Párizs - egy régi korban

D day

Kulcstartón lógó ember
Szerencsések azok a népek, amelyek nagy történelmi sikereikre boldogan emlékezhetnek. Még akkor is, ha azok a történelmi sikerek egykoron óriási véráldozatokba kerültek. De hát kedélyesen ünnepelni jó, a kedves ősöktől pedig csak annyi előrelátásra volt szükség ehhez, hogy megfelelő időben a jó oldalra álljanak. Hogy miként lehet tudni előre melyik a jó oldal? Azért ez annyira nem bonyolult, még ha mindig akadnak politikusok, akik készséggel zavarják össze a nép egyszerű fiainak butácska fejét, és mindig akadnak egyszerű népfiak, amelyek akarják, hogy az ő buksijukat bizony jól összezavarják a legcsúnyább gondolatokkal. Olyasmikkel, amelyek eleinte csak bárdolatlan megjegyzéseknek, később kicsit éles fogalmazásnak, még később a szólásszabadság határai feszegetésének tűnnek. Aztán utóbb meg lehet menni számolni a halottakat. Szóval, ezért kell tudni hogy hova álljunk, hogy később kevesebb szép ünnepre legyen szükség.

Mindent egybevéve azért a d day-re való emlékezés itt, Sainte-Mere-Egliseben, ahol gyönyörűen süt a nap, igazán helyénvaló. A normandiai kisvárosban boldogan sül a kolbász, a kiskocsmák, kávéházak tömve. Izgatott kisgyerekek és kutyák szaladgálnak az asztalok körül. Komoly családapák magyaráznak fiaiknak 1944 június 6-a fontosságáról, a komolytalanok rendelnek még egy calvadost. Aki ad magára, zöld trikót vesz, rajta a kis felirat 82nd Airobone Division. Rezesbanda vonul fel s alá, hol dixit játszik. Régi amerikai katonaruhába öltözött fiatalokat fotóznak felhevült turisták. Csoportképek készülnek a kis terepjárók előtt. A felhevületlenek a képeslapok között turkálnak, a folyóiratok közül válogatnak. A legtöbb könyv, újság címlapján honfitársunk - nekem még iskolatársam is - fotói közül egy. Robert Capa fényképei a normandiai partraszállásról. Magyarázatként annyi, Robert Capa még Friedmann Endre néven ugyanannak a budapesti Barcsay utcai Madách gimnáziumnak a padjait koptatta, igaz fél évszázaddal korában, mint e sorok szerzője. Mindennek történeti relevanciája semmi. Csak talán arra jó, hogy egész nap büszkén feszíthessek: egy kicsi közöm nekem is van ehhez a nagy naphoz.

Sainte-Mere-Eglis főteréről, mintegy varázsütésre megindul a tömeg valahová kifelé. Ki a mezőre, ahol a nép ajakán csak Iron Mick-ként élő szobor emlékezik az ejtőernyős hősökre. Rövid időre elnéptelenednek a kávéházak és a kiskocsmák. Mindenki felfelé tekinget, most jön a legnagyobb mutatvány. Több ezer ejtőernyőst dobnak le itt Omaha Beach mögött, így emlékezve a hatvanöt évvel ezelőtt földreszállt katonákra Itt jegyezzük meg, hogy Sainte-Mere-Eglis a maga módján év közben is tiszteleg a katonák emléke előtt. A kis katedrális tornyán egy ernyőjével fennakadt élethű katonabábú emlékeztet arra, hogy korántsem volt akkora örömünnep ez a partraszállás. A részletek Ryan közlegény életéből ismertek. Az az emlékezésnek kétségtelenül egy meglepő fordulata, hogy az ejtőernyőjével fennakadt, haldokló katona bábuja az egyik legnépszerűbb szuvenír most itt, akár kulcstartó formájában is.

