2017. október 21., szombat
Justita nokiás doboza - Sándor Zsuzsával beszélgettünk
Justita nokiás doboza - beszélgetés a könyvről, arról, hogy milyenek a rendőrök és az ügyészek, ellenállnak e a bírók a nyomásnak. És hogy az MSZP vitái hogyan segítették a kétharmadot. Sándor Zsuzsával beszélgettünk.
2017. október 18., szerda
Soros György, Göncz Árpád és Fodor Gábor emlékezik Vásárhelyi Miklósra
Most mutatták be a CEU nagy előadótermében Kozák Gyula könyvét a százéves Vásárhelyi Miklósról.
Emlékeztem, hogy több interjút is csináltam Vásárhelyivel - ezeket keresgéltem, amikor a kezembe akadt az az összeállítás, amelyet halálakor, 2001. augusztusában írtam a Népszavába (2001. augusztus 4, Népszava, Szép Szó 3. o.)
A kolumnás összeállításból most csak három interjúrészletet, visszaemlékezést emelek ki, Göncz Árpád köztársasági elnökét, Soros Györgyét és Fodor Gáborét. (És a történelmi tényekhez az is hozzá tartozik, hogy Fodor Gábor volt az, aki segített, hogy Sorossal beszélni tudjak.)
Vásárhelyi Miklós a Népszava cikkének fotóján |
És mindjárt az interjúkat is előszedem, mert felettébb izgalmasak, A Soros-Alapítvány működéséről, illetve a sajtószabadságról beszélgettünk bennük. De kezdjük a megemlékezésekkel
Soros György leginkább nagyon jó itélőképességért, megbizhatóságáért, szókimondásáért tisztelte Vásárhelyi Miklóst, akire most úgy emlékszik, mint akire mindig lehetett számítani.
„Milyen nagyra tartottam az közismert. Az alapítvány tulajdonképpen az ő vivmánya. Amikor elkezdtük, ő volt az én megbizottam, bizalmi emberem. Nemcsak irányította az alapítványt, hanem ő súgott is nekem, hogyan lépjek fel a magyar hatóságokkal szemben. Aztán amikor létrejött az alapítvány ő lett az egyik legfontosabb szereplő a működésében. Fantasztikus eredményeket értek el. Jól emlékszem, mikor Budapesten jártam beszélgettünk arról, mit lehetne csinálni és amikor legközelebb odalátogattam már meg is csináltak mindent. Hogy sikerült nekik, nem is tudom.”
Göncz
Árpád
volt köztársasági elnök sok emléket őriz Vásárhelyi
Miklósról, de a legfontosabbnak azt tartja felidézni, milyen
jelentős volt részvétele az ötvenhatos események alakításában.
„Vásárhelyi Miklós nélkül a forradalom nem úgy alakult
volna, ahogy. Miklósnak jelentős szerepe volt Nagy Imre
véleményének formálásában, a Nagy Imre kormány működésében
s abban, hogy Nagy Imre meghozta döntését: magáévá tette a
forradalom eszméit és haláláig kitartott mellette.
Persze nem egyedüliként - ott
dolgozott vele egy kisebb kör, a nagyimrések - de ő
nélkülözhetetlen volt abban a csapatban, hiszen mesterien tudta
értékelni a politikai helyzetet, s abból következtetéseket
levonni.
A forradalom bukása után
osztoznia kellett társai sorsában, velük együtt ítélték el.
Együtt ültünk a börtönben. Miklós soha egy pillanatig nem
tántorodott el ‘56-tól, mindvégig kitartott ‘56 mellett, a
forradalom egyik legfontosabb képviselőjévé vált.
Részben az ő nevéhez is
fűződik Nagy Imre újratemetése, mindig is sokat tett Nagy Imre
emléke feltámasztásáért, életben tartásáért.
A Történelmi Igazságtétel
Bizottság egyik alapítójaként, nem elégtételt hanem
igazságtételt kívánt, nem bosszúvágy vezérelte, hanem azt
akarta, hogy ‘56 elfoglalja a magyarság tudatában azt a helyet,
amit megérdemelt. A megtorlás idején megpróbáltak bemocskolni a
forradalmat, ám amikor elérkezett az ideje Miklós tudta, mit kell
tenni azért, hogy az igazság kiderüljön.
Irodalmi működéséről talán
nem kell beszélnem, egészen kiváló újságíró volt. A Soros
Alapítvány képviselőjeként személyesen is sokat tett
Magyarországért.
Miklós életműve talán
valmennyiünké közt a legfontosabb. Biztos vagyok benne, ahogy a
történelem majd kirostálja az emlékezetből a percemberkéket
Miklós megmarad, fényesen, ragyogóan” - mondta Göncz Árpád,
volt köztársasági elnök.
