Lévai jenő az Eichmann perben (részletek)

Lévai Jenőről szóló könyvemben (Lévai Jenő és a zsidósors) részletesebben írok erről, ez csak egy részlet a per 60. évfordulóján, a teljes könyv itt érhető el: 

Az Eichmann-ügyről1960 után  sokfelé jelentek meg írások a magyar sajtóban, a Népszavában egy 14 részes, aláíratlan cikksorozat látott napvilágot, a Magyar Nemzetben Komlós János írt többször a perről. Az Új Élet is meglehetős alapossággal számolt be a történtekről, ahogy a Népszabadság is, amelyben Koncsek István nemcsak tudósításokat, hanem a hétvégi számokba riportokat, színes jegyzeteket is közölt a perről, és Izraelről, meglehetősen barátságos hangnemben.

Lévai Jenő – aki mint holokauszt történész került elő, s Eichmann elfogása után rögtön megjelent egy írása a történetről a Néoszabadságban - érdekes helyen tűnt fel. Az Ország-Világ című hetilapban közölt 1961 januárjától kezdve 14 héten keresztül Eichmannról fényképekkel bőven illusztrált cikkeket. Az Ország-Világ a Magyar-Szovjet Baráti Társaság lapja volt ugyan, de afféle képes-könnyed, olvasmányosnak szánt kiadvány. Messze nem tartozott a „fontos” orgánumok közé, ugyanakkor nagy példányszámban jelent meg. Nem számított az értelmiség kedvencének, de bulvárlap hiányában, sokan forgatták.

Az írássorozat nagyrészt Eichmann haifai börtönében tett vallomását veti össze más dokumentumokkal, tényekkel, a szerzőtől megszokott lendületes, olvasmányos stílusban. Arról nincs tudomásunk, honnan ismerte Lévai a vallomásokat. Egy máshol megjelent cikkében csak ennyit mond erről: „Tekintettel arra, hogy az Eichmann több ezer oldalas vallomásának a lényegét ismerem...” ^[1]

A tizedik rész után már alapvetően nem Eichmann-nal foglalkozott, hanem Kasztner Rezsővel és Joel Branddtal. Kasztnert, 1957-ben a nyílt utcán Izraelben agyonlőtte egy túlélő zsidó, miután az izraeli Legfelsőbb Bíróság felmentette őt a kollaboráció vádja alól. Joel Brand közreműködött egy olyan tárgyalásban, amelyben Eichmann kiengedett volna zsidókat, ha cserébe árut, elsősorban teherautókat kap a szövetségesektől. Lévai Kasztnert, de főleg Brandtot, kalandornak írja le, a vállalkozást komolytalannak, olyannak, amely vagyonosokat esetleg megmenthetett, de a „kis-zsidókat” nem. Állítja, részben saját kutatásai alapján számol be minderről, s az eredményiről, az izraeli nyomozó hatóságokat is tájékoztatta, „azok kérésére”.

(Mint láttuk, Kasztner dehonesztálása a magyar külügyi kormányzat propaganda-ötlete volt. Lévai ennek csak immel-ámmal tett eleget. S hozzá tartozik, hogy Kasztnert máig igen ellentmondásosan ítélik meg Izraelbe, és  világon is.)

 

A sorozat utolsó részének végén tűnik fel ismét Hans Globke, mint olyan, akit Eichmannon túl súlyos felelősség terhel a zsidók meggyilkolásának a megszervezésében, de erről senki sem vesz tudomást.

Részletesebben írt Globkéról egy az Új Életben megjelent cikkében, amelyben hosszan sorolja azokat, akik szintén elkerülték az igazságszolgáltatást, bár súlyos bűnök terhelik őket.^[2]

Egy szintén az Új Életben megjelent cikk utalásából azt is tudjuk, hogy Lévai részletesebben taglalta Globke bűnösségét a Jüdische Rundschau című bázeli lapban, állítva személyesen vett részt több a németek megszállta országban a zsidók deportálásának jogi előkészítésében. Globke ezután helyreigazítást kért a svájci laptól, amely annak helyt is adott, de a főszerkesztő a hozzá írt megjegyzésében „pontról pontra” cáfolta Globke védekezését.^[3]

Egy Népszabadságban megjelent tudósításból arról is tudunk, hogy Lévai interjút adott az NDK tévének, amelyik egy dokumentumfilmben foglalkozott Globke fasiszta múltjával. „Az NDK televíziójának adásában nyilatkozott Lévai Jenő magyar újságíró, az Eichmann Magyarországon című könyv szerzője is. Lévai Jenő elmondotta, hogy dr. Kern Aurélnak, a Horthy belügyminisztérium egykori vezető tisztségviselőjének kijelentése szerint Globkénak része volt a magyarországi zsidók deportálásának előkészítésében is. Kern 1954-ben Svájcban elmondotta Lévainak, hogy Globke 1942-ben Magyarországon járt és Hitlerék megbízásából követelte a «zsidókérdés végleges megoldását.» Azaz a magyarországi zsidók végleges kipusztítását. 1944 márciusában, tehát a német megszállás idején, újra Magyarországon járt ugyancsak a zsidókérdés elintézése ügyében.”^[4]

(Egyébként Lévai később is meglehetősen sok cikkben írt azokról, akik a náci rendszer emberei voltak kisebb-nagyobb vezető posztokon – s később karrierjük már a demokratikus NSZK-ban folytatódott. Az izraeli kommunista párt lapja a  a Kol Haam és nyomában az Izraelben megjelenő Népszava is részletesen beszámolt arról, hogy Nyugat-Németország izraeli követségeén dolgozott egy bizonyos „dr. Török”, aki a Lévai felkutatta okmányok szerint korábban magyar diplomata volt Berlinben és a fasiszta magyar kormányok lelkes híve, aki 1944. október 15-e után is hivatalában maradt. .^[5]. de még számtalan hasonló cikket sorolhatnánk fel.)

Egy cikkében így ír arról, hogyan került Izraelbe az üggyel kapcsolatban.

„Selinger ezredes körútjáról hazaérkezve, külön hálás köszönettel emlékezett meg a magyar Külügyminisztérium nyújtotta segítségről.  Ezek után ért az a megtiszteltetés, hogy előbb a «Liska 06» majd az Eichmann per vádhatósága részéről dr. Gideon Hausner főügyész felkértek, hogy «magyar szakértőként» legyek segítségükre. Külügyminisztériumunk engedélyével  utaztam Jeruzsálembe, s voltam jelen a főtárgyaláson is. A vádhatóság 4 tagjának egyes ülésein, valamint a per folyamán a magyarországi deportálással összefüggő kérdések speciális vádlójával dr. Gabriel Bach főügyésszel sűrű megbeszéléseken adtam információkat.”

