2018. február 16., péntek
Lajtai Péter: Ideje van mindennek - 9 műterem, kiállításmegnyitó a Műcsarnokban
Műcsarnok, 9 műteremből, benne Lajtai Péter: Ideje van mindennek.
2018. február 12., hétfő
Németh Misi emlékére
Barátaim!
Misi barátai!
Klára és Gábor!
Január legelején meghalt az
apám.
Annyiban tartozik ez ide,
hogy barátságunk lassan negyven évében azt hiszem ez volt ez első, hogy nem köszöntöttem
fel Misit a szülinapján. Pár napra rá ő is meghalt.
Az elsővel lett vége a
gyerekkoromnak.
A másodikkal az eszmélésem, a
világ megértésére tett kísérleteim korának.
Temetőben szomorú és megható
dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak
vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti –
nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük
Misi barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami
most már örökre összeköt minket.
Egy holdfényes éjszakán
fentről gurultunk lefelé a tőle tanul fizika törvényei szerint a Gellérthegy
oldalában,. Fent a kopott lámpák félhomályában még felnőtt, kötelességtudó
embereknek is tetszhettünk volna, de ahogy pörögtünk lefelé a domboldalon, erre
már kevesen tették volna le a nagyesküt. Minket persze hogy nem érdekelt ez,
hiszen tudtuk, most vagyunk szabadok, most dobtuk el azokat a felesleges ám
nehezen nélkülözhető civilizációs béklyókat, amelyek nagy részét Misi annyira
rühelli.
Görögtünk hát boldogan
lefelé, s közben azért tudtuk, mert a józanság még ekkor sem hagyott el
bennünket, hogy hamarosan jön, mert jönnie kell egy nagy zökkenőnek, amikor
fenakadunk valamiben, amikor megállunk, amikor elérjük a legmélyebb pontot,
amikor szédülten kell majd feltápászkodunk.
De mennyire fontos ez
félúton?
Csúsztunk hát bele az
önfeledt mélységbe.
Közben azért sejtettük, hogy
az arra járók, a kiránduló nyugdíjascsoport vagy a miattunk szétrebbent párok
szemében két szakadt, koszos, kékre-zöldre ütött fickónak látszunk csak.
És azt is tudtuk, hogy ez mit
sem számít. Mert mi lent is tudni fogjuk, kik voltunk fent.
Nekicsapódtunk egy útban álló
bokornak, egy kő felsebezte a térdünket – de csak nevettünk tovább.
Pedig a végállomás egyre
közeledett.
És közben Misi azt súgta oda
nekem, vagy csak gondolta, a fene tudja abban a nagy kavarodásban, de hogy
egyetértettünk benne az biztos: van még ám aki tudja milyen jó így lefelé zúgni
a szépen kaszált parkon keresztül.
Leértünk tehát, leporoltuk
magunkat és bár éjszaka volt, gyorsan elszaladtunk Klárához, aki addig nem
nagyon gurult ugyan velünk, de nem különösebben lepődött meg, hogy magunkkal
csaltuk. Mondhatni szép és tanulságos este volt.
Hiszen egy történet, mint ez
is, attól, hogy szóról szóra igaz, még lehet metafóra.
Van, akinek fönt is jó, lent
is jó – sőt még útközben is. Csak legyen kivel gurulni.
Persze Misi élete sem volt
folyamatos, hogy a tőle tanult mondást használjam erre: móka és kacagás. Mert
volt benne fogak csikorgatása is jócskán.
Misi pontosan tudta, hogy az
élet kompromisszumot kíván, nagyobb árulásokat vár el tőlünk, ha el akarunk valamit
érni. De ő ezekre nem volt hajlandó.
Ha a világ át is alakul, ő
nem akar változni. Így lett a szemünk előtt egy a világra nyitott, érdeklődő
emberből, aki azt akarta mindig, hogy a közösségnek jobb legyen, lassan egy
befelé forduló, mind zárkózottabb, távolságtartóbb, morgolódó valaki.
Megpróbálta megjavítani a
világot, sokan drukkoltunk neki ebben, még többen szánakozva néztek rá ezért,
mindenesetre a világ köszönettel nem akart jobbá válni.
Itt édesapja és édesanyja
sírjánál idézzük fel, hogy miközben Misi mindig is nagy-nagy szeretettel
beszélt szüleiről, Hamlettel szólva úgy érezte: kizökkent az idő, ó kárhozat,
hogy én születtem helyretolni azt. Egy jó világot képzelt el, a jó emberek
internacionáléjával. Ahol igazság van. Ahol a „jó” természetes és magától értetődő.
Barátként, tanítóként, emberként – nem mintha mindez nem együtt lenne Misi – Newton
tételében, a bor és a szóda helyes higítási arányainak magyarázatakor vagy csak
egy börzsönyi közös kirándulás megszervezésekor – ezt próbálta megértetni
velünk. Legalább velünk.