Fodor
Gábor
először a Bibó szakkollégiumban találkozott Vásárhelyi
Miklóssal a nyolcvanas évek közepén. Vásárhelyi Soros Györgyöt
kalauzolta el oda, aki akkoriban hozta létre magyarországi
alapítványát. Vásárhelyinek kulcsszerep jutott abban, hogy Soros
György mindig is megkülönböztetett figyelemmel fordult a
szakkollégium felé, segítette tagjait, így a mai
miniszterelnöktől (Ez a cikk írásakor is Orbán Viktor volt éppen - DJ.)
kezdve sokan köszönhetik neki, hogy lehetőséget kaptak például külföldi egyetemeken tanulni.
„Rám Vásárhelyi Miklós
fantasztikus bölcsessége hatott leginkább - emlékezik Fodor -
Persze ismertük már korábban az életútját, tiszteltük, amiért
még a börtönt is vállalta azokért az eszmékért, amelyekben
hitt. De nagyon tetszett nekünk, hogy ő nem akart csak a múltban
élni. Bízott a jövőben, a fiatalokban, kereste a változás
lehetőségeit. Az évek során egyre közelebb kerültünk
egymáshoz. Egy olyan ember barátságát nyertem el, aki borzasztó
józanul gondolkodott, a saját életét is képes volt kritikusan
szemlélni. Nem próbált semmit sem szépíteni a múltjából.
Engem az az emberi nagyság fogott meg benne először, hogy a saját
hibáival is szembe tudott nézni. Kiméletlenül beszélt a
tévedéseiről is. Mindehhez bölcsesség, irónia társult. Nagyon
szerettem vele megbeszélni a világ dolgait, jó, hogy sokat
tanulhattam tőle. “
Címkék:
Göncz Árpád,
sajtótörénet,
történelem
2017. szeptember 19., kedd
Cinkos vagy embermentő rabbi? - Berend Béla két nem ismert beszéde
Az őszi
nagyünnepek ideje különösen jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit miért
tettünk.
A jó
szándék önmagába sokszor kevés. Vajon cselekedeteink a világ összefüggésében, a
dolgok bonyolultságában mit eredményeznek?
Különösen
fontos ezt azoknak végiggondolni, akiknek szavai, tettei nagy befolyással
lehetnek mások életére.
Mostanában
sokat olvasok régi újságokat. S innen a jelenből – azaz nekik a jövőből –
hümmögök azon, hogy mi is lett abból, amit akkor, értelemszerűen a jövő
ismerete nélkül, mondtak, csináltak.
Senki
sem felelős azért, amit nem tudhatott. De néha nagyon az az érzésem – persze
utólag mindig könnyen okos az ember – hogy ha alapvető elvekhez tartjuk
magunkat, akkor sokkal kisebb annak a veszélye, hogy túl nagy butaságba
keveredjünk.
A napokban
egy nagyobb cikket írva – Lévai Jenő és a zsidósors, ami innen letölthető is,
ha valakit érdekel https://goo.gl/Uix4iS - kezdtem el Berend Béla
történetével foglalkozni. A felettébb kalandos sorsú szigetvári rabbi a német
megszállás után került fel Budapestre, itt hamarosan a Zsidó Tanács tagja lett.
A háború
után perbe fogták, s először tíz évet kapott, majd másodfokon felmentették. Az
azonban tény, Berend kapcsolatban állt egészen szélsőséges, antiszemita
alakokkal és cikke is jelent meg az egyik leghírhedtebb fajgyűlölő, Bosnyák
Zoltán Harc című hecclapjában.
Berend –
sok részletében még ma sem ismert, zavaros pályájáról írt Randolph Braham,
Schmidt Mária és egy igen remek összefoglalót Munkácsi Krisztina a Századok
egyik 1996-os számában.
Berend
később mindig is tagadta a bűnös együttműködés vádját az antiszemita
hatóságokkal, az azonban ma már biztos, bizonyos dolgokat ugyanúgy képzeltek
el. Berend is azt gondolta, hogy a zsidóknak el kell költözniük Magyarországról
– bár ő ezt állítólag cionista alapon mondta – tehát ugyanúgy egy „zsidómentes”
Magyarországot tartott elképzelhetőnek, mint a nyilasok, a fajvédők. Még ha
egészen más alapállásból is.
Bizonyára.
Berendnek
a háború előttről viszonylag kevés beszédét, nyilvános állásfoglalását
ismerjük, így különösen érdekes az a kettő, amit most fogok idézni. Mindkettő
Lévai Jenő Képes Családi Lapok című újságjában jelent meg, s árnyalja talán azt
a képet, hogy Berend csak a zsidók Magyarországról való elköltözésében értett
egyet az antiszemita rendszerrel.
