Utoljára éppen két éve bontották fel az egész utcát, csöveket cseréltek. Igaz, a legnagyobb házat elfelejtették visszakötni, dehát nyilván nem vették észre, hogy ott áll.
Amúgy, kipusztult a növények egy jó rrésze, de az új aszfalt olyan lett, hogy egy autópálya is megirigyelhette volna. Fontos az ilyesmi egy zsákutcában. Meg különben is, jobb a rendesen megépített utat felszedni.
Mert itt imádnak aszfaltozni, meg előtte feltörni a korábbit. A Gizella utcában például félévente megteszik.
Most nálunk működnek reggel hattól. Boldogan szedik fel,amit s kollégáik csináltak nem oly rég. Értelme ugyan kevés, de jó sok pénzt el lehet rá költeni, nyilván van jutalék, lesz prémium. És szép, új út, amit rövidesen megint lehet majd felszedni.
2012. november 26., hétfő
Mindennapi úttöréseink
2012. november 25., vasárnap
2012. november 23., péntek
Jönnek a fák
Jó hír! A kivágott nagy fák helyett érkeznek a kicsik. Már csakpár évtized és utolérik a valaha volt nagyokat. Szegélykö vek, térkő. Jobban élünk, mint valaha.
2012. november 19., hétfő
A kedves vezető kicsit nyakaztat, aztán nyer
Itt meg is hallgathatod, és akkor felesleges az olvasással fáradni:
Éppen a Jó Állam koronatanácsának
az ülése folyt már vagy negyedik órája. A kedves vezető arról adomázott, hogy
miként is volt az, amikor ő fél
kézzel hazazavarta a ruszkikat, a másik fél
kezével hókon vágta a kommunistákat, miközben félpályáról egy gólt is benyesett. A duci Pozsgay ült mellette,
nagyokat bólogatott, hogy igen-igen éppen így volt, nagy buzgalmában a nyelve
is kilógott. Néha félhangosan bele
is kotnyeleskedett, hogy mindenki lássa, mennyire figyel. Ilyesmiket dörmentett az orra alatt, hogy „Igen
Viktor, mekkorákat adtál a kommenistáknak, szikrát szórt a szemük a jobb
egyeneseidtől. Érted, a jobb
egyeneseidtől.”
A kedves vezető legyezőjével
pajkosan odakoppintott a pufók orcára, és emigyen felelt kedves udvaroncának:
Jaj Imre, ne hízelegj nekem, mert tudod, azt nem bírom elviselni.
És ekkor besomfordált a trónterembe
egy Giró-Szász, falfehér volt és
remegett. Odaóvakodott a bársonypárnán trónoló kedves vezetőhöz és valamit
súgott a fülébe nagy ijedten.
A kedves vezető homloka
elfelhősödött, intett az oldalt álló két alabárdosnak, azok megragadták a
sivalkodó hírnököt és a terem végében felállított praktikus kis vérpadnál,
nyissz—nyassz lefejezték.
Így jár a rossz hír hozója – emelte
fel tudálékosan az ujját a dagi Kispozsgay, majd hozzátette – ma ez már a
harmadik Giró-Szász.
És valóban, a kupac tetején már
jópár Giró-Szász fej virított.
A kedves vezető hamar visszanyerte
a jókedvét és belefogott egy új történetbe, amely arról szólt, hogy amikor
jöttek a törökök Jumurdzsákostól, aki közismert komcsi oligarcha , akkor ő
félpályáról benyesett egy gólt, és szinte egyesedül állította meg a török
seregeket Felcsútnál. Ezzel megmentette az adóságcsapdában vergődő nyugatot és
megnyerte a bajnokságot a fővárosnak. Felcsútnak
Ekkor egy hullasápadt Rogántónit
tuszkoltak be, egészen a baldachin elé. Annyira remegett a félelemtől, hogy a
hátán lévő Louis Vutton táskában összekoccantak a kitüntetései, amelyeket
mindig magánál hordott. A Hagelmayer díj, amelyet jó gazdasági munkájáért
kapott már nem volt vele, mert azt kénytelen volt zálogba csapni. De a hősi
ordók mind ott cidriztek vele az ijedségtől.
