A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politika. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. szeptember 9., szerda
2015. augusztus 1., szombat
Melyik a Jobbik? Ungvári Tamás beszél a könyvről Gálvölgyi Jánossal
Melyik a Jobbik? Dési János új könyvéről Ungvári Tamás beszél a Gálvölgyi Jánossal a Klubrádióban
És itt még egy beszélgetés
És itt még egy beszélgetés
2015. július 28., kedd
Lecsó és könyv avagy, Melyik a Jobbik
A Pozsonyi úti Láng Tékában a nagyszerű Rédei Évával vasárnapra főztünk egy kis lecsót, s ha már ott voltunk, akkor dedikáltam is a Melyik a Jobbik? című könyvemet és a Láthatatlan légióst is azoknak, akik nem csak a főztünk iránt érdeklődtek.
És a Budapest Bár művészei zenéltek is egyet, már csak a jó hangulat kedvéért is.
A kiváló fotókért nagy nagy köszönet Fodor Györgyi Szeréna barátomnak.
És a Budapest Bár művészei zenéltek is egyet, már csak a jó hangulat kedvéért is.
A kiváló fotókért nagy nagy köszönet Fodor Györgyi Szeréna barátomnak.
2015. június 17., szerda
Mire jó egy kerítés a határon – amerikai anziksz
Kapaszkodik az ember a kerítés tetején. Fúj a szél, az esték
is hűvösek már errefelé, nem a legkényelmesebb hely egy ilyen kerítésen
üldögélni. De az ember csak kapaszkodik és nem mer leugrani. Ugyanis éppen most
fékezett mellette a határőrség terepjáró dzsipje. Kászálódik ki a határőr és
vagy fél tucatnyi európai újságíró San Diegótól délre, az Egyesült Államok és
Mexikó határánál.
–
Ugye megmondtam – lelkendezik a határőr. Ezek ilyenek,
állandóan csak szöknének át – mutogat az emberre, ott a fal tetején. Az
újságírók hümmögnek, villannak a vakuk. A milliós példányszámú Los Angeles
Times újságírója, aki elkísérte a csapatot, jegyzetfüzetében lapozgat, s
kérdezi berlini kolleginánkat: Ez most olyan, mint amilyen a berlini falnál
volt?A lány azon gondolkozik, hogy miként magyarázza ezt el egy amerikainak,
amikor az ember, ott a fal tetején, elunja a dolgot és lekiált a határőrnek:
–
- Halló, sokáig ácsorognak még itt? Mert nem túl jó ám
fent kuksolni.
A határőr feje elvörösödik ekkora szemtelenség
hallatán és spanyolul üvölt vissza:
- Igen, nagyon soká.
Az ember tehát visszamászik a
mexikói oldalra, s néhány perccel később látjuk egy hasadékon át, amint
társaival tüzet gyújt, hogy annál melegedjen. Majd ha mi arrébb megyünk újra
nekiindul. Marco A. Ramirez, a San Diego-i határőrkörzet mexikói nemzetiségű
tisztje csak legyint erre. Véget nem érő macska-egér harc ez. Hiába építettek
itt a körzetben három sor magas kerítést, hiába a rengeteg határőr, a technika,
a radarok, az új fogdák és a szuper intelligens számítógéphálózat, amelyen
nyilvántartják a menekülőket. Az emberek Mexikóból csak jönnek, jönnek. Van,
aki a jobb élet reményében, más csak "üzleti ügyben", csempészáruval
érkezik. A hatvanhat mérföldes szakaszon tavaly több mint 1 milliárd dollár
értékű kábítószert foglaltak le. A többség persze a korlátlan lehetőségek
hazájába vágyik. Csak előbb éppen a korlátokon kell átjutnia.
Ramirezék naponta átlagosan
ezerkétszáz embert fognak el. Sokakat közülük már névről ismernek.
