Justita nokiás doboza - Sándor Zsuzsával beszélgettünk

Justita nokiás doboza - beszélgetés a könyvről, arról, hogy milyenek a rendőrök és az ügyészek, ellenállnak e a bírók a nyomásnak. És hogy az MSZP vitái hogyan segítették a kétharmadot. Sándor Zsuzsával beszélgettünk.

És aki kedvet kap hozzá, ide kattintva rögtön meg is rendelheti. 

 Valamint a jobb könyvesboltokban, a Láng Tékában és az Írók boltjában is - csak úgy mondom.

Justitia nokiás doboza - menetelés a kétharmad felé

Százmilliós végkielégítések, nokiásdobozba dugott megvesztegetési pénzek, feleslegesen megrendelt tanulmányokkal kifizetett politikai csókosok. Hagyó-per, BKV-ügy.

Lassan feledésbe merülnek, elhomályosulnak ezek az egykor a napilapok címlapjain, híradókban mindent túlharsogó botrányok – túlordítják őket a még több nullával sokkoló, nagyságrendekkel nagyobb korrupciós ügyek, brutális lopások.

Pedig ezeknek (a vád szerint) „korrupciós” ügyeknek, máig tartó hatásuk van: alapvető szerepet játszottak abban, hogy a Fidesz meg tudta szerezni a kétharmadot.

De mit is tettek a vádlottak, történetünk főszereplői? Loptak? Csaltak? Hazudtak? Vagy óvatlanul, egymással torzsalkodva, saját politikai érdekeikre koncentrálva belesétáltak egy a Fidesz kampánygurui által ügyesen felállított csapdába? Aztán a Fidesz „szerencséjére” a rendőrök és az ügyészek sokszor éppen azt tették véletlenül (véletlenül?), ami a mai kormánypárt malmára hajtotta a vizet a kampányban?

Megpróbálom megérteni, mi történt. A világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy a „lopás” szóval intézzük el az egészet. Jogilag ugyanis nem „lopás”, ha tízmilliós végkielégítést kapnak a BKV-tól nyugdíjba vonuló emberek. Vannak törvények, amelyeket betartottak.

Ám van természetes igazságérzetünk is. És valóban az esetek egy részében jogosnak tűnik a Fidesz, amúgy szintén nem túl árnyalt leírása a történtekről: pofátlanság.

Igen, akadnak gyanús üzletek, de más kérdés, hogy ami „gyanús” rögtön bűncselekmény-e?

A mai kormányzat gátlástalan pénzlenyúló akciói után szinte gyermekdednek tűnnek azok az ügyek, amelyekről a könyvben a vád részeként olvashatnak. Ám, ha ezekben az ügyekben történtek arcátlan, etikátlan dolgok, akkor annak maradandó, egyre súlyosbodó hatásai miatt leginkább a baloldali és liberális érzelműeknek kell felháborodniuk. Ugyanis ezekre hivatkozva, ennek hullámait meglovagolva tudta a Fidesz megszerezni a kétharmados többséget – amelyet napról napra látjuk, mire használ. Ha tűrhetetlennek tartod, amit a Fidesz tesz – nem hunyhatsz a szemet másik oldal esetleges bűnei felett sem. Eddig rendben, ez természetes.

De mindez csak az érem egyik oldala. Megdöbbenve és rémülten olvastam a rendőrségi és ügyészségi jegyzőkönyveket, amelyekben világosan tetten érhető, hogy ha valakit „el akarnak intézni”, akkor szinte azt tesznek vele, amit akarnak. Jogállam és az ártatlanság vélelme? Esélyed alig marad, hogy egy tisztes eljárásban vizsgálják ki, mit tettél. És talán ez az, ami mindennél félelmetesebb.

Ítéletet a bíróság hoz. Az én kérdésem: Mennyire tud az igazságszolgáltatás független maradni a nyilvánvaló politikai nyomás ellenére is?

Dési János

(Váradi Júlia interjúja a Klubrádióban)

A könyv megrendelhető itt:

Dedikálás szeptember 23-án a Láng tékában (Bp. XIII. Pozsonyi út 5.) 16.00 órától

Varga László emlékére

A hír, amely oly sokunkat szíven ütött, ennyi: Varga László történész, levéltáros életének 68. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Birtalan Zsolt felvétele

Varga Laci elsősorban a barátunk volt. Felnéztünk rá tudása, bölcsessége, kimért humora miatt. Másodsorban afféle mesterünk, aki, miközben a viszkisüveg lassan ürült közöttünk, elmagyarázta, minek hol nézzünk utána. Ki fontos és ki lényegtelen szereplő a történelem színpadán. Írtam róla részletesebben a Múlt és Jövő 2017/1. számában ( Varga László történész pályaképe), de szeretném, ha mind többen, így a pesti Sólet olvasói is megőriznék emlékezetükben a kortárs zsidó történetírás egyik legjelentősebb szereplőjét.