Egy a per idején Jeruzsálemben tartott előadásán Lévai elmondta, hogy kutatásai miként járultak hozzá Eichmann több közeli munkatársának a megvádolásához, majd hozzátette, „legnagyobb küzdelme azonban a  ma Németországa kormányának  központi alakjával, a bonni birodalom államtitkára, dr. Hans Globke ellen folyik. (…) szerzett okmányokat és bizonyítékokat Globkénak a magyarországi zsidóság elleni tevékenységéről és arról a kapcsolatról, amelyet ebben az akcióban Eichmannal tartott fent. Ezek az okmányok -  mondotta – Hausner
 államügyész asztalán vannak és tőle függ, hogy a per folyamán mikor és milyen formában – nyilvánosságra hozza-e őket”^[6]

Általánosan elterjedt nézet, hogy Lévai volt az, akinek a magyar hatóságok engedélyezték, hogy Jeruzsálemben tanúként is részt vehessen a perben. Azonban egyelőre nincs ismeretünk olyan hivatalos iratról, amelyben az ő neve ezzel kapcsolatban szerepelne. (A már idézett külügyminisztérium feljegyzés a párt belső köreihez tartozó Betlen Oszkárt nevezi meg, mint akit ki kell küldeni megfigyelőnek a tárgyalásra.)

Az Új Keletnek viszont megérkezésekor Lévai azt mondta, hogy mint megfigyelő fog részt venni az Eichmann per további tárgyalásán, miután éveken keresztül foglalkozott a perben szereplő anyaggal és 1946-ban  Bázelben dr. Kasztnerrel is találkozott, akitől mentőakciójára vonatkozólag többrendbeli anyagot kapott. „Lévai a birtokában lévő dokumentumok és bizonyítékok közül többeket az izraeli ügyészség rendelkezésére bocsátott és  - mint mondotta – a magyar zsidók tragédiájának ügyében a jeruzsálemi Jád Vasem intézménnyel is szoros kapcsolatot tart fent.”^[7]

Viszont máig megvan Lévai hagyatékában héber nyelvű, 0853 sorszámú sajtóakkreditációs kitűzője, amelyen az 1961. június. 26-i kezdő dátum áll.

 

Lévai Görögországon keresztül utazott Izraelbe. Ám – a korabeli sajtónyilatkozatok szerint – Athénban ellopták a kofferjét, amelyben a tanúvallomásához szükséges iratokat vitte. A hivatalos Magyarország a gyanút a nyugatnémet vagy a görög titkosszolgálatokra próbálta terelni a lopás ügyében^[8]. Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében azt is felveti, hogy esetleg a hivatalosságok nem tartották elég meggyőzőnek azokat az adatokat, amelyek alapján Lévai Hans Globke bűnösségét is szóba hozta volna, s lopásra hivatkozva próbáltak kifarolni az ügyből. Ugyanakkor, mint majd látni fogjuk, Lévai azt mondta, dr. Ferencz Tibor vallomásával kapcsolatban akarták meghallgatni és ehhez hozott volna iratokat.

Az Új Kelet cikke szerint: „Eichmann kétségtelen bűnösségét igazolják Lévai Jenőtől ellopott okmányok. Az athéni hatóságok semmit sem akarnak tudni a budapesti közíró aktatáskájának gyanús eltűnéséről. Globke és dr. Hans Merten görögországi működésére vonatkozó iratok is voltak a csomagban.”^[9]

 

És itt megint álljunk meg egy pillanatra. Hiszen lehet, hogy egy apró lépéssel megint közelebb kerülünk ahhoz, milyen iratok, bizonyítékok lehettek Lévainál.

Hans Merten Lévai szerint a „Globke ügy egyik legsötétebb fejezetének, a görögországi deportálásoknak a koronatanúja”.^[10] S Lévai szerint Globkénak nagyon aktív része volt 60 ezer ember elpusztításában, akiket 1943-ben Görögországból elhurcoltak.
 

Merten felelős volt soktizezer görögországi zsidó deportálásáért, el is ítélték. Lévai Berlinben kereste fel, magyar származású feleségét ismerte, s nyugat-berlini tartózkodása alatt „harmadmagával  és egy magnetofonnal” felkereste. (Sajnos, az nem derül ki, ki volt az a két ember még, aki elkísérte, ahogy azt sem tudjuk hová lettek a magnófelvételek. Talán követségiek, vagy a BM emberei. Talán valamelyik, akár titkosszolgálati levéltárban van még nyoma a beszélgetésnek.)

Lévai a cikkben leírja, hogyan vették rá Mertent, hogy beszéljen nekik – miközben ő is bűnös volt ezekben az ügyekben.

A lényeg röviden, hogy Merken mint a tesszaloniki katonai igazgatás vezetője belement abba, hogy ha a helyi zsidók hatalmas összeget fizetnek neki, akkor nem deportáltatja őket.  Ám mindez szemet szúrt Eichmannak, aki személyesen ment ellenőrizni a deportálásokat. Merten bevette volna őt is az üzletbe, d Eichmann nem mert egyedül dönteni, eligazítást kért berlini feletteseitől, ahonnan az a válasz jött, hogy deportáltasson  - küldjön a  halálba – mindenkit. Ez a válasz pedig a Himmler minisztériumában vezető beosztást töltő Globkétól származott.

A háború után Görögországban Merten letartóztatták, elítélték, két és fél évet ült –s úgy érezte Globkéék dobták fel és próbálták elhallgattatni egy görög börtön mélyén, ezért is számolt be a történtekről Lévainak.

Merten vallomáshoz Lévainak más bizonyítékai is voltak – akár tehát ez is a csomag része lehetett. Más kérdés, hogy a perben, mint azt látni fogjuk, az izraeli hatóságok elsősorban Eichmannal akartak foglalkozni és nem általában mindenkivel, aki egykor bűnös lehetett – még akkor sem, ha többek között Lévai tevékenységének köszönhetően akár komoly anyagjuk is lehetett minderről.

 

Az Új Kelet cikke szerint „120 okmánynak a fénymásolata, valamint tanúvallomások voltak, amelyek mind igazolják Eichmann bűnösségét. S ezeket Lévai az Eichmann per tárgyalásán akarta bemutatni.  Olyan okmányokat, „amelyeket különböző magyar állami intézmények bocsátottak a rendelkezésére.”

Ezzel együtt, máig nem tudjuk pontosan, mit is vitt magával Lévai. Az Új Kelet beszámolójából úgy tűnik, másolatok voltak nála – talán az az anyag, ami a könyvében is szerepelt, s talán Endr Lászlóék perének a jegyzőkönyvrészlete.. És ha másolatok, akkor azok vagy könnyen pótolhatóak voltak, vagy már amúgy is az izraeli hatóságok rendelkezésére álltak. Ez annál is inkább valószínű, mert pótolhatatlan, eredeti dokumentumokat nyilván nem is adtak volna át, illetve a különösen lényeges iratokat nyilván diplomáciai futárpostával juttatták volna el.