–
Elkapjuk a fickót, visszatoloncoljuk, a másik oldalon
megeszik egy hamburgert, aztán ismét próbálkozik – magyarázza a helybéli
szokásokat Ramirez. És aki átjut a határon, az aztán eltűnik a kontinensnyi
országban. Aki viszont fennakad, azt beszállítják a határőrség fogdájába. Egy
kör alakú teremből nyílnak a szűk, rácsos zárkák. A terem felé eső falon végig
ablakok. A középen dolgozó tiszt, miközben számítógépén a jelentést írja,
szemmel tarthatja foglyait. Mindenkitől ujjlenyomatot vesznek és ellenőrzik,
nem körözik-e az Egyesült Államokban.
–
– Volt, hogy egy kiéhezett családnak én rendeltem a
saját pénzemből pizzát, mielőtt visszaküldtük őket – igazgatja az oldalán
fityegő jókora pisztolyt a határőr. – Tény, hogy sokszor még a legrosszabb
itteni fizetésből is jobban meg lehet élni, mint a legmagasabból odaát – teszi
hozzá Ramirez, aki bár az Egyesült Államokban született, de Mexikóban
nevelkedett, s úgy tervezi, ha majd nyugdíjba megy, oda is tér vissza.
Mostanság is gyakran jár haza, azzal persze nem dicsekszik, hogy mexikóiak
elfogásával keresi a kenyerét. Miután jó néhány környékbelinek kapóra jön az
olcsó munkaerő, még munkalehetőség is akad. Attól függően, hogy ki számolja,
csak Kaliforniában 1,2 - 2 millió illegális bevándorló él. Egészen a legutóbbi
időkig részesülhettek orvosi ellátásban, gyermekeik ingyen tanulhattak az
állami iskolákban. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság még 1982-ben határozott úgy,
hogy az iskolák nem vizsgálhatják, miként került valaki az Egyesült Államokba.
Állítólag mindez három milliárd dollárjába – ez az éves költségvetés tíz
százaléka – kerül a kaliforniai adófizetőknek. Illetve, lehet, hogy csak
került. A november eleji népszavazáson a polgárok többsége arra voksolt, hogy
vonják meg a szolgáltatásokat az illegális bevándorlóktól és gyermekeiktől. A
liberálisok szerint ez embertelen és igazságtalan, az USA gazdag ország, képes
állni a cechet, különösen, ha kihasználja ezeket az embereket, olyan munkára,
amit más amúgy sem végezne el. Ám a most többségbe kerültek szerint nem lehet
elvárni a mind több gonddal küzdő országtól, hogy a világ összes rászorultját
segítse. A Los Angeles Times közvélemény-kutatási adatai szerint a
választópolgárok 77 százaléka szerint Kalifornia legnagyobb problémája a túl
sok illegális bevándorló. A liberálisok most abban bíznak, hogy a Legfelső Bíróság
majd hatályon kívül helyezi a népszavazás alkotta szabályt. Ugyan addig még
évek telhetnek el.
Ramirez a számítógéprendszerrel
büszkélkedik, s a villódzó képernyőn mutatja, hány mai elfogott élvezte tegnap
is a hatóságok vendégszeretetét.
–
Mielőtt a három sor kerítést felépítettük volna, a
határ közelében rendszeresek voltak a rablások, nemi erőszakok, betörések.
Mióta megvan, valamit javult a helyzet. Úgy látszik egy betörésért már nem
érdemes átugrálni a falakon, aztán vissza. Az átszökők kilencven százaléka
végül is tisztességes ember, de a maradék tíz bűnöző – magyarázza Ramirez,
miközben zötykölődünk tovább a határ mellett a terepjárón. Ő egyébként az
elmúlt tíz évben mindössze háromszor kényszerült használni a fegyverét, de a
kollégái közt akadnak, akik jóval többször keveredtek tűzharcba. Egy
tisztességes méretű drogszállítmány hatalmas érték, érdemes érte kockáztatni.
Meg aztán működnek itt embercsempészek is. Szabott árfolyammal, kínait
háromezer dollárért, salvadorit kétezerért, mexikóit már ötszázért szöktetnek
át. Ám aki biztosra akar menni a letelepedéshez, munkavállaláshoz szükséges
úgynevezett zöld kártyához – majdnem olyan mint a valódi – öt-hatezer dollárért
juthat, de egy rendszeres határátlépéshez szükséges igazolás már 350-ért is beszerezhető.
