2012. november 7., szerda

Vallai Péter emlékére




A tatabányai Jászai Mari színházban egy Rejtő írásaiből készült darabban.
Ma reggel Vallai Péter még Petrit szavalt a Klubrádióban :-(   Isten nyugosztalja.

Obama nyert

Bejött a papírforma. Obama nyert. Obama won

2012. november 6., kedd

Lehet, hogy megmenekülnek a fáink?




A zuglói önkormányzat ki akarja vágatni a Cserei közben lévő, egészséges, fákat, mert útban vannak egy – amúgy meglehetősen feleslegesnek tűnő – felújításkor – írtuk néhány napja.  
csütörtökig még biztosan haladékot kapott
Azóta egy kicsit javult a helyet. A lakók közösen tiltakoztak az önkormányzatnál, a kivitelezőnél, a kerületi képviselőknél, sőt még az újonnan kinevezett zöld ombudsmanhoz is fordultak. (Mondjuk ez utóbbi még a füle botját sem mozgatta – de biztosan minen idejét leköti, hogy az új hivatalát belakja.)

Az önkormányzat illetékes előadója, küldötteink előtt, fellapozta az ügy aktáját, nem nagyon ismerte, és némiképp meglepve valami olyasfélét mondott, tényleg, miért is kellene kivágni egészséges fákat?  Hiányoznának is, ráadásul 54 új fát kellene ültetni cserében, ami meglehetősen sokba kerülne az önkormányzatnak. (Ráadásul, a Cserei közön semmit sem segítene.)
A kivitelező – a budaörsi Rönk-Vár kft - képviselője sem tűnt hajthatatlannak. Bár a kivitelező végülis csak az állami ítéletvégrehajtó – ha az önkormányzat kiadja az utasítást, akkor ő vágni fog majd nyilván – ha hagyjuk. De talán ideáig nem fajul az ügy.

Ők kiváták vollna, mi nem hagyjuk
Mindenesetre, csütörtökön délelőtt 10 órára egy bejárást szervezett az önkormányzat, ahol szakértők megnézik a szegény fákat és talán ezután nem ítélik halálra őket. Ez mindenesetre reménykeltő és jó hír.
Úgyhogy most felvetni azt, miért nem jöttek ki körülnézni, amikor elkezdték  tervezni ezt a projectet, vagy miért nem vizsgálták meg az egészet egy évvel ezelőtt, amikor a lakók már tiltakoztak, most felesleges lenne. Most bízunk benne, hogy hátha győz a józan ész, és maradhatnak az évtizedek tépázta fák a  zuglói Cserei közben.

Orban has to go!



Ma a világ eszperantója az angol. Aki angolul tud, az nagyjából az egész világon képes megértetni magát. Sört tud kérni a sanghaji kocsmában, hozzászólni az atomfizikusok évi közgyűlésén, egy staubot kunyerálni Amszterdamban vagy elolvasni a szociológia tudománya legfrissebb értekezéseit. És akkor még nem is beszéltünk a számítógépekről, mint lassan már alapvető munkaeszközeinkről, amelyek – fájdalom – de szintén az angolt választották. Igaz, nálunk, a szinkronizált filmek hazájában ez kevésbé derül ki, de bizony James Bond éppen úgy angolul beszél, mint Batman.
Viccnek persze jó, hogy előbb mégiscsak tessék mondjuk németül megtanulni, mert az sokkal nehezebb. Már kedvet is csináltak hozzá. Ráadásul, Magyarországon közismerten mindenki két-három esetleg még négy nyelvet is megtanul, úgyhogy valóban érdemes azzal játszani, hogy ezeket milyen sorrendben érdemes megtanulni.
Kétségtelen, a bécsi egyetemeken – német! – sokszor már jóval olcsóbban lehet diákoskodni, mint Budapestem ahol ugye nincs is tandíj. Úgyhogy ha valaki jól bevágta a hoffmanni álomvilágban a németet, akkor járjon bátran oda egyetemre. És akkor szép nyugodtan megtanulhat angolul, hogy mégiscsak meg tudja értetni  magát a nagyvilággal.
Ceterum censeo: Orban has to go!





