Keleti Éva pompás születésnapja

Keleti Éva pompás születésnapját ünnepeltük a Pankastic! együttes remek közreműködésével

Ötven!

Hanukai gyertyagyújtás Goodfrienddel es Morral a Zsidó Múzeumban

A hanukia alkotói

Pokorni - Lázár csörte - a szürkék háborúja, infók, amit eddig nem tudtál minderről

Mi persze előre tudtuk. Hogy kik azok, akik jól elszórakoztatnak minket a nehéz napokban. Lázár János és Pokorni Zoltán, a két nagy mókamester, most új világszámmal rukkolt ki.
De ki ez a két nagy nevettető?
Nos, a Magyar szürke 48 árnyalata című alapműből mindez kiderül.
Megrendelhető pl. itt és a jobb könyvesboltokban, papíroson és e-bookban is.
ezen a linken
Minden háztartásban ott a helye :-)

És itt még egy két szó róla: http://fotolexikon.blogspot.hu/2014/04/a-magyar-szurke-48-arnyalata.html

A forradalom és a néma telefon

1989. december 23-án különösen izgalmas volt a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében lenni. A romániai forradalom napjait éltük és a szerkesztőségben egy különkiadást próbáltunk összehozni – még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ámde úgy gondoltuk, híreket, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni erről a  szomszédságunkban zajló drámai eseményről.

Hírek és rémhírek terjedtek. Senki sem tudta, mi történik pontosan. Annyi azért már ismert volt akkor is, hogy ha  román és magyar  hadseregek közti fegyveres konfliktus esélyét minimálisnak is tekintette a magyar honvédség vezetése, a román belső feszültségekről a figyelmet elterelő provokációval  komolyan számolt. Aztán, amikor 22-én a román hadsereg irányítója megtagadta a tüntetések leverését, a katonák pedig a nép oldalára álltak, eldőlt a diktátor sorsa, egyben az is, hogy a román hadsereg nem támad majd Magyarországra. A Ceausescu mellett kitartó, a hadsereggel harcoló Securitatenak pedig egyre kisebb esélye volt jelentősebb provokációra Magyarország ellen.

Ennek ellenére persze bármi megtörténhet.

Siettünk összerakni az újságot, jön a karácsony, itt minden bezár. Forradalom  a szomszédban ide-oda, de megáll  az élet.

December 23-án, késő délután, hívtak fel a Honvédelmi Minisztériumból, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter egy Budapest környéki „azonnali hadbalépési készültségi” alakulathoz látogat, menjek én is, és tudósítsak az eseményről.

Sok ész azért nem kellett ahhoz, hogy felmérjük e látogatás jelentőségét és bár a rendkívüli kiadás lapzártája nagyon szorított Martin József, aki főszerkesztőként tulajdonképpen ekkor debütált, úgy döntött, induljak el és majd telefonon a laktanyából bediktálom az anyagot Rozikának a gépírónőnek.

Néhányan mentünk csak újságírók, ugye a karácsony. Meg aztán hol voltak még a kereskedelmi médiumok, az internet.

Kárpáti civilben érkezett – talán bejglit is hozott a szomorú sorkatonáknak, akik előtt az már világos volt, hogy a karácsonyt azt a laktanyában töltik és valószínűleg némelyikük előtt az is felrémlett, hogy ebből még nagyobb baj is lehet.

Mindenesetre Kárpáti miniszter végighallgatta kérdéseinket és a szépséges híradó tudósító Lugosi Viktóriának is arra, hogy van e valami komolyabb jelentése annak, hogy éppen most és éppen ide látogatott, sokat sejtetően valami olyasmit felelt, hogy innen nem mehettek haza a katonák és hát a miniszter nyilván oda megy látogatóba, ahol vannak katonák, főleg ha azok különös felelősséggel járó szolgálatot végeznek. Miután  Budapest és környékének légvédelmét is részben innen látták el, hát akinek van füle a hallásra, az érthette az üzenetet. Még a légierő parancsnoka is elmondta, hogy minden rendben ne tessék izgulni. Ha át is sodródott magyar terület fölé két helikopter, annak nincs nagyobb jelentősége. A magyar légierő ura a helyzetnek s a többi.

Lassan szürkült és már tényleg a körmünkre égett a lapzárta, kértem hát, hogy adjanak egy telefont, ahonnan diktálhatok.

Mégiscsak légierő, Budapest védelme, a honvédelmi miniszter demonstratív látogatása és a többi.

A parancsnok irodájában valóban akadt egy telefon, ez azonban csak a HM belső telefonhálózatában működött. És fájdalom, de a Magyar Nemzett szerkesztősége nem tartozott e körbe.

Akkor valaki azt tanácsolta, hogy ha a HM központot felhívjuk, akkor onnan városi számot is lehet kapcsoltatni. Fel is hívtam, ahol a telefonközpontos azt felelte, hogy ugye nem hiszem el, hogy ő bedől annak a mesének, hogy egy laktanyából valaki karácsony előtt egy miniszteri látogatásról akar diktálni. Haha. Nyilván valami nővel fecsegnék, mint afféle próbálkozó sorkatona.

Aztán Keleti György, a HM sajtófőnöke vette rá valahogy a központost, hogy a dolog komoly, valódi miniszter, valódi újságíró. Vegye a miniszter parancsának, hogy kapcsolja a budapesti 211-800-as számot.

Így aztán nagy nehezen elértem Rozikát. Csakhogy miniszter, parancs, forradalom, nagyjából egy szót sem hallott abból, amit mondta. Budapesttől harminc kilométerre, egy „azonnali hadbalépési készültségi” légvédelmi egységtől nem lehetett telefonálni. Ha ezt a románok előbb tudják…

Úgyhogy mit volt mit tenni, visszautóztunk és az utolsó pillanatban, már már a nyomdagépbe diktáltam be, hogy ne tessék túlzottan megijedni. A hadsereg a helyén. Maximum csak telefonálni nem tud.

(Részlet a készülő Sajtóstúl a házba című könyvből)

Értelmi fogyatékosokkal együtt zsidó gyerekek életét is mentette a gyógypedagógus

„M. kir. Állami gyógypedagógiai nevelőintézet igazgatósága Budapest, Gömbös u. 53.

Igazolás

Hivatalosan igazolom, hogy Essősy József gyógypedagógiai tanár, aki 1908. szept. 15-én Nagykálnán született /anyja neve :Ujfalussy Ilona/ 1944. október 26-tól megszakítás nélkül  intézetünknél mint  bentlakó tanár működik, s ezen idő alatt semminemű politikai megmozdulásban részt nem vett, a Nyilaskeresztes Párt és a Hungarista mozgalom felhívásainak eleget nem tett.

1944. évi  november hó 30-ika óta igen jelentős szerepet vállalt a Svéd Vöröskereszt által intézetünkben elhelyezett  gyermekek és ifjúság  védelmében és fedezésében, amivel igen nagy veszélynek tette ki magát az uralmon lévő  Nyilaskeresztes párttal szemben.

Budapest, 1945. évi március hó 12-én.

Bernáth Mária házbizalmi és Dr. Bárczi(Gusztáv), int. igazgató  orvos”

Ezekben a hónapokban valószínűleg ezrével-tízezrével készültek az igazoló jelentések. Ki mit tett a lassan elmúló gyilkos rendszerben? Persze, az efféle igazolások önmagukban nyilván semmit sem érnek, mibe kerül hazudni egyet, ha ez az ára az új világba lépésnek?

Ám ez a dokumentum minden mai tudásunk szerint nemcsak valós, hanem egy igaz ember történetének pár soros, szikár összefoglalója.

A később jelentős gyógypedagógiai szaktekintélyé vált Essősy a közeledő front elől nemcsak a rábízott 93 értelmileg súlyosan sérült imbecillis gyereket mentette meg, hanem kollegáival a közvetlen életveszélyt is kockáztatva, vállalta, hogy a Svéd Vöröskereszttel együttműködve, a sérültek közé rejtve, halálra ítélt és halára keresett zsidó gyerekeket és fiatalokat is megóvott kivégzéstől, a deportálástól.

A kalandos történet talán örökre elfelejtődött volna, ha Essősy fia, Essősy Gábor rá nem akad pár régi papírra és aztán Varga László történész-levéltáros nem lel még néhány más dokumentumra. Mindenesetre ma már az írásos bizonyítékokból és túlélői tanúvallomásból tudunk annyit, hogy remélhessük, Essősy Józsefet, ha posztumusz is, mihamarabb kitüntetik a Jad Vashem Világ Jámborai díjával, Izrael Állam legmagasabb olyan kitüntetésével, amelyet azok érdemelnek ki, akik, akár saját életük kockáztatásával is, zsidókat mentettek a vészkorszak idején.

De nézzük a történetet.

Az Esztergomi Érseki tanítóképzőn 1931-ben végzett Essősy érdeklődése hamar a gyógypedagógia felé fordult. A háború idején már a kisújszállási gyógypedagógiai intézetben dolgozott.

A menekülés

Az értelmileg sérült fiatalokkal foglalkozó bentlakásos intézet épületét 1944. októberében lefoglalták a németek. Bár Essősy és pár kollégája korábban azt remélte, hogy esetleg a front elől el tudnak menekülni, az intézet okkupációja után nem tudtak volna mit kezdeni az intézeti körülmények között is nehezen nevelhető gyerekekkel. A front közeledte miatt haza nem küldhették őket, magukra nem hagyhatták, így jobb híján Essősy és Zékány Iván kollegája elhatározta, hogy a 93 sérült gyereket megpróbálja Budapestre vinni és egy ottani otthonba elhelyezni.

Essősy Gábor, a fiú

Kalandos gyalogúton indultak neki, miközben az oroszok elől menekülő katonák és civilek öntötték el az utakat. Tankok és lovaskocsik, teherautók és katonai szállítójárművek között botladozott a 93 beteg gyerek és a két tanár. Az országúton már nem fértek el, különben is, féltek attól, az orosz raták, ott őket is megtámadnák. Kunhegyes felé vették az irányt, miközben attól is tartaniuk kellett, hogy a gyerekek intézeti egyenruháját esetleg messziről katonai egyenruhának nézik a közeledő oroszok és ezért támadják meg őket.

Tovább fokozta a bajt, hogy egy pihenőnél a gyerekek levetették a cipőjüket, többségük lába már sebesre volt addigra törve, s amikor újra indulni kellett, képtelenek voltak visszahúzni a lábbelijüket. Nagy nehezen, botladozva mégis továbbindultak a sínek mellett.  

Ekkor észrevettek egy vonatot, amely Kisújszállás felől döcögött, s bár a tanárok szinte mindenkit ismertek rajta senki nem akadt, aki megállította volna a szerelvényt, hogy felszállhassanak. Fél óra múlva egy tehervonat jött, ugyan megállni az sem állt meg, de annyira lelassított, hogy a 93 gyereket sikeresen feldobálták az utolsó kocsira. Kálnál már az aláaknázott hídon keltek át. Az utasok, a vasutasok leugráltak, ha felrobban a híd ne legyenek a szerelvényen, de a beteg gyerekekkel a tanárok még azt látták a kisebb kockázatnak, ha fent maradnak. A szerelvény napokig ment a front hullámzásával együtt ide-oda- Ennivalójuk már régen nem akadt. S ugyan Aszódon megállva telefonálni még tudtak az ottani  gyermekintézetbe segítségért és onnan nagy kondérokban hoztak is nekik teát, ám mivel a csapatnak se pohara, se bögréje  nem volt,  ezzel sem mentek sokra.

Ezután újabb több napig tartó bolyongás következett, az éhező, fázó gyerekcsapattal. Bombatámadások, a sokfele megrongált, járhatatlanná tett sínek miatt ide oda sodródtak az országban. Mint Essősy később beszámolt róla, különösen borzalmasak a bombázások voltak, mert a szerelvényen lévő vasutasok ilyenkor legalább elszaladhattak a jó célpontot nyújtó kocsiktól távolabb, ha olyan helyen jártak, akkor egy bunkerban is meghúzhatták magukat. Ők azonban a sérült gyerekekkel sehová sem tudtak elbújni. Ha az értelmileg sérült gyerekek szétszaladnak, akkor sohasem tudták volna újra összeterelni őket. Úgyhogy maradtak és rettegtek.

Hat nap pokoli vándorlás után sikerült eljutniuk egy bombatámadás közepette Budafokra. S bár a vasutasok továbbmentek volna, Essősyéknek sikerült elérni, hogy addig maradjanak, míg az éhségtől és a majd egy hetes iszonyú úttól kimerült és fegyelmezhetetlen gyerekekhez segítséget nem hoznak.

Leventék, tűzoltók és egy szakasz katona sorfala között jutottak végül egy ideiglenes  menedékhez.  Ott már három jólelkű vöröskeresztes asszony szendvicsekkel várta az agyongyötört csapatot.

Essősyék hiába figyelmeztették őket, hogy ezek szellemileg súlyosan fogyatékos gyerekek, akik napok óta nem ettek, ha meglátják az ennivalót, nem lehet majd őket fegyelmezni.  Nem hitték nekik, s az asszonyok maguk akarták a  szendvicseket felszolgálni. A gyerekek megrohanták őket, mindent lesodortak, egymást is felborogatták, alig lehetett egyiket másikat megmenteni az agyontaposástól.

Közben Essősyék próbáltak segítséget kapni, de hivatalos helyekről csak azt a választ kapták, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Ekkor határozták el, hogy megint nekivágnak és megpróbálkoznak bebocsátást nyerni Budán, az Alkotás utcai Gyógypedagógiai Intézetbe, amelyet a neves gyógypedagógus dr. Bárczi Gusztáv vezetett.

Az igen

1944. október 28-én irodájában Bárczi Gusztáv azt a kérdést tette fel két ifjú kollegájának, hogy  elvállalják-e a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyermekek irányítását, elrejtését is.

Essősy szerényen csak annyit jegyzett fele erről: „ Akkor nem kis dolog volt ilyesmit elvállalni, mégis, mindketten igent mondtunk”.

És itt álljunk meg egy pillanatra. A magyarországi Svéd Vöröskeresztet a pesti egyetem svéd nyelvi lektora Valdemar Langlet hozta létre és működtette.

Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor a háború idején rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, és budapesti munkatársa, Nina Langlet életrajzi kötetében (A svéd mentőakció, 1944, Kossuth Budapest, 1988) úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a haláltáborból megszökött fiatalember számolt be arról, mi történik ott. Arra is felhívták a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére – a magyarországi zsidókéra - készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában (Officina, 1946. Budapest) azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz, továbbította azt a svéd követnek Carl Ivan Danielsonnak. Rajta keresztül a világ is értesülhetett arról, hogy Auschwitzban biztos halál vár a magyar zsidókra. Mindenesete a magyar hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet – persze, hogy ismerték – ám nemcsak tudni nem akartak róla, hanem különösebben nem is késztette cselekvésre őket.

Nem így a svéd nyelvtanárt. Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony embermentő apparátust hozott létre szinte a semmiből, ez volt a Svéd Vöröskereszt. (Dési János: Tették, hogy ne szégyenkezzenek, Népszava, 2014. augusztus 16.)

Asta Nilsson közvetlen irányítása alatt 47 gyermekotthont működtettek, többek között katolikus kolostorokban, iskolákban rejtve el a halálra ítélt gyermekeket.

S mindez a segítőknek sem volt veszélytelen, Nina Langlet könyvében megemlékezik arról, hogy előfordult a nyilasok akár papokat, apácákat is kivégeztek, ha zsidó gyermekek rejtegetésén kapták őket, s maga Asta Nilsson is csak kalandos körülmények között menekült meg a kivégzéstől, amikor egyszer a nyilasok elhurcolták.

Essősyék tehát ilyen körülmények között vállalták, hogy részt vesznek a mentőakcióban.

A Svéd Vöröskereszt 60 gyermek támogatását vállalta a Gyógypedagógiai Intézetben. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy itt, a szellemi fogyatékosok között rejtettek el halálra keresett zsidó gyerekeket.

De kik voltak azok a relatíve szerencsések, akik itt bujkálhattak?

Néhány történetet ismerünk. Kisteleki Denise azok közé tartozott, akik szintén itt rejtőztek. A Svéd Vöröskereszt 1945 márciusi „Kimutatásában” a 33. sorszám alatt szerepel.

Viszonylag ritka neve segített abban, hogy most megleljük.

Kisteleki Denise ma is jól emlékszik a hetven éve történtekre. Őt édesanyja először a Kálvin téren egy olyan református otthonban próbálta elrejteni, amely eredetileg állástalan cselédlányok elszállásolására jött létre. Ám itt elég sokan próbálták meghúzni magukat, köztük még katonaszökevények is, így ezt a helyet anyja nem tartotta elég biztonságosnak. Ezért innen átvitte egy Svábhegyi szanatóriumba. Egy darabig tehát itt próbálta Kisteleki Denise átvészelni a mind fékevesztettebb terrort- De az intézmény vezetője egy idő után tartott attól, hogy lebuknak, így rábeszélte a kislányt, hogy menjen át az apósa –Bárczi Gusztáv - vezette Gyógypedagógiai Intézetbe.

A listán 34-es sorszámmal szereplő Ecséri Lilla naplót vezetett életveszélyes menekülésének történetől, amely a kilencvenes években könyv alakban is megjelent (Ecséri Lilla: Napló, 199, T-Twins kiadó, 1995 Budapest).  Ebben elmondja, hogy eleinte ő is a svábhegyi szanatóriumban lelt menedékre, majd mikor onnan elküldték a vöröskereszt szervezte be a „gyógypedagógiára”. Ő decemberben került oda, s mint naplójában leírja, ott már mindenki tudta, hogy ő is zsidó, aki szökni kényszerül, ahogy az ottlévő gyerekek nagy többsége is.

Essősy visszaemlékezéseiben úgy ír erről a korszakról, hogy „a nyilas uralom alatt bizony sokat izgultunk, minden pillanatban a felkoncolás veszélye fenyegetett, még a falakra kitett plakátokról is.”

Ennek ellenére a gyerekek viszonylag biztonságban érezhették magukat.

A vég

Kisteleki Denise a megmentettek névsorával

Kisteleki Denise szerint nem sok idejük maradt unatkozni, mert a velük lévő pedagógusok foglalkoztatták őket. Ha vizet akartak szerezni, akkor ki kellett menniük hóért és azt olvasztani, segíteni a kisebbek ellátásában. A nevelők azt sem hagyták, hogy „megkoszosodjanak”, törődtek a tisztasággal a reménytelen körülmények között is.  A maradék időben szavaltak, történeteket meséltek egymásnak a gyerekek. Denise itt olvasta el először a Rómeó és Júliá-t. „Nem hittem, hogy ilyen szomorú vége lehet. Nekifutottam hát még egyszer, hátha akkor már jobb lesz.” – idézi fel ma, nevetve.

1944 karácsonyáig egy osztályteremben húzódtak meg, aztán az ostrom kezdetekor a szuterénba kellett levonulniuk, rendes pince, óvóhely nem lévén. Ráadásul a mellettük lévő MOM gyárból átköltözött az épületbe egy német katonai parancsnokság.

Ettől kezdve a Svéd Vöröskereszt által beutalt zsidó gyerekeket a folyosóra se nagyon merték kiengedni, nehogy lebukjanak,  Az értelmi fogyatékosok voltak, akik még mozoghattak, például a kübliket kivihették.

Érdekes egyébként, hogy Kisteleki Denise, aki nagyjából teljesen Essősy visszaemlékezéseivel megegyezően mondja el a történteket, egyetlen dologban tér el. Ő csak egyetlen értelmi fogyatékos gyereket tud felidézni, ahogy naplójában Ecséri Lilla is csak Jóskárol a „mongoloid idiótáról” számol be.

Az ostrom előrehaladtával a körülmények mind szörnyűbbek lettek, belövések, bombázások közepette sokáig a sötét szuterénban teltek a mindennapok. Az élelem is elfogyott, vízhez is egyre nehezebben jutottak.

S bár a legtöbb „vöröskeresztes” gyerek álnéven érkezett, lassan kiderült egymás előtt is, hogy ők mind üldözött zsidók, akik azért is retteghettek, hogy, mi történhetett hozzátartozóikkal.

A körülményekhez képest azonban szerencsésen átvészelték az ostrom napjait,  mindenki túlélte a belövéseket és a bombázást, valamint a nyilas razziákat is. A végig velük maradó pedagógusok tartották bennük a lelket, míg aztán február elején megérkeztek az oroszok.

„Velünk bujkált egy Frank  Felicitas nevű leány, neki volt egyedül karórája. El is vették tőle rögtön” –emlékezik Kisteleki Denise – „De legalább az életünk megmaradt. Ráadásul, az oroszok hoztak enni, kaptunk tőlük krumplit. Persze nagyon féltünk, mi lesz velünk. Addig az életünket féltettük, most meg az ártatlanságunkat. Fiatalabbnak hazudtuk magunkat, de csak röhögtek rajtunk, nem bántottak minket. És aztán lassan szivárogni kezdtek értünk az életben maradt szülők is.

Egyszer bekiabált valaki, hogy <>, mire mi irtózatos nevetésbe törtünk ki. Addig csak büdös zsidók voltunk, most meg már megint, mint régen, úgy szólítanak.”

Kisteleki Denise édesanyját, aki egy úgynevezett védett házban bujkált, agyonlőtték, édesapja viszont túlélte a munkaszolgálatot, a háborút. Egy barátnője szülei vitték haza.

„Meleg ruhánk persze nem volt, ezért a tanárok az találták ki, hogy akiért előbb jönnek, annak adja oda, amije van, aki még marad, aztán juttassuk vissza a holmikat.  Én is kaptam így egy szép kabátot. De nem tudtam visszaadni soha. Átkelni a folyón még szinte lehetetlen volt. A hidakat felrobbantották. Haza is csak nagy kerülővel, egy oroszok felügyelte kompon jutottunk.”

Essősy így vonta meg a mérleget:  Senki sem pusztult el, mindenki életben maradt, pedig az intézet összes melléképületével együtt romhalmaz lett.  Hogy az intézetben dolgozók ezt meg merték tenni, nem törődve semmiféle egyéni érdekkel és segítséget nyújtottak mindazoknak, akik erre rászorultak, valamennyien emberségből jelesre vizsgáztak.”

A háború után Essősy rövid ideig a Kultuszminisztériumba került, majd visszatért a gyógypedagógiai intézetbe, ahol előbb Bárczi helyettes lett, majd amikor Bárczi a Gyógypedagógiai Főiskola vezetője lett, Essősy vette át az intézet irányítását. Nagy tekintélyű gyógypedagógussá vált. Fia, Essősy Gábor ma úgy idézi fel, hogy édesapja nem nagyon mesélt neki 1944-45-ös kalandjairól.

A történteket minden bizonnyal kollegája és barátja Illyés Gyuláné Kozmucza Flóra bíztatására jegyezte fel, talán készült egy nagyobb lélegzetű írásra, könyvre is. A kevés dokumentumot most Varga László történész-levéltáros találta meg.

(Népszabadság, 2014. december 13.)

Sajtóstúl a házba - Kitől tanulta meg Freddy Mercury a „Tavaszi szél vizet áraszt” című dalt?