De az idő bűneit neki sem
sikerült helyretolnia. Sőt, látnia kellett, hogy ezek a bűnök csak szaporodnak
a világban.
Látszatra hát az évek nagyon
megtörték, megváltoztatták. De ez csak a külsőség. Mi, akik legalább egy kicsit
ismertük, be kell, hogy valljuk, hogy mindig is tudtuk, ő nem követte el azokat
a hétköznapokat kényelmesebbé és elviselhetőbbé tevő árulásokat, amelyekre mi,
még ha nevezhetjük magunkat a tanítványainak is, hajlamosak vagyunk.
Nem a világ halad, mi
változunk? Szófia beszéd.
Misi változása a
változatlansága volt, az állhatatossága. S reméltük, hogy talán a kövek
állandósága. Egy biztos pont a mi életünkben, amihez ha szükségünk van rá
támaszkodhatunk, igazodhatunk.
De miért is lenne a világ
ilyen szimpla és egyszerű?
Viszonylagos mozgás – a
fizikában.
Ha valaki egy helyben áll, mi
meg mozgásban vagyunk, akkor a fizika törvényei szerint távolodunk egymástól.
Változatlansága, állandósága
tehát változásnak tűnt. Hiszen mi távolodtunk. Néha szégyenkezve, néha
legyintve, hogy ennyi még belefér. De akkor is. S néha talán az vert éket sokat próbált
barátságaink közé, hogy Misi szemében láttuk meg azt, hogyan követtük el
kisebb-nagyobb, gyakran persze nélkülözhetetlen árulásainkat. És az ilyesmi nem
mindig nagyon kellemes.
Talán még itt is szólok róla,
sokan tudjátok, sokan ugyanígy vagytok itt vele, egy réges rég letűnt korban
diák voltam abban az iskolában, ahol ő tanár. Mindez persze még véletlenül sem
írja le kapcsolatunkat. A barátja lehettem.
Amúgy nem volt olyan óra az
órarendben, amit ő tartott volna nekünk. Ilyen szempontból elkerültük egymást –
mégis a legtöbbet abban az iskolában és persze az utána lévő évtizedekben, tőle
tanultam.
S messze nem hatásvadász
túlzás akar lenni, amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen, ha van még bármi
hasznos abból, amit azokban a Madáchos években megtudtam a világról, az mind
Misitől van.
A tankönyvek tele vannak mind
szép és okos dolgokkal, nyilván megtanultátok ezt jó diák módjára, de ha itt
lévő nagykorú barátaimnak holnap érettségiznie kellene, hát a legtöbb tárgyból
simán elbuknánk – s ettől még többségében elég jól megálljátok a helyeteket az
életben. A tananyag átadása a tanulóknak tehát önmagában semmire nem elég.
Misi ezt pontosan tudta
valahonnan, már egyetemistaként többet akart, mint Newton bizonyos törvényeinek
a megértetése – bár kétségtelenül azt tőle hallottam először, hogy egy
matematikai levezetés lehet olyan szép, mint egy Mozart-szonáta, és ezt becs
szóra elhittem neki, még ha megtapasztalni még nem is volt módom.
Misi az önállóságot, a
gondolkodás szabadságát, a szabad akarat jelentőségét mutatta meg nekünk. A
szabadságot, ami a miénk lehet, ha akarjuk.
Akinek volt füle a hallásra,
az tudja miről beszélek.
Misi itt is a nehezebb, de
mint ösztönösen jó tanító, talán az egyetlen igaz utat választotta.
Nem katedráról jövő
kinyilatkoztatásként szónokolt a szép eszmékről - mert ezzel amúgy is tele van
a padlás.
Ha néha egy bádog
kocsmapultnak dőltünk éppen, s úgy hangzott el az ajánlat: gondold végig
először! Szerinted? Tényleg? De jó. – egy új világ nyílt meg előttem.
És lehet a világ még csak egy
16 éves gyereket lát benned – de hisz az vagy -, ám valójában te már
mérlegelni, döntést hozni tudó felelős lénynek tudod magad. Ha hagyják.
Nem, akkor sem nagyon akarták
hagyni. Ha úgy tetszik, Misi mindig lázított minket a fennálló rend ellen, hogy
szerezzük meg a gondolat szabadságát. Gondolkozzunk a saját fejünkkel, s ne
csak azért higgyünk el valamit, mert egy tekintély, akár egy tanár azt állítja,
hogy az úgy van. S az évek ugyan múltak, elmaradt egy csomó minden mögöttünk –
de ebből Misi akkor sem engedett, ha ezért az elvéért gyakran, legyünk
udvariasak, megmosolyogták.
Nem hiszem, hogy különösebben
bántotta volna ez. Tudta, hogy milyen a
világ.