2012. november 5., hétfő

Magyarbűnözők




A kaposvári kisfiú brutális meggyilkolása érthetően és joggal okoz óriási felháborodást. Még azt a fellobbanó – és nem egy politikai szervezet által célzatosan fűtött  - vitát is megértjük, bár nem támogatnánk egy efféle javaslatot,  amely a halálbüntetés visszaállításával próbálna valamiféle elégtételt venni, esetleg megnyugtatni háborgó lelkiismeretünket, hogy akkor aztán biztosan többet nem fordulna elő efféle szörnyűség. Sajnos, dehogynem.
Nemrégiben egy fiatalember négy közvetlen rokonát gyilkolta le, egy másik, anyját-nagyanyját ölte meg. Megbocsáthatatlan, felháborító bűnök.
Mégsem hallom, hogy derék rendpártiak tüntetéseket rendeznek a tettek helyszínén a magyarbűnözés ellen. Merthogy ezeket nem „magyarbűnözők”,  követték el, hanem brutális gyilkosok, , esetleg súlyosan beteg emberek.
Ennyi. Ha P. Erika meggyilkolja a nevelt gyermekét abból nem következik semmi másokra, a „magyarokra” és a többi. Ha P. László meggyilkol egy csinos, fiatal lányt Pécset, akkor ebből csak annyi vonható le, hogy P. László embert ölt és a bíróság majd a körülményeket mérlegelve elítéli.
Aki viszont P. László vélt származásából következtetéseket von le és tüntetéseket szervez, az rasszista, nem ért semmit a világból, esetleg provokátor, politikai haszonleső. Különben most a magyarokbűnözők ellen szervezne felvonulást, ami éppen akkora butaság lenne, mint a „cigánybűnözők” ellen.

2012. november 4., vasárnap

A fák halálára

Ezeket a fákat napokon belül kivágják. Hogy miért, arra nincs épelméjű magyarázat. Csak. Mert megtehetik ezt is.
Zuglóban van egy kis utcácska, Cserei köz a neve.
Még az önkormányzat is úgy fogalmazott honlapján, hogy "Század eleji brit idill Zuglóban”  
Kétségtelen, az elmúlt években a környék lepusztult. Félbehagyott építkezések, kosz, rendezetlenség, szemét mindenfele.
A Cserei köz lakói időnként ezt megelégelik, akkor rendet raknak, kitakarítanak, virágokat, bokrokat ültetnek az utcácskájukban..
Az önkormányzat utasítására holnaptól a budaörsi Rönk-vár kft (amely évek óta sok megrendelését teljesíti a Papcsák féle önkormányzatnak) parkolóhelyek építésébe fog. Már ez is elég nehezen magyarázható, mert ez a zsákutca így is megtelt, nagyobb forgalmat nem igazán bír el. És az a pár négyzetméter zöldfelület is több a semminél - itt a betondzsungelban.
Ráadásul, az utcában lévő évtizedes fákat is ki fogják vágni. "Mert nem csinosak" - válaszolta az önkormányzat embere a lakók kérdésére.


Mert persze egy évvel ezelőtt, amikor híre ment az átalakításnak, a lakók több levelet írtak az önkormányzatnak, amelyek nagyrészére persze sosem válaszoltak.
Végül, annyit kiböktek, az önkormányzat némi pénzt kapott a vámőrségtől, amely a közelben épített egy parkolót magának, és azt el kell költenie.
Hogy miért nem épelméjűen és miért kell kivágnia  fákat ehhez? Csak. Érdemi válasz nincs.




Úgyhogy, isten veletek fák.

2012. november 2., péntek

A sajtószabadság emlékműve épül a tévénél



A négynapos ünnep kellős közepe, amúgy halottak napja, éppen alkalmas arra, hogy a közszolgálatinak nevezett médium kegyurai elsöpörjék azokat a kitartó, és bizonyos szempontból naiv kollegáinkat, akik a valódi közszolgálatiságért demonstrálnak hosszú ideje.