Ma sokan a hatalmasok közül azt gondolják, hogy a történelem csak arra való, hogy mai tetteiket igazolják. S mindig akadnak ehhez udvari történészek, akik állásért, tanszékért, múzeumért, intézetigazgatói posztért készségesen kiszolgálják az igényeket. Méretre igazítják a történelmet, és hozott anyagból is dolgoznak.

Ám Varga László azt vallotta, hogy csak akkor alakulhat ki demokratikus közélet egy országban, ha annak lakói határozottan és bátran szembenéznek azzal, mi minden és miért történt korábban. Sokakat zavart ez, mennyivel jobb például a titkosszolgálati iratokat zsarolásra fölhasználni – és ezért zárolni –, mint pontosan hozzáférhetővé tenni.

De nemcsak a megismerhetőség lehetőségéről van itt szó – még ha Varga közéleti tevékenységének talán ez a legismertebb része. Hanem arról is, hogy a végül hozzáférhető forrásokat hogyan értelmezzük, mit tudunk meg azokból, hogyan helyezzük el a nagyobb összefüggések rendszerében.

És még valami. A történelem – a történetek sora, amit szerencsém volt tőle meghallgatni – emberi sorsok története. Igen, az ügynök is ember, és oka van annak, hogy miért súgja be társait, a halálra üldözött zsidónak is élete, sorsa volt valamikor, nemcsak egy szám, ami maradt esetleg utána. Vagy az ötvenhatos forradalom résztvevői is mind más és más utakon jutottak el oda, hogy azt mondja róluk az utókor: 56-os résztvevők. Sorsok, életek, tragédiák.

Mert a huszadik század magyar történelme nagyjából a tragédiák története is.

S bár egyszer így fogalmazott: „Nem válhatok azonossá sem a tettessel, sem az áldozattal. Nekem a krónikát kell írnom” – pályafutása során mégiscsak tudta, ki mellé kell állnia.

Öntörvényű volt, sokszor makacs, nem izgatták a „magasabb szempontok”. Ha egy általa fontosnak tartott ügybe belekezdett, nem könnyen szállt le róla. Ahogy egy beszédében fogalmazott: „Én senkit és semmit nem képviselek, legfeljebb magamat, a történetírást, ahogy én képzelem.” Legfontosabb vezérlőelve a nyilvánosság volt. Harcolt levéltárakkal, levéltárosokkal, de a politikusokkal, döntéshozókkal is – ha úgy tapasztalta, és gyakran tapasztalta úgy, hogy saját, önös céljaik érdekükben zárják el a közösséget saját történelmétől.

Ezért nemcsak szakmunkákat írt, de közéleti publicisztikája is igen jelentős.

Viselt tisztségeket, a vezette a Fővárosi Levéltárat, igazgató volt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, tanított, sokat írt. De elsősorban tántoríthatatlanul hitt abban, hogy az igazság megismerhető, ha meg akarjuk ismerni.

„Nekem a történelem nemcsak kenyerem (mit tagadjam, belőle élek), hanem az életem, hiszek a hasznosságában. A morális hasznában. Nem azért írok, hogy nemzetem okuljon belőle, hanem mert a múlt feltárása nélkül féltem a jövőt. Nem azért, mert mindaz, amiről írtam – fasiszta és kommunista diktatúra –, megismétlődhet (a történelem sohasem ismétli magát, a vörös terror is egészen más, mint a fehér), hanem mert mi, én leszek szegényebb, ha nem tudom.”

2014-ben Dombi Gábor kezdeményezésére és szerkesztésében megjelent ismét (az első, 1946-os kiadás után) Lévai Jenőnek A pesti gettó története című könyve, amely éppen a Dohány tremplom környékének a történetét eleveníti fel. Ennek egyik utószavát Varga írta – a másikat én -, összefoglalva az olvasóknak a magyar zsidók elpusztításának a történetét, és bemutatta a cionisták, majd a Zsidó Tanács tagjainak háború utáni meghurcoltatását.

Vargával sokat beszélgettem arról, hogy nagy tervem egyszer megírni apai nagybátyám, Lévai Jenő kalandos élettörténetét. (Több kisebb-nagyobb próbálkozásom volt, részben itt a Pesti Sólet hasábjain is – s ezek elkészítésében Varga rengeteg tanáccsal segített.)

