A cselédszoba a pesti Ferenciek terének egy lakásában található. A ház bejárátanál tábla, ami azt idézi fel, hogy itt hozták létre az illegális Beszélő folyóiratot - amely a rendszerváltáshoz vezető út kiemelkedő periodikája. Egyszerűbben fogalmazva, ebben a házban található Kőszeg Ferenc lakása. Ott jött létre a Beszélő, ez volt a később “demokratikus ellenzéknek” nevezett csapat rendszeres találkozóhelye. És itt festette az egykori cselédszoba falára Kemény György, a magyar pop-art mestere ezt az izgalmas képet. Secco - azaz száraz falra festették. ellentétben a freskóval, amelyet nedvesre és ott a vakolattal együtt szárad meg a kép - ez utóbbi, legalábbis Leonardo mester szerint valamivel tartósabb.
Restaurálni is kellett ezt a képet pár éve. Megkopott, leomlott a festés, a vakolat több helyen hámlott. Talán beázások is voltak.
Jöttek nagyon helyes fiatalok és nekiálltak felújítani. Némelyik figuránál nagyon csodálkoztak, ki lehet. Erre mondtam nekik, hogy képzeljétek, volt olyan egyszer hogy huszadik század és ezek onnan valók. Ha láttátok volna, hogy csodálkoztak - foglalja össze a helyzetet az alkotó, Kemény György, miközben barátjával és a lakás tulajdonosával, a demokratikus ellenzék és az SZDSZ meghatározó alakjával felidézik az alkotás folyamatát. Két irigylésre méltó vidám fickó - bár Kemény megjegyzi, ő mindjárt kilencven éves, lehet, hogy a nála majd három évvel fiatalabb Kőszegnek esetleg magáznia. vagy bácsiznia kellene őt?
Úgy kezdődött, hogy felhívott egy barátom, Kenedi János, hogy beköltöznek az ő barátjával, a filozófus Bence Györggyel egy kis szobába. De olyan sivár a fal. Jó lenne, ha festenék rá valamit. A tulaj, szerintük megengedi.
Kőszeg bólogat, most már mindegy is, megengedte persze. Hadd fessenek.
Aztán kis vitába keverednek, mikor is volt ez a nevezetes alkotói periódus. De miután komoly műről beszélünk, amelynek nagy irodalma olvasható, ráadásul oda is van írva, könnyű datálni, hogy 1970-1971 között történt mindez. 
Szombaton esténként gyűltünk itt össze, jöttek a barátok, buli is volt. Mindenki akart egy kicsit festeni bele. Én felrajzoltam a figurák körvonalait, kikevertem a színeket, aztán, akinek jutott ecset, az festhetett. De megmondtam, hogy aki kifut a vonalból, az mehet vissza a zsíroskenyerek és borok közé. Feri barátai, a filozófusok is, mind festeni akartak. Kicsit olyan volt ez, mint a dzsessz. Improvizáltunk. Jött a szombat. Összegyűltünk, megbeszéltük mi kerüljön a falra. Tehát nem volt ez előre megtervezve. Lépésről, lépésre, képről képre haladtunk. Kitaláltuk, adtak egy fotót, én felvázoltam. Látod ott azt a tőrt? Na, azt saját magamtól másoltam. A Nemzeti Színházban 1966-ban volt egy Marat.Sade eladás én csináltam a plakátját. Nagyon híres volt.Abban szerepelt már.
Kőszeg egy korábbi írásában úgy emlékszik, hogy ezek a bulik meglehetősen hangosra sikeredtek és miután egy udvari szobáról beszélünk, a zaj bizony kiszűrődőtt. Előfordult, hogy valamelyik lakó ordítva követelte a csendet, de rendőrt talán, ha egyszer hívtak.
Látod, az ott Monica Vitti, micsoda nő volt. És még Vittorio de Sica rendezővel is élt együtt.
Azt a szakállast megismeritek ott fent?
Némi tanakodás után Marxban jelöljük meg a kép modelljét - néztünk ám még az iskolában mi is évekig farkaszemet szakállas képmásával. A jó válasz után továbbléphetünk Duchampra, igaz, nem a mindenki által ismert piszoárja idéződik itt meg, hanem a szintén mindenki által ismert Nagy üveg-e. De ott látható a két megrendelő, Kenedi János és Bence György is. A neves művészettörténész, Fehér Dávid szerint ez a cselédszoba afféle magánkápolna. S Kemény faliképe a politikai pop sajátos példája.
Pop art. Ebben az akkori szürke, borzaszó, iszonyatos Kelet-Európában végre valami szín - folytatja Kemény. - Talán 45-48 között volt addig csak itt jó. Akkor volt egy kis friss európai illat. Kiállítások, Bartók koncertek - amikre az apukám vitt el. Szóval, addig a párizsi útig mondhatni csak 1945-1948 között éltem.
Gyuri, ezt mondta Bibó István is - évődik Kőszeg.