Ahogy Károlyi Mihályt  is még napfelkelte előtt deportálták a Kossuth térről, hogy helyet csináljanak a demokrácia, a társadalmi egyenlőség, a szabad választások egyik nagy ellenségének, gróf Tiszának.
Magunk közt szólva, kit zavart az a pár kitartó ember, aki egymást váltva régóta ott gubbaszt, mert hisz a szabad és független sajtóban? Nos, a hatalom képviselőit úgy látszik mégiscsak irritálta mindez. Mint a szálka a köröm alatt. Miközben a közmédium újabb és újabb mélységekbe száll alá, ahol pártkomisszárok osztják az észt, ahol nemes verseny folyik, ki tudja jobban nyalni a kedves vezér és néhány korántsem kedves alvezér alfelét, ott mégiscsak kellemetlen nap mint nap azzal szembesülni, hogy akadnak még olyanok, akik szabadon és függetlenül szeretnének beszámolni a hírekről.
Ezért a szokott, sunyi módon távolítják el őket. Na ja, hogy szobor kell oda, majd ötven millióért. Szobrot minden letakart fejű főbíró mellé! Virágozzon minden szobor! Imádjuk a szobrokat. Ez a bűnben fogant új alkotás, bármilyen is lesz, a megtiport, megtépázott sajtószabadság emlékművévé válik. Annak jelképe, hogy természetesen a diktatúra ( ahogy a fél és negyed diktatúra is, ha lehet félig vagy negyedik terhesnek lenni) már csak olyan, hogy jobban szereti, ha kuss van, pofa súlyban. Ahol lehet dicsérni a kedves vezetőt, és be lehet számolni rendszeresen az ellenzék alávalóságáról. Csakhogy ez az emlékmű arra figyelmeztet, hogy hohó pajtikáim, azért ez nem teljesen így van.
Mindig akadnak olyanok, akik a képetekbe vágják a kellemetlen igazságot. Most éppen azt, hogy egy zsebdiktátor jólfizetett szolgálatában bármire képesek vagytok, gyáva és sunyi módon. Mondjuk, néhányatokat ismerve, ezen nem is vagyok oly nagyon meglepődve.
Miközben kollegáink százait rúgják ki megint pénzhiányra hivatkozva készül az emlékmű, amelyre hivatkozva el lehet távolítani az igazakat.
De ezek a mamelukok annyira buták, hogy még azt sem veszik észre, annak az emlékművét építik fel, amit pedig lerombolni próbálnak. A sajtószabadságét.
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

2012. október 28., vasárnap

Lábszagú szerelem

A negyedik cé tagjai
A részletekre már nem emlékszem pontosan. De, gondolom, enyhe lábszag ülte meg a szobát. Ami nem is olyan nagyon meglepő, ha azt vesszük, hogy négy tizenéves fiú lakott benne. A büdös lábon túl sok közös nem lehetett bennünk. Talán, ha annyi, hogy valamennyien egy osztály padjait koptattuk a Madách Gimnáziumban. Na, és valamennyien ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Illetve hárman biztosan, mert a negyedik, András, végigaludta azt az éjszakát, amelyen mindez kiderült. Legalábbis úgy csinált, mint aki alszik. Az már csak a sors igazságtalansága, hogy ha jól emlékszem, később ő lett az egyetlen, aki kisebb sikereket ért el közös kedvesünknél. Most képzeljék el azt az éjszakát. Az elsőt, amelyen talán komolyan beszélni mertünk a szerelemről. A szerelemről, amely számunkra ártatlan és elérhetetlen volt, és sok szenvedéssel járt. És mégis vágytunk rá piszkosul. Holdfényes éjszaka, tiszta égbolt, tücskök ciripelnek (merthogy osztálykiránduláson jártunk Debrecenben, ha minden igaz). A falon túl ott a nagy Ő, talán ugyanolyan álmatlanul hánykolódik az ágyában, talán ugyanazokat csillagokat nézi mint én, talán ugyanúgy rám gondol, mint én rá. Beleborzong az ember. De nicsak, itt a szobámban, a mellettem levő ágyban is hánykolódik valaki, s sóhatjtozik epedőn. Epedőn az epedán. Haha. (Másodikosok lehettünk mégis, mert nem ittunk egy sört sem. És arra emlékszem, hogy a harmadikos kiránduláson nyoma sem volt a lírai hajlamnak, tisztes diák módjára ittasodtunk le.) Na most képzeljék el azt az éjszakát. A nyitott ablakon át bezúdulnak a felajzott szúnyogok, enyhe lábszag lengi be az éjt, s a tetejében valaki sóhajtozik (epedőn) a mellettem lévő ágyon. A piszok disznó.