És valóban, mi lett a táskával?

Mint látjuk a táska sorsa az ügy szempontjából közel sem olyan lényeges, de kétségtelenül a Lévaihoz kötődő egyik legismertebb történetté vált.

Az Új Kelet már idézett cikke szerint a görög Olympic légitársaság alapos vizsgálatot rendelt el, hogy hol cserélték el a csomagot. „Kiderült, hogy ilyen csere nem történt, ami megerősíti a gyanút, hogy  táskát ellopták. A repülőtársaság kártérítést ajánlott fel Lévainak.”

A Népszabadság tudósítása szerint az Interpol is bekapcsolódott a táska után nyomozásba.^[11]

.

A per főügyésze, Gideon Hausner ugyanakkor a következőket írja könyvében Lévai szerepéről: „Már folyt a tárgyalás, amikor mindenfelől elárasztottak bennünket tanúskodási ajánlatokkal, de az ilyen késői ajánlkozásokkal már nem tudtunk mit kezdeni. Némely esetben ez nagy vesztségnek bizonyult. Lévai Jenő például már későn érkezett meg Magyarországról, s jóllehet sok személyes tapasztalatról tudott volna beszámolni, a bíróság elutasította azt a javaslatunkat, hogy hallgassák ki utólag, a bizonyítási eljárás lezárása után.”^[12]

Szó sincs bőröndről, ellopott iratokról. Ugyanakkor az is érthetetlen, ha Lévai olyan fontos lett volna, miért nem sikerült vele egyeztetni az időpontot.

Lévai, nem sokkal halála előtt fogott neki, hogy lektorálja Hausner könyvének magyar kiadását. Betegsége miatt nem ért a munka végére. Ezzel együtt nincs nyoma annak, hogy
 cáfolta volna a kötetben megjelenteket,

 amelyeket minden bizonnyal olvasott.

(És még valami. Nádas Péter nagy ívű regényében, a Párhuzamos történetekben, ha irodalmilag stilizált formában is, de szerepel az iratokkal teli táska athéni ellopásának a története.)

Az Eicmann per teljes jegyzőkönyve sok forrásból elérhető. Lévai neve is felbukkan ezekben. (Mi most a továbbiakban egy angol nyelvű forrásra hivatkozunk.). A 75. tárgyalási napon, 1961. június 20-án jelenti be a per ügyésze, hogy „Lévai Jenő Izraelbe érkezett. Ő a szerzője a jól ismert könyvnek, a Magyar zsidóság fekete könyvének és más a holokausztról szóló könyveknek. Ő be tud számolni Endre és Baky tárgyalásáról.”

Az ügyész a bíróság engedélyét kérte, hogy meghallgathassák a tanút a tárgyalás e késői szakaszában.

Lévait az ügyész Dr. Ferencz Tibor vallomásával kapcsolatban kívánta meghallgatni. Ugyanis néhány héttel korábban a bíróságon tanúként megjelent Dr. Ferencz Tibor. Ferencz nem akárki volt, a háború után a magyarországi népfőügyészség vezetőjeként hozzá tartoztak a háborús és népellenes ügyek is. Ferencz volt az, aki ügyészként órákkal Endre László és Baki Ferenc kivégzés előtt beszélt a halálraítéltekkel. A jeruzsálemi tárgyaláson az 1957 óta Izraelben élő, vallomását magyarul megtevő Ferenczet^[13] arról kérdezték, hogy milyen kapcsolat volt Eichmann és a deportálásokért magyar részről fő felelősnek tartott Baky László és Endre László államtitkárok között.

Ferencz azt mondta, hogy „Az utasításokat a vádlott (Eichmann) adta, és a vádlottnak jelentettek” az államtitkárok.

Megerősítette, hogy a halálos ítélet végrehajtása előtti utolsó pillanatokban is ezt mondták neki Bakyék. Ám arra már nem emlékezett, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott-e Eichmann neve. Mint mondta, rengeteg ügy volt akkor, mindegyikért ő volt a felelős, nem emlékszik a részletekre. Ám azt megerősítette, hogy készült szó szerinti jegyzőkönyv is, amely a tárgyalás után „titkos levéltárba” került. Arra a kérdésre, hogy vajon ez még hozzáférhető-e, azt felelte, nem tudja, az biztos, hogy az ötvenhatos forradalom során sok háborús bűnös is kiszabadult és igyekezett a bizonyítékokat megsemmisíteni. Ezután Halevi bíró azt kérdezte a vádat a magyar ügyek tárgyalásában képviselő Bach helyettes főügyésztől, hogy kértek-e dokumentumokat Magyarországtól. Bach arról számolt be, hogy egy hosszú listát adtak át a magyar kormánynak a tudomásuk szerint fellelhető iratokról és könyvekről. Kaptak is dokumentumokat, igaz, nem azokat, amelyeket kértek. Kijelentette, az izraeli külügyminisztérium útján felkérik a magyar kormányt, küldje meg az Endre-Baky-Jaross per jegyzőkönyvét, mire a bíró kijelentette, ha mégsem kapják meg, akkor szóbeli vallomással is beérik.

Ezek után, mintegy erre a bírói kijelentésre reagálva jelentette be az ügyész pár nappal később Lévai Izraelbe érkezését. Azt akarták, tanúként számoljon be arról, neki Ferencz Tibor korábban említette, hogy az Endre-Baky-Jaross perben elhangzott Eichmann neve.

Az elnöklő bíró mindenesetre meglehetősen meglepődve kérdezte az ügyészt, hogy valóban azt kívánja-e Lévai Jenőtől mint tanútól, hogy számoljon be arról, amit Ferencz Tibor elfelejtett.

„Azt mondja, hogy ez a megerősítése lenne Ferencz Tibor vallomásának?” – kérdezte Landau főbíró, mire az ügyész azt felelte: „Igen. Semmi több. Egy különbséggel. Amíg Dr. Ferencz Tibor nem volt meggyőződve arról, hogy Eichmann nevét említették, addig dr. Lévai felidézi, hogy a vádlottak az Endre-Baky perben említették Eichmann nevét.”^[14]

A továbbiakban kiderül, az ügyész már korábban kijelentette, hogy nem kíván több tanút meghallgatni. Ennek ellenére úgy foglal állást, hogy Lévait mégis meghallgathatják. Ha a bíróság ezt mégsem kívánja, akkor esetleg csatolhatják a bizonyítékokhoz azokat az iratokat, amelyek Magyarországon jelentek meg a sajtóban az üggyel kapcsolatban. Ugyanis, a hivatalos kérésükre azt a választ kapták Magyarországról, hogy a releváns jegyzőkönyvek nyilvánosan megjelentek. A bíró megkérdezte, mennyire hitelesek ezek, az ügyész szerint a Kommunista Párt tette őket közzé, amit nevezhetünk hivatalos közzétételnek is^[15]. Majd azt mondta, ha nincsenek is itt a dokumentumok, Lévai kihallgatható ezekben az ügyekben.