Az alabárdosok cihelődni
kezdtek. A vicceskedvű Lázár el is húzta az ujjait a nyaka előtt és
még csippentett is hozzá a szemével, így jelezve a Kisrogánnak, hogy együttérez
vele. Csak a foga alatt szűrve, - mert maradt benne emberség, a hatalom nem
ölte ki belőle - hogy kár érte, de majd gondoskodunk az özvegyéről. És megint
csippentett a szemével. Az nagyon ment neki.
De a kedves vezető hellyel kínálta
a Kisrogánt – igaz négyet kivégeztetett a héten a Kisrogánból, lehet hogy már
unta – és megkérdezte, mi a baj? Adtam az előbb két percet, hogy írj egy új
választójogi törvényt, két polgári törvénykönyvet és négyet az
adórendszerről. Csak nem azt akarod mondani, hogy nem lettél kész?
A Kisrogán ötölt hatolt,
szóbahozta, hogy milyen szép szobrot állíttatott a minap is a belvárosban,
fillérekből, tudna ilyet a baltás hősről is rendelni.
De hát, nem ezért jött. Végül
kinyögte: a nép zúgolódik és sehogyan sem fog a kedves vezetőre
szavazni. Az összes Giró-Szász is ezt akarta mondani, csakhát a torkukra
tetszett forrasztani a szót.
Volt nagy ijedelem, jaj most mi
lesz. Akadt – nem mondjuk meg, hogy a honvédelmi vagy a belügyminiszter,
esetleg mindkettő – aki páni félelmében az asztal alá bújt.
De nem azért volt a kedves vezető a
kedves vezető, hogy ne tudja a megoldást.
- Mond
te kis szeleburdi – fordult oda a földig hajoló Kispozsgayhoz – nincs valami
ötleted?
És most tessék megnyugodni és
elégedetten hátradőlni a rádiókészülékek mellett is.
Volt neki.
Olyan szavazólapot nyomattak, amin csak a
kedves vezető neve szerepelt. A nyomdában be is ikszelték rögtön a nevét
gyárilag. Majd azon nyomban beboritékolták a szavazólapokat amelyet rögtön meg
is számoltak. Meg volt mind az, hiánytalanul. 99 százalék. Mert egyet a kedves
vezető csak eltett a múzeumnak
Néhány ellenzéki ugyan
ógott-mógott. De aztán azt belátták,ha ez a szabály, akkor ez. Mit csináljanak.
El is indultak a választásokon, de miután egyiküket sem hívták Orbán Viktornak
– nem sok babér termett nekik.
A kedves vezető az eredmény
bejelentése után nagy beszédet tartott arról, hogy hiába, az igazság mindig
felülkerekedik az ármányon – elég jól kormányozni és tessék, itt a választási
győzelem cserében.
Ám ekkor jött az ápoló és
kiosztotta az esti gyógyszereket.
A SzemTanú jelenti
„Háború a Közel-Keleten” – ez a cím virít az újság első
lapján, és a híreket figyelve sajnos nincs is ebben semmi meglepő. Illetve
dehogynem. Merthogy ez a napilap Krisztus előtt százban jelent meg. Illetve,
még azt sem. Éppen most.
Szóval, ez egy olyan napilap, amelyik csak úgy tesz, mintha
régi korokban készült volna, valójában a KFT Együttesből ismert Márton András és
barátainak a vállalkozása mindez. Korábban már valóban újságszerűen is
megjelentették a történelmet napilap stílusban. Most kötetbe foglalták ezeket
a sosem volt, mégis igaz napilapokat.
SZemTanú - kortárs újság |
Pilátustól kezdve Buddhán át Kolumbusz Kristófig a legkitűnőbbek
is szóba álltak a lap riportereivel és adtak interjút.
S bár sok botrányos esetről számol be laptársunk a SzemTanú –
mégis, egyetlenegy helyreigazítást sem kellett közölniük, amely irigylésre
méltó teljesítmény.
Ez a könyv persze játék, és ezt nagyon értékeljük benne. A
történelem meg rettentő érdekes és nemcsak azok a buta évszámok, amelyeket
időnként fantáziátlan történelemtanárok próbáltak belőlünk kipréselni egy-egy
röpdolgozat alkalmával.
És még egy tanulság, amit persze mindannyian sejtünk, de nem
feltétlenül nagy öröm szembesülni vele: ha így, napilaposan olvassuk az
emberiség történelmét, azért kiderül, sokkal bölcsebbek nem lettünk.
Ritka izgalmas olvasmány. Nincs újabb, mint egy tegnapi
napilap.