 Pedig én arra szeretném kihasználni e csendes éjt, hogy szerelmemről álmodozzak. Így elalvás előtt néhány perccel szerettem volna kettesben maradni a kedves képével. Magamban elsuttogni neki néhány drága szót arról, hogy milyen gyönyörű is. S talán merészebb pillanataimban még az is felrémlett előttem, hogy egyszer talán még a kezét is megfoghatom. (Nem akarom csigázni a kedélyeket, négy év alatt a legbensőségesebb testi kapcsolat az volt köztünk, amikor rajzórán valahogyan a hajába kentem a ragasztót. Mire Ő lehülyézett én meg lovag módjára felajánlottam, hogy egy ollóval kiigazítom a frizuráját. Na és amíg így dulakodtunk, megfogtam egy futó pillanatra a kezét. Mi ez, ha nem a nagy beteljesedés.) Talán még a nagy Ő nevét is mormoltam ott éjszaka magamban, amikor Zoli végre kinyögte a szomszéd ágyon, hogy ő most rettenetesen szenved, mert szerelmes. Mindenkinek megvan a maga baja - gondoltam. De inkább udvariasan hallgattam. Egyrészt,  mert én voltam az ODB titkár (Osztály-Diák Bizottság), ami ugye választott tisztség, és a választók bizalmával nem illik visszaélni; másrészt mert némileg szemtelenségnek éreztem, hogy ez a nyüszörgő lábszagú ugyanazon a szent érzelmek lángját élesztgeti kebelén, mint én. Gondoltam, elmondja én kinevetem, azt kigyógyul belőle. Úgyhogy elmesélte, hogy borzasztóan szerelmes egy lányba, egy osztálytársunkba. Egy angyalba. Aki szőke, kék szemű, karcsú, hajlékony, okos és Andrea. A bibi csak az, hogy én is ugyanebbe a lányba voltam szerelmes.

Vágvölgyi tanár úr a húslvesről magyaráz éppen
Míg azon gondolkoztam, hogy most mit is mondjak, az emeletes ágy tetejéről megszólalt Gábor, hogy milyen érdekes, ő is pont az Andreába szerelmes. Nem is lepődtek meg, amikor megjegyeztem, hogy én is. Tulajdonképpen megnyugodtunk. Ha mind a hárman ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek, akkor 1. nem is választhattunk olyan rosszul; 2. hárman egyszerre esélytelenek vagyunk (mondom még csak 2-ba jártunk), az meg lovagiatlan lenne, hogy a barátainkat, akik szívünk nagy titkát ránk bizzák, kiüssük a nyeregből. Ergo, nem kell azon törni a fejünket, hogy szerelmünk miként ölthetne testet, hogyan mondjuk meg szívünk hölgyének vágyainkat és a többi. Így aztán egész éjjel (hold, csillagfény, talán még az a kis lábszag is kiszellőzött) a mi hármunk nagy Ő-jéről beszélgettünk. Felidéztük minden kedves szavát, minden mozdulatát. Azt, hogyan tartja a kezét, és mikén igazítja meg haját. Milyen a szeme színe ha dühös és azt, hogy kis ráncok futnak össze a szája körül, ha ránk mosolyog. Milyen ellenállhatatlanul tud fintorogni, és hát kérem férfiak voltunk vagy mifene, milyen tenyérbe simuló a mellecskéje. (Soha nem hord melltartót - hallottam a fölső ágyról. Hetekig figyeltem, hogy tényleg így van-e.) Éjfél után már a személyiségjegyei felvázolásánál tartottunk, akkor állapodtunk meg benne, hogy Ő szeret mindig a középpontban, a centrumban lenni. Akkor adta ki valamelyikünk a jelszót, hogy CÉL A CENTRUM. Akkor már a legnagyobb egyetértésben tárgyaltuk, hogy milyen jó szerelmesnek lenni egy ilyen gyönyörű nőbe. Mind a hárman kezdtünk megnyugodni, hogy semmi gond, nem is kell ezt a nőt elcsábítanunk, hiszen az nem lenne tisztességes a barátainkkal. Kockázat nélkül üríthetjük fenékig a szerelem keserű poharát, és még szemrehányást sem kell magunknak tenni a kudarcért. Hiszen csak úr voltam és átadtam a helyet a többieknek. Hát nem egyszerűbb így az élet. Ettől kezdve még szerelmesebb voltam a Centrumba (ahogy magunk közt neveztük) és irtózatosan drukkoltam a többieknek, hogy hatjsanak rá. Hogy őket utasítsa vissza, őket zavarja el és az én szerelmem sértetlen maradhasson.