Miután a kereslet óriási, buknak is le korrupt tisztviselők. Elhagyjuk a
Heroin-völgyet és a költői Arany- csúcs nevet viselő helyet. A kocsi nagyot
fékez egy kivilágítatlan dzsip mellett. Csak a légkondicionáló búg
egyenletesen. Fiatal, egyenruhás srác tekeri le az ablakot.
–
– Figyeltem, ahogy jöttök – bök az előtte lévő
képernyőre. A kocsi tetején lévő infrakamera mindent lát a sötétben is. –
Néztem, amikor beszélgettetek a kerítés tetején csücsülő emberrel, aztán
visszamentetek az őrsre. Még egy kutyát is nyomon tudok követni, nemhogy ennyi
újságírót.
–
– És mi lett a mi emberünkkel? – kérdezzük.
–
–Miután elmentetek, átmászott a kerítésen, futott
befelé. Én rádión szóltam a többieknek merre jár. Mire visszaértek a
parancsnokságra már biztosan ő is ott lesz valamelyik fogdában – tekeri tovább
a kamerát. Bár vagy két kilométerrel arrébb állunk, jól látszik, hogy a falnál
nagy a forgalom, másznak át a szerencsét próbálók. – A San Diegóból kifelé
vezető kétszer tíz sávos, állandóan zsúfolt autópálya szélén szokatlan
figyelmeztető tábla: egy család rohan át az úton. Ha nem gázolják agyon őket,
túljutottak a második akadályon is.
–
Aki Mexikóból szökik át, és nem bűnöző, ha önként
visszatér, ezt minden következmény nélkül megteheti – magyarázta washingtoni irodájában
a határőrség vezetője Doug Kruhm tábornok. – Ám akiről kiderül, hogy bűnöző,
azt deportálják, s vagy kiadják oda ahol a bűncselekményt elkövette, vagy az
Egyesült Államokban ítélik el. Akik többször próbálkoznak átjutni a határon
sokat kockáztatnak, a második lebukás után, akár öt évre is lecsukhatók.
Ramirez szerint munkájában a
legnagyobb eredmény, ha szolgálat után élve hazamegy, senki sem lőtte, szúrta
le. Na, meg egy kicsit az Egyesült Államokra is vigyáz, mutat előre, ahol nagy
dörrenéssel nyílik a vaskapu. Határőrök kíséretében több tucat mexikói battyog
vissza szülőhazájába. Túlzottan nincsenek elkeseredve. Holnap talán újra
nekivágnak. Kollégám a Los Angeles Timestól előhúzza a tollát és úgy kérdi
tőlem: Mondd, valami hasonló volt a ti vasfüggönyötök is?
San Diego, 1994. november.
2015. június 14., vasárnap
2015. június 4., csütörtök
Melyik a Jobbik ? -AZ ATV-n is.
A "Melyik a Jobbik?" kötetről beszélgetünk az ATV_n Rónai Egonnal.
És ide kattintva rögtön meg is rendelhető
És ide kattintva rögtön meg is rendelhető
2015. június 2., kedd
2015. május 31., vasárnap
Szavazz Orbánra! Légyszi, légyszi
Szavazz Orbánra és minden bú és bánat tovaszáll. Mosolygós lesz tőle az ország. Na, légyszil, légyszi.
(Klubrádió jegyzet, 2015. május)
2015. május 26., kedd
2015. április 30., csütörtök
2015. április 28., kedd
A Zeneakadémia szégyene
Megnyílik a Zeneakadémia milliárdokból gyönyörűen felújított épülete. Mondjuk, az európai uniós polgárok pénzéből – kik ellen oly bősz szabadságharcot vívunk. De hát egy dolog az üzlet és megint más az elvek.
Az európai pénz már a miénk. Az európai modor még messze nem.
Az ünnepélyes megnyitóra sereglenek persze a notabilitások, egy szalagátvágásról, egy kis dicsfényben fürdésről ki mond le szívesen? Főleg, ha a kedves vezető is megtiszteli jelenlétével az ünnepséget.
