Béke Ukrajnában

Mit tehetünk a politikai aljasságai ellen? Ami körbevesz minket, befon és lehúz. Cinkos, aki néma. Ötletek lelkiismeretfurdalás elkerülésére. Lehet csatlakozni, kipróbáltam, jó érzés, napokig kitart.

Budapest, késő délután. Orbán vezér éppen arról beszél, hogy „nem is világos, ki támadott meg kit” az orosz ukrán háborúban, ugyanezekben a pillanatokban egy kis csoport, szintén Budapesten, mentőautókba gyógyszert pakol éppen. S mire az orbáni nagygyűlés termében elhalkul a hosszan tartó, szűnni nem akaró taps, s a kiöregedett közönség a buszai felé botorkál, addig el is indul a kis konvoj Ukrajna felé. Mert van másik Budapest is. Nemcsak a háborús uszító, hanem a békét vivő. Az én Budapestem. Képviselői pár óra múlva Záhonynál elhagyják az Európai Uniót, felidézve, hogy még emlékszünk arra, amikor Hegyeshalomnál beléphettünk az Unióba. és tessék, most (még) ott is vagyunk.

Moszkva, másnap délelőtt. Putyin vezér éppen azt mondja, hogy „nem érezzük magunkat felelősnek, mert nem mi kezdtük ezt a háborút”, s ebben a pillanatban a megtámadott országban, igaz a békésebb szegletében, Spányik doktor vérnyomást mér és gyógyszert ír fel egy Donyeckből menekült egykori bányásznak, akinek súlyosak a viszér problémái és magas a vérnyomása. A helyszín egy ungvár környéki menekültszálló.

Budapest/Moszkva, egész nap. Orbán megint mond valamit és biztos Putyin is, rémeset és hazugot, de történetünk szempontjából ez már teljesen mindegy.

Ukrajna, Kárpátalja, szombat, vasárnap. A Medspot Alapítvány megkezdi 35. rendelési napját a menekültszállókon.

Először a gyógyszereket kell felcigölni a mentőből harmadikon összedobott, ideiglenes rendelőbe. Előttem a keskeny lépcsőn Kincses doktor szuszog felfelé, túlméretezett gyógyszeresládákat hurcolva. Nemrég még az orvosi kamara elnöke volt, korábban államtitkár, képviselő, nagy intézetek vezetője. Most hórukkolva újra fordul, hogy minden felérjen időben, s a folyosón várakozóknak elkezdődhessen a rendelés.

Egy bábuska óvatosan megjegyzi, hogy biztos, hogy az a szőke kislány igazi orvos ott az ablak előtt? Megnyugtatják, régi motoros, hosszú ideje vesz részt a Medspot munkájában. Az öregasszony hiszi is nem is, de amikor meglátja, szakszerűen mennek a dolgok, beletörődik. Annyi mindenben kellett mostanában.

Jönnek sorban a menekültek. Más nincs itt, csak ez a szoba. Négy sarkában négy „rendelő” - itt a tolmács segítségével beszél orvos és páciense. A betegeket sem zavarja már ez az intimnek nem nevezhető helyzet. Megszokták. Jó páran harmadik-negyedik éve élnek itt, ebben a valamikori ledurrant kollégiumi épületben. Tizenkét négyzetméteren, négy öt emeletes ágy. Ki kényeskedik itt most azon, hogy mindenki előtt bújik ki a blúzából, hogy meghallgassák a tüdejét, EKG-t csináljanak neki. Igaz, ehhez le kell szórni a kabátokat, vickeket-vackokat a döglött sezlonyról. Ing fel, jönnek a tappancsok. Csóválja a fejét a mentős. És kérdezi: szedi maga rendesen a gyógyszerét?

„Legalább valakinek mi is fontosak vagyunk, ha már sokszor úgy érezzük, a saját országunknak sem” - magyarázza egy éltesebb hölgy a tolmácsnak és integet neki hevesen, hogy fordítsa csak le a csoport pszichológusának. Majd egy nagy csúnya, horgolt babát nyom a meghatódott pszichológus kezébe, amit tegnap fejezett be. Padarok - hallom és ezt nem kell lefordítani.

-       A férjem jó három hónapot volt orosz fogságban, megkínozták, megverték őket, kiverték a fogait. Szörnyű dolgokon mehetett keresztül, de nem akar róla beszélni és pszichológushoz sem akar menni, pedig tudom, hogy rémálmokkal küzd- vigasztalja egy lány a pszichológusunkat, amikor sorra utasítják vissza a segítségét a népek. (Megírom ezt a történetet a Facebookra. Valaki rögtön válaszol, hogy el ne hidd már ezeket az ukrán sirámokat. Verés, meg fogkiverés, hazugság, propaganda, ne dőlj már be nekik, különben is ők kezdték - állítja magabiztosan Kalocsáról egy zömök, bajszos polgártárs, öntudatos digitális harcos. És akkor csak annyi jut szembe, gyere csak el eddig, csak a határ túloldaláig és beszélj ezekkel az emberekkel, nézz a szemükbe, simogasd meg az itt összezárt gyerekeik fejét, adj nekik egy tábla csokit. Na és akkor vegyük újra jelenetet. De ezt csak úgy gondolom, el is hessegetem hamar az ötletet, sejtem a reakcióját.)

-       A kert hiányzik a legjobban, néha itt is kimegyek és gyomlálgatok egy kicsit - pityereg egy öregasszony, lemondó bölcsességgel. Tudja, ő már haza nem jut. Talán háza helyén csak egy bombatölcsér maradt.

-       Magas vérnyomás, stressztünetek - rögzíti az anamnézist dr. Spányik András, a Medspot Alapítvány orvos-vezetője, ezeknek a kihelyezett rendeléseknek a fő szervezője.

-       Ok, vérnyomáscsökkentőt biztos lehet neki adni, de ettől mi oldódik meg? Persze, hogy ideges, a családja egy része ott ragadt a front mellett, az orosz drónok és rakéták lőtávolságában. Ezen milyen gyógyszer tud segíteni? - kötözködöm egy kicsit az orvossal.

Nem én lehetek az első, aki ezzel jön, a válasz sokszor elcsattanhatott már itt:

-       Nyilván nem tudjuk a problémáikat megoldani. És fontos a vérnyomáscsökkentő, az antidepresszáns, a vitamin, a vizsgálat. De a legfontosabb mégis az az érzés, hogy hónapról hónapra újra jövünk, törődünk velük, hogy maradt valami kis stabilitás ebben az életben.

Ebben maradunk. Nincs idő mélázni. Vár a következő hely. Az önkéntesek gyakorlottan pakolják össze a tábori rendelőt, gyógyszereket, műszereket. Egy fekete hajú lány elsőnek a sarokba eddig kitűzött piros-fehér zöld zászlót hajtja össze és teszi egy kipukkanó láda tetejére. A másik Magyarország zászlaját.

Trappolunk le a ládákkal az emeletről a kanyarós lépcsőn és közben azt látom, hogy beáll közénk cipekedni két furcsa, öltönyös alak. Egy kis szikár és egy kövér.  A Putyin és az Orbán. Jöttek, hogy segítsenek az elüldözötteken, a kifosztottakon, a menekülteken, az apa nélkül felnövő gyerekeken, a magányos nőkön, az elfeledett öregasszonyokon. Legalább ennyit.

Budapest, Moszkva. És holnap bizonyára kitör a béke.

Csak így lehet.