Nem fogják kitalálni, egy idő után szerelmes lettem egy másik lányba. Egy osztállyal felettem járt és ezért állandóan kisfiúnak nézett. És amikor nagyon fájt a szívem angolóra alatt mindig Centrumnak meséltem el legújabb megcsalaltásaim szomorú ám felettébb tanulságos történeteit. Egy kicsit talán abban bíztam, feltámad benne a féltékenység. De Ő nem tudhatta, hogy mi szeretjük egymást - mert a szíve mélyén biztos, hogy szeretett! - és hülye tanácsokat adott. Közben a bulikon lassúkat táncolt azzal a sráccal, aki negyedikként végigaludta azt az éjszakát. Negyedikre rájöttünk, hogy egy másik lány a legszebb az osztályban és elhatároztuk, hogy belé leszünk szerelmesek. De addigra már minden adandó alkalommal rossz söröket és olcsó pálinkákat ittunk, arról nem is beszélve, hogy meg is öregedtünk, így nem nemes érzelmekre, hanem egy jó dugásra vágytunk. Az eredményeink nem voltak sokkal biztatóbbak, mint amikor megelégedtünk volna egy szerelmes pillantással. Csakhogy addigra ezt már nem vallottuk be egymásnak. És a lelki rezdülések helyett talán soha meg nem történt coitusokról beszélgettünk. Az idő sok mindent megold. Én még évek múltán is rá gondoltam, ha valami nem sikerült, vagy éppen nagyon is összejött. Néha találkoztunk az utcán vagy egy közös ismerősünk esküvőjén. Ilyenkor én mindig különösen kedves próbáltam lenni a barátjához. Elvégre ő az, aki beteljesítette hármunk ifjúkori álmát. A pasi persze érezhette, hogy valami nincs rendben köztünk és rögtön gyanakodni kezdett. És ez nekem egy kicsit tetszett. Szóval sejt valamit, talán mégis Ő is szerelmes volt belém.

Egyszer egy két sarkot együtt kényszerültem menni kettesben ezzel a baráttal. Vagy egy tízessel volt öregebb nálunk. És majdnem megpukkadtam a röhögéstől, amikor ez az öregember (volt már vagy harimc - a szerk. megj.) mindenféle történetekbe kezdett ott gyaloglás közben, amelyekből az derült ki, hogy ő mennyivel különb mint én. (Aha, versenyzünk kisapám?) És ez az érthetetlen, visszafojtott röhögés nagyon idegesítette. Amitől én még boldogabb lettem, mert el bírtam képzelni, hogy otthon majd felelősségre vonja Őt, hogy mi is volt köztünk… És lehet, hogy a pasas minden nap látthatta azokat a ráncokat a szája szélén, azokat a szép szemeket, érezhette a tenyerében azokat a melleket, de akkor semmi pénzért nem cseréltem volna vele. Hülye öregember, csak irigykedjen.Ő most valahol az óceán túlpartján dolgozik egy kórházban. Néha fölhívom (született egy gyerekem/ nahát, nekem már a második stb,) és olyankor mindig újra érzem azt a régi jó lábszagot. Népszava, 1998. augusztus

2012. szeptember 30., vasárnap

Erdős Virág: Édes hazám

Erdős Virág nagyon jó versét a Klubrádió Reggeli Gyors estjén adta elő.

