Madách gimi előadása

Áronék előadása - a képre tessék kattintani a folytatáshoz:

Áron Madách szinházi előadás

ANTIZIGANISMANTI-GYPSY RACISM AND THE PRESS IN HUNGARY

Bayer Zsolt ügyéről jut eszembe. Nem most kezdődött ám ez el.

Desi_AntiziganismInHungary by mindenitten

Orbán és a tökfőzelék

Nem az a nagy baj, hogy esetleg pár helyen késve kapják meg a pedagógusok a fizetésüket. Még az sem, hogy újra elkérik tőlük a bankszámlaszámukat vagy azt, melyik nyugdíjbiztosítóhoz tartoznak, mert a rettenetes sikertörténetben ezek az adatok azért mégiscsak elvesztek. Attól sem dől össze a világ, ha egy szerencsétlen tanerő bután tévelyeg, ugyanis fogalma sincs, hol mondhat fel. Mert az igazgatójának ehhez már nincs köze, de a kijelölt felügyelő még nincs beüzemelve. Ezek csak apró sérelmek, még ha feleslegesen okozzák is. De hát ilyesmi előfordul.

Kedves Cápa! Egyél tökfőzit légyszike!

A gond az az, hogy csak most kezd leesni az oktatásban résztvevők nagy részénél a tantusz, hogy mi történt itt. Most, amikor már nagyjából minden eldőlt. Hogy Magyarországon megszűnt a tanszabadság, a korszerű oktatás lehetősége és egy ósdi, tekintélyelvű, a „rend, csend, fegyelem” legrosszabb hagyományaira épülő világ épült ki.

Természetesen maradnak kitűnő tanárok, nagyszerű pedagógusok, akik tudják, a XXI. században önállóan gondolkozni képes, kezdeményező, bátor, kreatív emberekre van szükség. Olyanokra, akik mernek önálló véleményt megfogalmazni, kritizálni, akik néha szabadszájuak is .És ennek megfelelően próbálnak működni, amíg egy harmadosztályú, frusztrált tanfelügyelő fel nem jelenti őket.

Más kérdés, mennyit ért a mai korból az, aki azt hiszi, gyorsan át lehet programozni a fiatalokat, pusztán azzal, hogy tekintélyelvű, korszerűtlen, szellemtelen és unalmas iskolákba vezényeljük őket.

Na ja, majd az internet korában a hittantanár mondja meg a tutit, és rögtön eltűnik az irigység, a lopás, a felebarát feleségének és barmának megkívánása?  Óh, beh szép is lenne.

Továbbmegyek. Attól, hogy hittanra vezénylik a népeket még csak a vallásosság sem fog nőni – legfeljebb a sunyítás, hogy én kérem katolikus hittanra jártam, ide bele is van szépen írva a bizonyítványomba – tessék hát engem inkább felvenni az egyetemre, vagy erre a jó kis munkahelyre. Aztán a pornó oldalakat meg a pad alatt nézegetem a telómon, miközben a tisztelendő úr elől oly szépen magyaráz.

Tiszteletreméltó, amit most egyetemi hallgatók megpróbálnak: visszaverni valamit abból a sok elmebajból, amit ez a kormány most megpróbál véghezvinni. Csak lehet, hogy önmagában kevés.

Ahogy a közoktatásbéli tanárok mostani méltatlankodása sem vezethet sokra.

Hát rá lehet-e az  emberevő cápát szoktatni a spenótra és a tökfőzelékre?

CC: Viktor, menj már

„Kedves cápa, ne harapd már le annak a kedves fürdőzőnek a lábát, hanem legyél szíves ozsonnára inkább ezt a nagyszerű finomfőzeléket bekanalazni!”

Igen, mindent meg kell tenni a  tanszabadságért, az oktatás vívmányainak megmentéséért. De azt is tessék tudni, hogy amíg ez a rezsim itt van, addig azért nagy reményeink ne legyenek.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!

Karácsony és Hanuka pajtikái

Slam poetry verseny a Mika Tivadar mulatóban. Két ifjú tehetség bemutatkozik

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

Teniszpálya és zöldségkertészet Besencén

Öngondoskodás aprófalvas módon

Besence apró falucska Baranya déli részén, egészen lent, a horvát határánál. Az alig 130 lelkes település lakóinak közel fele beás cigány, sok a munkanélküli, kevés munkalehetőség volt eddig. Mint sokszáz más hasonló községben. Besence azonban minta lehet arra, ki lehet törni a mély depresszióból.