Ezek után Servatius védőügyvéd azt kérte a bíróságtól, hogy utasítsa el Lévai tanúkénti meghallgatását, hiszen ő csak arról beszélhetne, hogy valakitől mit hallott.

Ezek után a bíróság 82. számú közbeeső határozatával úgy döntött, hogy a tárgyalásnak ebben a szakaszában nem veszik figyelembe Lévai bizonyítékait, és nem fogadják el a magyar kommunista párt újságjában megjelenteket sem, addig amíg azok eredetiségéről megfelelően nem tudnak megbizonyosodni. ^[16]

(Ma már hozzáférhető a magyarországi Endre-Baky-Jaross per szinte teljes jegyzőkönyve.  Karsai László és Molnár Judit adta közre 1994-ben a Cserépfalvi Könyvkiadónál. Ebből kiderül, hogy Lévai jól emlékezett, valóban az Endre-Baky-Jaross perben többször elhangozott Eichmann neve, mint aki a zsidókkal szembeni akciók végrehajtását német részről szorgalmazta a magyar hatóságoknál. A vádlottakon túl részletesebben beszélt erről például Edmund Veesenmayer volt követ, 198. oldal.)^[17]

Az Új Kelet is beszámol Lévai megjelenéséről, bár meglehetősen kurtán-furcsán fejeződik be az írásnak a Lévairól szóló része, nem adva végülis magyarázatot arra, miért nem hallgatták meg.

„A tárgyalás fél kilenckor kezdődött. Arra számítottunk, hogy kilenc órára az elnök a védelem első tanúját^[18] Adolf Eichmannt fogja szólítani. De a számításokba hiba csúszott.

Hausner főügyész azt kívánt a bizonyítani, hogy a budapesti népbírósági  tárgyalásokon a magyar zsidóság két főhóhérja, Endre László és Baky László – igenis – hivatkoztak Eichmannra, akitől a gettók felállítására és a deportáló vonatok elindítására vonatkozó parancsot kapták.  Ebből a célból be akarták terjeszteni a Népszabadság június18-i, vasárnapi számát. ^[19]

Ugyanakkor kéret a bíróságot, hogy hallgassa ki tanúként a tárgyalóteremben tartózkodó Lévai Jenőt, a magyarországi vészkorszak történészét, aki történetesen ismeri Endre és Baky siralomházi vallomásait. Közben az idő elhúzódott Landau elnök szünetet rendelt el.”

 

A Népszabadság tudósítója szerint valójában a védelem akadályozta meg Lévai meghallgatását. Ugyanis végig azt próbálták bizonyítani, hogy Eichmann csak egy apró csavar volt a nagy gépezetben, nem rajta múltak alapvetően a dolgok, s Lévai ezt cáfolhatta volna.^[20]

Lévai – bár a perben, mint láttuk, végülis nem hallgatták ki – azért elmondta Izraelben, amit a tárgyalóteremben is kifejtett volna, ha megkérdik és újabb részleteket tett hozzá a „táskaügyhöz”. Tel Avivban az Idős Dolgozók Szövetségének a székházában tartott egy előadást.

„Mint az események szemtanúja, megerősítem dr. Ferencz Tibor állításait. Ezt okmányokkal is igazolhattam volna, amelyeket a bíróság is kért Ferencz vallomása idején és az ügyészség azt nem tudta produkálni. Én magammal akartam hozni ezeket az okmányokat,.  Június 6-án érkeztem Izraelbe és a repülőtéren kiderült, hogy csomagjaim melyek három és fél kiló okmányt tartalmaztak, nem érkeztek meg a gépen. (…) Ezeknek az okmányoknak a  hiányában nem tettem  tanúvallomást az Eichamnn perben. Az utolsó napig vártunk, hogy közben a csomagok talán előkerülnek. Most azonban a vádhatóság befejezte bizonyítékainak az előterjesztését és így a kihallgatásomra már nem kerül sor.”

^[21]

 

Lévai jeruzsálemi útjának van még egy, meglehetősen homályos, magyarázata.

Murányi Gábor egy a HVG-ben megjelent cikkében azt írta, hogy „Történészberkekben viszont akkortájt az a szóbeszéd járta, az izraeli utazásra ácsingózó Lévainak azzal sikerült felvétetnie magát a tanúk listájára, hogy a per ügyészének, Gideon Hausnernek bizonyító erejű dokumentumokat ígért arról, hogy Eichmann 1944-ben Budapesten saját kezűleg ölt meg egy a kertjéből almát lopó kamasz fiút. Kétségkívül világszenzáció lett volna, ha az állítás bebizonyosodik, a »fehérgalléros« tömeggyilkosról közismert volt, hogy egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”^[22]

Mint említettük, Hausner ennek ellentmondóan számolt be Lévai útjáról, s a tárgyalás jegyzőkönyvei is cáfolni látszanak ezt a pletykát. Arról is több tanú beszámolt, hogy Eichmann nem egyszer személyesen ellenőrzött kivégzéseket, kivégző helyeket. Vagyis jóval túlment egy „csirkenyak kitekerésén.“

Az Új Kelet  a „zsidófiú” budapesti kivégzése kapcsán felidézi, hogy Eichmann „elmeséli emlékirataiban”, hogy milyen volt, amikor zsidók géppuskás kivégzését ellenőrizte, s a gödörbe parancsolt legéppuskázandók közül egy asszony megpróbálta felemelni egy vagy kétéves gyermekét akit szintén agyonlőttek. „Olyan közel voltam, hogy amikor hazamentem megtaláltam a kabátomon a gyermek koponyájából kifröccsent véres agyvelőt.”^[23]

Arról is vallott kihallgatásán, hogy „részt vettem magam is ilyen gázautós kivégzésen. Oly borzalmas hatással volt rám, hogy rosszul lettem. Le kellet szállnom, s utamat alig tudtam folytatni azon az autón, noha már megszabadult terhétől.”^[24]. Lévai azt is leírja, hogy Eichmann maga ellenőrizte, a kifejlesztett gáz miként öli meg az áldozatokat a sobibori tábor kísérleti gázkamrájában. Van beszámoló arról is, miként ellenőrizte az auschwitzi gázkamrák üzemeltetését, személyesen megtekintve, amint a hullahegyekből kihúzott emberek száját feszítővassal szétfeszítve, kitördelik az arany fogakat. Vagyis, a perben annak bizonyítása különösebben nem lehetett fontos, hogy „egy csirke nyakát sem tudta volna kitekerni.”.