Berend, 1940 őszén, mint tábori
lelkész beszélt az „az izraelita vallású magyar királyi honvédekhez.” Többek
között a következőkkel biztatta a zsidó katonákat: „Büszkének és boldognak kell
lennetek, hogy a mai zord és viharos időkben sem feledkeztek meg rólatok, hogy
nem vagytok feleslegesek, nem vagytok nélkülözhetőek, hogy a Hazának igenis
szüksége van rátok, hogy a Haza ismét hívott titeket. Legyetek büszkék arra és
boldogok, hogy magyar királyi koronás gombokkal díszített és ékesített
katonazubbonyban szolgálatot tehettek a Hazátoknak és hasznos és értékes
honvédelmi feladatokat végezhettek!” Kétségtelen,
Berend sem láthatott a jövőbe. Hogy rövidesen meggyilkolandó munkaszolgálatos
lesz ez a sereg. Valóban, nem sokkal később már csak mint munkaszolgálatosok
„tehettek szolgálatot a Hazának” a zsidók. Különösen érdekes ez a cikk abban a
környezetben, amelyben másról sincs szó, mint a zsidók jogfosztásáról,
lehetelten anyagi helyzetbe hozásáról, kilátástalan életéről. És Berend mégis a
kormánypropagandát szolgálta.
És ezt is túl lehet szárnyalni.
Amikor már a zsidókat nem fegyveres katonai szolgálatra, hanem megalázó
munkaszolgálatra hívták be, s már katonai felszerelést, egyenruhát sem kaptak,
Berend újabb beszédet mondott. Amikor kitaszítottságának egy újabb állomásához
érkezett az a közösség, amelynek legnagyobb része minden megpróbáltatás
ellenére hazafiasága hangsúlyozásával próbált válaszolni, a szigetvári rabbi,
Berend, mint tartalékos tábori lelkész ekképpen lelkesítette a munkaszolgálatra
behívottakat: „Egy egészen újszerű, sajátos, valóban «különleges» alakulat
vagytok a m. kir. honvédség történetében: saját felszerelésű, civilruhás
munkáskatona! (...) nektek éppen azt kell most bebizonyítani, hogy lehet valaki
a saját civil ruhájában is kiváló katona! Arról kell megdönthetetlen
bizonyságot tennetek, hogy a ti polgári öltözetetek alatt igenis katonaszív
dobog. (...) Azt kell most igazolnotok, hogy ha nem is jutott néktek kincstári
uniformis, ti azért mégis rendelkeztek és ékeskedtek azokkal a katonakincsekkel
és erényekkel, amiket tulajdonképpen az egyenruha van hivatva jelképezni és
kidomborítani. (...) Ti igenis egyek vagytok és egybeforrtatok abban a
magasztos gondolatban, szent elhatározásban és nemes célkitűzésben, hogy mennél
jobb, mennél kiválóbb munkaszolgálatosok legyetek, hogy mennél önzetlenebbül,
mennél odaadóbban, hívebben szeressétek és szolgáljátok minden erőtökkel,
képességetekkel, legjobb tudásotokkal a hazátokat.” Hol van már a magyar
királyi koronás gombokkal ékesített zubbon yról szóló tiráda.
. Talán a
munkaszolgálatosokat lelkesíteni próbáló Berend is érzett valamit a helyzet
tragikusságából, mert mielőtt áldást kért volna a m. kir. honvédség minden
fegyvernemére és állománycsoportjára, valamint Horthy kormányzóra még
megjegyezte: „Munkásszázadbéli testvéreim! Ti aztán valóban nem pénzért,
bérért, jutalomért, nem címért, rangért, csillagért, nem emelkedésért és nem
előbbrejutásért szolgáljátok hazátokat, hanem sokkal inkább odaadó, önzetlen,
öncélú, igaz hazaszeretetből.”
Szigetváron
Berend folyamatosan harcban állt a saját hitközségével. Munkácsi már
hivatkozott cikke szerint „a szigetvári
vezetőség erőltetett hazafiságban és magyarkodásban élte ki magát. Berend Béla
ezzel szemben a zsidó népiség-nemzetiség eszményét hirdette. A helyi vezetőség
szerint a magyarországi zsidóság a magyar nép része, Berend szerint a zsidóság
magyarországi ága.” Legalábbis Berend is szerette volna így láttatni saját
szerepét.
Könnyű dolga volt, mert a Képes Családi Lapok
eltűntek a polcokról, s valószínűleg olyan egykori
munkaszolgálatos is kevés maradt, aki még emlékezett arra, mit is mondott
nekik.
Berend történelmi tévedését menti, hogy nem
látott a jövőbe. Ám, ha következetesebb, ha nem hódol be, talán nem mondott
volna afféléket, amelyeket most idéztünk.
Tanulságként. Az őszi ünnepekre.
(Pesti Sólet, 2017. szeptember)
Címkék:
holocaust,
Lévai Jenő,
történelem,
zsidó történelem
2017. szeptember 17., vasárnap
Justitia nokiás doboza - menetelés a kétharmad felé
Százmilliós végkielégítések, nokiásdobozba dugott
megvesztegetési pénzek, feleslegesen megrendelt tanulmányokkal kifizetett
politikai csókosok. Hagyó-per, BKV-ügy.
