Színes piaci forgatag. Nagyon színes.

Ez a Tel Aviv-i Tikva piac. A környéken a legjobb. 

Kótel - arcok a Siratófalnál

És még sok kép Jeruzsálemből

Vagy éppen itt

Szenvedélyes csók tíz év múlva

(És akkor folytassuk a Hanna és Péter történeteket, mert valahogy elmaradoztak mostanában.)

Megint eltelt néhány év. Hanna egyik gyereke iskolába járt, a másik is óvodába. Hannának maradt ideje arra, hogy újra eszébe jussanak a régi történetek. A barátok és a kalandok.

Vagy három hónapig, de lehet hogy négy is eltelt, forgatta a fejében, hogy felhívja Pétert. Péter egykor tán a szeretőjének számított. Ma már ebben sem volt egészen biztos, csak abban, hogy nagyon szerettek egykor együtt lenni és élvezni az életet. Csakhogy Péterre – vélte Hanna – nem lehet számítani. Családot, gyereket akart – hát egy szerdáról-csütörtökre virradó éjszaka otthagyta Pétert.

Mondom, eltelt néhány év. Család, gyerek, férj, tisztes polgári jólét – ahogy azt csak álmodni lehet. Hanna mégis inkább Péterről álmodott egyre többet.

Ahogy Péternek is mind gyakrabban jutott eszébe Hanna. Amikor bemutatták Péter új szimfóniáját, az első taktusok alatt a sötét proszcénium páholyban végigfutott a fejében, vajon Hanna mit szólna hozzá. Persze semmit. Soha nem dicsérte meg egyik munkájára sem. Pedig róla és neki írta mindet.

Amikor egy nagy koncertteremben, abban a városban, ahová egyszer együtt szöktek el egy buja hétre, maga vezényelte a művet, miközben az őt állva fogadó első hegedűssel szorított kezet, mégiscsak azt kívánta, bárcsak ott ülne a nézőtéren valami csoda folytán Hanna. 

Mikor a pálcáját felemelte, szinte érezte a lány tekintetét a hátában, de nem mert megfordulni. Azért sem mert tudta, ha Hanna ott lenne, akkor kiröhögné a frakkja miatt. 

(Csak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg: a frakk tényleg röhejesen mutatott rajta. A tekintet meg minden valószínűség szerint egy tüzes katalán lányhoz tartozott, kivel aztán az éjszakáját osztotta meg. S kiről reggel felriadva egy pillanatig azt hitte, Hanna.)

Így éltek hát egymás gondolataiban sokáig, míg végül Hanna mégiscsak felhívta. A férje elutazott, (mostanában mind gyakrabban; ennek egyik oka sikeres munkahelyi előmenetele, másik fiatal asszisztense, aki kitartó szeretőnek bizonyult a hosszú kiküldetések éjszakái során.) a gyerekek a nagymamánál. Menjenek el együtt színházba.

Péter még jobban megőszült, mióta nem látta. Hanna magára szedett pár kilót, de jól állt neki. Péter megpuszilta, aztán beszélgetni próbáltak, de nem nagyon sikerült. Így hát sorban álltak a büfében, ahol legalább megtárgyalhatták, hogy mit kérnek majd.

A második felvonás alatt Péter már összeszedett annyi bátorságot, hogy meg merje fogni Hanna kezét. Nagyon félt a visszautasítástól, de a nő nem ellenkezett, akkor sem amikor óvatosan végigsimította a combját.

Az előadás után a kis mellékutcákban csavarogtak kézen fogva, néha megálltak csókolódzni. Péter azt mondta, ez majdnem olyan, mint régen. De Hanna letorkolta: ha jól emlékszem, sohasem voltunk együtt színházban. Soha nem vittél el.

Aztán Hanna a gyerekeiről mesélt, Péter a munkájáról. Péter nagyon koncentrált, próbálta elhitetni magával, hogy most visszarepültek az időben, mindent újra lehet kezdeni. Színházba hordja Hannát, bemutatja a családjának, megkéri igazán komolyan a kezét és ő csinál gyereket neki.