A Zeneakadémiának nem mindig ment ilyen jól, sőt, volt, amikor viszonylag rosszul alakultak anyagi ügyei. Több tehetséges fiatalt fenyegette az a veszély, hogy nem tud képességeinek megfelelő pályát befutni, mert nincs elég lehetősége hangszerre, mesterkurzusa – értsd nincs elég pénze.
De szerencsére, akadnak olyanok, akik belenyúltak a zsebükbe. Igen, a saját zsebükbe és nem a máséba. Milliókat áldoztak a jó ügyre. Nem elvettek, hanem adtak, önzetlenül. Még van ám ilyen. Fideszes füllel ezt nyilván furcsa hallani, de azért létezik.
Nos, e segítőket is meghívták, ahogy az európai jó modor diktálja, a megnyitó ünnepségre.
Ám néhány napja kurta e-mailt kaptak a Zeneakadémiától, mely szerint marad egy szabad estéjük a megnyitó estéjére, ugyanis mégsem vehetnek rajta részt.
Miért? Mert a „Miniszterelnökség kiemelt kormányzati eseménnyé nyilvánította” az ünnepséget, és aki a Miniszterelnökségnek ezek szerint nem volt szimpatikus, azt szépen, gondosan kihúzták a meghívandók listájáról. Talán majd máskor tessék érdeklődni. De aki nem segget nyalni jön, az momentán nem kell.
Érdekesség, hogy az intézmény vezetője, Batta András, aki időközben zeneügyi kormánybiztos is lett, érzékelhetően semmit sem tett azért, hogy mégiscsak érvényesüljön valami abból az európai jó modorból. Korábban pedig, haj de hogy ugrálta körül a támogatókat.
Mindegy, a Zeneakadémia akkor is marad már, ha ők mennek.
Ceterum censeo:Orbánnak mennie kell!
(2013. október 22.)
2015. április 6., hétfő
Jelszavaiban él a keményen dolgozó kisember
(köszönet csulonnak a közzétételért.)
2015. január 11., vasárnap
2014. április 15., kedd
A fáraó átka és a szabadság tere
A szabadságot, mint az ma már széles körben közismert, nem
lehet megenned. A szabadságot nem lehet felhúznod magadra, ha itt a hideg. A
szabadság nem véd meg a vadállatoktól, az adóhatóságtól vagy a közműcégektől
sem. A nép egy részének az a véleménye – hogy jobb a húsosfazék mellett
meghúzódni, még ha ez egy pici rabsággal jár is. Persze, „picit” nem lehet
rabnak lenni, éppen úgy, mint „picit” terhesnek sem.
Ó, ha mindennap löknek nekünk pár falást, akkor kit érdekel,
a fékek és ellensúlyok rendszere, a nyugdíjkassza elpárolgása, a fáraó
hatalmaskodása, az oktatási rendszer szétzüllesztése. Kérem, mi itt
gyakorlottan alámerülünk. Aztán vagy kibekkeljük, vagy nem. Elindulni a
szabadság felé, az veszélyes, fárasztó, rosszul is lehet dönteni benne.
Ha a fáraó emlékművet akar magának állítani, ha szobor kell
neki, hát legyen boldog, kapja meg, ennyit megér, hogy leszálljon rólunk.
Legyen aranyborjú, mert az szépen csillog, még ha aztán Felcsútra is kerül, megőrzésre,
a helyi fűtés-szerelőhöz.
Jó, mindig akadnak, akik nagy szavakkal zaklatják a dolgos
nép egyszerű gyermekeit. Szabadság? Ugyan már, nekem is jó volt abban az
iskolában, ahová akkoriban mindenki járt, meg ugyanaz a tankönyv volt harminc
évig, és az akkori kedves vezető nevét sem kellett újra megtanulni. Ha nekem jó
volt úgy, nekik is az lesz. Ó édes, kényelmes rabság. Ne tessék mindig
reklamálni. És nagyszerű rímeket lehet találni a Viktor szóra is, ha ódát
akarsz róla zengeni, mit akarsz még?