Lassan feledésbe merülnek, elhomályosulnak ezek az egykor a
napilapok címlapjain, híradókban mindent túlharsogó botrányok – túlordítják
őket a még több nullával sokkoló, nagyságrendekkel nagyobb korrupciós ügyek,
brutális lopások.
Pedig ezeknek (a vád szerint) „korrupciós” ügyeknek, máig
tartó hatásuk van: alapvető szerepet játszottak abban, hogy a Fidesz meg tudta
szerezni a kétharmadot.
De mit is tettek a vádlottak, történetünk főszereplői?
Loptak? Csaltak? Hazudtak? Vagy óvatlanul, egymással torzsalkodva, saját
politikai érdekeikre koncentrálva belesétáltak egy a Fidesz kampánygurui által
ügyesen felállított csapdába? Aztán a Fidesz „szerencséjére” a rendőrök és az
ügyészek sokszor éppen azt tették véletlenül (véletlenül?), ami a mai
kormánypárt malmára hajtotta a vizet a kampányban?
Megpróbálom megérteni, mi történt. A világ jóval bonyolultabb
annál, mint hogy a „lopás” szóval intézzük el az egészet. Jogilag ugyanis nem
„lopás”, ha tízmilliós végkielégítést kapnak a BKV-tól nyugdíjba vonuló
emberek. Vannak törvények, amelyeket betartottak.
Ám van természetes igazságérzetünk is. És valóban az esetek
egy részében jogosnak tűnik a Fidesz, amúgy szintén nem túl árnyalt leírása a
történtekről: pofátlanság.
Igen, akadnak gyanús üzletek, de más kérdés, hogy ami
„gyanús” rögtön bűncselekmény-e?
A mai kormányzat gátlástalan pénzlenyúló akciói után szinte
gyermekdednek tűnnek azok az ügyek, amelyekről a könyvben a vád részeként
olvashatnak. Ám, ha ezekben az ügyekben történtek arcátlan, etikátlan dolgok,
akkor annak maradandó, egyre súlyosbodó hatásai miatt leginkább a baloldali és
liberális érzelműeknek kell felháborodniuk. Ugyanis ezekre hivatkozva, ennek
hullámait meglovagolva tudta a Fidesz megszerezni a kétharmados többséget –
amelyet napról napra látjuk, mire használ. Ha tűrhetetlennek tartod, amit a
Fidesz tesz – nem hunyhatsz a szemet másik oldal esetleges bűnei felett sem.
Eddig rendben, ez természetes.
De mindez csak az érem egyik oldala. Megdöbbenve és rémülten
olvastam a rendőrségi és ügyészségi jegyzőkönyveket, amelyekben világosan
tetten érhető, hogy ha valakit „el akarnak intézni”, akkor szinte azt tesznek
vele, amit akarnak. Jogállam és az ártatlanság vélelme? Esélyed alig marad, hogy
egy tisztes eljárásban vizsgálják ki, mit tettél. És talán ez az, ami mindennél
félelmetesebb.
Ítéletet a bíróság hoz.
Az én kérdésem: Mennyire tud az
igazságszolgáltatás független maradni a nyilvánvaló politikai nyomás ellenére
is?
Dési János
(Váradi Júlia interjúja a Klubrádióban)
A könyv megrendelhető itt:
Dedikálás szeptember 23-án a Láng tékában (Bp. XIII. Pozsonyi út 5.) 16.00 órától
2017. augusztus 31., csütörtök
Varga László emlékére
A hír, amely oly sokunkat szíven ütött, ennyi: Varga László
történész, levéltáros életének 68. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Birtalan Zsolt felvétele |
Varga Laci elsősorban a barátunk volt. Felnéztünk rá tudása,
bölcsessége, kimért humora miatt. Másodsorban afféle mesterünk, aki, miközben a
viszkisüveg lassan ürült közöttünk, elmagyarázta, minek hol nézzünk utána. Ki
fontos és ki lényegtelen szereplő a történelem színpadán. Írtam róla
részletesebben a Múlt és Jövő 2017/1. számában ( Varga László történész
pályaképe), de szeretném, ha mind többen, így a pesti Sólet olvasói is
megőriznék emlékezetükben a kortárs zsidó történetírás egyik legjelentősebb
szereplőjét.
Ma sokan a hatalmasok közül azt gondolják, hogy a történelem csak arra való, hogy mai tetteiket igazolják. S mindig akadnak ehhez udvari történészek, akik állásért, tanszékért, múzeumért, intézetigazgatói posztért készségesen kiszolgálják az igényeket. Méretre igazítják a történelmet, és hozott anyagból is dolgoznak.
Ám Varga László azt vallotta, hogy csak akkor alakulhat ki
demokratikus közélet egy országban, ha annak lakói határozottan és bátran
szembenéznek azzal, mi minden és miért történt korábban. Sokakat zavart ez,
mennyivel jobb például a titkosszolgálati iratokat zsarolásra fölhasználni – és
ezért zárolni –, mint pontosan hozzáférhetővé tenni.
De nemcsak a megismerhetőség lehetőségéről van itt szó – még
ha Varga közéleti tevékenységének talán ez a legismertebb része. Hanem arról
is, hogy a végül hozzáférhető forrásokat hogyan értelmezzük, mit tudunk meg
azokból, hogyan helyezzük el a nagyobb összefüggések rendszerében.
És még valami. A történelem – a történetek sora, amit
szerencsém volt tőle meghallgatni – emberi sorsok története. Igen, az ügynök is
ember, és oka van annak, hogy miért súgja be társait, a halálra üldözött
zsidónak is élete, sorsa volt valamikor, nemcsak egy szám, ami maradt esetleg
utána. Vagy az ötvenhatos forradalom résztvevői is mind más és más utakon
jutottak el oda, hogy azt mondja róluk az utókor: 56-os résztvevők. Sorsok,
életek, tragédiák.
Mert a huszadik század magyar történelme nagyjából a
tragédiák története is.
S bár egyszer így fogalmazott: „Nem válhatok azonossá sem a
tettessel, sem az áldozattal. Nekem a krónikát kell írnom” – pályafutása során
mégiscsak tudta, ki mellé kell állnia.
Öntörvényű volt, sokszor makacs, nem izgatták a „magasabb
szempontok”. Ha egy általa fontosnak tartott ügybe belekezdett, nem könnyen
szállt le róla. Ahogy egy beszédében fogalmazott: „Én senkit és semmit nem képviselek, legfeljebb magamat, a
történetírást, ahogy én képzelem.” Legfontosabb vezérlőelve a nyilvánosság
volt. Harcolt levéltárakkal, levéltárosokkal, de a politikusokkal,
döntéshozókkal is – ha úgy tapasztalta, és gyakran tapasztalta úgy, hogy saját,
önös céljaik érdekükben zárják el a közösséget saját történelmétől.
Ezért nemcsak szakmunkákat írt, de közéleti publicisztikája
is igen jelentős.
Viselt tisztségeket, a vezette a Fővárosi Levéltárat,
igazgató volt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, tanított, sokat írt. De
elsősorban tántoríthatatlanul hitt abban, hogy az igazság megismerhető, ha meg
akarjuk ismerni.
„Nekem a történelem nemcsak kenyerem (mit tagadjam, belőle
élek), hanem az életem, hiszek a hasznosságában. A morális hasznában. Nem azért
írok, hogy nemzetem okuljon belőle, hanem mert a múlt feltárása nélkül féltem a
jövőt. Nem azért, mert mindaz, amiről írtam – fasiszta és kommunista diktatúra
–, megismétlődhet (a történelem sohasem ismétli magát, a vörös terror is
egészen más, mint a fehér), hanem mert mi, én leszek szegényebb, ha nem tudom.”
2014-ben Dombi Gábor kezdeményezésére és szerkesztésében
megjelent ismét (az első, 1946-os kiadás után) Lévai Jenőnek A pesti gettó története című könyve,
amely éppen a Dohány tremplom környékének a történetét eleveníti fel. Ennek
egyik utószavát Varga írta – a másikat én -, összefoglalva az olvasóknak a
magyar zsidók elpusztításának a történetét, és bemutatta a cionisták, majd a
Zsidó Tanács tagjainak háború utáni meghurcoltatását.
Vargával sokat beszélgettem arról, hogy nagy tervem egyszer
megírni apai nagybátyám, Lévai Jenő kalandos élettörténetét. (Több
kisebb-nagyobb próbálkozásom volt, részben itt a Pesti Sólet hasábjain is – s
ezek elkészítésében Varga rengeteg tanáccsal segített.)
Egyik ilyen szokásos, éjszakába nyúló beszélgetésünkön –
viszkit ittunk persze, és ő egyik cigarettáról gyújtott a másikra – egyszer
csak felkapott egy ütött-kopott barna iratgyűjtőt, és a kezembe nyomta.
– A tiéd. Csinálj vele, amit akarsz. Olvasd el. Használd
föl. Publikáld.
Majd valami afféle magyarázatot adott, hogy most rendezi
„hagyatékát” – ezt a szót többször is használta, mindig feltűnően hangsúlyozva,
akkor ennek legfeljebb csak annyi jelentőséget tulajdonítottam, hogy talán ezt
viccesnek, ironikusnak tartja –, s ezt a szekrényében találta. El is
feledkezett róla. De nekem biztos érdekes lesz.
A paksamétában egy elfeledett, soha meg nem jelent
Lévai-kézirat volt, afféle háborús feljegyzések, napló. Különösen érdekesek, és
nemcsak Lévai élete szempontjából, hanem fontos adalék az 1944-es zsidó
mindennapokról.
Hogy miként került hozzá, az sosem derült ki pontosan.
De az biztos, Lévai Jenő hagyatéka szőrén szálán eltűnt az
az MTA Történettudományi Intézetéből – s csak ez maradt meg, Lacinál.