Besencén ma teniszpályát is avatnak. Sőt, az elmúlt hetekben egy pécsi teniszedző, Huszár Károly, a Pécsi Tenisz Club vezető-edzője, a falu apraja-nagyját megtanította teniszezni.

Kérdés , biztosan erre van itt a legnagyobb szükség, erre kell költeni a pályázatokon elnyert pénzt?

Ignácz József, a település polgármestere persze rögtön elmondja, hogy a „Gondoskodó falu” címre hallgató pályázatokon az Országos Foglalkoztatási Közalapítványtól elnyert pénzeken mennyi minden született itt még. Zöldségkertészetet létesítenek, húsz embert tanítottak ki, miként kell ott dolgozni a Sellyei Mezőgazdasági Szakiskolával együtt. Határmenti együttműködést készítenek elő több horvát településsel, ha jól megy a dolog, komoly beszállítói lehetnek nagyüzemeknek, még a Vegetának is.. Vállalkozásokat segítő inkubátor-házat hoztak létre. Vagyis, ha más nem gondoskodik róluk, akkor, jól kihasználva a pályázati lehetőségeket, maguk gondoskodnak magukról. Ignácz József korábban már megszervezte itt azt is, hogy hasznos szakmákat tanulhassanak az emberek. Sokat tett azért, hogy rendberakják lakói a falut.

No, és akkor vissza a teniszhez. Ignácz József: „A térségfejlesztők általában a programok a komplexitásáról szoktak beszélni. Munkahelyet teremteni önmagában nagyon nehéz, talán nem is lehet. Azokkal az emberekkel, akik 20 éve munka nélkül vannak, most már lassan a harmadik generáció nő fel úgy, hogy nem látja a szüleit dolgozni menni, nagyon nehéz mit kezdeni. Hiába települ mondjuk egy ilyen térségbe egy olyan cég, amelyik tudna munkát adni, a munkakultúrája sajnos rettentő alacsony. Azok az emberek, akik most megfogták a teniszütőt, egy hónap alatt megtanulták a szabályt, megtanulták a kultúrát, a sportetikai normákat. Ráadásul újra fontosnak érezhetik magukat, azt gondolhatják, hogy nem vagyunk mi semmivel sem alábbvalóbbak másnál, bármire képesek vagyunk, lám, még teniszezni is megtanultunk. Ez önbizalmat ad az embereknek, fontosnak érzik magukat, egy kicsit a méltóságuk is helyreáll És ettől majd sokkal jobban fognak dolgozni. Ráadásul az az egy hónap azért azon túl, hogy a tenisz szabályait megtanította ott a közösséggel, az egy rendkívül nagy közösségformáló erővel bírt, mert nem a kocsmába mentek az emberek, hanem 30-40 fiatal, felnőtt, gyerek az egy hónapon keresztül ott volt a teniszpályán.”

Besencén Ignácz József polgármester és Székely Gabriella, az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány igazgatója felavatja az új létesítményeket a teniszpályát, a kertészet létesítményeit, az inkubátor-házat.

Kari bá’ a teniszedző meg azt mondja, hogy van 2-3 gyerek, akiből nemzetközi mércével mérve is sikeres teniszezőt lehetne faragni. Ha lenne hozzá pénz.