De ez éppen azt mutatja, hogy a világ dicsősége nem múlik el – mondhatni, kulcstartóként él tovább az áldozat értelme. Használóját arra figyelmezteti, hogy ha hisz a gonoszoknak, akkor abból ez lehet.

Szájból szájba lélegzés

Ilyen a babák élete

Kirakatbaba vekkere hétköznaponként reggel öt óra negyvenötkor csenget. Pár perc szunyálást még enged magának általában, aztán óvatosan kibújik az ágyból, hogy ne ébressze fel a mellette még békésen horkoló férjét, Samut, aki csak tízre megy a vöröskeresztes tanfolyamra, ahol a stabil oldalfekvést és a szájból-szájba lélegeztetést gyakorolják rajta a fiatalok.

Kirakatbaba kióvakodik a konyhába, ahol zsemlyét szel és vajaz, majd szalvétába és fóliába csomagolja a gyerekeknek szánt ozsonnát. A kisebbik egy elit gimnáziumba jár, nagyok a tervei: köztéri lovas szobor szeretne lenni – ha sikerül neki, akkor messze ő viszi a legtöbbre az egész famíliából. Szorgalmasan tanul, készül, nagy a küzdelem. A bronz szakra csak igen sok ponttal lehet bejutni, nyelvvizsga is szükséges hozzá. Meg persze egy csomó összeköttetés, politikai hátszél, kapcsolat, mert akárkiből mégsem lehet lovas szobor. Mindenesetre, ha mégis sikerül neki, akkor az első női lovasszobor lehetne a városban.

A nagyobbik gyermek sokkal léhább, akár még hintaló gondozónak is elmenne. Szereti a játékállatokat, három nagy plüssmedvét is tart otthon, akiket ő lát el, etet és sétáltat. Amúgy jószívű, gyakran látják együtt a Bádogemberrel, a Gyáva Oroszlánnal, és Csutakkal amint a telep szélén rúgják a bőrt. Vagy a pettyest. De labdát sosem.

Kirakatbaba az uzsonnát a konyhaasztalon hagyja a különtornára és a nyelvszakkörre való „Gazdálkodj okosan” pénzzel együtt, hogy a gyerekek befizethessék, amit kell. Közben nagyot sóhajt, drága az élet, minden emelkedik, és ki tudja, mennyire biztos az ő állása. Kevesebb a vásárló, viszont egyre több a kínai kirakatbaba, mi lesz ebből.

Kisétál a mézeskalács házikóból – eltartási szerződés útján jutottak hozzá a boszorkától, aki Jancsi és Juliska sütésből tartotta el magát, amíg még tudta. Most már bedugták egy öregek otthonába, a többi boszorka közé. A mézeskalács itt-ott már foszlik, penészedik. Újra kellene cukormázaztatni az egészet. Mindig van valami.

Kirakatbaba feltolakszik a fél nyolcas varázszőnyegre. Persze rettentő nagy a tömeg, lökdösődnek a népek. Lasan araszolnak csak előre, akkor a dugó. Kirakatbaba dohog magában, hogy másnak honnan futja saját, vadonatúj perzsa varásszőnyegre vagy éppen a szuperelegáns csiga vontatta hintóra.

Beérve a nagyáruházba felveszi a munkaruháját és mire megszólal a nyitást jelző duda, már meg is beszélte a szakszervezeti bizalmi Fekete Babával, hogy ha nem javulnak itt a körülmények akkor még a végén sztrájkot szerveznek, mint a vonat-terepasztalosok. Aztán meg majd nézhetnek a vevők, amit csak akarnak. Persze csak a szájuk jár

Nehezen telnek-múlnak az órák egészen addig, míg a nagy csillagóra el nem üti a zárórát.

Fekete Baba, aki rég elvált, még elmegy a kolléganőivel egy kicsit lazítani a Százholdas Pagonyba. Esetleg mát pohárkával kicsit le is gurítanak. Kirakatbaba picit irigykedik rá, de nem sokat, mert még be kell vásárolnia a Futrinka utca boltban, aztán futnia haza, főznie családnak.

