2008. július 7., hétfő

Mezei hullakeresés

Samarával az igazság nyomában, vagy mi

Már közeledett a rendszerváltás – innen nézve -, de onnan csak azt tudtuk, napról napra többet lehet megírnunk. Hiszen eddig annyi mindenről nem volt szabad beszélni.
Így azon sem lepődtünk meg, hogy egy hétfői napon drámai cikk jelen meg a lapunkban, arról tudósítva, hogy a román-magyar határon a Romániából átszökő magyar nemzetiségűeket lelövik, és e szörnyűség felett a magyar (kommenista) hatóságok szemet hunynak. Az írás elég meghökkentőnek tűnt – de hát akkoriban annyi hihetetlen derült ki. Ráadásul maga a meglehetősen óvatos főszerkesztő adta le az anyagot, amit egy elég közismert, felettébb jó húsban lévő, ellenzéki vezér hozott be.
A cikk reggel megjelent, délre kitört a balhé és mi hárman már indulhattunk is a határra bizonyítékokat gyűjteni. (Hogy miért nem előbb a bizonyítékgyűjtés és utána a megjelentetés? Jó kérdés. De hát forradalmi időket éltünk.) Boros Pisti vezette a csapatot és egy másik kollégánk, ki szintén István, egy Lada Samarát, én hátul szundítottam.
A határmenti kisvárosban az akkor alakulgató helyi MDF potentátjai számítottak a hír forrásának. Alig fél órát beszélgettünk velük és gyakorlott újságíróként megállapítottuk – ezek semmit sem tudnak, össze vissza beszélnek.
Ennek ellenére nekikezdtünk a hulla-keresésnek főszerkesztői utasításra. Csak legalább egyetlenegy agyonlövött, vagy megsebesített kerüljön elő. Hárman háromfelé mentünk: hullaházak, orvosi rendelők, kórházak, templomok, kocsmák, határőrlaktanyák, temetők, anyakönyvi hivatalok, rendőrőrsök embereit kérdezgettük. Persze hullát senki sem látott, de mindenki ismert valakit, aki már hallott ilyesmiről. Ám, amikor becserkésztük azt a valakit, az kifejtette, hogy ő ugyan nem tapasztalt effélét, ám ő ismer valakit, aki már hallott ilyesmiről – s általában megnevezte azt, aki hozzáküldött.
Ennek ellenére nagyszerű riportot irtunk Pisti, István és én arról, hogy ugyan hála istennek hullát nem találtunk, mert valószínűleg nincs is. Ellenben az azért mégsem szép dolog, hogy a magyar határőrök az átszökötteket összebilincselve visszaadják a Ceausescu rendszer embereinek – kik komótos alapossággal gyakran már ott, magyar bajtársaik szeme láttára jól elverik a lebukottakat. Igazán izgalmas cikk volt. Elégedetten kortyoltuk hát jól megérdemelt Unicumjainkat a szállóban és fokozódó nagyképűséggel vártuk a tévé, akkor még létező, esti lapszemléjét. Ám a mi cikkünk nem szerepelt benne. Pisti – a javíthatatlan optimista szerint –a nagy durranást reggelre tartogatják. Én inkább a kurblis telefonon felhívtam az éjszakás olvasószerkesztőt, aki bevallotta, hogy fölső utasításra kihagyták az írásunkat.
Merthogy – derült ki később – amikor kisült, hogy nem igaz, amit az ellenzék jelentős testsúlyú embere állított, akkor az gyorsan azzal fenyegette meg a hatalom emberét, hogyha őt – vagy „informátorait” – ezért baj éri, akkor majd azt fogja mondani: a mocskos kommenisták nemcsak gyilkolnak, de még le is tagadják, ás úgyis mindenki neki fog hinni.
A hatalom, szintén nem filigrán embere, amúgy is éppen megkezdte hatalomátmentési kísérletét, amelynek fontos része volt az akkori MDF-fel való együttműködése. Így a mi igazi és alapos tényfeltáró cikkünk kihagyásáról rendelkezett a hatalom embere. És az írás ki is maradt.
Ha jól emlékszem Boros Pisti barátom akkor csalódott először a rendszerváltás őszinteségében. Pedig a rendszerváltás akkor még csak előttünk volt.
Dési János

Nincsenek megjegyzések: