2018. március 19., hétfő

A magyar parlament a német megszállásról


„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.” – írja többes szám első személyben a most éppen hatályos alkotmány. Miközben vagyunk azért jó páran, akik mindezt ennél a leegyszerűsítő és felmentő mondatban megfogalmazottnál árnyaltabban látjuk.

A német megszállás egy olyan katonai akció volt, amelyet követően a király nélküli királyság kormányzója a helyén maradt, a magyar államapparátus folytonosságát nem megszakítva zavartalanul továbbműködött, és az akkori hatalmi elit nem jelezte a lépés illegitim voltát. Mindez valószínűleg összefüggött azzal, hogy a megszállást megelőzően ugyanez a hatalmi elit nyitott volt mindazokra az érdekekre, értékekre – egyszóval politikára –, amelyeket a német megszállás brutálisan realizált. Különösen az utólag született emlékiratokból tudjuk azt, hogy a folyamatokat viták, eltérő politikai szándékok színezték, s azt is, hogy közülük nem mindenki örömként élte meg a közvetlen német katonai jelenlétet.” – írja Gerő András történész-professzor egy a vs.hu internetes oldalon megjelent írásában. (A német megszállás az addigi magyar politika folytatása.)

Most mindennek illusztrációjára csak egyetlen dolgot idézzünk fel. Mit tett a magyar parlament 1944. március 19-e után.


A március 19-én megjelent vasárnap reggeli lapok az MTI-re hivatkozva azt közölték, hogy a képviselőházat március 22-re összehívták. Ezt azonban még a Kállay Miklós vezette kormány rendelte el, mit sem sejtve a megszállásról. A magyar képviselőház 1944. január 25-én tartott utoljára ülést. A hosszú szünet alatt a kormány, törvényes felhatalmazás alapján rendeletekkel kormányzott, amelyeket időnként be kellett mutatnia egy 42 tagú, úgynevezett országos bizottságnak.  Ennek az „országos bizottságnak” a soron következő ülésére március 22-én került volna sor, ám a lapok, amelyek egyébként hallgattak a német bevonulásról, azt közölték, ez az ülés elmarad.

Így aztán különösen nagy érdeklődéssel várta a politizáló közvélemény a parlament 22-i ülését, ahol a „további teendőkről” is határozni kellett volna.

Vasárnaptól szerdáig a Gestapo, minden valószínűség szerint előre elkészített listák segítségével, már letartóztatta a legfontosabb baloldali vezetőket és azokat, akiket a németekre veszélyesnek tartottak.

A visszaemlékezések szerint már csak azért is sok újságíró szorongott a T. Ház folyosóin, mert kíváncsiak voltak arra, akad-e olyan képviselő,a ki szóvá meri tenni a Ház nyílt ülésén mindazt, ami történt.

Közi Horváth József kereszténypárti képviselő, - amúgy katolikus pap, és újságíró - állítólag egyébként Berecz Lajosnak, a Pesti Hírlap főszerkesztőjének a rábeszélésére engedve, hajlamosnak mutatkozott arra, hogy szót kérjen e kérdésben. A németek erőszakos lépése nemcsak az ország függetlenségét taposta el, hanem, mivel több képviselőt is letartóztattak, közvetlenül érintette az egész törvényhozást, annak szuverenitását, mentelmi jogát.

Tasnádi Nagy András a képviselőház elnöke, korábban az Imrédy majd a második Teleki kormány igazságügy minisztere, ahogy megnyitotta az ülést, azon nyomban azt javasolta, azt bizonytalan időre napolják el. A parlamenti napló szerint „élén helyeslés a jobb- és baloldalon” fogadta a javaslatot.  A jegyzőkönyv azt is rögzíti, hogy Közi-Horváth József közbekiáltott „Szót kérek”. Mire zaj és felkiáltások a jobboldalon: „Nem adjuk meg.”
Közben az elnök feltette a kérdést, elfogadják-e az ülés azonnali berekesztéséről szóló javaslatát. Ezt felkiáltással elfogadták, mire Közi-Horváth újra  közbekiáltott: „A mentelmi jog megsértését jogom van bejelenteni.”
Mire egy különösen cinikus képviselőtársa, bizonyos Kölcsey Ferenc  odaszúrta neki: tessék írásban bejelenteni.
Az elnök kihirdette az eredményt: „Az ülést bezárom”. Mire „Éljen az elnök! Éljen a kormányzó!” – felkiáltásokkal a képviselőház még szabadlábon lévő tagjai felpattantak a helyükről és így ünnepelték azt a kormányzót, aki a német megszállás után is a posztján maradt, s nyilvánosan, különösebben nem lépett fel a szuverenitás elvesztése ellen. Sőt, azzal, hogy maradt a kormányzói székben, mintegy legitimálta is azt. A magyar képviselők tehát nem kívántak, nem mertek a német megszállásról beszélni.
A parlamenti napló azonban nem mindent rögzített. Ám a korabeli feljegyzésekből, a  visszaemlékezésekből tudjuk, hogy a képviselők megakadályozták azt, hogy Közi-Horváth legalább nyilvánosan beszéljen a megszállásról, a szuverenitás elvesztéséről. Az akkori magyar képviselőház tagjainak többsége ezzel úgy tett, mintha mi sem történt volna. Hallgatásukkal és egyetlen becsületes társuk elhallgattatásával maguk is azt sugallták, német csapatok jelenléte ide vagy oda, itt minden megy tovább.

Ha a napló nem is rögzítette, az újságíró karzaton lévők hallották, hogy Közi-Horváth tiltakozott a német megszállás ellen, tiltakozott magyar képviselőknek idegen állam rendőrsége által történt lefogása ellen. Közben a kormánypárti, az imrédysta és a nyilas képviselők teli torokból kiáltoztak, hogy a bátor pap szavait elnyomják.
Közi-Horváth tehát immár nekik címe

zve a szemükbe vágta: „Hallatlan, hogy a saját miniszterelnökük elmondását tudomásul sem veszik! Keresztes-Fischert is lefogták, a magyar belügyminisztert! Hallatlan, hogy a magyar képviselőházban ne lehessen szóvátenni a magyar kormány tagjainak letartóztatását!”
Van még egy tanúk a történtekre. Mester Miklós államtitkár mondta el egy Bokor Péternek adott életútinterjújában a történteket, igaz, jó harminc évvel később:
„Mester: Németh Andorral találkoztam. Azt kérdezte tőlem: Bent voltál a Parlamentben? Mondtam: Nem voltam bent, nem tudtam bemenni! Ekkor ő mondta el nekem azt, hogy Közi Horváth József felszólalt, rázta az öklét és piros arccal, valósággal kiabálva kérdezte: <> De ezt Németh Andor úgy mondta, hogy nemcsak én hallottam, hanem a többiek és. Elég nagy volt az ijedelem, mikor ő ezeket elmondta, azok közt, akik ne voltak bent a parlament ülésén. Íme, erre a jelenetre emlékszem március 22-én.
Bokor: Azt hiszem, ez egy fontos esemény.
Mester: Nagyon fontos esemény.
Bokor: Úgy, ha nem tévedek, Közi Horváth József volt az egyetlen a Parlamentben, aki a parlament fórumán tiltakozott a megszállás ellen.
Mester: Kérem, ő volt egyedül., aki ez ellen tiltakozott. Annak idején 1941-ben a a háborúba lépés ellen sem tiltakozott senki a parlamentben.  Ez az igazság. Szóval, ez a Közi Horváth részéről egy bátor kiállás volt.”
Tegyük hozzá még egyszer, éppen a képviselők voltak azok, akik megakadályozták, hogy Közi Horváth a házszabálynak megfelelően felszólalhasson, megkérdezhesse, mi történt a letartóztatott képviselőkkel, tiltakozzon a megszállás ellen..
Korabeli feljegyzésekből azt is tudjuk, hogy a kormányzó ünnepléséhez nemcsak az imrédysták csatlakoztak, hanem még a nyilasok közül is jópáran.
Tasnádi Nagy András házelnöknek tehát komoly szerepe volt abban, hogy a magyar országgyűlésben, legalábbis a nyilvános ülésen, nem eshetett szó Magyarország megszállásáról, így a parlament ebben mintegy bűntárs lett.
A plenáris üléseken, a szokás szerint, a legvégén ismertette a jegyző röviden a jegyzőkönyvet és a házelnök külön megkérdezte, hogy azzal kapcsolatban van-e valakinek észrevétele, kimaradt-e belőle valami lényeges. Ám ezen az ülésen ez is elmaradt, az elnök nem akart lehetőséget adni még így sem arra, hogy valaki reklamáljon. Berekesztette az ülést és kiviharzott a teremből. Ugyan a képviselők még az ülésterem közepén összegyűlve egy darabig vitatkoztak, például Kölcsey István képviselő azt is felrótta Közi-Horváthnak, hogy izgága magatartásával megzavarta alkotmányos munkájukat.
És itt álljunk meg még egy pillanatra, Közi-Horváth volt az, aki 1944. november 2-án, ismét figyelmeztette képviselőtársait, hogy „illetéktelen személyek törvénytelen módon magyar állampolgárok ezreit hurcolják el.” Emiatt Beregffy, nyilas honvédelmi miniszter behívatta frontszolgálatra, ahonnan – kalandos úton – sikerült visszatérnie Budapestre a főváros körülzárása előtt. A felszabadulás után a kommunista rendszerrel szemben is fellépett, emigrálni kényszerült, Németországban halt meg. Tasnádi Nagy András  a nyilas hatalomátvételt követően elnökségi tagja lett az általuk felállított Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, a Szálasit elfogadó parlamentet vezette, ezért a háború után a népbíróság  mint háborús bűnöst halálra ítélte, amit kegyelemből életfogytiglani börtönre módosítottak. A fogságban halt meg 1956 nyarán.
De vissza ’44-hez. A másnapi lapok természetesen nem számoltak be Közi-Horváth próbálkozásáról, így a közvélemény csak annyit tudhatott, hogy a képviselőknek nincs semmi kifogásuk a történtek ellen.
Szerda este az MTI azt jelentette, hogy „kölcsönös megegyezés alapján német csapatok érkeztek Magyarországra.” Egyúttal azt is bejelentették, hogy  a”közösen viselt háború” sikereinek előmozdítására új kormányt nevezett ki a  kormányzó, amelynek megalakításával Sztójay addigi berlini követet bízta meg.
„A két szövetséges kormány egyetért abban, hogy a megtett intézkedések hozzá fognak járulni ahhoz, hogy a magyar és német nép közötti régi barátság és fegyvertársi együttműködés szellemében Magyarországnak minden segítő eszköze a közös ügy végső győzelme érdekében latba vetessék.”
De miért hallgatott a sajtó a valóságról?
Március 22-én Haeffler István a miniszterelnökség sajtófőnöke bizalmas utasítást adott ki, amely szerint „A sajtó meleg hangon üdvözölje azt a tényt, hogy a két szövetséges kormány megállapította a régi hagyományos barátságot és fegyvertársi együttműködést. (…) A továbbiakban a sajtó igen meleg hangon köszöntse ennek a hagyományos baráti és fegyvertársi szellemnek a nevében a hozzánk érkezett német csapatokat.”

Miután a maradék demokratikus, baloldali lapokat betiltották, köztük a  Népszavát, a Magyar Nemzetet, a Mai Nap-ot is, számtalan újságírót letartóztattak, a jobboldali lapokra maradt, hogy vezércikkek egész sorában köszöntsék a Magyarországot megszálló csapatokat.

2018. március 11., vasárnap

Semjén lelövi a Mikulás rénszarvasát

Roráté után az első dolga volt lelőni szegény Miklós Püspök kis szánhúzóját.

Miért kell meghalni a Szent Imre sürgösségi részlegén

A jó hír az utcán hever, csak le kell érte hajolni. Én kifejezetten örülök és hálás vagyok azért, hogy ezentúl minden kórháznak minimum heti két jó hírt kell előállítnia és a Jóhírügyi Minisztériumba felküldeni a terjesztés végett.
Elegünk van azokból a liberálbolseviki sorosos időkből, amikor elárasztották a sajtó erre fogékony részét a rossz hírek. Le a rosszhírekkel. Vigyázz, te sötétben bujkáló rémhírterjesztő.
Hála persze pártunk és kormányunk (a tiéd) valamint Mészáros Lőrinc és H. Pecina büntetett előéletű fáradságot nem ismerő igyekezetének, azok a lapok rádiók, tévék és internetes fórumok, amelyek képesek voltak, rossz híreket közölni, kérdezni netán kritikus hangot megütni, elnyerték méltó büntetésüket a teljes megsemmisülésben.
Így aztán, ha nem is állna elő a heti két jó hír egészségügyi intézményenként, akkor sem lenne olyan nagy baj – mert az orvoshiányról, a végtelen várólistákról, a belátható időn belül csak pénzért elvégeztethető vizsgálatokról úgysem jelenne meg sehol semmi.
Na de így, hogy az erre felállított kis kultúrbrigádok szakmányban gyártják a jó híreket, mégiscsak más.
Mondjuk, azt nem tudom azért, hány jó hír kell annak a ténynek a kiegyensúlyozására, hogy a Tétényi úti Szent Imre kórház sürgösségi részlegén édesapám a minap a 12 órás várakozást nem élte túl, s jó hírek ide-oda elhalálozott.
Nyilván, persze aznap is volt egy csomó beteg, aki túlélte. S nem egy közölök gyógyultan távozott, úgyhogy most kár lenne ezen a dolgon fennakadni.
Van ilyen. Pár hónapja egy kilencven feletti rokonomat kellett kimenteni a Honvéd sürgösségi részlegéről, ahol 10-12 óra várakozás után világosan látszott, hogy jó hír nekünk aznap ott nem terem.
A folyosók, a betegekkel együtt úgy néztek ki, mintha egy első világháborús rémfilmben statisztáltak volna. Földön fekvő emberek, jajgató népek  - szemmel látható fejetlenség és teljes tanácstalanság.
Jó hír, hogy végülis sikerült fognom egy egészségügyi szakdolgozót, aki némi rábeszélésre kiszedte a már rég lefolyt infúziót a majdnem paciens kezéből s így a mentőbejáraton át angolosan távozhattunk, mielőtt nagyobb baj történt volna – ezt a kalandot túlétük, s ezt bátran ajánlom egy jó hírnek arra a hétre.
De ugyaninnen felidézhetném azt az esetet is, amikor egy súlyos szédülésre panaszkodó beteg könnyelműen felállt a helyéről, hogy elmenjen pisilni, s mire visszatért, ketten szorongtak a helyén, őt meg, miután a szédülés miatt állni nem nagyon tudott, gondosan és szakszerűen betámasztották egy ajtó mellé.
Még jó, hogy a betegek között akadt egy, aki ismerte a csíziót és tudta, hogyan kell ügyesen kiékelni a dülöngélő pacienst, mert a szakszemélyzet nem ért rá vele foglalkozni. Valóban egy perc megállás nélkül lótott futott - de hát ennyien maradtak le a londoni járatról, mit tegyünk.
A lényeg, hogy jó hír van, és lesz is. Gondolom a bejáratnál egy csinos kis faliújságot helyeznek majd el, ahol összegyűjtik ezeket, és így az ember, miközben a proszektúrán áll sorban majd értesülhet arról, hogy mi minden szép és jó történ itt már megint az elmúlt napokban.
És akkor lelke megvigasztalódik, szíve megkönnyebbül – lehet, hogy nem is volt az a 12 órás kis várakozás a sürgösségin, itt minden a legnagyobb rendben van és a papám ott vár rám az elsőn, a szép, tisztára húzott ágyban, a modern kórteremben?
Valóban, szakmailag szép kihívás lesz megalkotni ezeket a hatásos és jó hírecskéket – gondolom nem is megy az ilyesmi olcsón. Még szerencse, hogy Mészáros Lőrinc nyilván ehhez is ért, és egy gyorskezű PR, marketing cég közbeiktatásával pár milliárdért kitűnően megoldja.
S valóban, a jó hír ma már minden sarkon megterem. Csak le kell ére hajolni. A stadionok úgy nőnek ki a földből, mint a gomba eső után. Negyedvonalbeli suhancok foci címén egy egyetemi tanár fizetésének a többszörösét húzzák. A kisvasút elérte a Bajkál-Amúr vonalat, a Kósa család környezetében örvendetesen ellenek a kocák – EU-s pénzekkel kitömve.
S mióta elkezdtem fel olvasni ezt a kis szösszenetet, Mészáros Lőrinc többet keresett, mint egy tanár egész életében,
Szóval, a sürgösségi részleg akár gyors is lehetne és páran, akiknek nem kellene meghalnia, életben maradhatnának. De ez nem lenne jó hír, csak normális.
A jó hír, hogy lassan elkészül a királyi vár, tróntermestől, milliárdos berendezésestűl.

-->
Miközben mi a sürgösségin végezzük.

Mihály Tamás arról, hogy miért maradt ki a Fonográf díjból.

Mihály Tamás arról, hogy miért maradt ki a Fonográf díjból.

2018. március 4., vasárnap

2018. március 2., péntek

Tirana quick look

Tirana (Albania) egy remek hely, itt már a tavasz is közelít, szóval, érdekes itt lenni. Ez egy gyorsnézet csak a városról. De folyt. köv.



















Tiranai fotók még itt is

2018. február 28., szerda

Koszovói kalandok I.

Pristina, Koszovó fővárosa.  Nagyon kedves népek lakják. Ez csak egy gyors áttekintés


Bill Clinton szobra










A zsidó temetőben

Mecset






2018. február 12., hétfő

Németh Misi emlékére

Barátaim!
Misi barátai!
Klára és Gábor!

Január legelején meghalt az apám.
Annyiban tartozik ez ide, hogy barátságunk lassan negyven évében azt hiszem ez volt ez első, hogy nem köszöntöttem fel Misit a szülinapján. Pár napra rá ő is meghalt.
Az elsővel lett vége a gyerekkoromnak.
A másodikkal az eszmélésem, a világ megértésére tett kísérleteim korának.


Temetőben szomorú és megható dolgokat illik a társadalmi konvenció szerint mondani. De elég szomorúak vagyunk enélkül is.
A veszteséget nem feledteti – nem is kell, hogy bármi feledtesse -, de a gyászt talán enyhíti, ha felidézzük Misi barátunk alakját. Ha tudjuk, megőrizzük az emlékét, azt a sok mindent, ami most már örökre összeköt minket.



Egy holdfényes éjszakán fentről gurultunk lefelé a tőle tanul fizika törvényei szerint a Gellérthegy oldalában,. Fent a kopott lámpák félhomályában még felnőtt, kötelességtudó embereknek is tetszhettünk volna, de ahogy pörögtünk lefelé a domboldalon, erre már kevesen tették volna le a nagyesküt. Minket persze hogy nem érdekelt ez, hiszen tudtuk, most vagyunk szabadok, most dobtuk el azokat a felesleges ám nehezen nélkülözhető civilizációs béklyókat, amelyek nagy részét Misi annyira rühelli.
Görögtünk hát boldogan lefelé, s közben azért tudtuk, mert a józanság még ekkor sem hagyott el bennünket, hogy hamarosan jön, mert jönnie kell egy nagy zökkenőnek, amikor fenakadunk valamiben, amikor megállunk, amikor elérjük a legmélyebb pontot, amikor szédülten kell majd feltápászkodunk.
De mennyire fontos ez félúton?
Csúsztunk hát bele az önfeledt mélységbe.
Közben azért sejtettük, hogy az arra járók, a kiránduló nyugdíjascsoport vagy a miattunk szétrebbent párok szemében két szakadt, koszos, kékre-zöldre ütött fickónak látszunk csak.
És azt is tudtuk, hogy ez mit sem számít. Mert mi lent is tudni fogjuk, kik voltunk fent.
Nekicsapódtunk egy útban álló bokornak, egy kő felsebezte a térdünket – de csak nevettünk tovább.
Pedig a végállomás egyre közeledett.
És közben Misi azt súgta oda nekem, vagy csak gondolta, a fene tudja abban a nagy kavarodásban, de hogy egyetértettünk benne az biztos: van még ám aki tudja milyen jó így lefelé zúgni a szépen kaszált parkon keresztül.
Leértünk tehát, leporoltuk magunkat és bár éjszaka volt, gyorsan elszaladtunk Klárához, aki addig nem nagyon gurult ugyan velünk, de nem különösebben lepődött meg, hogy magunkkal csaltuk. Mondhatni szép és tanulságos este volt.

Hiszen egy történet, mint ez is, attól, hogy szóról szóra igaz, még lehet metafóra.

Van, akinek fönt is jó, lent is jó – sőt még útközben is. Csak legyen kivel gurulni.

Persze Misi élete sem volt folyamatos, hogy a tőle tanult mondást használjam erre: móka és kacagás. Mert volt benne fogak csikorgatása is jócskán.
Misi pontosan tudta, hogy az élet kompromisszumot kíván, nagyobb árulásokat vár el tőlünk, ha el akarunk valamit érni. De ő ezekre nem volt hajlandó.
Ha a világ át is alakul, ő nem akar változni. Így lett a szemünk előtt egy a világra nyitott, érdeklődő emberből, aki azt akarta mindig, hogy a közösségnek jobb legyen, lassan egy befelé forduló, mind zárkózottabb, távolságtartóbb, morgolódó valaki.
Megpróbálta megjavítani a világot, sokan drukkoltunk neki ebben, még többen szánakozva néztek rá ezért, mindenesetre a világ köszönettel nem akart jobbá válni.
Itt édesapja és édesanyja sírjánál idézzük fel, hogy miközben Misi mindig is nagy-nagy szeretettel beszélt szüleiről, Hamlettel szólva úgy érezte: kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt. Egy jó világot képzelt el, a jó emberek internacionáléjával. Ahol igazság van. Ahol a „jó” természetes és magától értetődő. Barátként, tanítóként, emberként – nem mintha mindez nem együtt lenne Misi – Newton tételében, a bor és a szóda helyes higítási arányainak magyarázatakor vagy csak egy börzsönyi közös kirándulás megszervezésekor – ezt próbálta megértetni velünk. Legalább velünk.
De az idő bűneit neki sem sikerült helyretolnia. Sőt, látnia kellett, hogy ezek a bűnök csak szaporodnak a világban.
Látszatra hát az évek nagyon megtörték, megváltoztatták. De ez csak a külsőség. Mi, akik legalább egy kicsit ismertük, be kell, hogy valljuk, hogy mindig is tudtuk, ő nem követte el azokat a hétköznapokat kényelmesebbé és elviselhetőbbé tevő árulásokat, amelyekre mi, még ha nevezhetjük magunkat a tanítványainak is, hajlamosak vagyunk.
Nem a világ halad, mi változunk? Szófia beszéd.
Misi változása a változatlansága volt, az állhatatossága. S reméltük, hogy talán a kövek állandósága. Egy biztos pont a mi életünkben, amihez ha szükségünk van rá támaszkodhatunk, igazodhatunk.
De miért is lenne a világ ilyen szimpla és egyszerű?
Viszonylagos mozgás – a fizikában.
Ha valaki egy helyben áll, mi meg mozgásban vagyunk, akkor a fizika törvényei szerint távolodunk egymástól.
Változatlansága, állandósága tehát változásnak tűnt. Hiszen mi távolodtunk. Néha szégyenkezve, néha legyintve, hogy ennyi még belefér. De akkor is.  S néha talán az vert éket sokat próbált barátságaink közé, hogy Misi szemében láttuk meg azt, hogyan követtük el kisebb-nagyobb, gyakran persze nélkülözhetetlen árulásainkat. És az ilyesmi nem mindig nagyon kellemes.
Talán még itt is szólok róla, sokan tudjátok, sokan ugyanígy vagytok itt vele, egy réges rég letűnt korban diák voltam abban az iskolában, ahol ő tanár. Mindez persze még véletlenül sem írja le kapcsolatunkat. A barátja lehettem.
Amúgy nem volt olyan óra az órarendben, amit ő tartott volna nekünk. Ilyen szempontból elkerültük egymást – mégis a legtöbbet abban az iskolában és persze az utána lévő évtizedekben, tőle tanultam.
S messze nem hatásvadász túlzás akar lenni, amikor azt mondom, hogy tulajdonképpen, ha van még bármi hasznos abból, amit azokban a Madáchos években megtudtam a világról, az mind Misitől van.
A tankönyvek tele vannak mind szép és okos dolgokkal, nyilván megtanultátok ezt jó diák módjára, de ha itt lévő nagykorú barátaimnak holnap érettségiznie kellene, hát a legtöbb tárgyból simán elbuknánk – s ettől még többségében elég jól megálljátok a helyeteket az életben. A tananyag átadása a tanulóknak tehát önmagában semmire nem elég.
Misi ezt pontosan tudta valahonnan, már egyetemistaként többet akart, mint Newton bizonyos törvényeinek a megértetése – bár kétségtelenül azt tőle hallottam először, hogy egy matematikai levezetés lehet olyan szép, mint egy Mozart-szonáta, és ezt becs szóra elhittem neki, még ha megtapasztalni még nem is volt módom.
Misi az önállóságot, a gondolkodás szabadságát, a szabad akarat jelentőségét mutatta meg nekünk. A szabadságot, ami a miénk lehet, ha akarjuk.
Akinek volt füle a hallásra, az tudja miről beszélek.
Misi itt is a nehezebb, de mint ösztönösen jó tanító, talán az egyetlen igaz utat választotta.
Nem katedráról jövő kinyilatkoztatásként szónokolt a szép eszmékről - mert ezzel amúgy is tele van a padlás.
Ha néha egy bádog kocsmapultnak dőltünk éppen, s úgy hangzott el az ajánlat: gondold végig először! Szerinted? Tényleg? De jó. – egy új világ nyílt meg előttem.
És lehet a világ még csak egy 16 éves gyereket lát benned – de hisz az vagy -, ám valójában te már mérlegelni, döntést hozni tudó felelős lénynek tudod magad. Ha hagyják.
Nem, akkor sem nagyon akarták hagyni. Ha úgy tetszik, Misi mindig lázított minket a fennálló rend ellen, hogy szerezzük meg a gondolat szabadságát. Gondolkozzunk a saját fejünkkel, s ne csak azért higgyünk el valamit, mert egy tekintély, akár egy tanár azt állítja, hogy az úgy van. S az évek ugyan múltak, elmaradt egy csomó minden mögöttünk – de ebből Misi akkor sem engedett, ha ezért az elvéért gyakran, legyünk udvariasak, megmosolyogták.
Nem hiszem, hogy különösebben bántotta volna ez.  Tudta, hogy milyen a világ.
Néhány évig nagyon sokat beszélgettünk. Sétáltunk a városban, másztunk egy hegyre, hevertünk egy sátorban, üldögéltünk a nagy Gozsdu udvari családi lakásban, amiről annyi történetet ismertünk. Beszélgettünk. Néha egészen komoly, felnőtt dolgokról is.
A hitről. Ami sokféle lehet. Vallásról és ateizmusról.
Hitte-e Istent? Úgy, ahogy azt papok előírják, valószínűleg nem. De az egészen bizonyos, hogy egy már-már transzcendentális jó és szép, amit meg kell találnunk, mert van az valahol, abban a 2 x 2 józanságával hitt.

És én mindig hittem neked.

Drága Misi!
Amikor összebarátkoztunk, annyi idős voltál, mint most a fiam, én tízzel kevesebb. Óriási távolság köztünk. Aztán pár év és nagyjából egyidősek lettünk. Tartott ez január 9-éig.
Most átmenetileg megint messzire kerültünk a semmi és a valami két oldalára.

A hagyomány szerint a világ addig marad fent, amíg él itt köztünk legalább 36 igaz ember. Hogy kik ezek, azt senki sem tudja. A tradíció úgy mondja, sem maga az illető, sem a kortársai nem sejtik, hogy ő azok közé tartozik, akiket utólag a 36 igaz közé sorolnak.
Mi itt a sírodnál már elmondhatjuk, egy igaz embert ismerhettünk.



2018. február 11., vasárnap

Húsz évvel Fenyő meggyilkolása után - A fekete és a fehér Fenyő János

Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János "médiavállakozót" a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam. 
Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már nincs többé.
Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.
Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.
Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől. Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál – már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.
A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.
A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat.
Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a  negatívját is, amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.
Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a

szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)
Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.
Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.
A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..
Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón..  Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.
Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.



(Ezt és a többi Fenyő sztorit is a Sajtóstúl a házba című kötetemben írtam meg, ami itt még megrendelhető.)