És holnap minden kezdődik elölről. Ilyen a babák élete.

Fenntről lefelé haladva

Ugrás a nagy semmibe

Az élet egyik nagy tanulsága, hogy mindig van lejjebb. Akad egy pillanat, amikor a legmagasabb pontra érünk. Ott egy gondolatnyit tán megállunk, aztán uzsgyi lefele.

Most már persze minden mindegy. Itt már nem gondolhatjuk meg magunkat és nem jöhetünk azzal elő, hogy bocs, de most jöttem rá, hogy egyrészt utálok ugrálni, másrészt nem szeretem a vizet, ami ráadásul biztosan hideg is, harmadrészt, csak most jut eszembe, nem érek én rá ilyen marhaságokra, sietnem kell haza, megígértem.

Jókor – felelhetjük erre. Most már csak tessék szépen, ügyesen zuhanni lefelé. A minimál program a túlélésé. Hogy ne csapódjunk a híd lábának, hogy ne egy méretes hasas legyen ebből az egészből, és még véletlenül se essünk bele egy hirtelen előtűnő motorcsónakba. Persze lehetnek ennél komolyabb reményeink is. Mondjuk, hogy szép kecsesen csobbanunk a vízbe, eleganciával és férfias könnyedséggel, hogy a túlpartról bámuló lányok könnyedén sóhajtsanak, amint a pillanatnyi riadalmat elfújja szívükről a langymeleg nyári szellő. Miközben mi peckesen kászálódunk ki a habokból, ép csak félresimítjuk a ránk tapadt sáros iszalagot és úgy jegyezzük meg, mint akinek az efféle ugrálás csak annyi, mint másnak az ugróiskola egyik kockájából átlépni a másikba, hogy nohát. Nohát, ennyi volt. Ugorjak tán még egyet? Ugorjak egy csavart szaltót, esetleg hátrafelé, becsukott szemmel és a többi.

A lányok meg persze majd megint sikongatnak, hogy juj, meg jaj, meg ne mondjál már ilyeneket. Persze vigyázni kell, mert nyilván ott áll az a fekete szemű, dévaj tekintetű, piros pólós, aki alig hallhatóan, eperajkait kicsit mozdítva megjegyzi majd, hogy: Ugorj! Hát persze, ha akarod, ugorj még egyet, esetleg csinálj egy csavart szaltót. Ugor, hátrafelé, meg becsukott szemmel, meg ahogy akarsz. Ugorjál tőlem, nyugodtan. És akkor talán. Akkor talán majd megmondom, hogy ráérek e veled este elmenni fagylaltozni, meg végigfutni itt a folyóparton le a hídig, Át a nagy réten, azon, amelyiken az a sok szép virág nyílik. Esetleg szedhetsz is majd nekem egy csokorra valót, vagy fonhatsz belőle egy koszorút a hajamba.

De a legfontosabb, hogy ugorj, ne legyél gyáva. Mit kell betojni ezen? Más is ugrott már csak azért, mert fagyizni akart velem, meg átszaladni a réten, meg ilyesmik. Nehogy azt hidd már, hogy te vagy az első. Megcsinálod. Csak gondolj erősen rám, ott a korlátnál, amikor eldöntöd, neki mersz e kezdeni. Ha már elrugaszkodtál, akkor meg már mindegy. Onnantól csak lefelé van. Nincs visszaút – egyenes a víz felé. De nem is a folyó a cél, hanem én. Hogy észrevegyelek végre, pedig te vagy a majdnem legkisebb, meg legvéznább és még vicceket sem tudsz jól mesélni, és a bélyeggyűjteményedre sem vagyok kiváncsi. De ha ugrasz, akkor egy pillanatra odanyújtom neked azokat az eperajkakat.

Biztos, valami ilyesmit fog mondani. Hű, de sokáig lehet itt zuhanni. Odaértünk már?