Néhány évig nagyon sokat
beszélgettünk. Sétáltunk a városban, másztunk egy hegyre, hevertünk egy
sátorban, üldögéltünk a nagy Gozsdu udvari családi lakásban, amiről annyi
történetet ismertünk. Beszélgettünk. Néha egészen komoly, felnőtt dolgokról is.
A hitről. Ami sokféle lehet.
Vallásról és ateizmusról.
Hitte-e Istent? Úgy, ahogy
azt papok előírják, valószínűleg nem. De az egészen bizonyos, hogy egy már-már
transzcendentális jó és szép, amit meg kell találnunk, mert van az valahol,
abban a 2 x 2 józanságával hitt.
És én mindig hittem neked.
Drága Misi!
Amikor összebarátkoztunk,
annyi idős voltál, mint most a fiam, én tízzel kevesebb. Óriási távolság
köztünk. Aztán pár év és nagyjából egyidősek lettünk. Tartott ez január 9-éig.
Most átmenetileg megint
messzire kerültünk a semmi és a valami két oldalára.
A hagyomány szerint a világ
addig marad fent, amíg él itt köztünk legalább 36 igaz ember. Hogy kik ezek,
azt senki sem tudja. A tradíció úgy mondja, sem maga az illető, sem a kortársai
nem sejtik, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag a 36 igaz közé sorolnak.
Mi itt a sírodnál már
elmondhatjuk, egy igaz embert ismerhettünk.
Címkék:
Madách
2018. február 11., vasárnap
Húsz évvel Fenyő meggyilkolása után - A fekete és a fehér Fenyő János
Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János "médiavállakozót" a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam.
szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően
felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan
azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint
tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi
biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még
összefutsz a lift előtt, vagy a
folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már
nincs többé.
Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran
tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő
erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték.
Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie,
de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy
liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.
Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval
a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.
Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől.
Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál –
már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.
A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a
szerkesztői buzgalom.
A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva
számolnak be a
történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az
olvasóinkat.
Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első
oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte
azoknak a képeknek még a negatívját is,
amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.
Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott
keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a
szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
De két-három órával gazdája halála után csak úgy
besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál,
kézbe vettem a gyönyörű,
vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha
afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három
nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van.
Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára
gondol.)
Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak
valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és
meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.
Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a
halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges
portré.
A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres
viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján
fehér zakóban,
átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..
Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy
azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy
borítékba. Jött érte a sofőr,
elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón.. Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a
zakó már nem fehér.
Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden
lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.
(Ezt és a többi Fenyő sztorit is a Sajtóstúl a házba című kötetemben írtam meg, ami itt még megrendelhető.)
Címkék:
Budapest,
Népszava,
sajtótörténet
2018. február 4., vasárnap
Rács mögött - megnyitó a Kahan ART Space-ben
Rács mögött - kiállítás megnyitó a Kahan Art Space-ban.
A MOME elsőéves kerámiatervező hallgatóinak kiállítása a Dr. Kahán Éva Alapítvány szervezésében. A kiállítás február 1. és 25. között tekinthető meg a Kahán Art Space-ben, Budapest VII. nagy Diófa utca 34.
Szenes Iván, csodagyerek a Zsidó Gimnáziumban
"- Mondd Iván, mit szeretnél elérni az életedben? –
kérdeztük tőle.
Csillogó nagy szemét kerekre kitárja, amikor
válaszol:
- Olyan író szeretnék lenni, mint az apám volt...!
Hisszük, hogy sikerülni fog neki."
E kis párbeszédet a Lévai Jenő szerkesztette Képes Családi Lapok tette közzé 1940. április hetediki számában. S ki a „csillog, nagy” szemű fiatalember. Olvassuk tovább a cikket:
„Most vasárnap a Zsidó Gimnázium hatodik
osztálya az intézet tornatermében előadást rendezett. Az előadás spiritus
rektora hatodikos kisdiák volt, aki egymaga konferálta, írta, játszotta és zenéjét
szerezte a színrekerülő színdarabok jó részének.
A publikum önfeledtem tapsol a sokoldalú és
feltűnően tehetséges diáknak, akiről a színlap csak annyit árult el: Szenes Iván VI. oszt. tan.
Az intézet egyik tanárjától megtudtuk, hogy a
kiváló tehetséggel megáldott gimnazista a korán elhunyt zsidó magyar írónak, Szenes
Bélának a fia. A nagy író kezéből kihullott toll tehát most méltó gazdára
talált fia személyében.
Az előadás után beszélgettünk a kipirult arcú
kisdiákkal. Jónővésű, szimpatikus arcú, kedves fiatalember. Egyáltalán nincs
zavarban és nem elfogódott. Pedig egészen bizonyos, életének első interjúját
éli át.
