Mexikói kalandok

Míg ti a karanténban csücsörögtök, én bizony fogtam magam és elugrottam Mexikóba. Ott sokkal jobb az idő és mosolygósabbak az emberek. nem lopnak el minden nap egy kicsit az éltedből. Üdvözletemet küldöm, hát téren és időn át, és javaslom, aki teheti, gyorsan jöjjön ide.

 

Tizenheten egy szobában, víz nélkül, karantén idején - a vidék nyomora Bódis Krisztával

Bódis Kriszta rendező, író évek óta küzd azért, hogy az észak-magyarországi rettentően szegény vidéken élők emberibb élethez jussanak. A viszonyokról (rémesek) és a lehetőségekről (kevés és nehéz) beszélgettünk a Klubrádióban. 

Méray Tibor emlékére - Üzenet a palackból 2004-2014-2020

 Éppen tíz éve,  (illetve most már 16) 2004 kora tavaszán beszélgettünk Méray Tiborral az ATV Arc-élek című műsorában. Hetekkel voltunk csak Magyarország hivatalos EU csatlakozásától, ez okot adott optimizmusra, de már az is látszott, nem olyan egyszerű ez a demokrácia, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején gondoltuk. Most az újabb születésnapra készülve előkotortam ezt az interjút, s újra végignézve, arra jutottam, olyan ez, mint egy palackba zárt üzenet, amelyet ugyan 2004-ben bocsátottak útjára, de tíz évvel később, amikor megtaláljuk talán még izgalmasabb.

- Ágoston Vilmos barátom írta a születésnapjára az Élet és Irodalomban, hogy van, akit a kíváncsiság van, akit a jóindulat éltet soká. Önt a jóindulat. Pedig egy újságírónak nem jobb rosszindulatúnak lenni?

-          Én kíváncsi vagyok és igyekszem jóindulatú is lenni. A szakmánkról pedig nincs ennyire lesújtó véleményem. Jobb rosszindulatúnk lenni? Miért lenne így?

-          Mert az embereket jobban érdekli, ha valami nem sikerül, karambolozik, leesik, összetörik, kigyullad, hazudott.

-          Ez más kérdés. A sajtót valóban mindig az érdekelte, ami kilóg a sorból. Ha ezer vonat pontosan érkezik, arról nem akarunk olvasni. Ha egy vonat kisiklik, az az első oldalra kerül. Ugyanúgy van ez a politikával is. Ha egy politikussal minden rendben, akkor nem kapirgálnak körülötte. De ha valami nincs rendben, akkor azt miért ne írnák meg? A probléma Magyarországon inkább az, hogy fel-feldobnak valamit a sajtóban, aztán az egész nagyon hamar elfelejtődik

-          Mert jön a következő botrány.

-          Igen. Az egyik söpri el a másikat. De azzal, hogy a sajtó komoly ügyeket hagy feledésbe merülni, saját magát is lejáratja. Példának okáért, Nixont a sajtó buktatta meg. Az a két újságíró, aki felplankolta ezt a történetet, addig nem engedte el, amíg Nixon bele nem bukott. De ehhez az kellett, hogy két cikk után ne hagyják abba az üggyel való foglalkozást. Vagy következetes a sajtó, vagy szalad újabb és újabb ügyek után és ezzel komolytalanná válik.

-          Szalad. És azzal is vádolják, hogy a politikai elfogultságai nagyon befolyásolják, mit leplez le és mit menteget.

-          Politikai rokonszenv mindig is létezett. Ha a saját szemünkben a gerendát sem vesszük észre, miközben a másikéban a szálkát is megleljük, akkor baj van. De azt, hogy politikai beállítottságuknak megfelelően adagolják a lapok a híreket, ezen aligha lehet változtatni.

-          A francia vagy az amerikai sajtónak már van gyakorlata ebben. Itt meg, maximum 14-15 év van mögöttünk.

-          Ami a 14-15 illeti, abba kellene hagyni, hogy azzal mentegetődzünk mindig, fiatal demokrácia vagyunk. Már csak azért is mert a sajtóban, mert a húszas évek előtt szabad volt  a sajtó. Sőt, a Horthy korszakban – amit a legkevésbé sem szeretnék idealizálni – is viszonylag szabadon működhetett egy darabig. Persze állítottak bíróság elé olyan embereket, mint Fejtő Ferenc – de korlátozott szabadság létezett, amelyekkel bizonyos újságok jól tudtak élni. A másik, ami a napokban jutott eszembe ezzel a 15évvel kapcsolatban, hogy mennyi ideig is tartott a Horthy korszak? Huszonöt évig. Tíz év múlva, 2014-ben a mi demokráciánk annyi idős lesz, mint  a Horthy korszak. Amely ma már egy zárt egésznek tűnik, s amelyben annyi minden történt. Meddig fogunk még a fiatalságunkra hivatkozni? Már nem magamról beszélek, mert én már semeddig, de egyáltalán az ország, a politika, a sajtó, - elég volt ebből, hogy fiatalok vagyunk s tapasztalatlanok vagyunk. Legalábbis már serdül a bajusza ennek az új korszaknak.

