Színes piaci forgatag. Nagyon színes.

Ez a Tel Aviv-i Tikva piac. A környéken a legjobb. 

Kótel - arcok a Siratófalnál

És még sok kép Jeruzsálemből

Vagy éppen itt

Szenvedélyes csók tíz év múlva

(És akkor folytassuk a Hanna és Péter történeteket, mert valahogy elmaradoztak mostanában.)

Megint eltelt néhány év. Hanna egyik gyereke iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi történetek. A barátok és a kalandok.

Vagy három hónapig, de lehet hogy négy is eltelt, forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert. Péter egykor tán a szeretőjének számított. Ma már ebben sem volt egészen biztos, csak abban, hogy nagyon szerettek egykor együtt lenni és élvezni az életet. Csakhogy Péterre – vélte Hanna – nem lehet számítani. Családot, gyereket akart – hát egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka otthagyta Pétert.

Mondom, eltelt néhány év. Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Hanna mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.

Ahogy Péternek is mind gyakrabban jutott eszébe Hanna. Amikor bemutatták Péter új szimfóniáját, az első taktusok alatt a sötét proszcénium páholyban végigfutott a fejében, vajon Hanna mit szólna hozzá. Persze semmit. Soha nem dicsérte meg egyik munkájára sem. Pedig róla és neki írta mindet.

Amikor egy nagy koncertteremben, abban a városban, ahová egyszer együtt szöktek el egy buja hétre, maga vezényelte a művet, miközben az őt állva fogadó első hegedűssel szorított kezet, mégiscsak azt kívánta, bárcsak ott ülne a nézőtéren valami csoda folytán Hanna. 

Mikor a pálcáját felemelte, szinte érezte a lány tekintetét a hátában, de nem mert megfordulni. Azért sem mert tudta, ha Hanna ott lenne, akkor kiröhögné a frakkja miatt. 

(Csak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg: a frakk tényleg röhejesen mutatott rajta. A tekintet meg minden valószínűség szerint egy tüzes katalán lányhoz tartozott, kivel aztán az éjszakáját osztotta meg. S kiről reggel felriadva egy pillanatig azt hitte, Hanna.)

Így éltek hát egymás gondolataiban sokáig, míg végül Hanna mégiscsak felhívta. A férje elutazott, (mostanában mind gyakrabban; ennek egyik oka sikeres munkahelyi előmenetele, másik fiatal asszisztense, aki kitartó szeretőnek bizonyult a hosszú kiküldetések éjszakái során.) a gyerekek a nagymamánál. Menjenek el együtt színházba.

Péter még jobban megőszült, mióta nem látta. Hanna magára szedett pár kilót, de jól állt neki. Péter megpuszilta, aztán beszélgetni próbáltak, de nem nagyon sikerült. Így hát sorban álltak a büfében, ahol legalább megtárgyalhatták, hogy mit kérnek majd.

A második felvonás alatt Péter már összeszedett annyi bátorságot, hogy meg merje fogni Hanna kezét. Nagyon félt a visszautasítástól, de a nő nem ellenkezett, akkor sem amikor óvatosan végigsimította a combját.

Az előadás után a kis mellékutcákban csavarogtak kézen fogva, néha megálltak csókolódzni. Péter azt mondta, ez majdnem olyan, mint régen. De Hanna letorkolta: ha jól emlékszem, sohasem voltunk együtt színházban. Soha nem vittél el.

Aztán Hanna a gyerekeiről mesélt, Péter a munkájáról. Péter nagyon koncentrált, próbálta elhitetni magával, hogy most visszarepültek az időben, mindent újra lehet kezdeni. Színházba hordja Hannát, bemutatja a családjának, megkéri igazán komolyan a kezét és ő csinál gyereket neki.

Hanna egyszercsak megállt, magához húzta a férfit és megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen, ahogy az elmúlt tíz évben, bár akadtak próbálkozók, senki sem csókolta meg Pétert.

-         Kösz Péter az estét. Nagyon jó volt újra veled. Nem, ne gyere fel. Reggel korán kelek, úszni viszem a gyerekeket. Hívjuk majd egymást.

Gyorsan búcsút intett azzal a szál vörös rózsával, amit Pétertől kapott, s vagy tíz évig megint nem találkoztak.

(Hanna és Péter történetek még itt)

Göteborg színei

U

Nürnbergi tavaszi pillanatok