Besence néhány képben

Ha nagy leszek, elnök leszek

A lehetőségek kora

Ha nagy leszek elnök leszek. Igazi elnök. És akkor nekem tapsolnak majd a népek a stadionban, mikor győzök és megígérhetem a kisfiamnak vagy a kislányomnak, hogy lesz kutyájuk, mert az elnöki palotában az is elfér.
Vagy mégis mozdonyvezető. Igazi mozdonyvezető, akinek mindig szalutál a forgalmista. És az a marha nagy vonat meg arra megy amerre én akarom. Illetve, amerre a sín viszi, de mégiscsak. És nekem integetnek majd az utasok, hogy ne induljak még el, várjak, amíg feltuszkolják a pakkot a peronról a vagonba, és még egy gyors búcsúcsókot nyomnak annak az orra hegyire, aki kikísérte őket. Aztán dudálok és nagy dohogva a kettes vágányról a személy kihúz.
De talán mégis inkább elnök, mert az még a mozdonyvezetőnek is parancsol. És ha azt mondja a mozdonyvezetőnek, hogy tessék megszólaltatni a dudát - államérdek - akkor a mozdonyvezető haptákba vágja magát és már nyomja is a kürt gombját. Szóval elnök. Vagy pr-marketing-reklámos inkább. Mert az óvodából most minden gyerek bátyja meg nővére pr-marketing-reklámos akar lenni. Mert az még az elnöknél is nagyobb ember, ugyanis ő adja el nemcsak a mosóport, meg a vécépapírt, hanem még az elnököt is a világnak. Jól megpiármarketingreklámozza és a népek meg zabálják. A mozdonyvezetők és a forgalmisták, meg az utasok és azok is akik, csak kikísérik őket az állomásra.
Azt állítja az anyukám, hogy régen a gyerekek kukások akartak lenni. De ezt már én sem veszem be. Mert a szemét büdös és a kukások meg leginkább törökök. Vagy mik.
Még gondolkodom a Mars űrhajó vezetőn - mert az rém izgalmas lehet. A hipnotizőrségen, mert akkor meghipnotizálhatnám az elnököt és az összes marketingest is. De az s lehet, hogy ebihal halász leszek, mert annak bizonyára nem kell korán kelni és senki nem akarja rábeszélni a finomfőzelékre.

Vagy mégis elnök? Végülis annyi minden lehet az emberből.

Dési János

A Fehér Ház és ami előtte van

Barack Obama előszele

A Fehér Házba sokan vágynak. Pedig elég zajos a környék. Nagy a forgalom a szomszédos sugárutakon. Előtte nem ritkán tüntetnek. Igaz, jó kis kertje van – de túl sokan lesnek be. Mégis, mennyien szeretnének ide bekerülni.
Én is.
Aki a Fehér Házba akar bejutni, annak korán kell kelnie. Pedig olyan szép, csendes őszi vasárnap a mai. Jó lenne tovább az ágyban lustálkodni. De akkor mi lesz a nagy álommal, a Fehér Házzal?
Szóval felpattanni, metró. Kis séta a Pennsylvani Avenue-n. Egészen az 1600 számig – nagy ország, nagy házszámok. Persze már korán reggel hosszú a sor. Más is be akar menni. Beállunk a végére. A kedélyes amerikai családok, nyugdíjas csoportok és a fogtechnikusi kongresszus résztvevői mögé.
Még jó, hogy Thomas Jefferson, valamikor a boldog emlékű XIX. század elején engedélyezte, hogy a közönség is belátogasson ide. Egy kollégája, Abraham Lincoln már azért panaszkodott, hogy mindenféle népségek bejárnak hozzá állandóan a Fehér Házba, támogatást, segítséget remélve tőle és nem hagynak nyugtot neki.

Az elnökhöz most persze már nem lehet csak úgy beugrani – de sétálgatni a termekben, a folyosókon lehet. (Illetve tegyünk itt egy kis kitérőt, akkor még lehetett, mert még 2001. szeptember 11-e előtt jártunk, az innen már egészen békebelinek tűnő huszadik század végén. Lehet, ma már nem engednék, hogy a Nyugati Szárny, a West Wing felé poroszkáljunk.)
De akkor még…
A legjobb persze nézegetni a többi népeket.
Annál is inkább, mert – mint az köztudott - Európainak születni kell, de amerikaivá válni is lehet. Ezért aztán amerikai sokféle van, kicsi és nagy, sovány és kövér, fehér és fekete, csak spanyolul tudó vagy éppen fehér, angolszász, protestáns. Már csak ezért sem szabad meglepődni, hogy ugyanarról annyiféleképpen gondolkodnak. Mert egészen más látható a világból New York Cityből vagy egy ohioi farmról.
Sokan, sokféleképpen gondolkodnak. De azért abban általában egyetértenek, amerikainak lenni közel sem a legrosszabb a világon. Ezért minden baj és gond, társadalmi ellentmondás ellenére mégiscsak lehet rá büszkének lenni. Hiszen európainak születni kell, az bárkivel előfordulhat. De amerikaivá válni kell. Tulajdonképpen még akkor is, ha az amerikai, Amerikában születik. Mert amerikainak lenni - az egy gondolkodásmód. Ami azon a tapasztalati tényen alapszik, hogy sokfélék vagyunk sokféleképpen gondolkozunk, sokféle nyelven beszélünk, de mind-mind amerikaiak. És aki ezt kétségbe vonja, az legalább akkora illetlenséget követ el, mint aki társaságban hangosan szellent.
Amerikára az amerikaiak tehát büszkék. És a mai ember, ha dicsekedni akar valamivel, akkor fényképezőgépet ránt elő. Hadd lássa mindenki.
Az az ügyvéd-tanár házaspár, amely Karolinából eljött ide, az otthon is meg akarja majd mutatni a többieknek, hogy majdnem találkozott az elnökkel. Legalábbis ott járt a házánál, a kertjében – egészen más lesz így a hírekben olvasni, hogy mit döntött: „Emlékszel anyukám, tavaly éppen itt jártunk" – lehet majd elmerengeni.
És az lesz majd a jó világ, ha Szabolcsból felránduló ügyvéd tanár roma házaspár a pesti Miniszterelnöki Hivatal előtt fényképezkedik majd, hogy legyen otthon mit mutogatni majd.
Kivárjuk.
Dési János

