Miként lehetett túlélni a túlélhetetlent? Bár ma már
számtalan feljegyzés, napló, visszaemlékezés áll a rendelkezésünkre arról,
miként próbálta 1944-1945-öt túlélni a magyarországi zsidóság, még mindig kevés
a valóban hiteles beszámoló e korszak mindennapjairól.
Most, véletlenek sorozata után előkerült egy felettébb
izgalmas kézirat erről az időszakról.
Szerzője az a Lévai Jenő, akit a magyarországi holokauszt egyik első krónikásának
tartanak, művei, minden kritika ellenére, mindmáig alapvető forrásnak
számítanak. Sőt, talán még a „vészkorszak” kifejezést is Lévai hozta be a
köztudatba. Komoly, a magyar holokausztról szóló kötet elképzelhetetlen Lévaira
való hivatkozás nélkül. Oly annyira, hogy e történelmi kor világszerte
legnevesebb kutatója, Randolph Braham
is sokszor kifejtette, mennyire alapvető jelentőségűek a kutatásban Lévai
információi is.
Lévai 1945 és 1948 között tucatnyi könyvet jelentetett meg a
magyarországi és az európai zsidósorsról, a holokausztig vezető útról, Gömbös
Gyula életéről, Endre Lászlóról, a magyar háborús bűnösök listavezetőjéről, a
Margit körúti vészbírákról vagy éppen Wallenberg életéről ugyanúgy, mint a
nemzetközi és a hazai embermentő akciókról is. Először 1946-ban megjelent „A pesti gettó csodálatos megmenekülése”
című kötete, most ismét napvilágot látott, mint olyan alkotás, amely nélkül nem
tudhatjuk pontosan miként éltek és haltak az emberek a Dohány utcai zsinagóga
köré épített gettóban.
Szűk két és fél év alatt 12 jelentős kötete, és persze
rengeteg újságcikke, jelent meg szerzőnknek.
Impozáns teljesítmény már önmagában is.
Különösen, ha hozzáveszünk még egyet. Lévainak ugyanis akad
egy tizenharmadik könyve, vagy legalábbis annak a teljes kézirata, amelyik
sosem jelent meg.
Ha úgy jobban tetszik, akkor nem is a tizenharmadik, hanem
időrendben az első. A most meglelt kézirat szerint 1945 januárjában fejezte be
az író a munkát. Ebben, helyenként kifejezetten naplószerűen, rögzíti a
magyarországi zsidóság tragédiáját, benne az ő személyes sorsát, a sáncásást, a
kivégzések sorát, a halálos gyalogmeneteket, a bujkálást, a német megszállás
drámai napjait, a nyilas
hatalomátvételt, a város ostromát, az őrjöngő, gyilkoló nyilas különítményesek
tobzódását s végül a szovjet csapatok megérkezését.
A memoárszerű
részeket meglepően alapos politikai eseménytárral egészíti ki. Különösen
érdekessé teszi a mellékelt jó pár korabeli dokumentum, újságcikk vagg éppen
röplap másolata – felteszem, nem egy közülük csak itt maradt meg.
Több meglepetést is okoz ez a mű. Az egyik a dátuma, 1945.
január. Miként tudta valaki a folyamatos életveszélyben, a bombázások
szüneteiben, kivégzésektől fenyegetve, rejtőzködve és bujkálva összeszedni és
lejegyezni ezeket a történéseket? 1945 januárjában már alapos adatmennyiség
állt ezek szerint Lévai rendelkezésére, amelyek nyilván segítették abban, hogy
tucatnyi könyvét megírja az elkövetkező hónapokban.
A másik rejtély, hogy vajon miért nem jelentette meg ezt a
kötetet? Lévai a harmincas évektől jólmenő sztárújságíró volt, a neve igazán
biztatóan csengett, képes volt jelentős példányszámokat elérni. Ráadásul az
1945-1948 közti időszakban valóban kapós szerzőnek számított, ha 12 kötete tisztes
sikert ért el, akkor talán ez a tizenharmadik, a legszemélyesebb is hozott
volna a konyhára. Mégsem adta ki.
Az okokat ma már csak találgathatjuk. Azt rögtön el is
vethetjük, hogy elfelejtette volna. Hiszen, ha hivatkozás nélkül is, de idéz
belőle többször, például a már hivatkozott Pesti gettó című kötetben. Aztán, a
kéziratot megőrizte. Talán terve is volt még vele.
Lehet, hogy azért nem jelentette meg, mert túl személyesnek
találta? Érthető okokból helyenként indulatosnak? Felettébb kritikusan ír a „keresztény
középosztályról”, amelynek egyik része aktívan részt vett a gyilkosságokban egy
másik pedig tétlenül szemlélte honfitársai elpusztítását, De nem kíméli zsidó
honfitársait sem, akik az életveszélyben nem mindig viselkedtek hősiesen.
Ugyanakkor a mai olvasó számára éppen ezekért a részekért
hiteles és felettébb érdekes az írás. Még nincsenek „magasabb szempontok”
politikai vagy bármilyen más megfontolások. Ami a szívén az a tollán.
Érdekes a kézirat sorsa is.
Mint említettük, sosem jelent meg. De Lévai a kéziratot megőrizte.
Halála után irathagyatéka, még 1983-ban, az MTA Történettudományi Intézetébe
került. Itt egy pincében, egy szekrény tetején hányódott banános ládákban. Majd
a kilencvenes évek legelején a sorok szerzőjének a biztatására az intézet
munkatársa Stark Tamás készített egy
leltárt az anyagról. Ám ebben már nem
szerepel ez a kézirat. Akkoriban – és azóta is – terjedt egy pletyka, hogy akadhattak
olyanok, akik néhány értékesebb iratot kimazsolázhattak volna feltűnés nélkül a
hagyatékból. De miután alapleltár nem lelhető fel, nem tudjuk, mi volt az
irategyüttesben az átvételkor. Az biztos most már, volt, amit kiemeltek a
papírok közül.
Varga László
történész-levéltárosnak a Pesti gettó című kötetének utószavából most azt is
megtudhattuk, hogy a hagyaték még mindig nem hozzáférhető, nem kutatható, bár
ennek különösebb okát, értelmét nem tudjuk.
Egy szekrény mélyéről, miközben Lévai életét próbáljuk
feltárni, viszont előkerült ez a kézirat az 1984-es lektori jelentéssel együtt.
Ebből kiderül, hogy a Történettudományi Intézet egyik munkatársa, átnézve a hagyatékot,
felismerte, hogy ez a kézirat nem jelent meg. S azt javasolta, hogy 1985-re, a felszabadulás
negyvenedik évfordulójára adják ki, mint különösen tanulságos, a múlt
megismeréséhez nélkülözhetetlen művet.
Aztán mindez elfelejtődött.
Mindenesetre, hála annak, hogy ezt még idejében kivették a
többi közül, ez a kézirat hozzáférhető maradt és most már csak egy értő kiadóra
vár, hogy a nagyközönség is megismerhesse a magyarországi vészkorszakról szóló
egyik legizgalmasabb – ha szabad et a szót használni rá – legolvasmányosabb
beszámolót.
(Lévai Jenő: Deportáció, télach, schutzpass… Egy újságíró
hiteles feljegyzései a nácik és a nyilasok magyarországi rémuralmáról: a magyar
zsidóság végnapjairól.)