A Lévai-életrajzot meg csak tervezgetem továbbra is.
Szépen fejlődik az anyag, egy igazi, huszadik századi zsidó
történet lesz. Persze, gyakran megakadok, nem találok forrásokat, elveszek a
részletekben, számomra ismeretlen szereplők kerülnek elő. Ilyenkor nyúlok a
telefonhoz, hogy Lacit hívjam…
Egyik utolsó közös ebédünkön a Kiskakukkban meséltem, hogy
milyen érdekes dolgokat találtam Lévai 1944-es pörével kapcsolatban, és mennyi
furcsa dolog történt ott. Megtörölte a szája szélét, letette a kanalat, és vagy
egy fél órát magyarázott a megoldásról, Babos József hadbíróról, aki
Bajcsy-Zsilinszkyék embere volt, segített a németelleneseknek. Talán Lévai is
miatta úszta meg a súlyosabb büntetést hűtlenségi perében. A felét biztosan
rögtön elfelejtettem annak, amit mondott. De nem izgattam magam ezért
különösebben, tudtam, ha szükségem lesz rá, bármikor felhívhatom, és újra
megkérdezhetem. Jegyzetelés helyett kértünk hát egy pohár sört.
(Pesti Sólet, 2017. július)
Varga László emlékműsor a Klubrádióban
df
df
Címkék:
könyv,
történelem,
zsidó történelem
2017. augusztus 13., vasárnap
Utunk a zsidó Pozsonyban
Folytassuk sorozatunkat a zsidó kiállítóhelyekről, itt a Pesti Sóletben (Legutóbb a jeruzsálemi Földalatti Ellenállás Múzeumáról – 2017. február - és a Yad Vashemről – 2016. december - volt szó.) Legyen most a következő állomás Pozsony, amelyik csak egy macskairamodásnyira van még a Dohány templomtól is. Pompás város, remek célpont kirándulni és zsidó emlékekben is bővelkedik.
Pozsony egyik legfontosabb zsidó vonatkozású emléke a híres Hatam Szófer (1762-1839) rabbi immár kultikussá vált sírhelye. Szófer korának egyik legtekintélyesebb Tóra magyarázója volt, jelentős iskolát működtetett és emlékét ma is szépen őrzik. Sokan zarándokolnak el emlékhelyére, Pozsonyból a Malacka felé vezető úton. Apropos Malacka – egy igen helyes egykori zsinagógával rendelkezik a városka.
Az épületben ma zeneiskola működik, belül sok már nem emlékeztet az elpusztított közösségre. Kívülről pedig olyan, mint egy lekicsinyített Dohány utcai templom egy kis Rombach templomi beütéssel. Itt legalább megvan a zsinagóga, míg Pozsonyban az egykori nagy és fényes zsinagógát a hatvanas években lerombolták, amikor az új Duna hidat építették. A zsinagóga a magyar koronázási templom mellett állt – a legendák szerint leginkább a koronázási templom állt útjába az építtetőknek. De végülis a magyar történelemben oly fontos szerepet játszó templomot - többek között a Vatikán rosszallása miatt – nem bántották. Míg a nagyzsinagógát nem volt, aki megvédje.
Ma egykori helyén egy márvány emlékmű áll, oda vésték föl körvonalait. Szembe vele a holocaust áldozatainak a modern szobra látható, talapzatán mindig sok az emlékezés köve, kavicsa. Arról, hogy milyen lehetett ez a környék, amikor még állt a templom, mikor még nem ölték meg, nem kergették el az zsidó lakókat némi képet nyerhetünk, ha felmászunk rögtön itt a várral szemben a városfalra. Itt ugyanis régi fotókon, kinagyított képeslapokon láthatjuk ezt az elpusztított világot. A sürgő-forgó, soknyelvű, soknemezetiségű Pozsonyt – ahol évszázadokig éltek a zsidók is. S mielőtt tovább mennénk, említsük meg, hogy azért ma is van Pozsonynak egy szép nagy, működő zsinagógája (ulica Heydukova 11-13), ide mintegy tíz perc sétára.
A háború előtt Pozsonyban húsznál is több zsinagóga működött, mára ez a huszas években épült maradt csak mutatóban. Modern, vasbeton épület, amely már kívül áll az egykori zsidónegyed határán, hiszen a csehszlovák időben az itt élő zsidók már nagyrészt integrálódtak a társadalomba, s szétszóródtak a városban. Ebben a zsinagógában rendszeresen tartanak istentiszteleteket és emeletén egy kis kiállítás is megtekinthető. És most sétáljunk el a pozsonyi vár oldalán lévő Zsidó utcába, (Ulica Zidovska) itt a 17-es szám alatti palotában működik a Szlovák Nemzeti Múzeum tagozataként az igazán csinos és méltó Zsidó Kultúra Múzeuma. A szépen berendezett, áttekinthető, többszintes múzeumban megismerkedhetünk a zsidó élet mindennapjaival.