-
Rutin kérdése az egész! - mondja szakavatottan. – Én már eddig
körülbelül 15 háromfelvonásos vígjátékot, 5 drámát és 12 operettet írtam. A
gyakorlatom tehát már megvan. A most színre kerülő darabom még Kertész
osztályfőnök úrnak is tetszett, pedig az nagyon szigorú ember.”
Kezdjük rögtön egy kiigazítással. Korabeli kollégám
összekevert két Szenest, bár kétségtelenül rokonokat.
A „mi” Szenes Ivánunk – az egyik legtöbbször játszott
slágerszerzőről van szó – édesapja valójában Szenes Andor volt, aki szintén ismert költő, műfordító, újságírónak
számított a maga korában.
Szenes Iván Hofi Gézával és családjával |
Valóban, nagyon fiatalon halt meg, 1935-ben, alig 36 éves
korában. Szerkesztője volt a Színház és Divat című lapnak, majd sokáig a kor
vezető lapjának, a Színházi Életnek a rovatvezetőjeként dolgozott. Szorgalmát
Iván fiának volt kitől örökölnie, mert
rövidre szabott pályafutása alatt legalább 30 zenés játéknak, operettnek
volt a szerzője, társszerzője. Kálmán Imre, Lehár Ferenc operettjeinek a
fordítójaként is nevet szerzett.
Az Egy csók és más semmi vagy a Fekete Péter ma is ismert
műve, de olyan slágerek szövegeit is ő írta, mint a „Ma Önről álmodtam megint2
vagy az 2Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát2 – címűt.
Akivel a Képes Családi Lapok szerzője összekeverte, Szenes Béla, Szenes Andor unokatestvére
volt. Ő is nagyon fiatalon, 1927-ben hunyt el, alig 33 évesen. Lánya Szenes
Anikó (Szenes Hanna) története és mártiruma ma már közismert. Béla újságíróként
és kabarészerzőként kereste a kenyerét. De volt olyan darabja, amit a
Vígszínház is bemutatott.
A kor legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugat-ban
Schöpflin Aladár így búcsúztatta:
„"A tavaly elhunyt Szenes Béla derék és rokonszenves
íróember volt. Megvolt az a ritka erénye, hogy nem voltak pretenziói (igényei) önmagával és másokkal szemben. Sikereinek
örült, de nem kívánta miattuk, hogy nagy embernek tartsák. Bukásai lesújtották,
de nem okolt értük másokat, színházát, színészt, kritikust, elismerte, hogy ő
is írhat rosszul sikerült darabot. Nem tartotta magát nagy drámaírónak,
szerényen és okosan úgy határozta meg saját hivatását: a budapesti közönség
mulattatója. Meg kell adni, jól mulattatta ezt a közönséget, egyszerű, de
polgári ízléssel, könnyed leleménnyel a részletek kidolgozásában, az
ártalmatlan hűsítő italokra emlékeztető kritikájával az életnek. A színpadi
csevegés volt a műfaja, a budapesti polgári társadalom beszédtárgyai az anyaga,
a korzón sétáló átlagemberek családi komplikációi a problémái. A műfaj, amihez
értett, és amivel sikereit aratta, a különleges budapesti Localposse, melynek
nem is volt nála jobb művelője. Szerencséje az, hogy maga is tagja volt annak a
közönségnek, amelynek írt. Azonosak voltak a gondolatai, az ízlése, az
érdeklődései, a tréfái, csak író készségével vált ki közönségéből..."
És akkor most pár szót fiáról, aki oroszlánkörmeit már a
pesti Zsidó Gimnáziumban is megmutatta.
Iván állítólag még a kétezres évek elején is a legtöbbet
játszott szerző volt Magyarországon, a Színházi adattárban több mint 400
bemutatóját regisztrálták.
Slágereit minden valamire való kortársa énekelte. Hofi Géza
például a Söprik az utcát, agy a Próbálj meg lazítani címűt, nem beszélve a
Koós Jánossal előadott Macskaduettről.
De Ákos Stefi, Aradszky László, az
Apostol Együttes, Kovács Kati, Szécsi Pál, Katona Klári, Szűcs Judith, Koós
János, Korda György – de a sort még hosszan folytathatnánk – számtalan dalával
ért el nagy sikereket.
S ha a gimnáziumi fellépésről beszámoló cikk szerzője el is
tévedt a Szenes család útvesztőjében – az kétségtelen, jó szemmel kiszúrta,
hogy interjúalanya valóban tehetséges fiatalember, aki a shoát túlélve még
sokra, nagyon sokra viszi, megajándékozva minket azzal a fontos felismeréssel,
hogy: Lazítani, próbálj meg lazítani! Kell egy kis áramszünet, időnként
mindenkinek.
További részletek a Képes Családi Lapokról itt olvasható
(Pesti Sólet, 2018 január)
Címkék:
muzsika,
zene,
zsidó történelem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)