A Queen a világ egyik legfelkapottabb akkori zenekara 1986 forró nyarán Budapesten koncertezett. Az esemény nem csak rock zene történeti jelentőségű volt, hanem azt is mutatta, hogy lassan a roskadozó vasfüggöny mögött is el kell fogadni a nyugati világot, annak értékeivel együtt.
Budapest valóban uralkodónak kijáró izgalommal fogadta a bandát, amely káprázatos koncertet adott a dugig telt Népstadionban. A koncert egyik csúcspontja minden bizonnyal az volt, amikor a zsenik közt a legzsenibb, Freddy Mercury egyszercsak ujjatlan trikójában a színpad elejére sétált és így szólt: This is a very special song, from me, to you.
Majd a tenyerébe nézett és a szöveget onnan olvasva elénekelte a „Tavaszi szél vizet áraszt” című magyar népdalt. A tömött stadion majd felrobbant az ünneplésről, aztán Freddy elvezényelte a közönségnek a következő versszakot, s Kodály ifjú népe igyekezett felvenni a versenyt a Quenn énekesével. Ennyien együtt, egyszerre magyar népdalt valószínűleg sosem énekeltek, sem addig, sem azóta. Az angolszász, kozmopolita rock és egy kis népdalocska együtt – tessék megnézni mondjuk a youtube-n,még mindig megborsódzik tőle az ember háta. 
Igen ám. De hogyan tanulta meg Freddy ezt a számot? Ki tanította meg neki egy angol anyanyelvű számára meglehetősen egzotikus kiejtésű dalt? Állítólag akad olyan kép,amin látszik, hogy angol fonetikus leírás van a tenyerén – ki írhatta azt?
Nos, szerencsénkre mi tudjuk a választ erre a bő negyed százados rejtélyre.
A Quenn budapesti fellépése nem egyszerúen zenei esemény volt. A Magyar Rádió is ennek megfelelően foglalkozott az eseménnyel. A legkitűnőbb riportereit mozgósította, hogy számoljanak be a koncertről. A külpolitikus Aczél Endrét éppen úgy bevetették,mint a kiváló gazdasági szakértőt, Farkas Zoltánt.
A koncert előtti napra, július 26-ra pedig nagy fogadást szerveztek az akkori Intercontinental szállóba, ahová a hazai közélet legjelesebbjeit invitálták meg.
Mester Ákos, a reformista és megkerülhetetlen 168 óra című műsor felelős szerkesztője is a vendégek közt volt, ám ő nagylelkűen átadta a meghívóját Farkas Zoltánnak. Ha egyszer úgyis ő dolgozik ezen az ügyön.
Farkas Zoli puccba vágta magát és izgatottan elindult a fogadásra. Annyira izgatott volt, hogy tévedésből egy órával elnézte az időpontot. Mint később kiderült, szerencsére nem egy órával később ért oda, mert akkor ez a történet sem születhetett volna meg. De ezt akkor még nem sejtette. Csak azt, hogy valami gond lehet. Bolyongott elveszetten az Inter épületében, egyre inkább gyanakodva, hogy valami nem stimmel, ugyanis sehol sem találta a fényesnek hirdetett partit.
És ekkor, amikor már minden reményét elveszítette, az orra előtt felpattant egy ajtó és kilépett rajta Mercury. Odaügetett Zolihoz és azt a logikus kérdést tette fel, hogy tud-e magyarul.
Az igenlő választ hallva felettébb elégedetten bólogatott, talán még a szája szélét is megnyalta. De ez azért nem teljesen biztos ma már. De az igen,hogy előrántott egy cetlit,amelyen a „Tavaszi szél” szövege volt olvasható, már annak, aki tud magyarul olvasni, és arra kérte rádiós barátunkat, hogy tanítsa meg neki a dalt.
Zoli ma úgy emlékszik, hogy egy pillanatig úgy gondolta, enged a kapacitálásnak és el is lénekli a minden magyar gyermek által jól ismert nótát. De aztán győzött férfias szemérme. A világ egyik legjobb énekesét talán mégsem neki kellene egy még oly egyszerű dallamvilágból sem korrepetálnia.
Így hát a szövegre szorítkoztak. S felteszem Farkas Zoli a maga szokott alaposságával vette át Tavaszi szél vizet áraszt/virágom, virágom/minden madár pááárt váháálaszt/ virágom virágom sorokat.
Ahogy ma elnézem ezt a felvételt, mester és tanítványa egyaránt nagyot alkotott.

Részlet a készülő könyvből. 

A hiány művei - Vajda Júlia kiállításának a megnyitása

Miért hiányzik innen annyi kép

Kedves barátaink!

Ezekben a pillanatokban, a megnyitó perceiben, még csak bízhatunk abban, hogy ez a kiállítás is sikeres lesz. Mert bármilyen gondosan is készítettek mindent elő a szervezők, hiába igyekeztek az ide illő, legizgalmasabb képeket kiválogatni, hiába állítottak össze egy nagyszerű katalógust és hiába lehetünk abban biztosak, hogy Vajda Júlia neve lesz elég vonzerő a művészetet kedvelők körében, azért biztos sokakban ott bujkál, hogy igen, de ebben a vizuális versenyben, amelyben élünk, mindez elég lesz-e.

Hogy hányan jönnek majd el, hányan álldogálnak hosszabban egy-egy kép előtt, hogy utána  a terem végéből visszaforduljanak a kedvencükhöz. Mesélik e majd, hogy emlékszel arra a képre, ott, amelyik, vagy csak, amikor lehunyják a szemüket újra látják azt.

És vajon szelfiznek e majd a fiatalok ott, annál a képnél vagy annál? Mert ha igen, akkor bátran mondhatjuk Vajda Júlia ismét megnyerte a fiatal szíveket is.

Persze a látogatók egy része biztosra megy majd. Ahogy önök, ti is. Ismerik nagyrészt az életművet, tudják, mire számíthatnak.

De minden képet ismernek?

Ismerik azokat a képeket, amelyek nem lógnak itt a falakon?

Talán, többet vagy kevesebbet bizonyára. És ismerik azokat, amelyek nincsenek benne a katalógusban? Sem ebben, sem másban? Azokat, amelyeket még sosem állítottak ki? Azokat, amelye nincsenek ott Vera és Gyula lakásában sem, pedig ott aztán van jópár finom darab.

És ismerik azokat a képeket, amelyeket nem ismerhetnek?

Gondoltak már rá, hogy Vajda Júlia életművének egy nagy részét nem ismerhetik még a legnagyobb szakértők sem. Mert minden bizonnyal sosem készült el?

Az elmúlt napokban nekem egyrészt nagyszerű dolgom volt. Mert Vajda Júlia képeket nézegettem, cikkeket tanulmányokat olvastam róla. Élveztem, hogy a képeivel kelek és fekszem.