2012. szeptember 17., hétfő

Kínai arcok, Faces from China

Néhány kedves és néhány nem kedves, de mindenesetre sok érdekes arc Kínából

2012. szeptember 10., hétfő

Mandel Róberttel a Bálint házban - gyertek!!


"Mandel Róbert zenésszel, zenetörténésszel beszélget Dési János a budapesti Bálint házban (Bp. VI. Révay utca6.)s 2012 szept. 15-én, szombaton, 18 órakor nem csak a zenéről.
Várunk mindenkit!
http://2010.balinthaz.hu/2006/index.php?option=com_events&occasion=28868"

2012. augusztus 23., csütörtök

2012. július 19., csütörtök

Az óbudai zsinagóga

Ahogy a régi kuplé mondta dédapámról, aki itt volt rabbi:

Itt van, megjött a gumiradler,
Rajta ül a rabbi Adlet

2012. július 13., péntek

2012. június 28., csütörtök

Teszt a zenéről. Avagy buli és rock and roll

Hanyas vagy? Ha tudod a válaszokat, akkor mi majdnem egyidősek vagyunk.

1. Hány éves Deák Bill Gyula, amikor egy könnyű éjszakán, győz a Fradi, ő meg végre a lánnyal van?
2. Mi van a "Nehéz az út" című LP borítóján?
3. Mi a közös bennük: Cziranku Sándor, Bencsik Sándor, Lengyel Gábor?
4. Hány év együttzenélés után lépett ki Slamovits az Eddából?
5. Melyik játékfilmben szerepel az Edda?
6. Ki énekelte a "Gyere kislány, gyere, a diszkóklubban szól már a zene"?
7. Milyen magyar filmekben szerepelt Freinreisz Károly?
8. Mióta nem cserélt tagot az Omega?
9. Ki honnan jött az LGT-be?
10. Nobel Alfréd találta föl, de Vikidál Gyula énekelt benne.
11. Kinek a nevét viselte a nyolcvanas évek elején a Bizottság együttes?
12. Tomsics Rudolf is trombitált itt, Demjén Rózsi is énekelt benne
13. Ki volt a Betrice együttes alapítója?
14. Ki a Láma együttes alapítója, ma is népszerű zenész?
15. Ebben az együttesben basszusozott az egyik leggazdagabb magyar.
16. Ebben az együttesben játszott egy híres író, aki a P és M novellák, az Előszó az ABC-hez és a Borgisz című kisregények szerzője is.
17. Koncz Zsuzsa kisérőzenekaraként kezdte, majd egy neotonos billentyűs szervezte újra a zenekart, amelyet a Taurus utódjának is tartottak.
18. Dalát Sylvie Vartan vitte világsikerre
19. A Trabant együttesben lépett fel, de egy film tette igazán ismerté, amelyben a férje egy süket dobos.
20. Minek a röviditése az URH?
21. Az együttes vezetője akadémia doktor, csillagász.
22. Állítólag még a Bee Gees együttes tagjainak is megvolt.
23. A Dália presszóban, a Budai ifjúsűgi park téliesitett helyén, párbajban ki nyerte el a házi zenekar címet az Omega előtt?
24. Somló Tamás foglalkozásai?
25. Mit látsz Laca?

A válaszok

1. Nem voltam még húsz, midőn egy könnyű éjszakán,
Egy Fradi győzelem és öt konyak után
A lépcsőház aljában enyém lett a lány. ( A felszarvazottak balladája)
2. Egy úthenger, amit Szörényiék vezetnek
3. Mindannyian a P. Mobil együttes szólógitárosai voltak
4. 1974-ben alakult az Edda és 1983-ban hagyta ott, tehát 9.
5. Almási Tamás: Ballagás.
6. Nagy Feró
7. Nagy generáció, Magyar Vándor
8. 1971
9. Frenreisz Károly a Metróból, Presser Gábor az Omegából. A gitáros Barta Tamás a Hungáriából. Dobos Laux József az Omegából A zenekar "ötödik tagja" Laux felesége, Presser omegás szerzőtársa, Adamis Anna.
10. Dinamit, 1980
11. Albert Einstein
12. Bergendy együtttes
13. Csuka Mónika és testvére
14. Gerendás Péter
15. Várszegi Gábor a Geminiben.
16. Vámos Miklós, Gerilla együttes.
17. Koral, Balázs Fecó
18. Máthé Péter, Elmegyek
19. Méhes Marietta. A film Xantus János: Eszkimó asszony fázik című alkotása
20. Ultra Rock hírügynökség
21. Vágtázó halottkémek, Grandpierre Attila
22. Zalatnay Sarolta
23. Bergendy
24. Artista, zenebohóz, muzsikus, jogász
25. Egy nagy segget látok.