Hanna egyszercsak megállt, magához húzta a férfit és megcsókolta. Hosszan, szenvedélyesen, ahogy az elmúlt tíz évben, bár akadtak próbálkozók, senki sem csókolta meg Pétert.

-         Kösz Péter az estét. Nagyon jó volt újra veled. Nem, ne gyere fel. Reggel korán kelek, úszni viszem a gyerekeket. Hívjuk majd egymást.

Gyorsan búcsút intett azzal a szál vörös rózsával, amit Pétertől kapott, s vagy tíz évig megint nem találkoztak.

(Hanna és Péter történetek még itt)

Göteborg színei

U

Nürnbergi tavaszi pillanatok

Besa – a zsidómentő iszlám törvény Albániában

Besa – az a becsületbeli, íratlan, de igen szigorú szabály, amely arra kötelez, minden albániai iszlám embert, hogy megtartsa az ígéretét, segítsen a bajbajutottaknak, az üldözötteknek, a menekülteknek – akik segítségért folyamodnak hozzá.

Édesapja sok zsidót mentett meg

A besa, illetve valójában az e törvény szerint élő emberek, sokszáz üldözött zsidó életét mentették meg a holocaust idején. Bár akadnak kezdetleges kutatások, könyvek is a történtekről, még sok a fehér folt – ezért is különösen érdekes az a project, amelynek keretében az elmúlt hónapokban több alkalommal is interjúkat készíthettünk olyanokkal, akiknek még személyes emléke van arról, mi is történt.

E mostani beszámoló csak egy gyors vázlat, ám ahogy egyre több részlet előkerül, lesz mind teljesebb a kép, úgyhogy erre majd még visszatérek.

S joggal bízhatunk abban, hogy mind több tényt ismehetünk meg, már csak azért is, mert a mai Albániában meglepően sokan büszkék arra, hogy szüleik, nagyszüleik nemzedéke menekülőket mentett, segített a vészkorszak idején. S ez még akkor is nagy dolog, ha legfeljebb párszáz emberről beszélhetünk. De tudjuk, aki egy életet megment, az az egész világot megmentette.

Két gyors példa csak e nemzeti büszkeségre.

Volt alkalmunk találkozni az egykori albán király unokájával, Leka herceggel. A harmincas éveiben járó, jobb nyugati egyetemeket végzett fiatalember nagy tiszteletnek örvend a köztársasági Albániában, amelyik ugyan a királyságot elutasította egy népszavazáson, de az ifjú „trónörököst” respektálja és tiszteli. Az utca embere éppen úgy, mint a politikai elit respektálja igyekezetét, amit Albánia elismertetéséért tesz.

Szóval, Leka herceg hosszan beszélt arról, hogy milyen fontosnak tartja a zsidómentés emlékének fenntartását és a téma kutatását. Megemlítette, hogy ő maga is írt erről egy disszertációt egyetemi tanulmányai során. Majd nemcsak elmondta nekünk, hogy kik a téma legfontosabb szakértői, hanem a zsebebéből előkapott telefonján gyorsan fel is hívta nekünk őket, beajánlva minket náluk. (Ó, ha Heltai Jenő láthatta volna ezt a jelenetet.)

Leka herceg, a nagymamája magyar volt. Kezében egy az albániai zsidók történetéről szóló könyvvel

Vagy, Berat – egy dél-albán kisváros, ahol viszonylag sok zsidó élt – egyik poros kocsmájában üldögéltünk egy délelőtt, köröttünk szorgosan emelgették a helybéli férfiak a rakis poharat – az iszlám szesztilalom szokása úgy tűnik, itt elenyészett - s egy szomszéd asztalnál ülve valaki meghallva miről beszélünk, rögtön odajött hozzánk és elmondta, hogy az ő nagybátyja, is mentett zsidókat. S máris tárcsázta a nagybácsit, hogy mondja már el nekünk is, hogy volt.

A személyes történetek nagyon sokfélék. Most ízelítőül egy részlet, de ígérem, hogy amint sikerül alaposabban feldolgoznunk az anyagot még visszatérek rá itt, mert igazán megérdemlik ezek az emberek, hogy megőrizzük őket emlékezetünkbe. (Többen egyébként megkapták a Yad Vashem Világ Igazai díját.)