Ugyanakkor az „almalopás” története valóban elhangzott a tárgyaláson, csak éppen nem Lévaitól.

Abraham Gordon^[25] tanú beszélt az esetről. Igaz, az ő történetében cseresznyelopás gyanúja miatt öltek meg Eichmannék egy fiatalembert.^[26] Gordon részletesen és alaposan beszámolt az általa látottakról, több keresztkérdésre is válaszolt, s vallomása egészében összeszedettnek és hitelesnek tűnt.

Amúgy Eichmann csak annyit felelt a vallomás után, hogy „Szemenszedett hazugság. A tanú valószínűleg téved.”

 Az állítólagos gyilkosság bizonyításához tehát nem kellett Lévai. Könnyen lehet, hogy „történészberkekben” csak az sajnálták, nem ők számolhatnak be az eseményekről Budapestnek az elegáns jeruzsálemi King David hotelből, ahol Lévai lakott.

Annál is inkább, mert ezt a történetet a magyar sajtóban Sós Endre dobta be, az Új Élet című zsidó felekezeti lapban. Sós nem egyszerű újságíró volt, hanem 1957-től 1965-ig a magyarországi zsidóság világi vezetője, mint a Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) elnöke. Ráadásul, ma már biztosnak látszik, jó kapcsolatban állt a magyar belügyi szervekkel is.

Sós az Új Élet 1960. június 16-i számában „Eichmann és Mengele” című írásában számol be a történetről, igaz, nála barackot lop a munkaszolgálatos áldozat. Sós tanúként Paul Sugart nevezi meg, aki „jelenleg a bécsi Operaházban énekes, nemrégiben Budapesten járt, és elmondta, hogy a német megszállás idején asztalosként dolgozott az egyik munkaszolgálatos alakulatnál” -- s így volt szemtanúja az esetnek. Bár az ő beszámolója szerint nem Eichmann verte agyon az áldozatot, hanem az emberei.

Vagyis, ha a bíróság még akart volna az ügyben tanút, akkor ott lett volna neki Paul Sugar is az alma-, cseresznye-, baracklopási ügyben. Ráadásul Lévainál sehol nincs nyoma, hogy foglalkozott volna ezzel a történettel.

Ezzel a legendával tehát le is számolhatunk.

*

A tárgyalás után Lévai írt egy összefoglalót, A magyarországi deportálásokról az Eichmann per fényében címmel, amely a Yad Vashem történelmi sorozatának ötödik köteteként jelent meg. S nagyrészt a már ismert tényeket, az általa idézett dokumentumokat hasonlította össze Eichmann vallomásaival a tekintélyes szakfolyóiratban.

 

---

^[1] Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke, Új Élet, 1961. március 15.

^[2] Lévai Jenő: Eichmann és az elhallgatott Globke,, Új Élet, 1961. március 15.

^[3] Hiába tagad Globke, a tömeggyilkos, Új Élet , 1960. november 1.

^[4] Nemes János: Globke Budapesten is tevékenykedett, Népszabadság, 1961. május 9.

^[5]  Török megszüntette apjával a kapcsoaltot amikor az, második házasságában zsidó nőt vett feleségül, Népszava. Izrael, XIV. évfolyam 1 szám, 1966. április 18.

^[6] Népszava, Izrael, 1961 június 25.

^[7] Lévai Jenő Izraelbe érkezett, Új Kelet

^[8] Esti Hírlap, 1961. június 21.

^[9] Új Kelet, 1961. június 21.

^[10] Lévai Jenő: A koronatanú megszólal, Népszabadság, 1961. április 9-,

^[11] A magyarországi deportálások az Eichmann-per középpontjába, Népszabadság, 1961. június 24.

^[12] Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben, Budapest, Európa, 1984

^[13] Dr. Ferencz meghallgatása itt megtekinthető: http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=F2D7AF65-5B85-42F3-B61D-1753CDBA24AE

^[14] http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-01.html

^[15] Annak nem sikerült még nyomára bukkanni, milyen dokumentumokra is célozhattak.

^[16] http://www.nizkor.org/hweb/people/e/eichmann-adolf/transcripts/Sessions/Session-075-02.html

^[17] Karsai László- Molnár Judit: Az Endre-Baky-Jaross per, Budapest, Cserépfalvi, 1994.

^[18] Perrendi okokból Eichmann tanúnak is minősült saját ügye tárgyalásakor

^[19] Ez nyilvánvaló elírás. A Népszabadságban  a hivatkozott cikk egy héttel korábban, június 11-én jelent meg. A 18-ban csak egyetlen írás volt található a lap kiküldött tudósítójától, aki a kettéosztott Jeruzsálem életéről számolt be.

^[20] Koncsek László: Eichmann tanú vall – Eichmann vádlott érdekében,  Népszabadság,  1961. június 25.

^[21]  Lévai Jenő fontos okmányai eltüntek Budapest és Ludd között, Új Kelet, 1961. június 20.

^[22] Murányi Gábor: Bőröndhistóriák, HVG, 2012. 46. szám

^[23] Az agyvelő a kabátra fröccsent, Új Kelet

^[24] Lévai Jenő: Milliók gyilkosa, 4. rész, Ország-Világ,  1961. február 11.

^[25] Abraham Gordon vallomása megtekinthető itt: http://www.ushmm.org/online/film/display/detail.php?file_num=2270&clip_id=373FD894-52B4-4CB4-A357-BACFA36484FD

^[26] F. K. Kaul: Az Eichmann ügy, Budapest, Kossuth Kiadó, 1965

Nemzeti Színház még Alföldi Róbert idejében - Hamlet után

Brüsszeli kiruccanás - úgy, ahogy

Ezek itt a kedvenc helyeim. 

 

Hermelin és az antiszemiták

 Szomory Dezső „szenzációs sikerű darabját” (Pesti Hírlap, 1916. március 25.) a Nagy Háború harmadik évében mutatták be a Vígszínházban. A Hermelinre tódult a közönség, a sok tragédia közepette érthetően volt igény néhány óra könnyed szórakozásra. Szomory a korszak legsikeresebb színpadi szerzői közé tartozott, s a szereposztás is igazán a legjobbakat vonultatta fel. Csortos Gyula, Varsányi Irén, Góth Sándor, Péchy Blanka neve még mindig mond valamit a mai színházszerető közönségnek is.

„A Györgyike és a Bella szerzőjének ez a legújabb alkotása a legteljesebb mértékben számíthat a, közönség minden rétegének érdeklődésére és színrehozatalának első hírére már ostrom, alá fogták a Vígszínház pénztárait.” (Az Újság, 1916. február 17.)