A gépnél is a méret a lényeg

Falu a levegőben
Tudtuk miért szorongunk a kis repülőgépen Párizstól Toulouse-ig, persze, hogy tudtuk. S lehet, hogy éppen ezért zsörtölődtünk még a szokásosnál is többet, hogy nem fér el s lábunk, feszengeni kell és a szomszéd dagadt pasas átfolyik a mi térfelünkre. Arról meg aztán végkép nem beszélve, hogy a mosdó előtt sorba kell állni azon a zsebkendőnyi területen – juj és jaj.
De majd holnap. Holnap minden más lesz.
És eljön a holnap. Az óriás hangár felé buszozva azt a rossz viccet süti el valaki, hogy a repülőgépek sem nőnek az égig. Tegyük hozzá sok repülőgépet, gyárat és tervezőműhelyt, szimulátort és kifutópályát látott csapattal araszoltunk az Airbus ménkű nagy toulouse-i gyártelepén. Az Airbus igazi európai közös találmány, fél Európában gyártják a gépek részeit Németországtól kezdve Írországon át sokfelé. Aztán ebben a kedélyes francia városkában rakják össze a nagyranőtt darabokat. Akadnak persze mindig olyanok, akik olyasmivel jönnek elő, hogy nyilván lehetne költséget csökkenteni azzal, ha például nem, egészen furcsa, direkt e célra kifejlesztett, repülőgépekkel, a púpos hátú belugának csúfolt szállítógépekkel, meg különlegesen nagyra méretezett trélerekkel kellene hurcibálni a részegységeket a fél kontinensen át. Esetleg nagy uszályokon leúsztatni a Garonne folyócskán, ide a Pireneusok lábához. De hát akkor hová lenne a nagy közös európai öröm, hogy mi is tudunk ám olyat, vagy még nagyobbat is csinálni, mint az amerikaiak. Merthogy a fő cél, legyőzni a nagy elefántot, az óriás Jumbót, a Boeing 747-est.
Ez az A380-as Airbus. lassan bekanyarodunk a hangár elé. Szétnyílik a sokemeletes magasságú ajtó. A szenvedélyes repülőgép mániákusok nagyokat csuklanak, és valami olyasmit mondanak nagy meghatottságukban, hogy ez életük egyik fontos pillanata. De még mi egyszerű utazók is felmérjük, hogy nem sajnálják az anyagot az A380-asból. És azért az nem rossz látvány, ahogy ott a szemünk láttára rakják össze a világ legnagyobb repülőgépét. Tegyük hozzá, így félig készen is impozáns egy darab, és akkor még nem is mondtunk merészet. Lesz olyan változata, amely egyszerre több mint 800 utassal fedélzetén tud majd felemelkedni. Egy kisebb faluval képes átrepülni a fél világon, hiszen vagy 14 ezer kilométert megtesz leszállás nélkül. Mindehhez két pilótára van szükség és kész is. (És néhány stewardessre a frissítők végett.) Arra is esküsznek az itteniek, hogy ez a maga műfajában különleges műszaki csoda, nemcsak jóval csendesebb kisebb társainál, de persze környzetbarátabb is.
Ám a toulouse-iak mégiscsak arra a legbüszkébbek, hogy milyen minden kényelemmel felszerelt változatokat képesek gyártani belőle. Bóklászunk az életnagyságú repülőgép-makettek belsejében és boldog örömmel nyomkodjuk a gombokat, amelyek ággyá alakítják az ülést, kapcsolgatjuk a tévéket. Megcsodáljuk a fürdőszobákat. És persze kísérőnknek megesküszünk arra is, sosem utaztunk még olyan gépen, amelyben csinos bárpult vagy éppen biliárdszoba is található. Nem szokásunk hamisan esküdni.
Tudjuk persze, soha semmi nem olyan egyszerű. Akadtak később gondok az A380-as összerakásával. De azért csak elkészült. S egy éve már menetrendszerűen közlekednek, valahol fent felettünk.
Dési János