2012. június 17., vasárnap

Lőjj gyereket, gázolj nyuggert


Jöttünk ki a Hajnóczy filmszínházból, nagyon jó gyilkolós mozit láttunk. Rágcsáltuk a maradék kukoricát és akkor a Hajtós Béla mondta az Ödönnek meg nekem, hogy ne menjünk még haza, olyan jó, hogy néha így együtt vagyunk. Mert ugye a barátság, meg az emberi érzések.
Azt feleltük neki, hogy jó, jó, de mit csináljunk.
Akkor a Béla azt ajánlotta, hogy vadásszunk óvodásra. Ez nekünk is nagyon tetszett, mert már hetek óta nem lőttünk egyet sem.

Puska mindig van nálunk, meg dumdum golyó is. Kisétáltunk a játszótér mellé, aztán közéjük durrantottunk. Volt nagy sikoltozás, meg rohangálás, irtó jókat röhögtünk. Aztán a Béla, mert ő egy nagy pernahajder, sörétes puskával még belepukkantott a jajgató anyukák közé és amilyen egy mázlista kettőt agyonlőtt egynek meg kivitte a szemét. Ennek az embernek mindig szerencséje van. Aztán ezt is eluntuk. Akkor mondta a szomszéd srác, aki mindig vérszagra gyűl és késsel átvágta még pár kiscsoportos nyakát, hogy a nyugdíjigazgatóság mellett most autóverseny van.

Kiengedik a nyuggereket és ki lehet őket vasalni a verdákkal. A Peti féltette a fekete kocsija dukkózását, mert legutóbb is az egyik kapálódzó nyugger a botjával tökre összekarcolta az elejét. Mert ilyenek ezek. De most szereztünk egy kocsit egy olyan praktikus vadráccsal az elején, nyuggerbiztos. És Peti tud olcsó kocsimosót is, mert azt én is nagyon utálom, amikor még másnap is ott az agyvelő a szélvédőn. Baromira tudja zavarni a kilátást és nem hozza le még a nyárimosó folyadék sem.
Na, kicsit dodzsemeztünk. Előre elhatároztuk, hogy az nyer, aki a legmagasabb számot éri el az elgázolt össznyuggerek életkorát illetően. Megint a harmadik lettem, mert becsúszott egy korengedményes nyugdíjas és ráadásul, azt sem tudtam, hogy a féllábú csak fél pontot ér.

Meg is sértődtem, bevágtam a durcit - így nem lehet játszani.
A többiek próbáltak vigasztalgatni. És akkor szólt a Noémi, tudják, az az édes szőke, azokkal a kis griberlijeivel az orcáján, hogy cserébe elvisz romázni. Régen az cigányozás volt, de azt már nem piszi így fogalmazni, mert megsértődnek.
Tényleg jó volt. Éhes krokodilokat kellett a romákra ráengedni. És ha jó nagyot roppant a szegycsontja, amint a kroki átharapta, vagy a kroki eltépte a fejét akkor Noémi olyan édesen tapsikolt, hogy nem lehet neki ellenállni. Aztán jóllaktak az állatok, a roma készlet is fogyóban volt.

Én szívem szerint hazavittem volna már a Noémit. De ő még ragaszkodott hozzá, hogy pár liberálbolseviki újságírónak követ kössünk a lábára, és bedobjuk őket a vízbe. Van a medence oldalába vágva pár ablak és akkor onnan lehet bámulni, ahogy eltorzul az arcuk a víz alatt. Mondjuk ez tényleg volt olyan, mint a mozi.
Aztán végül mégiscsak hazacipeltem a Noémit. Olyan finom illata van a bőrének, hogy nem lehet ellenállni annak. Kapott vacsira rakott karfiolt, tiszta vega a csaj, mert sajnálja az állatokat.
Végül sikerült az ágyamba csábítani. Egyszóval annyira egy jó nap volt ez.