A kor egyik legnépszerűbb lapja a Színházi Élet folyamatosan lelkesült beszámolókat közölt már a próbákról. Részletesen írt a szereplők jelmezeiről éppen úgy, mint afféle „Intim Pistálkodásokról”– ez a Színházi Élet kedvenc rovata volt -, hogy Szomory tulajdonképpen saját magát írta meg a népszerűségben és a nők szeretetében fürdő főhős, a vígszínházi háziszerző szerepében.

A Nyugatban még a nagy Ignotus is tulajdonképen elismerte, hogy kedves, szórakoztató, érdekes darab született, még ha hozzá is tette, hogy talán az első és második felvonást is „meg kellett volna írni” – az ugyanis kedélyes tingli tangli maradt csak.

Mondhatnánk teljes a siker, főleg, ha hozzávesszük, hogy a Hermelin könyv alakban is pillanatok alatt sláger lett, az első kiadást két nap alatt elkapkodták. „A Hermelin a legnépszerűbb szó Budapesten” -fokozza még a hangulatot a Pesti Hírlap szerzője (1916. március 8.). Gondolhatnánk hát, hogy a szerző öröme teljes lehetett. S van tovább is.

„Szomory Dezső olyan nagy, hogy nem fér el erre a papirosra. Ő a szavak királya, aki minden szavával exotikus ragyogó világokat fest az olvasó szemére, az ő Írása zene, amely ópiumos álomba ringat.” – írta a darab kapcsán a Kolozsvári Tükör.

Ám a lelkendező hangok, a közönségsiker mellé jött a durva- s minek tagadjuk – antiszemita - támadás is.

A Társadalmunk című lap 1932-ben így foglalja ezt össze, amikor felidézi, hogy a szélsőjobbos csőcselék, az ébredő magyarok botrányt okoztak Szomory egy darabja bemutatóján a Nemzeti Színházban. „S mi volt a baj vele? Hiszen – írja a cikk – a híresztelések ellenére nem volt kommunista, nem volt pornográf: „Hát akkor ... hát akkor... zsidó.... Tényleg az. Ezt nem tagadta soha. A zsidóság, mint bűne elkísérte egész életén. Az ifjú Szomory annakidején Párizsban nagyon megszerette a nagy Daudet. És akkor Malonyay Dezső beárulta Daudetnek a titkot: Szomory zsidó. És Daudet el hűvösödött az ifjú író iránt, akinek akkor már francia nyelven is megjelent egy novellás könyve”.

„A két világháború közötti időszak szellemi életének egyik vezérmotívuma, kimondatlanul és kimondva a <<zsidókérdés>> volt. Az állami politika szintjére a numerus clausussal emelkedő megkülönböztetés nem hagyta érintetlenül a társadalmi tudatot. Származástól, felekezettől, beállítottságtól és politikai hitvallástól függetlenül a percepció részeként állandósult az események látásának olyan aspektusa, amelyik a <<zsidókérdés>> dimenzióját rávetítette az értelmezésre.” – írja Ungvári Tamás Szomoryról szóló cikkében. (Múlt és Jövő, 1999. 1. szám.)

Csakhogy történetünk még pár évvel korábban, 1916-ban játszódik. Mégis, az antiszemita jellegű támadás már itt megjelenik.

Vegyünk erre most csak egy példát. A Magyar Kultúra címen megjelenő lap ekképpen ír a sikerdarabról:

„A Hermelin. Szomory Dezső pornográfiája.

 A Platchek-gyerek Egerből Budapestre kerül. Rövidesen a m. kir belügyminiszter közbejöttével, Pálfivá ( a főszereplőneve a darabban Pálfi. De hogy Platchek eltt volna erről nincs szó – D. J.)alakul, majd a titkos és nyilvános szervezetekbe tömörült fajrokonok szolidaritása révén a már kipróbált úton híres drámaíróvá lesz. Mint drámaíró a perverz erkölcstelenség publikálásával foglalkozik, mint ember egy cinikus, férfiatlan kéjenc, akit szeretői fürösztenek.  Az egyik maitresse, Tóth Hermin (becéző nevén Hermelin) egy idegbeteg hetéra, aki ágyasait a Föld napi körforgása szerint váltogatja., aki szeret pénzért, szeret pezsgőért -ahogy éppen alkalom kínálkozik – de aki azért igazán kizárólag a kiváló írót Pálfi-Platcheket imádja. De ennek a torzlelkű bestiának méltó versenytársa egy másik perdita-virágszál. Lukács Antónia: ez még a Herminnél is közönségesebb, állatibb. Még nincs együtt a társaság, hiányzik belőle egy <<vicces> alak. Hamar egy tanárt. Ím csakugyan megjelenik a színen dr. Plundrich tanár úr, ő volna hivatva a lipótvárosi férfi és női hájakat megzötyögtetni. (…) Meg ne feledkezzünk azonban a színmű <<bájos>> szereplőjéről, az ötéves Péterkéről, aki Pálfi és Tóth Hermin szeretkezésének a gyümölcse. Az állatkertben rendezni szokott mesedélutánok szemtelen, erőszakos, neveletlen majomszerűen kiöltöztetett minden naiv lelki szépségtől mentes Izidorkái vagy, ahogy a ligetben hallom, Izikéi jutnak az eszünkbe, akiket szemelvén önkéntelen viszketés fogja el a jóízlésű emberek tenyerét. Ez a kis rugdalódzó intellektuel-jelölt a polgári erkölcsi törvényszéknek – így írta egy klikkhez tartozó merész szavú kritikus – ítéletén felül álló művész-család öröme, napfénye. (…) A többi szereplő felsorakoztatása – kezdve a vén zsidó hordártól Tördes Sáriig – csak alkalomnyújtás a Dob utcai kávémérésekbeli viccek és szellemtelen trágárságok tömörítésére.”

1916 tavasza és az antiszemita szó- és fogalomkészlet már nagyszerűen él és virul. 1919 után tehát nem a semmiből kell a színre lépnie.

1917-ben írta a Nyugatban „az igazi antiszemitizmus nem az, amely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában és minden alkalommal, már a gyermekekkel is, hogy egy más fajta és kivetett.”

(Írásunk apropója, hogy a darabot a Miskolci Nemzeti Színház a tervek szerint mostanában mutatnák be, ha lehetne. Mohácsi János rendezésében.)

Pesti sólet, 2021. február

Závada, Krúdy – és a dédapám

Adler Illés nevű rabbi dédapám és egy rabbilányt (Spiegler Bella) feleségül vevő Krúdy egymás szomszédságában éltek a Király utcában. Egyikük (Krúdy) a Pekáry házban Bellával (Király 47.), másikuk (Adler) a szomszédos 37. alatt.

Ebédidőben, mert egyikük sem szeretett korán kelni, néha összetalálkoztak a sarkon.

-     -    Tiszteletem főrabbi úr!