Az albánok által megmentettek között vannak olyanok, akik régebb óta ott éltek és olyanok is, akik Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Jugoszláviából, Görögországból szöktek át. Sőt, három-négy magyar család nevét is megtaláltuk – talán rövidesen többet fogunk róluk tudni.

A kedvencem az a történet, amikor Berátba megérkezik egy zsidó család. Testvérek, azok férjei, feleségei, gyermekei, unokái, unokatestvérek és nagybácsik. Vagy 25-en vannak és szeretnének együtt maradni.

Találnak egy módos albán famíliát és bekéredzkednek a házukba, amelyik elég nagy ahhoz, hogy valahogyan elférjenek. Az albán família tudja, hogy már az olasz megszállók sem lelkesednek az efféléért, hát még amikor a németek foglalják el az országot.

De a besa kötelez. A menekültnek menedéket kell adni, akár az életünk kockáztatásával is.

A zsidó család – és talán ezért is szeretem ezt a beszámolót – egy kis pékséget nyit az albán városkában és a kiflik zsömlék, kenyerek értékesítéséből tartja sokáig fent magát. Később, mikor romlik a helyzet és jön a razzia, a háziak ósdi albán ruhákba bújtatja őket, hogy a németek ne jöjjenek rá, mi is folyik itt. Mikor nagyon elfajulnak a viszonyok, rendszeresek a bombázások is és a németet deportálni akarják a zsidókat, akkor az albán család magával viszi a zsidókat  a hegyekbe, egy gazdag nagynénihez és ott húzzák ki a háború végéig.

És miért kockáztattak ennyit vadidegen zsidókért?

Egy kép a tiranai Nemzeti Múzeumból. Einstein, akinek az alábok segítettek megszökni Európából

A besa, a becsületkódex, ami erre kötelez. Ráadásul, a ház ura nemcsak módos gazda volt a településen, hanem mint ilyen a „vének tanácsa”, a várost vezető csoport egyik eminens tagja – mint a történekről saját emlékekkel rendelkező gyermeke elmondta nekünk: a város egyik vezetőjeként nyilvánvalóan példát kellett mutatnia a többi berátinak is, hogyan kell viselkedni.

Vannak adataink az együttélésről. Hallhattunk arról, hogy a zsidó család eleinte nem mert imádkozni, hogy ne sértse a muszlim család érzékenységét. De a családfő egy Korán idézettel bizonyította nekik, hogy mindenkinek a saját hite és szokásai szerint kell élnie. Kicsit egyszerűsödött a helyzet, amikor például kiderült, hogy az étkezési szokásokban nincs is olyan nagy különbség, vagy hogy a rituális mosdás itt is ott is alapvető.

Hallhatunk beszámolót arról, hogy akadt olyan zsidó család, amelyik vendéglátójával együtt megtartotta a Ramadant – amikor például napközben nem lehet enni – s este aztán együtt ültek közösen az asztalhoz.

Holocaust történeti kiállítás Beratban, egy dél-albán kisvűrosban. Sok zsidót mebntettek meg az itteniek

Van, aki arról emlékezett meg, milyen volt a németországi gazdag felső-középosztálybéli életből belecsöppeni az albánaiai meglehetősen szerény viszonyok közé. S azért a valóság nyilván messze nem volt mindig ennyire ideális – sok bújkálás, nélkülözés jutott osztályrészül azoknak, akik itt próbáltak túlélni. Nem is mindenkinek sikerült, Albániából és Koszovóból is sokszáz embert elvittek és megöltek.

Az azonban biztos, hogy – s lehet sokaknak ez csak utólag derült ki – Európa legtöbb részével szemben, itt relatív biztonságban, s nem ellenséges emberek között élhettek.

Olyanok között, akik a besa törvényei, a saját szokásaik szerint tudták, mit kell tenni üldözött embertársaikért.

(Pesti Sólet, 2018. szeptember)

Albán képek még itt