(SzemTanú,, SzemTanú Kiadó, 2012)
2012. november 18., vasárnap
A fákat már kivágták
A héten kivágták hát a fákat az utcánkban. Elég csúnya most a látvány. Kétségtelen, végülis belementünk a dologba, mert egyrészt így megmentettünk vagy hat fát, amit nem gyilkolásztak ki, másrészt, ígéretet kaptunk pár új fa ültetésére.
A vágásban jók, a többi meg majd kiderül.
A vágásban jók, a többi meg majd kiderül.
2012. november 17., szombat
Izrael
Kótel |
Jeruzsálem óvárosánál |
Henry Moore szobra a jeruzsálemi muzeumban |
Jeruzsálem |
Golan és bor |
A Knesszet |
Jeruzsálem, bazár |
2012. november 15., csütörtök
Kínos ügy
Öreg barátunk, Kertész Péter újabb könyvvel rukkolt ki. Kínos ügy a címe és arról szól, hogy Róbert Lászlóval együtt felfedezik, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége úgynevezett örökös tagjai között szerepel Kecskési Tollas Tibor is. (Igaz, a nevét rosszul szerepelteti a a MÚOSZ a dicsőséglistán, két embernek tűnik benne.) Kecskés Tollas az, akire azt szokás mondani "ellentmondásos figura". Pályáját csendőrként kezdte és sok adat utal arra, hogy részt vett zsidók deportálásában is. A háború után 10 évet kapott, amelynek nagyrészét leülte. Ötvenhat után Nyugatra ment és a Nemzetőr című lapot szerkesztette. A rovására írt bűnöket mindig is tagadta. A MÚOSZ kitüntettjei közé jeles, feddhetetlen pályatársak választottak. Ám Kertészék - és a hozzájuk csatlakozók szerint, én is ide tartoztam -, lehet hogy mégsem kellene példaként állítani a szakma elé azt, aki enyhén szólva is kétes múltú. Az ellenvélemények szerint, egyrészt, nem is biztos, hogy annyira kétes ez a múlt, a másrészt, annyi egykor csúnya dolgokat tett honfitársunk lett később valódi nemzeti hős.
Kertész nem az, aki hagyja magát. Kitartóan levelezett, érvelt, kérdezett. Ennek a dokumentumaiból állt most össze ez a kötet, amely felettébb sokat elmond a közelmúlt magyar történelméről, meg arról, hogyan is tudunk szembenézni vele.
(Kertész Péter. Kínos ügy, Wesley kiadó)
Kertész nem az, aki hagyja magát. Kitartóan levelezett, érvelt, kérdezett. Ennek a dokumentumaiból állt most össze ez a kötet, amely felettébb sokat elmond a közelmúlt magyar történelméről, meg arról, hogyan is tudunk szembenézni vele.
(Kertész Péter. Kínos ügy, Wesley kiadó)
Brezsnyev halálára kaptam egy pofont anyámtól
Brezsnyev - Leonyid Iljics, aki éveken át vezette a szovjet népet a kommunizmus felé, de soha em értek oda. Különös ismertetőjele bajusznyi szemöldöke és végtelen számú kitüntetése volt.
Brezsnyev elvtárs halála komoly gyászt jelentett nekem. Na, nem azért, mintha különösebben szívemhez közelállónak éreztem volna az agg pártvezért, hanem inkább azért, mert jó anyámtól miatta kaptam egy tisztes pofont. Amikor ugyanis a tévé és a rádió végre bejelentette, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió többszörös hőse, a Lenin rend kitüntetettje és a többi és a többi elhalálozott éppen orosz dolgozatot kellett volna írnunk a rendhagyó, mozgást jelentő igék ragozásából. Namost ennél kínosabb dolog kevés akad az ember életében. Hetek óta a legkülönfélébb fondorlatokkal akadályoztuk meg a felmérőt, de ezen a napon már úgy nézett ki, hogy nincs remény. (Madách Gimnázium, 4. c) És akkor éppen jókor meghalt Brezsnyev. A mozgást jelentő, rendhagyó igék ragozása iránt kevés érzékkel rendelkező osztálytársam, végső elkeseredésében azt találta kérni az osztályfőnökünktől, hogy hadd menjünk mi is el a szovjet nagykövetségre, leróni gyászunkat. A kérés olyan mértékben volt szemtelen, hogy nem lehetett rá nemet mondani. (Az ötletünkön kapva a fizika dolgozat előtt álló 2. d-sek is megpróbáltak azzal lefalcolni, hogy ők is jönnének kondoleálni velünk, de addigra a tantestület észbekapott s inkább azt ajánlotta a fiataloknak, hogy ha már tényleg olyan nagyon szomorúak, vigasztalódjanak Newton második törvényének magyarázatával.)