Egyik ilyen szokásos, éjszakába nyúló beszélgetésünkön – viszkit ittunk persze, és ő egyik cigarettáról gyújtott a másikra – egyszer csak felkapott egy ütött-kopott barna iratgyűjtőt, és a kezembe nyomta.

– A tiéd. Csinálj vele, amit akarsz. Olvasd el. Használd föl. Publikáld.

Majd valami afféle magyarázatot adott, hogy most rendezi „hagyatékát” – ezt a szót többször is használta, mindig feltűnően hangsúlyozva, akkor ennek legfeljebb csak annyi jelentőséget tulajdonítottam, hogy talán ezt viccesnek, ironikusnak tartja –, s ezt a szekrényében találta. El is feledkezett róla. De nekem biztos érdekes lesz.

A paksamétában egy elfeledett, soha meg nem jelent Lévai-kézirat volt, afféle háborús feljegyzések, napló. Különösen érdekesek, és nemcsak Lévai élete szempontjából, hanem fontos adalék az 1944-es zsidó mindennapokról.

Hogy miként került hozzá, az sosem derült ki pontosan.

De az biztos, Lévai Jenő hagyatéka szőrén szálán eltűnt az az MTA Történettudományi Intézetéből – s csak ez maradt meg, Lacinál.

A Lévai-életrajzot meg csak tervezgetem továbbra is.

Szépen fejlődik az anyag, egy igazi, huszadik századi zsidó történet lesz. Persze, gyakran megakadok, nem találok forrásokat, elveszek a részletekben, számomra ismeretlen szereplők kerülnek elő. Ilyenkor nyúlok a telefonhoz, hogy Lacit hívjam…

Egyik utolsó közös ebédünkön a Kiskakukkban meséltem, hogy milyen érdekes dolgokat találtam Lévai 1944-es pörével kapcsolatban, és mennyi furcsa dolog történt ott. Megtörölte a szája szélét, letette a kanalat, és vagy egy fél órát magyarázott a megoldásról, Babos József hadbíróról, aki Bajcsy-Zsilinszkyék embere volt, segített a németelleneseknek. Talán Lévai is miatta úszta meg a súlyosabb büntetést hűtlenségi perében. A felét biztosan rögtön elfelejtettem annak, amit mondott. De nem izgattam magam ezért különösebben, tudtam, ha szükségem lesz rá, bármikor felhívhatom, és újra megkérdezhetem. Jegyzetelés helyett kértünk hát egy pohár sört.

(Pesti Sólet, 2017. július)

Varga László emlékműsor a Klubrádióban

df

Melyik a Jobbik?

A melyik a Jobbik című könyvemről beszéltünk nagyjából egy éve, most találtam meg.

Árpi bácsi - a Klubrádióban is

A Klubrádióban az "Árpi bácsi" című könyv kapcsán emlékeztünk Göncz Árpádra.

 

Megjelent az Árpi bácsi című könyvünk Göncz Árpádról

Már a könyvesboltokban.
Tessék sietni, mert a végén még elfogy :-9

Melyik a Jobbik? Ungvári Tamás beszél a könyvről Gálvölgyi Jánossal

Melyik a Jobbik? Dési János új könyvéről Ungvári Tamás beszél a Gálvölgyi Jánossal a Klubrádióban

  És itt még egy beszélgetés

Lecsó és könyv avagy, Melyik a Jobbik

A Pozsonyi úti Láng Tékában a nagyszerű Rédei Évával vasárnapra főztünk egy kis lecsót, s ha már ott voltunk, akkor dedikáltam is a Melyik a Jobbik? című könyvemet és a Láthatatlan légióst is azoknak, akik  nem csak a főztünk iránt érdeklődtek.
És a Budapest Bár művészei zenéltek is egyet, már csak a jó hangulat kedvéért is.
A kiváló fotókért nagy nagy köszönet Fodor Györgyi Szeréna barátomnak.

A "Melyik a Jobbik?" kötet kapcsán Rangos Katival beszélgettünk

A láthatatlan légiós

És a Párizsi Áruház Lotz termében bemutattuk A láthatatlan légiós című könyvet, Rónai Gábor kalandos életéről, az Alexandra kiadó gondozásában. Ahogy azt kell.

(Fodor Györgyi Szeréna kitűnő fotói, köszönet érte)

Alexandrával, és a könyv hősével, Gáborral (itt még nem tintás a zakóm.)