A gyilkos szilva

Áram a kerítésben

A termést meg kell védeni. Mindenkitől és minden áron. A rovarok ellen permetezni, a gyomok ellen kapálni, a hideg ellen fóliázni, a szárazság ellen öntözni, a tolvaj ellen...
A földműves életének értelme a gyümölcs, amit leszüretelhet, a gabona, amit learathat, a zöldség, amit leszedhet. Ősi ösztöne: megvédeni minden áron a termést.

*

A halott lány, aki ott fekszik kiterítve az udvaron már nem bánt senkit és semmit. Nem akart mást, csak néhány szem gyümölcsöt enni.
Egyszerű történet.
Egy gazda gyönyörű kertjéből rendre ellopják a termés egy részét. Hiába fóliáz, permetez, dolgozik rogyásig, nem jut ötről a hatra. Nem, mert a mezőgazdaságot mindig válság sújtja. S a tetejében még azok a tolvajok is. Pofátlanok. Sötétedés után jönnek. Kopott Zsigulival. A szomszéd látta a múltkor, nagy zsákokba tömték a paprikát. De senki nem mert szólni, nehogy megverjék. Mert volt már példa erre is. Valaki, itt a faluban rászólt a tolvajokra, akik úgy helybenhagyták, hogy hetekig nyomta utána az ágyat. Hiába ismerte meg másvalaki a saját termését, amit a városban a pályaudvar mellett árultak zsákokban. Az odaráncigált rendőr tehetetlenül tárta szét a karját.
Az embernek tehát magát kell megvédenie a cigányoktól. Merthogy cigányok a tettesek abban nincs vita a falusi gazdák között.
A cigányok, akik a falu szélén laknak, szegények és sok a gyerekük, nem dolgoznak, inkább lopnak és kötekednek - egyeznek meg a kocsmában, ha másban nem is, de ebben az egyben a gazdák, a harmadik, negyedik sör után. Ettől a felismeréstől általában megnyugszanak. Megvan az ellenség - akit könnyű felismerni. Mert a felvásárlóval vagy szupermarketekkel mégiscsak nehéz lenne küzdeni. maradnak ellenfélnek a cigányoka falu végéről.
- Majd én megtanítom őket! - jegyzi meg a kocsmai sivalkodásban egy zömök, szelíd arcú férfi. Tenyere, mint a péklapát. Mégsem híve az erőszakos megoldásoknak. Nem tartja jó ötletnek, amit a többiek javasolnak, hogy vasdorongokal álljanak készenlétben, aztán akit rajtakapnak azt verjék agyba-főbe. Nem. Szelídebb módszer jut az eszébe. Gyorsan kihörpinti a sör maradékát és rohan haza. Még sötétedés előtt végezni akar a nagy munkával.
Először cövekeket ver le, majd csupaszt villanydrótot húz ki rá. Ezzel keríti körbe birtokát. A drót végét bedugja a konnektorba.
Aznap éjjel először alszik nyugodtan. Még arra a keserves ugatásra, vijjogó vonyításra sem ébred fel, ami a dróthoz ért haláltusáját vívó kutyától származik.
Másnap boldogan indul dolgára a városba. Hazafelé valami kellemes melegség önti el arra a gondolatra, hogy milyen ügyesen megvédte azt, ami az övé. Semmilyen baj nem érheti.
Nem is érti mi az a csődület a háza előtt. Mit keres ott az a rendőrautó. Miért ugrik oda hozzá két rendőr, miért csavarják hátra és bilincselik meg a kezét.
Csak az első kihallgatáson fogja föl igazán mi történt. Meghalt egy kislány. Az Orsolya a falu széléről. Csak pár szem szilvát akart enni, amikor hozzáért a vezetékhez.
-Dehát miért nem kért, adtam volna neki, annyit ehetett volna amennyit csak akar - temeti kezébe arcát.
Méltányos ítéletben reménykedik. Nem tartja gyilkosnak magát.
A község véleménye megoszlik. A faluszélen többen bosszút esküsznek.
Beljebb, a „magyarok" inkább azt a „szerencsétlen embert" sajnálják, aki most évekre börtönbe kerül. Az emberbarátok azért hozzáteszik: szegény kislány, pedig milyen rendes volt, ahhoz képest, hogy cigány.
(Ezt éppen 18 éve írtam. A mai élettel való bármi hasonlóság talán csak a sors műve.)
Dési János