Nézem az elszánt arcokat napok óta a Szabadság téren. Mi
hajtja ki őket újra és újra? Miközben a szélen állók, leginkábba
facebook-on, bölcs arccal magyarázzák
nekik, hogy fölösleges erőlködniük, hisztériázniuk, az az emlékmű, melyért leginkább
egy Gábriel nevű angyal szégyelli magát, úgyis meglesz. Tessenek beletörődni.
Itt ez van. Itt csak a tér neve emlékeztet a Szabadságra.
A napokban sok apa beszéli el fiainak, hogy milyen rabságban
élni, és onnan kivonulni. És azt is hozzáteszi, hogy 40 évig kell vándorolni,
amíg a valódi szabadság földjére beléphetnek azok, akiknek lelkét már nem
nyomorítja a rabság. Nekünk alig 25 telt el belőle.
A Szabadság persze nem egyszerre szakad ránk, hanem
fokozatosan. De a Szabadság téri ellenállók már egy kicsit közelebb járnak
hozzá.
Ceterum censeo: Orbán menni fog.
Címkék:
Budapest,
politika,
történelem,
zsidó történelem
2014. április 14., hétfő
2013. június 19., szerda
2013. április 13., szombat
Parti Nagy Lajos felolvas
Parti Nagy Lajos és Fülkefor. Magyar mesék
Diavetítés itt:
x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-x-
2013. április 10., szerda
Már megint mi jártunk jól - A Népszava szülinapján
Akkor hát, az első 140 évvel megvagyunk. És biztos vagyok benne, hogy a következő 140, amelyik előttünk áll, sokkal, de sokkal könnyebb lesz.
Ugyanis ma sokkal jobb népszavásnak lenni, mint korábban bármikor és a fejlődés nyilvánvalóan egyenesvonalú és felfelé ívelő.
Mi, mai Népszavások igazán a szerencse gyermekei vagyunk. Mindjárt el is mondom, miért. Csak a jó viszonyítási pontokat kell megtalálni.
1873 januárjában, amikor Pest és Buda egyesült, több új lap is indult. Január elsején például Beöthy Zsolt Atheneumja. Beöthy sikeres, jómodú ember, a társaság középpontja. Lapja másfél évet élt. Bocs.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-
lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.
Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-
lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.
Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.
(Elhangzott a Népszava 140. születésnapján)
Címkék:
Népszabadság,
Népszava,
politika,
sajtótörténet
2013. április 5., péntek
Viviane Reding interjú közeleg
Vice-President Viviane Reding, the EU's Justice Commissioner gave an exclusive interview to Nepszava about the Hung. question. Coming soon!
— Népszava Online (@nepszava) 2013. április 5.
2013. március 22., péntek
A korbácsos Tarlós
Bezárják a Sirályt? Lass Bea a KOMA társulat előadásán a Sirályban |
Egy szép napon Tarlós Xerxes megkorbácsoltatta a Sirályt. Illetve ez így nem pontos. Miután Tarlós nem Xerxes és a Sirály pedig nem a tenger. A Sirály egy közművelődési intézmény, némi kocsmajelleggel a pesti hatodik kerületben. Évek óta népszerű, sok fontos színházi előadásnak (Koma társulat pl.), vagy éppen koncertnek (Dévényi Ádám pl.) adott már eddig is otthont. Kétségtelen, az ingatlan tulajdonjoga és használata körül régóta viták folynak. De a sirályosok esküsznek rá, hogy ők igen szívesen és békés úton kiegyeznének.
A részletek fontosak, de talán nem most. Ugyanis, hajnalban a kor új szokásainak megfelelően, mindenféle biztonságinak nevezett verőemberek jelentek meg és elfoglalták a klubbot. Einstad - ez most az övék. Az efféle nem ritka vitáknál ez azért érdekesebb, mert rögtön elterjedt, azért kell bezárni a helyet (vö.: a tengert megkorbácsolni), mert innen szerveződött a Hahá-s egyetemi mozgalom, s talán itt tervelték ki a Fidesz Lendvay utcai székháza udvarának ideiglenes elfoglalását a demokráciára figyelmeztető feliratokkal.
Ez a Sirály, a KOMA társulat - volt, nincs |
Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell!
Dévényi Ádám és Jordán Adél a Sirályban. |
Címkék:
Budapest,
Dévényi Ádám,
politika
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)