Itt már olyan vagyok, mint Megyeri, kifolyt a tinta a zsebemben, de az ügyes fotós a másik irányból örökített meg

Itt ülnek a jó fej vendégek

Itt meg próbáljuk megmagyarázni a könyvet. Geszti Péter, Méry Péter, aki az eredeti interjút készítette, Rónai Gábor és a szerző :-)

Kimaradt? majd a második kiadásra pótoljik

Az a rész különösen pompásan sikerült...

Méry Péter hónapokig hallgatta Gábort

Geiger András is hozzászólt. Kicsit ő is szerepel a kötetben

A következő könyvet Alexandráról írjuk

Eredetileg szelfizni akartunk Medveczky művésznővel, de így még jobb

"Az örök díva" állandó jelzővel illettük a könyvben.

Melyik a Jobbik ? -AZ ATV-n is.

A "Melyik a Jobbik?" kötetről beszélgetünk az ATV_n Rónai Egonnal.

És ide kattintva rögtön meg is rendelhető

Melyik a Jobbik? Az Ab ovonál megjelent könyvről beszélgetünk

Séta a régi zsidó negyedben - ebből lesz a Janikovszky könyvtár :-)

A Magyar szürke a könyvfesztiválra megy

Pokorni - Lázár csörte - a szürkék háborúja, infók, amit eddig nem tudtál minderről

Mi persze előre tudtuk. Hogy kik azok, akik jól elszórakoztatnak minket a nehéz napokban. Lázár János és Pokorni Zoltán, a két nagy mókamester, most új világszámmal rukkolt ki.
De ki ez a két nagy nevettető?
Nos, a Magyar szürke 48 árnyalata című alapműből mindez kiderül.
Megrendelhető pl. itt és a jobb könyvesboltokban, papíroson és e-bookban is.
ezen a linken
Minden háztartásban ott a helye :-)

És itt még egy két szó róla: http://fotolexikon.blogspot.hu/2014/04/a-magyar-szurke-48-arnyalata.html

A Láng Téka születésnapi áriája

Debreczeni terrorja

Debreczeni József legújabb könyve 2006 őszéről szól. Mondhatnánk cinikusan, bizonyára eltalált valamit, hogy a jobboldalinak nevezett sajtótermékek hatalmas erővel támadnak rá. Meg, hogy fáj az igazság. Bár 2006 ősze itt, a szemünk előtt zajlott, a Fidesz gátlástalanságával és médiahatalmával mégiscsak kialakított egy legendát arról, hogy a hatalom rátámadt az ő népére, hogy terrorizálja.

A baloldal ezt a csatát is elvesztette, képtelen volt megvédeni az igazát. Nem sikerült elmagyarázni, hogy a rendőri hibákkal együtt, itt egy tudatos, jól felépített provokáció-sorozat zajlott. Ma már elmondania se nagyon maradt, mégis, hogy volt. Hatalomátvétel az utcáról, mert a haza nem lehet ellenzékben. Ráadásul ez volt az, amikor a szélsőjobb és az úgynevezett mérsékelt jobb összebútorozott a nyilvánosság előtt. Debreczeni, a tőle megszokott alapossággal, bizonyítja be, hogy mi történt. Kik állhattak az események hátterében, kik és miért asszisztáltak mindehhez. Na és milyen megjutalmazták őket. Debreczeni a tyúkszemére lép most sokaknak. Ott kezdik ki, ahol csak bírják, és azt tudjuk, az a csapat, amelyik utcai csetepatékat is szívesen vesz, ha azzal politikai ellenfelének akaszthat be, nem válogat az eszközökben. De ez is csak igazolás, hogy ha akadnak is kisebb tévedések a könyvben , 2006 ősze olyan volt, amilyennek Debreczeni most le meri írni.

(Debreczeni József: A 2006-os ősz, Bíbor kiadó)