Cigánymentes övezet

Itt kezdődött?

A nyolcvanas évek legvégén járunk, a változások szele már söpör, mondjuk Budapest térségében, de a történetünkben szereplő érseki székvárost még nem nagyon érte el. Talán csak annyira, hogy egy szép napon városka egy inkább romák lakta részén, egy kerítésen, felirat jelent meg „Cigánymentes övezet". Olyan idők voltak ezek, amikor még erre is felkaptuk a fejünket. Ma már annyit sem mondanánk rá, hogy bakfitty. Szóval, riport készült. A helyi cigányokkal való beszélgetések után a rendőrségre vettük az irányt, merthogy akkoriban betörtek éppen a cigányok kis közösségi házába is, a rendőrök az egyszerűség kedvéért a helyi romákat gyanúsították ezzel is, hát megérdeklődjük, miként is van ez. A parancsnokot nem találjuk ott, de egy kedves, bajuszos tiszt elmeséli, ő mostanáig a cigány vonalon dolgozott, naná, hogy a cigányok voltak, nem kell ezen túl sokat nyomozni. A riport a városka hangulatáról éppen csak hogy megjelenik, mikor az agilis rendőrkapitány felhív, nem igaz, rágalom az egész, jöjjek vissza, beszéljünk ismét. Hárman ballagunk a rendőrség felé, a helyi romák szellemi vezetője, Tamás kollégám, aki akkoriban kezdett el a frissen induló roma lapba irogatni és én. A bejáratnál érdekes kép fogad minket. Két-három rendőr a lépcsőn rugdos-gumibotoz lefele egy cigány asszonyt. A nő feje nagyokat koppan a lépcsőn, az egyenruhások ezen különösen jókat nevetnek. A hangulat megalapozva.

A rendőrkapitány, fiatal, dinamikus ember, persze csak egy tanú jelenlétében hajlandó találkozni a firkásszal és még magnóra is veszi az egészet – igaz, azt csak én tudom neki elindítani. A lényeg, ők nagyon szeretik a cigányokat, rágalom, amiket írok. Fél órás szeretetömlengés után hozom szóba a verést a bejáratnál,a nyílt utcán. Nem igaz. Ez az első válasza. De igaz. Akkor tegyek feljelentést. Nem teszek. De muszáj, mert ha tényleg így, akkor az katonai bűncselekmény.
Rendőr ellen feljelentést tenni a helyi rendőrségen különösen izgalmas. "Szétverjük a fejedet", „megeszünk kisköcsög" súgják oda a felsorakoztatott rendőrök, miközben nekem ki kellene választanom, melyikük is volt a tettes. Persze a helyiek jól tudják ki az, már régen hazaküldték, miközben kollégái az áldozattal közölik éppen, ha elismeri, megverték, a gyerekeit azon nyomban állami gondozásba veszik.
A kedélyes felismertetés és a jegyzőkönyvfelvétele után meg kell várni a városi ügyészt – ez az ügy már az ő hatásköre. Az ügyész – ki pár hete tölti csak be ezt a funkciót, előtte városi párttitkárként szolgált – kifárasztásra játszik. Órákig várat egy irodába. Ámde én Tamás kollégámnak megígértem, hogy időben hazaérünk, beüzentem, hadd menjünkk már a fenébe. Visszajövök, ha kell. Semmi válasz.
Nekiindulok megkeresni a kaffkai folyosókon, s hallom, amint egy ajtó mögött így kedélyeskedik valakivel ügyészem: „Cigány vagy zsidó ez a Dési, hogy egy ilyen ügyben hepciáskodik?"
Itt tépem fel az ajtót és a törvényesség derék őrét, a Magyar Köztársaság hajnalán küldöm el melegebb éghajlatra. Megszeppenve hallgat. Közeleg a rendszerváltás, mi lesz ebből?