-         - Alászolgája főszerkesztő úr, hogy szolgál a kedves egészsége, mint mindig? Mivel fog minket megörvendeztetni?

És Krúdy sorolni kezdte, oly hevesen, hogy még a közelgő kisfröccséről is elfeledkezett, mely szerint Szindbád, meg Rezeda Kázmér, meg Rudolf trónörökös kalandjai. Talán még az Ady Endre éjszakái-t is megemlítette.

Mire rabbi dédapám (Adler) megjegyezte, hogy a főszerkesztő úr annyit akar írni, hogy az 50 évre is elég lenne. Krúdy bólintott, mi az hogy. Neki 2020-ig vannak most a tervei. Aztán meg majd meglátjuk. 2020-ban szándékszik megírni például a budaörsi vándorról, bizonyos Wanderről szóló opuszát.

Tudjuk, az élet másként alakult. Krúdy nem jutott mégsem el 2020-ig. De valakinek akkor is meg kell írnia a tervbe vett művet.

Závada Pál: Wanderer. Ezt persze nem Krúdy írta. Sőt, nem is írhatta volna, hiszen Krúdy Krúdy, Závada meg Závada. De ha Krúdy a magyar irodalom egyik máig fénylő csillaga, akkor talán nem sértjük meg vele Pál barátunkat, hogy ez a könyv (Wanderer) a tizes skálán tíz krúdyt ér. Egy nagy Krúdyt. Százszázalékos találat. Závada Pál természetesen Závada hangon szól a budaörsi svábok életéről, de azért Krúdy szelleme ott lebeg felettünk, ebben a nekünk időben, kultúrában első pillantásra távoli – aztán meg nem is – világról szóló műben.

 

Ami írásaikat illetik – mégiscsak egy könyvajánló lenne ez – Krúdy nem csak remek és hangulatos történeteket írt, de fontos volt neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (A tiszaeszlári Solymosi Eszter – ha még nem tetted, azonnal olvasd el). Závada nem csak remek és hangulatos könyveket ír, de fontos neki az igazság kimondása. Az igazságé, amely szerinte a könyvek által is terjed. (Egy piaci nap – tudom, hogy már rég el akarod olvasni. Nem bánod meg. Ha meg helyreáll a világ rendje, uzsgyi érte a Radnóti Színházba.)

Sejtette ezeket a dolgokat az igazságról dédapám is, aki így biztosította erről egy szép napon az írót (De melyiket is?) „Tudom én, hogy talán nem ment a könyvek által elébb a világ, de főíró úr, ne adja föl. Hátha. Hátha egyszer lesz még egy olyan könyv, amely megváltoztatja világot. Olvassa el a Závadát, és érteni fogja miről beszélek”.

Krúdy, aki akkor már válófélben volt a rabbi lányától, Arabellától, de a főrabbit (Adler) természetesen továbbra is tisztelte, s megígérté, hogy a Jadviga párnája után elolvassa a Wanderer-t is. Már csak azért is, mert szépek benne a képek. (Itt jegyezzük meg, hogy ez már a harmadik verziója a budaörsi történeteknek, az elsőhöz a fotókat a remek festőművész, Szűts Miklós, megrögzött újbudai lakos, készítette. E legutóbbiban inkább régi fotók kerülnek elő és visznek a közelmúltba).

-         Tudja főrabbi úr, mostanában Madáchról  írok valamit. Feltűnt önnek, hogy, ő maga Az ember tragédiája Ádámja, amikor a búskomoly őszi délutánokon hosszú lépésekkel méregeti az udvarház bolthajtásos szobáját, aminthogy nem lehet valami nagyot és maradandót írni, aminek fájdalmát a szív valóban nem érzi. Bizonyos, hogy írói kifejlődéséhez szüksége volt a keserves csalódásokra.

-         Erről jut eszembe főiró úr, hogy majd azokban a 2020-as években is előkerül majd Madách.

Méghozzá rögtön négy alakban. Darvasi László, Márton László, Tasnádi István és Závada Pál folytatta Az ember tragédiá-ját – a székesfehérvári rendező, Szikora János ötletére. Végülis, a jól menő filmeknek is szoktak új részt írni, akkor miért ne lehetne egy színműnek. Így hozták össze a szerzők Az ember tragédiája 2.0-t , amelyik most könyvben is megjelent a Kossuth kiadónál.

Závadánál a Nagyváradról elinduló Ádám a hitleri kor Berlinjébe kerül, Leni Riefenstahl-lal dolgozik együtt és egy erdélyi riportútján szembesülnie kell vele, hogy szerelmét, Évát miként viszik el a csendőrök, mint zsidót. De a történet itt nem ér véget, hiszen Ádám és Éva minden korban újra és újra megjelenik és szembesül árulással, hittel, bizalommal, kinek éppen mi jut, így aztán a kommunizmusban is megmártóznak, aztán ott legyenek 1989-ben Berlinben is, ahol egy korszakot temet maga alá a fal.

Ahogy Ádám mondja ott a berlini fal összeomlásakor:

„Ami csak nyugatnak jutott eddig
 Az nekünk, keletieknek is jár!
Jólét és szabadság -  ez már a mi
Jussunk is. Európa a miénk!”
 

Amire persze Lucifer, kinek lényege a tagadás valami effélét jegyez meg:

„S a nép, a tömeg? Semmit se nyer. Csupán

Nevet cserél – no meg hűbérurat.”

 

Majd író (Krúdy) és rabbi (Adler) egymástenyerébe csap és megy a dolgára a száz évvel ezelőtti Budapesten, hogy még sok szép kaland várjon rájuk.

 

(Pont Magazin, 2021 február)

A Klubrádió élőben -a Youtube-n

 Bár voltak próbálkozások, hogy az egyik utolsó független rádiót elhallgattassák, de persze nem sikerült az ármány.

Például Magyarországon a youtube-n simán lehet tovább hallgatni, ahogy a klubradio.hu oldalon az egész világban.

A farciceréző püspök esete

Az erkölcstelenség szörnyű lelki sárkánya

 

Budapest Főváros Kormányhivatala viccesebb, mint több évfolyam Hócipő. Pedig mi is igyekszünk és érünk el alkalmi sikereket. De van, amikor nem tehetünk mást, mint megemeljük és meglengetjük kalapunkat és azt kiáltjuk: ez igen. Esküszöm, hogy ez a magas hivatal adta írásba, hogy a Meseország mindenkié című kötet kiadója megtévesztő gyakorlatot folytat, mert. „a könyv értékesítése mesekönyvként történik, amire a megnevezés és a borítón lévő grafikus ábrázolás is utal, de az nincs feltüntetve, hogy a mesék a hagyományos nemi szerepektől eltérő viselkedésmintákat jelenítenek meg. Így a fogyasztók tudtukon kívül a mesék szokott tartalmán túlmutató tartalommal találkozhatnak, és a könyv megvásárlásáról félrevezető információk alapján dönthetnek.”