2012. június 11., hétfő

A mi diri bácsink


Kétféle ember van. Az egyik féle a pesti, Barcsay utcai Madách Gimnáziumba járt. A másik féle nem, de rájuk most ne is vesztegessünk szót.
A „Barcsay” alapításakor,a XIX,. század második felében a feltörekvő, tanulni vágyó polgárság iskolája lett – egykori tanulóinak későbbi sikerei a polgárság sikerei is.
Aztán persze rendszerek jöttek mentek. Akadtak, amelyek úgy gondolták, a fiatalságot át kell nevelni saját ideológiájuk szerint – s tulajdonképpen ez az iskola egyetlen célja és értelme. Aztán jutottak erre a bő 130 évre nyugalmasabb korok, amikor épelméjűbbek voltak az oktatási kormányzatok és nem akartak mindenáron valami lehetetlenbe fogni. Tudták, hogy egy gimnázium arra való, amire.
Természetesen, mint nyilván annyi más iskolának, akadtak a Madáchnak is olyan vezetői, akik tudták, hogy az ő dolguk jelentős részben annyi, hogy megvédjék intézményüket az éppen aktuális elmebajoktól. S olyan éveket teremtsenek tanulóiknak, amelyekre később is örömmel emlékeznek vissza. Egy gimnázium ereje nem a falakban van, hanem tanáraiban – legelsősorban is azért az igazgatójában.
A Madách szerencsés csillagzat alatt működött, mert néhány egészen ritka kivételtől eltekintve igazi gimnázium maradhatott a nehéz időkben is. És hát lássuk be 1881-től mostanáig általában csak nehéz időkről beszélhetünk.
Az iskolának két évtizeden át volt meghatározó alakja Véghelyi József igazgató, aki baráti körben csak diri bácsiként szerepelt, s éppen a napokban veszi át  rubint diplomáját.
Diri bácsi éppen abban az évben lett igazgató a Madáchban, amikor én születtem. S még az én érettségim utáni évben is ő vezette az iskolát.
Sorolhatnánk hány kiválóság – és hány nem kiválóság persze – járt ide 1964 és 1984 között, de minek is. Elég legyen csak annyi, hogy ezekben az években nemcsak az egyetemi felvételi listákon szerepelt sok madáchos. De a suli megmaradt egy kedélyes, kellemes helynek, ahová öröm volt bemenni. Kétségtelen, az örömforrások jelentős részét Andi kék szeme, Jutka kacér dekoltázsa vagy éppen Móni bájos mosolya jelentette. No meg a bulikat, a kirándulásokat, a közös sörözéseket színház után, és a többi.
Mondhatjuk, hogy mindehhez egy igazgatónak csekély a köze. Csakhogy ez nem igaz. Véghelyi igazgató úr rájött arra, hogy ez a négy év milyen fontos tud lenni az ember életében. Ha ezalatt feleslegesen vegzálják a hosszú haja, a farmerja vagy éppen a zenéje miatt, amit hallgat, akkor attól okosabb ugyan nem lesz – de kimarad valami pótolhatatlanból.
Ezért diri bácsinak nem csak az volt lényeges, hogy hányan jutnak be az országos tanulmányi versenyen az első tíz közé, hanem az is, hogy jó legyen a színjátszókör, szeressenek a népek az énekkarba tartozni és az őszi kötelező almaszüret se olyan legyen, mint egy kínos munkatábor – hanem közelítsem a fieszta felé.
Legalábbis én így emlékszem vissza. Kétségtelen, akadnak osztálytársaim, akik persze többre vitték jócskán, mint én, és szerintük a diri bácsi vezette iskolában éjjel-nappal tanulniuk kellett.
Kinek ez, kinek az. Mindenesetre, most együtt csak azt mondjuk: Isten éltesse Véghelyi tanár úr, bis hundred und zwanzig!