Mi mindenesetre felkerekedtünk, róttuk a gyászt, ahogy azt kell, de még mindig nagyon sok volt hátra a napból. Ekkor én azt ajánlottam, hogy ugorjon fel hozzánk az egész osztály, azt a pár órát kihúzni a tanítás végéig. Ugyanis, meglehetősen közel laktunk a követséghez. Így hát ez elég logikus. A vendégeket viszont valamivel meg kell kínálni. Csak egy kosár almát találtam otthon, ekkora tételben. Hát azt faltuk be. Az egyszerűség kedvéért azt ajánlottam, a csutkát mindenki dobja csak a földre, majd én összeszedem. Csakhogy a társasággal én is visszamentem a suliba, délután mindig akadtak jó balhék, elfelejtettem az egészet. A család persze, hogy előttem ért haza a derékig almacsutkás lakásba. S amikor anyám szeretett volna magyarázatot kapni arra, miért áll nyakig almacsutkában a lakás, azt feleltem, hát mert meghalt Brezsnyev. Na és ekkor kaptam azt a pofont.
Pedig becs szó, meg tudtam volna magyarázni.
Tünde néni itt még nem Brezsnyev távoztának örül |
Brezsnyev elvtárs halála komoly gyászt jelentett nekem. Na, nem azért, mintha különösebben szívemhez közelállónak éreztem volna az agg pártvezért, hanem inkább azért, mert jó anyámtól miatta kaptam egy tisztes pofont. Amikor ugyanis a tévé és a rádió végre bejelentette, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió többszörös hőse, a Lenin rend kitüntetettje és a többi és a többi elhalálozott éppen orosz dolgozatot kellett volna írnunk a rendhagyó, mozgást jelentő igék ragozásából. Namost ennél kínosabb dolog kevés akad az ember életében. Hetek óta a legkülönfélébb fondorlatokkal akadályoztuk meg a felmérőt, de ezen a napon már úgy nézett ki, hogy nincs remény. (Madách Gimnázium, 4. c) És akkor éppen jókor meghalt Brezsnyev. A mozgást jelentő, rendhagyó igék ragozása iránt kevés érzékkel rendelkező osztálytársam, végső elkeseredésében azt találta kérni az osztályfőnökünktől, hogy hadd menjünk mi is el a szovjet nagykövetségre, leróni gyászunkat. A kérés olyan mértékben volt szemtelen, hogy nem lehetett rá nemet mondani. (Az ötletünkön kapva a fizika dolgozat előtt álló 2. d-sek is megpróbáltak azzal lefalcolni, hogy ők is jönnének kondoleálni velünk, de addigra a tantestület észbekapott s inkább azt ajánlotta a fiataloknak, hogy ha már tényleg olyan nagyon szomorúak, vigasztalódjanak Newton második törvényének magyarázatával.)
Mi mindenesetre felkerekedtünk, róttuk a gyászt, ahogy azt kell, de még mindig nagyon sok volt hátra a napból. Ekkor én azt ajánlottam, hogy ugorjon fel hozzánk az egész osztály, azt a pár órát kihúzni a tanítás végéig. Ugyanis, meglehetősen közel laktunk a követséghez. Így hát ez elég logikus. A vendégeket viszont valamivel meg kell kínálni. Csak egy kosár almát találtam otthon, ekkora tételben. Hát azt faltuk be. Az egyszerűség kedvéért azt ajánlottam, a csutkát mindenki dobja csak a földre, majd én összeszedem. Csakhogy a társasággal én is visszamentem a suliba, délután mindig akadtak jó balhék, elfelejtettem az egészet. A család persze, hogy előttem ért haza a derékig almacsutkás lakásba. S amikor anyám szeretett volna magyarázatot kapni arra, miért áll nyakig almacsutkában a lakás, azt feleltem, hát mert meghalt Brezsnyev. Na és ekkor kaptam azt a pofont.
Pedig becs szó, meg tudtam volna magyarázni.
Sajnos, az öltöny már nincs meg |
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)