Farciceréző püspök Mátyás korából. Na, ezt rakd össze.

Ha elült az önfeledt kacagás e sorokat olvasván, és már nem a térdünket csapkodjuk, akkor azért gondoljuk végig, hogy micsoda új lehetőségeket rejt az, hogy egy kormányhivatal előre értékeli a művészeti alkotásokat mondanivalójuk szerint. Mert nyilván nemcsak a könyvekre vonatkozik mindez, hanem a filmekre, a zeneművekre, a festményekre és a szobrokra is. Érdemes lenne bevezetni az „elfajzott művészet” kategóriát, s amelyik alkotás a kormányhivatal értékítélete szerint nem felel meg a kipcsák-keresztény-hátrafelé nyilas erkölcsöknek, az rögtön kapjon megkülönböztető jelzést, nehogy megrontsa a védtelen közönséget.

Nyilván a „Héja-nász az avaron” dupla vörös felkiáltójelet érdemel, méghogy „két lankadt szárnyú héjamadár.” Meg „Dúlnak a csókos ütközetek” – majd, ha összeházasodtatok ott és úgy, ahogy mi mondtuk, talán. Természetesen akkor is kizárólag gyermeknemzés céljából. Csak semmi bujálkodás. És kérünk igazolást, hogy egyik héja hím a másik tojó – nehogy megpróbálják kijátszani az éberségünket. Mondjuk Adyval amúgy is bajok lesznek, disznófejű Nagyúr, meg tökmag Jankók? Indexre vele.

Javaslom, hogy az irodalom ellenőrző részleg, amely a Petőfi irodalmi múzeum kebelén belül talál méltó elhelyezésre, viselje Szabolcska Mihály nevét – Szabolcska Mihály Nemzetmentő Program – jelszava valának pedig: „Kicsi kunyhó, szerető szív,/Messze égbolt, tiszta, kék -/Fulladjon meg Ady Endre/Lehetőleg máma még.”

A Micimackó sajnos szintén a cenzúra karmai között végzi. Ott van Kanga, aki egyedül neveli gyermekét, semmint hagyományos családban. Aztán maga Micimackó, akinek nemi identitása meglehetősen bizonytalan. Női nevet visel, pedig… Nem véletlen kiált föl Róbert Gida rögön a fertő legelején: „Hát nem fiú? Azt hittem fiú.”

Aztán el kell búcsúznom gyermekkorom kedves regényétől, a Fecskék és Fruskák-tól. Nancy kapitány kifejezetten férfias jelenség. Leány létére egy kalózcsapat vezetője, nadrágot hord, nem lehet példa a hagyományos családmodellt bemutató, gyermekek kezébe adható műben.

Az Alice csodaországban szintén nem olvasható, a hagyományostól eltérő viselkedési mintákat közvetít alattomban. Ugyanis egy fakutya is szerepel benne, aki eltűnik úgy, hogy csak a mosolya marad. Még a végén elhiszi ezt egy ártatlan gyermek, hogy így is lehet.

Az Emil és a detektívek-nek szintén lőttek. Hiszen Emil, mint tudjuk, kifestette pirosra a nagyherceg szobrának az orrát, sőt még szénfekete bajuszt is rajzolt neki. S ki tudja mit nem követ el a felsőbbség ellen, ha a rend derék őre Jeschke őrmester meg nem jelenik a színen.

Janus Pannonius sem mehet át a kormányhivatal szűrőjén, különösen mert visszaél azzal a látszattal, hogy ő mint katolikus püspök biztosan csak szépet és jót mond, közben meg a Pindola kisciklus versei: „Pajtásommal - pfúj! - már régen farcicerézel - így hívják ama csúf dolgot a jó nevelők,/hogyha fiúgyereket dugdosgat hátul a felnőtt.” De ez is megér egy misét: „Azt mondod gyereked van tőlem s jársz a nyakamra./Szilvia, furcsa e vád s jogtalan is, kicsikém. Mert ha te dús tövisek közt jársz, mondd, így keseregsz-e:/Vérzik a lábam, s jaj, épp ez a tüske hibás!” (Ráadásul, még tisztességesen magyarul sem tudott ez a hazátlan bitang, Berczeli Anzelm Károlynak kellett megmagyarítania.)

És szó sem lehet arról, hogy a magas cenzúra engedélyezze a Biblia forgalmazását. Tessék csak Szodomára gondolni, Putifárnéra. Jákobról is kiderül, hogy semmiképpen nem élt olyan életet, amit elvárnánk egy hagyományos családmodellben. Nemcsak egy húgot és egy nővért vett felségül – ráadásul, hogyan – és született tőlük csomó gyereke, de még a két feleség szolgálóit is – szó ne érje a ház elejét – többször felcsinálta.

És az Újszövetség. A jézusi születés története sem a hagyományos családmodellt követi, Máriával és Józseffel és a Teremtővel. Nem adnám ártatlan kisgyermekek kezébe a kötetet. Legfeljebb, ha a címlapján vörössel odaírnak, hogy vigyázat, tele van erkölcstelenséggel, félredugással, de még gyilkosságokkal is.

Petrit idézve: „Zakatol a szentcsalád/Isten tömi Máriát,/József nem tud elaludni,/keres valami piát.” – A folytatást nyilván ismerik. De cenzúra miatt most ugye tessék csak fejből hozzáképzelni.

A világirodalom ad még munkát a Szabolcska Mihály Munkacsoportnak. Anna Karenina nem a férjébe szerelmes. Jaj, mi lesz ebből. Hamletnél most elég csak a „vérnősző barom”-ra gondolni. És így tovább

Olvasni szeretek, ezért arra is fel kell készülnöm, ha a kormányhivatal illetékes cenzorai elkobozzák a veszélyes műveket. Valami akkor is kell, hogy maradjon. Ezért beszereztem Tóth Tihamér püspök „Tiszta férfiúság” című alapművét, s ennek néhány sorát betanulom, s egy szent ének dallamára majd ezt dúdolom: „Hogy a te lelked mindig kristályos maradjon, fiam (…), azért írtam ezt a könyvet. Mert tiszta lelkűnek maradni és így érni férfiúvá – ez a legszebb életművészet! (…) Mai társadalmi életünknek sok megnyilatkozását mennyire átfertőzte a léha felfogás. Úton-útfélen, utcán, színházban, könyvekben, barátaid társaságában, mindenütt eléd kerül a Teremtő terveinek gyászos kicsúfolása, szinte tolakodva tör rád egy bűnkísértés, az erkölcstelenségnek, lelki tisztátlanságnak szörnyű sárkánya.”

Ez rendben lesz már.

(Hócipő, 2021. 2. szám)