És közben egyre nagyobbnak láttam a hiányt. Egyre több kép hiányzott. Tudom, Vajda Júlia után nagyon sok kép maradt. De másrészt egyre több minden hiánzott.

Egy reggel arra kellett ébrednem – miután este még elovlastam Gyula különös hangulatú, lebilincselő tanulmányát egy művészcsalád összetételének a változásáról, hogy mennyi minden nincs.

A tudományosan hangzó, de nagy szeretettel megírt részletekből egy kalandos , huszadik századbéli művészssors rajzolódott ki.

És ezután kellett arra rádöbbennem, hogy Vajda Júliának két életműve van. Az egyik, amiből itt is láthatunk pár Pazar darabot. És még egy: amelyik nincs. Amelyik nem készült el. Amelyik nem készülhetett el.

A miérteket tudjuk mindannyain.

Egy elszegényedő családban felnövő leány, aki kénytelen varrónőnek tanulni Pozsonyban, annak muszáj a varrógépet hajtani és nem tud a festészettel ismerkedni.

A szegény leány, aki átjön Magyarországra, legfeljebb csak reménykedhet benne, ha szorgalmas és eljárhat ismerkedni a művészettel, akkor előbb utóbb beveszik.
És aztán ott a következő nagy üresség. Hiba köti össze életét a kor mára már legelismertebbé vált festőjéval, Vajda Lajossal, ha az a világ nem fogadja be őket.

Nem fogadja be őket? Ugyan már. Vajda Lajos a munkaszolgálatban súlyos tüdőbajt szerez. Az ifjú feleségnek ápolnia kell. Vajda halála után pedig kötelességének tartja, hogy néhai férje hagyatékát ápolja. Aztán, amit csak úgy egyszerűen „háborúnak” szoktunk nevezni,

Az üldöztetés hosszú sora. A reménykedés, hogy talán nem bukik le és nem végzik ki azonnal, ha mégis. Nem magyar festő ezekben a hónapokban, hanem egy koszos zsidó.

És negyvenöt után hiába jön el az új világ, hány de hány kép nem készülhet el megint.

Európai Iskola? Európa?

Vonalak, színek, kavargó idomok?

A füttyös kalauz, az igen, az kép.

A kényszerű kinttartózkodás 56 után Svédországban vagy a „Rottenbiller” túlzsúfolt napjait mind azon helyek, események közé jegyezhetjük fel, amelyek annak a másiknak, annak az el nem készült életműnek a nagyságát növelik.

És folytathatjuk a történetet hosszan.

Joggal vethetik fel, hogy a huszadik század sokaknak nem kedvezett. A történelem, egy zsidónak minősítettnek túlélni önmagában is szép teljesítmény. De Hitler, Sztalin, Rákosi, de még Kádár kortársának lenni – messze az ideálistól, hogy finomak legyünk.

Persze, ne legyünk telhetetlenek, ha itt körülnézünk és látjuk ezeket a képeket, akkor elégedetten bólinthatunk, hogy rendben. Lehet, hogy sok kép nem készülhetett el. A festőknek, ahogy a balettáncosoknak vagy a kőfaragóknak egyaránt nehéz volt. És ha ilyen körülmények között ennyi és ilyen életmű állt össze, akkor Vajda Júlia azt vallhatta, amit a régi viccben a bóher.

Akivel a város leggazdagabb, de analfabéta embere íratta meg a leveleit és persze egy fillért sem fizetett neki.

Mikor ez kiderült a szegény bóher barátja azt mondta, micsoda egy mesüge vagy. Miért csinálod ingyen. Mondd meg neki, hogy így nem írsz neki többet.

Miért vág vissza a bóher – ha nem írok, azért majd fog nekem fizetni?

Vajda Júlia kitaszítottsága igen összetett, De egyik hangsúlyos oka ennek zsidósága volt. Kozák Gyula idézi fel a Vajdáról szóló egyik cikkében, hogy Júlia, aki Pozsonyban német iskolába járván tökéletesen tudott németül, 1944-ben egy Erdélyből menekült szász asszony papírjaival bujkált egy parasztgazdánál cselédként. A felszabadulás után a gazda így fordult addigi „cselédjéhez”: „Én végig tudtam, hogy a nagyságos asszony zsidó…”.

A képeket nézve, persze nem az jut eszünkbe róla hogy a”nagyságos asszony zsidó”.

Vajda Júlia jó barátja és beszélgetőtársa Tábor Béla, aki maga is csak igen nehezen élte túl azt, hogy  zsidó volt, így írt erről nevezetes kötetében, A zsidóság két útja címűben, 193-ben:

„A magyar zsidóság minden értékét csak magyarságnak és zsidóságának egységéből merítheti.  Ha értékeket akar teremteni, éppoly kevéssé kapcsolhatja ki akár zsidó, akár magyar voltát, mint ahogy az ember életműködése során nem kapcsolhatja ki szíve egyik kamráját sem. Nem lehet a magyar zsidóság jó magyar,  ha nem jó zsidó és nem lehet jó zsidó, ha nem jó magyar. (…) Az a magyar zsidóság, amely akár magyarságát, akár zsidóságát megtagadja, képtelenné válik az értékteremtésre  és egyformán bomlasztó elemmé lesz a magyarság és a zsidóság testében. Ha azonban magyarságát is, zsidóságát is vállalni és szeretni tudja, a kettő csak  megtermékenyítheti egymást: Értékes szín lesz a magyarságon belül s ugyanakkor zsidóságában is megerősödik.”