Kegytárgyak, a vallásos zsidó élet tárgyai sorakoznak itt a vitrinekben, tárlókban, rövid, áttekinthető –angolul is olvasható – magyarázatokkal. Az egyik sarokban még egy kis templomrészletet is felépítettek, padokkal, látható a Tóra szekrénye, a bima, de még egy taleszt hordó kalapos baba is segít, hogy – persze fantáziánk, emlékeink mozgósításával – felidézzük azt a kort, amikor még volt itt a környéken zsidó élet. Külön rész mutatja be a pozsonyi zsidók évszázados történetét. Fotók, festmények a XIX. – XX. század mindennapjaiból. Különösen érdekes – és ennek külön magyarázatát itt nem nyertük -, hogy Székely Bertalan jópár pozsonyi rabbi portréját festette meg, amelyek szintén itt láthatóak. XIX. századi használati tárgyak, egy visszafelé járó, héber vekkeróra, vagy egy berendezett kis iroda, de akár egy templombelsőről készült érdekes festmény, ami az aranykort idézi.
Újabb külön fejezet a csehszlovák éra viszonylagos jogegyenlőségéről és demokráciájáról szóló rész után a jogfosztás kora. Mi történt a zsidókkal a Tiso-féle szlovák államban és mi a Magyarországhoz visszakerült részen. A gettóba gyűjtés, deportálás szomorú és máshonnan is sajnos ismert dokumentumai sorakoznak itt egymás után. Batyuját cipelő öregasszony – ő még nem sejti mi vár rá, nekünk már úgy kell néznünk a képet, hogy tudjuk mi történt vele. Hogy elhurcolják abból a városból, ahol ősei talán évszázadok óta éltek, dolgoztak, boldogultak. S meggyilkolják, miközben alig akad valaki, aki legalább védő kezet próbálna nyújtani neki. Sőt, a háború után az emlékét is elpusztítják, eltűnik az a városrész, amelyet egykor zsidó negyednek neveztek, s amelyre itt már csak pár kép emlékeztet. A legdrámaibb fotó talán mégis az, amelyik egy a történtekhez képest közel sem olyan tragikus eseményt idéz.
Egy szemmel láthatóan rettegő ortodox zsidó fiú szakállát röhögő katonák vágják le erőszakkal – mi ez persze a saját maga megásta sírba lövéshez, vagy a gázkamrához képest? Mégis az emberi aljasság, a megtestesült gonoszság döbbenetes erejű és nehezen feledhető bizonyítéka ez. A következő teremben a zsidó ellenállás történetét láthatjuk, az auschwitzi jegyzőkönyvvel a haláltáborból megszökőknek állítanak emléket. Visszafelé a földszintre jutunk, ahol még leereszkedünk egy pincébe, ahol egy zsidó temető rekonstruált része látható. Temető, de valahogyan mégsem az elmúlást, hanem a túlélést jelenti most ez. Azt, hogy igenis él a zsidó közösség és képes emléket állítani őseinek. Kár lenne kihagyni. S utána már jár a szomszédban a fáradt turistának a hívogató kocsmák, kávézók, sörözők valmelyikének árnyában a jó hideg szlovák sör.
Pozsony egyik legfontosabb zsidó vonatkozású emléke a híres Hatam Szófer (1762-1839) rabbi immár kultikussá vált sírhelye. Szófer korának egyik legtekintélyesebb Tóra magyarázója volt, jelentős iskolát működtetett és emlékét ma is szépen őrzik. Sokan zarándokolnak el emlékhelyére, Pozsonyból a Malacka felé vezető úton. Apropos Malacka – egy igen helyes egykori zsinagógával rendelkezik a városka.
Malacka, volt zsinagóga, ma zeneiskola |
Az épületben ma zeneiskola működik, belül sok már nem emlékeztet az elpusztított közösségre. Kívülről pedig olyan, mint egy lekicsinyített Dohány utcai templom egy kis Rombach templomi beütéssel. Itt legalább megvan a zsinagóga, míg Pozsonyban az egykori nagy és fényes zsinagógát a hatvanas években lerombolták, amikor az új Duna hidat építették. A zsinagóga a magyar koronázási templom mellett állt – a legendák szerint leginkább a koronázási templom állt útjába az építtetőknek. De végülis a magyar történelemben oly fontos szerepet játszó templomot - többek között a Vatikán rosszallása miatt – nem bántották. Míg a nagyzsinagógát nem volt, aki megvédje.
Ma egykori helyén egy márvány emlékmű áll, oda vésték föl körvonalait. Szembe vele a holocaust áldozatainak a modern szobra látható, talapzatán mindig sok az emlékezés köve, kavicsa. Arról, hogy milyen lehetett ez a környék, amikor még állt a templom, mikor még nem ölték meg, nem kergették el az zsidó lakókat némi képet nyerhetünk, ha felmászunk rögtön itt a várral szemben a városfalra. Itt ugyanis régi fotókon, kinagyított képeslapokon láthatjuk ezt az elpusztított világot. A sürgő-forgó, soknyelvű, soknemezetiségű Pozsonyt – ahol évszázadokig éltek a zsidók is. S mielőtt tovább mennénk, említsük meg, hogy azért ma is van Pozsonynak egy szép nagy, működő zsinagógája (ulica Heydukova 11-13), ide mintegy tíz perc sétára.