A zsidók listázásáról - számokba zárva

Végállomás: halálgyár

Most, amikor a parlamentben is előkerül, hogy valamiféleképpen listázni kellene a zsidókat a politikai életben, nem árt elolvasni Kovács M. Mária professzor most megjelent könyvét a numerus claususról. A „Törvénytől sújtva” című igen alapos kötetből kiderül, hogy milyen az, amikor egy ország vezetői fontosabbnak tartják az érdemeknél, a képességeknél – mondjuk az egyetemi felvételinél – valakinek a származását. Szomorú látni, hogy hányan azok közül, akiket mostanában piedesztálra emelnek, utcát neveznek el róluk, voltak harsány és lelkes antiszemiták, akik kívánatosnak tartották a XIX. századi jogegyenlőség feladását. Természetesen többüket lehet mentegetni, hogy azt azért nem sejthette, hogy Auschwitz lesz a dologból. Na ja. De egy olyan útra lökte ez a politika az országot, ahol a végállomás mégiscsak a halálgyár volt. Amiből persze nem feltétlenül következik, hogy minden kis jogtalanság hatalmasra duzzad. Ám nem jó az ilyesmivel játszani. Nem szabad egy országot arra kondicionálni, hogy polgárai egy részétől – csak úgy, ezt azt el lehet venni. Mert aztán  végén annak sem tud ellenállni a közönség, ha vasutasként vagy csendőrként „csak” a vagonírozásban való közreműködésre kérik.

Kovács M. adatok sorával, idézetek garmadával mutatja be ezt a felettébb érdekes korszakot. S ha egyes fejezeteit olvasva nem a múltra, hanem a jelenre gondolunk, akkor az nem a  szerző hibája.

(Kovács M. Mária: Törvényből sújtva, Napvilág kiadó)

A SzemTanú jelenti

„Háború a Közel-Keleten” – ez a cím virít az újság első lapján, és a híreket figyelve sajnos nincs is ebben semmi meglepő. Illetve dehogynem. Merthogy ez a napilap Krisztus előtt százban jelent meg. Illetve, még azt sem. Éppen most.

SZemTanú - kortárs újság

Szóval, ez egy olyan napilap, amelyik csak úgy tesz, mintha régi korokban készült volna, valójában a KFT Együttesből ismert Márton András és barátainak a vállalkozása mindez. Korábban már valóban újságszerűen is megjelentették a történelmet napilap stílusban. Most kötetbe foglalták ezeket a  sosem volt, mégis igaz napilapokat.

Pilátustól kezdve Buddhán át Kolumbusz Kristófig a legkitűnőbbek is szóba álltak a lap riportereivel és adtak interjút.

S bár sok botrányos esetről számol be laptársunk a SzemTanú – mégis, egyetlenegy helyreigazítást sem kellett közölniük, amely irigylésre méltó teljesítmény.

Ez a könyv persze játék, és ezt nagyon értékeljük benne. A történelem meg rettentő érdekes és nemcsak azok a buta évszámok, amelyeket időnként fantáziátlan történelemtanárok próbáltak belőlünk kipréselni egy-egy röpdolgozat alkalmával.

És még egy tanulság, amit persze mindannyian sejtünk, de nem feltétlenül nagy öröm szembesülni vele: ha így, napilaposan olvassuk az emberiség történelmét, azért kiderül, sokkal bölcsebbek nem lettünk.

Ritka izgalmas olvasmány. Nincs újabb, mint egy tegnapi napilap.

(SzemTanú,, SzemTanú Kiadó, 2012)

Kínos ügy

 Öreg barátunk, Kertész Péter újabb könyvvel rukkolt ki. Kínos ügy a címe és arról szól, hogy Róbert Lászlóval együtt felfedezik, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége úgynevezett örökös tagjai között szerepel  Kecskési Tollas Tibor is. (Igaz, a nevét rosszul szerepelteti a a MÚOSZ a dicsőséglistán, két embernek tűnik benne.) Kecskés Tollas az, akire azt szokás mondani "ellentmondásos figura". Pályáját csendőrként kezdte és sok adat utal arra, hogy részt vett zsidók deportálásában is. A háború után 10 évet kapott, amelynek nagyrészét leülte. Ötvenhat után Nyugatra ment és a Nemzetőr című lapot szerkesztette. A rovására írt bűnöket mindig is tagadta. A MÚOSZ kitüntettjei közé jeles, feddhetetlen pályatársak választottak. Ám Kertészék - és a hozzájuk csatlakozók szerint, én is ide tartoztam -, lehet hogy mégsem kellene példaként állítani a szakma elé azt, aki enyhén szólva is kétes múltú. Az ellenvélemények szerint, egyrészt, nem is biztos, hogy annyira kétes ez a múlt, a másrészt, annyi egykor csúnya dolgokat tett honfitársunk lett később valódi nemzeti hős.
Kertész nem az, aki hagyja magát. Kitartóan levelezett, érvelt, kérdezett. Ennek a dokumentumaiból állt most össze ez a kötet, amely felettébb sokat elmond a közelmúlt magyar történelméről, meg arról, hogyan is tudunk szembenézni vele.
(Kertész Péter. Kínos ügy,  Wesley kiadó)