De talán mégis, minden így kezdődött.
Dési János

Mi és ki fényesedik nekünk - tiszta jó dolgok

Néhány szó
a cipőpucolás társadalmi összefüggéseiről

Cipőt istenien tudtam pucolni – természetesen ez is az én portfoliómhoz tartozott, mint a száraz kenyér leadása, az üres üvegek visszavitele. Egy időben a gombvarrás is az enyém volt. Ha jól emlékszem, ötven fillért kaptam egy gomb visszavarrásáért, egészen addig, míg a sarkon nyílt egy új fagylaltos és akkor gyorsan minden ingről leszaggattam a gombokat, hogy jobban menjen a bolt. De hát a mohóság megbosszulja magát és el lettem távolítva ebből a jól fizető pozícióból.
A cipűsuvickolásról aztán bizonyos Gáspár törzsőrmester szoktatott le, aki meg volt győződve arról, hogy a Varsói Szerződés harci ereje a bakancsok fényességén múlik. Azt hiszem, nekem máig elévülhetetlenek az érdemeim e katonai szövetség felbomlásában, ugyanis az én bakancsom nem nagyon csillogott – ne kerteljünk, az imperialisták malmára hajtottam ezzel is a vizet. Bár – itt jegyzem meg nagy őszintén – ennek kevésbé katonapolitikai, stratégiai, vagy tán politikai okai voltak, egyszerűen csak nagy hülyeségnek tartottam, hogy fölnőtt embereket naphosszat ilyesmivel – is - szekíroznak.
Leszerelésem után, azon nyomban és demonstratíve végkép leszoktam a cipősuviskolásról. Ez alól ritka kivétel december 6-a. S az is csak kizárólag pedagógiai okokból, serdületlen gyermekeimnek példát mutatni. Ma már a gyermekek serdültek, Úgyhogy a Mikulás vagy belerakja a nekem szánt ajándékát a koszos lábbelimben, vagy sajnálom, viheti, Gáspár törzsörmesternek.
Pár éve, pár kedves kolleganőmtől szép születésnapi ajándékot kaptam. A parti kellős közepén, egyszercsak sárkefét, puha rongyot, krémet kaptak elő és egy pár pillanat alatt kifényesítették a csukámat. Már csak irántuk való tiszteletből sem nyúltam tehát az elmúlt években tisztítószerrel ehhez a cipőhöz. Sem.
Néhány éve, amikor még alig akadt igazi, virtigli szélsőjobbos lap, abban ami mégis működött, s amiben az egykori drámaíró ijesztgette a jónépet, egy „szörnyű" kép jelent meg. Azt bizonyítandó, hogy hová süllyedt a világ. A kép talán Taszáron készült, ahol egy nagydarab katona teszi fel a lábát egy kis sámedlira és az előtte kuporgó alak, pucolja a csizmáját. Namost, a „szörnyűség" az volt, hogy a cipőpucoló fehér, míg a cipőt pucoltató fekete ember volt. Én elmés kis cikkben világítottam rá – akkor még reméltem, érdemes ezekkel a figurákkal is vitatkozni -, hogy jó irányba halad a világ, mit kell az ilyesmin fennakadni.
Lisszabonban – hol mostani képünk készült – még mélyebb értelmet nyert a dolog. Az utcai cipőpucolók egy része fehér, más része fekete, a koszos cipősök egy része fehér más része fekete. És a koszos cipősök legfeljebb a cipőkrém színével foglalkoznak, ahogyan a cipőpucolók is. És senki nem von le a szolgáltatást igénybe vevő és a szolgáltatást nyújtó bőrszínéből semmiféle következtetést. Vagyis, mégiscsak jó hiányba halad a világ, merthogy az ilyet észre sem kell már venni. Lisszabonban legalábbis.


Dési János