A Heydukov utcai zsinagóga |
A háború előtt Pozsonyban húsznál is több zsinagóga működött, mára ez a huszas években épült maradt csak mutatóban. Modern, vasbeton épület, amely már kívül áll az egykori zsidónegyed határán, hiszen a csehszlovák időben az itt élő zsidók már nagyrészt integrálódtak a társadalomba, s szétszóródtak a városban. Ebben a zsinagógában rendszeresen tartanak istentiszteleteket és emeletén egy kis kiállítás is megtekinthető. És most sétáljunk el a pozsonyi vár oldalán lévő Zsidó utcába, (Ulica Zidovska) itt a 17-es szám alatti palotában működik a Szlovák Nemzeti Múzeum tagozataként az igazán csinos és méltó Zsidó Kultúra Múzeuma. A szépen berendezett, áttekinthető, többszintes múzeumban megismerkedhetünk a zsidó élet mindennapjaival.
Kegytárgyak, a vallásos zsidó élet tárgyai sorakoznak itt a vitrinekben, tárlókban, rövid, áttekinthető –angolul is olvasható – magyarázatokkal. Az egyik sarokban még egy kis templomrészletet is felépítettek, padokkal, látható a Tóra szekrénye, a bima, de még egy taleszt hordó kalapos baba is segít, hogy – persze fantáziánk, emlékeink mozgósításával – felidézzük azt a kort, amikor még volt itt a környéken zsidó élet. Külön rész mutatja be a pozsonyi zsidók évszázados történetét. Fotók, festmények a XIX. – XX. század mindennapjaiból. Különösen érdekes – és ennek külön magyarázatát itt nem nyertük -, hogy Székely Bertalan jópár pozsonyi rabbi portréját festette meg, amelyek szintén itt láthatóak. XIX. századi használati tárgyak, egy visszafelé járó, héber vekkeróra, vagy egy berendezett kis iroda, de akár egy templombelsőről készült érdekes festmény, ami az aranykort idézi.
Újabb külön fejezet a csehszlovák éra viszonylagos jogegyenlőségéről és demokráciájáról szóló rész után a jogfosztás kora. Mi történt a zsidókkal a Tiso-féle szlovák államban és mi a Magyarországhoz visszakerült részen. A gettóba gyűjtés, deportálás szomorú és máshonnan is sajnos ismert dokumentumai sorakoznak itt egymás után. Batyuját cipelő öregasszony – ő még nem sejti mi vár rá, nekünk már úgy kell néznünk a képet, hogy tudjuk mi történt vele. Hogy elhurcolják abból a városból, ahol ősei talán évszázadok óta éltek, dolgoztak, boldogultak. S meggyilkolják, miközben alig akad valaki, aki legalább védő kezet próbálna nyújtani neki. Sőt, a háború után az emlékét is elpusztítják, eltűnik az a városrész, amelyet egykor zsidó negyednek neveztek, s amelyre itt már csak pár kép emlékeztet. A legdrámaibb fotó talán mégis az, amelyik egy a történtekhez képest közel sem olyan tragikus eseményt idéz.
Egy szemmel láthatóan rettegő ortodox zsidó fiú szakállát röhögő katonák vágják le erőszakkal – mi ez persze a saját maga megásta sírba lövéshez, vagy a gázkamrához képest? Mégis az emberi aljasság, a megtestesült gonoszság döbbenetes erejű és nehezen feledhető bizonyítéka ez. A következő teremben a zsidó ellenállás történetét láthatjuk, az auschwitzi jegyzőkönyvvel a haláltáborból megszökőknek állítanak emléket. Visszafelé a földszintre jutunk, ahol még leereszkedünk egy pincébe, ahol egy zsidó temető rekonstruált része látható. Temető, de valahogyan mégsem az elmúlást, hanem a túlélést jelenti most ez. Azt, hogy igenis él a zsidó közösség és képes emléket állítani őseinek. Kár lenne kihagyni. S utána már jár a szomszédban a fáradt turistának a hívogató kocsmák, kávézók, sörözők valmelyikének árnyában a jó hideg szlovák sör.
(Pesti Sólet, 2017. augusztus)
Címkék:
Szlovákia,
történelem,
utazás,
zsidó történelem
Hely:
Pozsony, Szlovákia
2017. július 10., hétfő
Diktatúrát akarunk!
Diktatúrát akarunk! Hajlandóak vagyunk érte küzdeni is.
2017. július 7., péntek
Digital Confession
Lajtai Péter műve Velencében a Palazzo Moraban.
Majd még sok további részlet jön.
Majd még sok további részlet jön.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)