Igen? - replikáz Kemény - Akkor ezt a mondást biztosan tőlem nyúlta le - teszi hozzá és elégedetten megigazítja szép, színes keretes szemüvegét. - De hol is hagytuk abba? Szóval, huszonhat évesen kijutottam Nyugatra, Párizsba. Akkor ez stílus még a franciáknál is újdonságnak számított. Ott is persze az amerikai művészek futottak ebben. Ráadásul közülük is többen plakáttervezőként kezdték, ahogy én is. Én teljesen beleszerettem ebbe a stílusba akkor. Úgyhogy, mikor hazajöttem, elkezdtem én is ilyen plakátokat csinálni. Sok vitám volt ebből. De nem egyszer előfordult, hogy az utcán lekaparták a plakátomat, hogy hazavihessék. Pedig a hatvannyolcas Fészekben tartott kiállításomat idő előtt bezáratták. Mert szocializmus ellenes, meg pornó, meg imperialista, meg ilyenek. Afféle munkásfestők jelentettek fel, a Kilencek. Szép alakok. Aztán azóta hány ottani műtárgy kelt el jó áron, került neves gyűjteménybe onnan. Amúgy vicces feljelentés volt. Mert a Fészek klub tévészobájában voltak az alkotásaim és a feljelentők szerint így nem tudnak tévét nézni rendesen. Mára fontos amerikai gyűjteményekbe is kerültek onnan képeim. Szóval, ami jelentős alkotás, és most nem is az enyéimről beszélek, az előbb utóbb úgyis megtalálja az útját, a helyét. Most mondjam azt, hogy Bartókot is elűzték ebből az országból.
Ráadásul, ha ma itt az utcán megkérdeznéd az embereket Bartókról, akkor 100-ból 90 azt mondaná, hogy fúj. Na és a modern művészetről mit mondanának… Még diktatúra sem kell sokszor az avantgarde üldözéséhez.
Itt óvatosan felvetem, hogy hány olyan történetet tudunk, hogy egy jelentős művészt csak a halála után ismernek meg, ismernek el.
Főiskolás korom óta tudom, hogy az új művészet az, amit a kortársak nem tekintenek művészetnek. Ahogy a középkorban a gótikával volt bajuk, vagy a maga idejében a reneszánsszal. Vagy említsem az impresszionistákat? Vagy ott van az a Párizsban a rendőrök elől rohangáló gyerek, akinek most a legnagyobb múzeumokban lógnak a képei.
Itt egy kicsit találgatjuk a neveket. Ki is lehet. De aztán arra jutunk, hogy itt van a neve a nyelvünk hegyén, na mindjárt… Addig is, amíg gondolkozunk, hozzáteszem, hogy azért nem mindenki nagy művész, akit nem értenek meg.
Megegyezünk, hogy hát persze. Aztán az kerül szóba, hogy mekkora különbségek vannak azért a világban. Míg a legtöbb helyen a nagyvárosiak inkább megértőek, a kisebb települések lakói azok, akik mondjuk úgy, konzervatívabbak általában. Nézzük csak meg a választási eredményeket.
Amúgy is hasznos lenne, ha Budapest egy külön ország lenne - veti fel Kemény - hozzátéve, hogy szerinte a Nyugat, itt a római limesnél ért véget és kész.
Aztán arról beszélünk, hogy azokban a “régi, szép időkben” miként szólt bele a politka a művészetbe.
- 1985-ben akartak egy kiállítást csinálni a Műcsarnokban a százéves magyar plakátról. Igenám, de akkor rendezték itt Pesten az Európai Kulturális Fórumot, és oda vártak egy csomó nyugati politikust. És valakinek az jutott eszébe, hogy na de mi lesz, ha mondjuk Margaret Thatcher is eljön Budapestre, és ebédszünetben arrafelé sétál és elkezd szörnyülködni. Szóval, elhalaszották egy évvel. És nekem kellett plakátot csinálni hozzá. De semmi nem jutott az eszembe. Pedig már nagyon sürgettek. Be kellett mennem az igazgatóhoz. Már a kisföldalattin ültem, amikor eszembe jutott, legyen 100+1 éves a magyar plakát - és ezt rajzoltam meg. Nem is baj, hogy egy évvel később rendezték meg, mert ettől dőlt össze a Szovjetunió.
- Ez biztos?
- Teljesen. Az úgy volt, hogy egy hatalmas, nyolc méter magas öt méter széles méretben megfestettem a plakátomat, az üvöltő emberrel, meg a 100+1-gyel. És ezt ferdén beállítottuk az oszlopcsarnokba, és úgy csináltuk meg, mintha áttörte volna az oszlopokat. Habszivacsból nagyszerűen megalkodtuk, mintha kitörte volna az oszlopokat. Ott voltak azok a széttört oszlopok - a széttört világ. Na, és akkor arra jött Gorbacsov nagy titokban, azt hiszem koszorúzni a térre. És meglátta, hogy mi történt és ebből megértette, hogy vége. És tudta, hogy be kell fejezni a Szovjetuniót. Szóval, így történt.
(Hócipő, 2025, szeptember)