Persze egy kör, egy vonal, egy szín úgy önmagában sem nem zsidó, sem nem magyar. Hanem kép. Szerencsés esetben jó kép.

"Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felsége az és így tovább. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, amellyel az  emberiséget tiszteli és szolgálja. Súlyos megpróbáItató idők ezek .. . " – felel neki 1938-as naplójában a  szentendrei társ, Ámos Imre.)

Vera és Gyuszi

A kép. De akadnak olyan korszakok, amikor azt, hogy mi a jó kép a hatalom akarja megmondani. Nem tudom, törvényszerű-e hogy a hatalomnak nincs ízlése vagy csak az én legújabbkori történelmi tapasztalataim rosszak, mindenesetre, talán sok kép azért hiányzik innen, értsd azért nem készült el, mert  Vajda Júlia életében a „hatalomnak” általában más tetszett. Lehettek persze és nyilván voltak is, jó, értékes alkotások azok közt is. De hát a világ olyan sokféle, hogy nagyon sokféleképpen lehet látni. És ha a „mást” ellehetetleníteni próbálják, akkor már érthető, miért hiányzik innen még jó néhány kép, amelyik itt lehetne – ha elkészült volna.

Így gondolják?

Eszükbe jutott már, hogy innen is, onnan is mennyi minden hiányzik?

Átfutott a fejükön hogy vajon a mi korunk, ennyi tapasztalat birtokában, mennyi új hiányt állít elő? Vajda Júlia képeit nézve, a hiányzókat keresve, nem üt orrba, hogy vajon a ma milyen űrt hagy a jövőre elfogultságával, egyoldalúságával, sokszor erőszakosságával.

Persze az is lehet, hogy mindezt csak túlokoskodjuk. Talán túl sokat tudunk az elmúlt évekről.  Mert aki itt áll most az nagy valószínűséggel elég pontosan ismeri a történetet, vagy ha nem is miden részletében, de az évszámokból elég pontosan ki tudja következtetni, mi történhetett valakivel, aki ilyen képeket alkotott és ebben a korszakban élt.

De bizonyára betérnek ide majd olyanok, akik esetleg távoli országból érkeznek és nem sokat tudnak a mi történelmünkről. Gyerekek és egész fiatalok, akiknek a mohácsi csata és 1944 majdnem ugyanakkor volt. Nagyon régen.

Akik alig-alig tudnak valamit arról a múltról, amitől mi még nem tudunk szabadulni.

Akik csak annyit mondanak majd: Hú de szép! Tetszik! Na, ezt kiakasztanám otthon a monitor mögé.

Akik nem azt keresik majd, hogy mi nincs itt. Hogy mi az, ami sosem készülhetett el, mert Hitler, mert Horthy, mert Rákosi, mert Kádár, mert…– mert ők fantasztikus színeket, izgalmas képeket látnak. És azon törik a fejüket, hogy a Piros akt drapériával vagy az 1950-ben készült Arc című kép legyen-e inkább a facebok vagy tumblr oldalukon a cover page.

Új nemzedékek, új problémák.

Azt a kérdést tettem fel pár perccel ezelőtt, ha még akad, aki emlékszik rá, hogy ilyenkor azért ott a drukk bennünk, tetszeni fog-e ez azoknak, akik most ismerkednek meg alaposabban  Vajda Júlia művészetével.

Mert nekünk tetszik, nekünk fontos – és szeretnénk, ha minél többen osztozhatnának velünk ebben az örömben.

Így egyben végignézve most ezt a tárlatot, szerintem tessék egy kicsit fellélegezni. Menni fog ez. A művészettörténészek bizonyára értőn el tudják mondani nekünk, hogy mitől élő, mitől izgalmas ez az életmű. Ezt fontos hallani, olvasni – mert igazol minket, egyszerű képszeretőket, hogy nem tévedtünk, amikor azt mondjuk ezt végignézve, hogy ejha.

És talán akkor tesszük jól, ha nem azon kesergünk most már, mi nincs itt, mert nem lehet, mert nincs, hanem örülünk annak, ami van. És annak, ha itt lehetünk a képek értő közönsége közt.

Tehetünk egy próbát?

Hadd kérdezzem meg, melyik tetszik ma Önnek a legjobban?

Sebaj ha holnap másik? Az majd egy másik kérdés lesz?

 Köszönjük, hogy eljöttek, köszönjük a kiállítást azoknak, akiknek sok sok munkája kellett ahhoz, hogy létrejöjjön – és akkor gyerünk.

Én meg figyelem, melyik képpel szelfiznek a legtöbben.

(Vajda Júlia kiállítása, Győr, Esterházy palota, Király utca 17. )