak nagyon halkan – tesz pár bántó megjegyzést a globalizációra, hogy ez már mégis túlzás. Hogy itt is. Aztán arra jut, biztosan ez a fejlődés ára és egy nép sem lépheti át csak úgy ezen kellemetlen és olajszagú lépcsőfokokat. Még ez a felfoghatatlanul izgalmas étkezési kultúrával rendelkező nép sem. Olyan akarsz lenni, mint a nagyvilág? – kérdezi egy nap a Globalizáció és lepottyant a stratégiai helyekre néhány hamburgerest. És ez a hamburgeres – látom szomorúan, amint a Tienanmen tér fele hajtunk éppen – nemhogy nem megy csődbe, hanem mindenféle helyi népek állnak sorban előtte. Persze – reménykedünk – majd elmegy a kedvük tőle. És akkor megint azt a jó és megunhatatlan kínai konyhát kultiválják majd.
Különben a helyzet nem tűnik egészen reménytelennek. Hiszen a helyi népek mindenfelé az utcán sütnek, főznek. És nem hamburgert ám. Esznek, isznak, zabálnak. Az arcukról törölgetik a zsírt, kis tányérkából – pálcával, mivel mással – rizst kanalaznak. (Vagy rizst pálcáznak? – meg kell tudni valakitől, hogyan a helyes.) Esetleg halat beleznek, vagy tökéletesen ismeretlen tengeri szörnyet kínálgatnak, amely ott tekereg a vízzel teli műanyag (Made in China) vájdlingban. Nagy kosarakból furcsa gyümölcsöket ajánlgatnak. Tele vannak az elegáns (pekingi kacsa!) vendéglők, de tisztes a sor a sarki, kempingasztalokkal felszerelt kifőzdeszerű, ragacsos valamit, hozzá felismerhetetlen állati maradványokat kínáló műintézményben is.
Lássuk be tehát, Kínában jót enni – hű de nagyon lehet.
Dési János

Prágai sörök és barátaik

U Fleku (Prágában, nem messze a Vencel tértől)

Az U Flekuban a sör a jó. Ugye, nem hitték volna. Pedig van itt egy saját főzésű fekete sör, amit kifejezetten kellemes érzés a hosszú lócákon ülve szürcsölgetni. Hozzá be lehet csapni egy adag helyi fontossággal bíró kolbászt, mustárral, rozskenyérrel. Mindez jó alapot teremt a későbbi orális (evés, ivás) élvezetekhez.
Többen állítják, hogy az U Flekuval az a baj, hogy teljes egészében a turistára, mint a törzsfejlődés egy sajátos zsákutcás egyedére, szakosodott s így elvesztette azt az egyszerű báját, ami a cseh, kiváltképpen a prágai sörözőkre jellemző. Kétségtelen tény, csipogó japánokkal, félrészeg németekkel, hangoskodó olaszokkal, vagy duhaj hollandokkal New Yorktól a Tűzföldig, Moszkvától Alsógödig (a Filatorigáton át) mindenütt találkozhatunk, legfeljebb a díszlet változik. Ám mindez nem jelenti azt, hogy az U Fleku feloldódott volna ebben az internacionalista közegben.
Az U Fleku az az U Fleku. Vagyis a csipogó japánok, félrészeg németek, hangoskodó olaszok vagy akár a duhaj hollandok ellenére megmaradt igazi cseh kocsmának. Még akkor is ha legfeljebb a pincérek között található néhány cseh. De talán a falakba ivódott be valami, amitől itt mégiscsak rendben mennek a dolgok.
A hatalmas udvar sarkában kicsiny pódiumon zenekar fújja az umcaccát - a világ legrémesebb zenéjét, ami mégis a negyedik sör ködfüggönyén át valahogy kellemesnek hat. Muzikálisan érzékenyeknek persze nem árt még egy-két becherovkával tompítania az érzékszerveit. Még szerencse, hogy van becherovka - sóhajthatunk fel. Az ilyesmit itt kérés nélkül hozzák, aminek természettudományos magyarázata az árlapból derül ki. Bizony képesek kétszer –háromszor anyit elkérni értre, mint más tisztességes talponállóban.
De sebaj, a sör korrekt árfolyamon folyik, a sültkolbász ára elviselhető - bár a piszoárban fizetni kell, ami azért mégsem illendő egy sörözőben. Méghogy kétszer kelljen fizetni ugyanazért. Egyszer amikor jön, egyszer amikor megy...
És mielőtt valaki felháborodottan reklamálni kezdene, gondoljon csak az U Kalihe névre hallgató Kehelyre, amely az irodalomnak köszönheti világhírét.
El is szemtelenedett a bitang. Svejk már be sem tenné ide a lábát, bár lehet, hogy be sem engednék. Ez csak a csontgazdag, ám tökkelütött (a kettő sokszor kéz a kézben jár) turistáknak való.
Pimasz pincérek, hihetetlen árak. Az asztalhoz csak akkor ülhetsz le, ha zabálsz is. Annyi pénzed meg ugysincs, gondolja a pincér, ezért rövid úton kidob. Oldalt van egy pici söröző, oda terelik be az átlagos sörözni vágyót. A pincér itt is szemtelen, viszont a sör jó. Ide sem jövünk többet, úgyis leszarták a legyek Ferenc József képét.
Akkor már inkább az U Fleku.
Dési János