Délután csók

Délutáni csók
Kedves hallgatóim. Mai előadásunk témája a csók. A csók, amelyre például Franciaországban oly könnyen kaphatók a lányok. Ahogy Montaigne írja. „Visszatetsző és a hölgyeket lealázó szokás, hogy kénytelenek az ajkukat odanyújtani bárkinek. Nekem sincs sok hasznom a divatból, mert a világ nincs arányosan felosztva s három szép nő ellenében ötven csúnyát kell végigcsókolnom, amit az én rossz gyomrommal drágán fizetek meg.”
Mint az önök előtt is közismert, már a régi rómaiak háromféle csókot különböztettek meg, Osculum a tisztelet és a megbecsülés csókja, basium a szereteté, és a harmadik fajta a suavium. Nos, ez a legizgalmasabb.
Természetesen mi magyarok is sokat hozzátettünk a csókok rendszerének kidolgozásához. Kempelen Farkas, ki nem csak a nevezetes sakkozót, a Törököt alkotta meg, hanem hangzásuk szerint osztályozta a csókokat, úgymint: barátilag felcsattanó csók, halk csók, és utálatos cuppanás. (Részleteket az érdeklődőbbek elolvashatnak: Mechanismus der menschlichen Sprache, Bécs 1791.)
Biztosan sokan emlékeznek arra a kis közszájon forgó anekdotára, amely szerint Margit hercegnő, a későbbi XI. Lajos felesége, amint sétálgatott megpillantotta az édes szavú, de felettébb rút költőt, Alain Chartier-t, aki édesdeden szunyókált egy padon. Margit, amint kíséretével elhaladt a mitagadás, borszagú, horkoló költő előtt, hirtelen szájon csókolta. Az udvarhölgyek felvisítottak, jaj hogy lehet ezt a rút alakot lesmárolni. Mire Margit így felelt:. „Nem az embert csókoltam meg, hanem az aranyszavakat mondó szájat!”
Persze a csók veszélyes üzem is lehet. A nagy Szókrátesz egyszer így fakadt ki, miközben Xenophón nevű kis barátját oktatta: „Boldogtalan! Nem érted, hogy ha egy szép nőt megcsókolsz, elveszted a szabadságodat és rabszolgává alázkodol? Képtelen leszel bölcs cselekedetekre; mindent elkövetsz, hogy elérhess valamit, amit józan állapotban csak megvetnél”.
Mire a buta Xenophón csak annyit bír kinyögni „Oly nagy bűn lenne egy kis csók?”
Na, meg is kapja rá a választ, hogy attól koldul: „Hát a pók nem kicsi? Mégis ha némelyike megmar, az elméd is elborul tőle.”
Persze régóta tudjuk, nem csak veszélyes csókok léteznek, Párizsról írta le Jean-Petit Fontenille, hogy ott bizony sokszor jobban esik a csók, mint annyi más helyen a világon. Ő különösen a délutáni csókok vágykeltő, már-már isteni jellegéről számol be – mint állítja, alaposan kipróbálta a lehetőségeket, míg be kellett látnia, a délutáni a legjobb. Ahogy fogalmazott,, és ezt kérem, tanulják meg holnapra, Un baiser n’est rien, quand le coeur est muet – Semmit sem ér a csők, ha a szív néma marad.
Ám a szív gyakran nagyot dobban. S ha például híres szobrászok lennénk, mint Rodin és lenne egy oly gyönyörű múzsánk, mint Camille Claudel – akkor biztos ércbe, márványba fejeznénk ki, mit is jelent a csók.
De nem vagyunk Rodin sem. Ám természetesen a félév folyamán még alaposan foglalkozunk a csók, a puszi, a smár legkölünfélébb megjelenési formáival. A viszontlátásra.
Dési János