-          És ezzel a serdülő bajusszal leszünk mindjárt az Európai Unió teljes jogú tagjai.

-          Az EU sajtójában is megfigyelhető egy olyan hangulat, hogy mi vagyunk a régiek és jönnek az újak. És ebben akad egy kis türelmes lenézés. Ezt nem tudják, azt nem tudják – jó, sok az igazság benne. Fiatal Európa – öreg Európa? Németország, Franciaország dinamikus, fiatal országok, hiába van sok évszázados múltjuk. És a „fiatal országok”, mint Magyarország, Csehország vagy Lengyelország –- mégiscsak ezeréves a történetük. A belépéskor ez a kettősség persze ettől még létezni fog, de nem nagyon sokáig.

-          Anyagi értelemben azért még sokáig megmarad. A Váci utca jó darabig nem lesz olyan, mint a Kartner Srasse

-          Illúzió lenne hinni benne, hogy pillanatok alatt megváltoznak a dolgok. Nem is tudom, ki mondja ezt?

-          Sokan győzködtek erről, politikusok is.

-          Biztosan. De hogy magukban is ezt gondolták volna… Az elmúlt 15 évben egyszer jöttem haza autóval és amikor visszafelé átléptük az osztrák határt és gurultunk 20-30 kilométert, azt mondtam a feleségemnek. Negyven év. Negyven évig fog tartani, hogy arra a szintre jussunk, ahol akkor Ausztria volt. És  eltelt 15, de még legalább 10 év kell, hogy az akkori osztrák szintet elérjük. Ez a történelem hibája. A Kádár rendszer szörnyű állapotban hagyta ezt az országot, és ezt nem csak a politikára értem, Mert ott volt egy erjedés egy lazulás már jóideje. Ahogy ezt illet mindig elmondani, különösen a szomszéd országokhoz képest. Csakhogy a gazdaságon nehéz változtatni, a hatalmas ittmaradt adósságon például. És az, hogy az emberek jobban éltek, mint a szomszédos országokban, abban ez az adósság nagy szerepet játszott. Mert nem az országot modernizálták a hitelekből, hanem a gazdasági csődöt próbálták leplezni. A pénzt az emberek életszínvonalának a megtartására fordították. Nehogy valami felkelés törjön ki, mert ’56 óta a zsigereikben volt a félelem a felkeléstől. Ahogy az ország állapotát elnézi az ember, a városokét, a házakét, akkor az a benyomása, hogy még azt is hagyták elromlani, amire pedig futotta volna.

-          Jó mindenért a politikusokat felelőssé tenni. De azért, ha átmegyünk Ausztriába, akkor látjuk, hogy az emberek tavasszal kifestik a házukat, rendbe rakják a kiskertjüket, összeszedik a szemetet az utcában. Itt meg jöjjön a köztisztasági vállalat, nem a mi dolgunk.

-          Ez belerögződött a tudatba. Mert nem magántulajdon volt az a ház, ahol éltünk, hanem valami ingatlankezelő vállalaté. Hányszor látom, ha kiég egy villanykörte a folyosón abban a házban, amelyikben 15 lakás van. És senki sem cseréli ki az égőt. Pedig már övék a lakás, a ház. De majd jön a közös képviselő és ő megoldja, mi inkább két napig botladozunk a sötétben. Negyven évig nem volt az övék a ház. Ma igen, de a gondolkodás még megmaradt. Talán egy új generáció kell, míg ez megváltozik. Igen, ez a 15 év ennyiben akkor mégsem sok. De a politikában, a sajtószabadságban, vagy a művészet ügyeiben gyorsabban lehet haladni.

-          Nagyon jó, ha mindenki azt ír, szaval, énekel, szónokol vagy fest, amit csak akar. Éljen. De az emberek mégiscsak jobban szeretnének élni. És 15 év után hányan vannak, akik anyagi értelemben is sokkal kiszolgáltatottabbak lettek.

-          Ez így van. De ezt előre lehetett látni. Nagy Erzsébet és a Nagy család felkérésre én beszélhettem Nagy Imre sírjánál az újratemetéskor.  Az akkori beszédemből idéznék egy mondatot „Nagy Imre és ötvenhat mártírjai nem azért haltak meg, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek legyenek” 

(Az interjú a Méray Tibor 90 születésnapjára megjelent  kötetben szerepelt.)

Janikovszky Éva gyerekkori naplójáról Janikovszky Jánossal

Egy nagyon izgalmas könyv, Janikovszky Éva gyerekkori naplója. Illetve gyerekkortól a felnőtte válásig. Éva fiával, Jánossal beszélgetünk az alanti videón.

Albánia, mert már nagyon régen jártam arra, aztán jó lenne megint

Ő híres színésznő. Énekelni is szokott

 

Emléktábla a zsidókat mentő katolikus papnak

Hévey Gyula emléktábla avatásáról készült beszámoló. Fontos, hogy táblát kapott, még ha nem is "mentett meg" 3500 zsidó embert a Vészkorszak idején - de, hogy megpróbálta és hogy rajta nem múlt az biztos. Fontos, hogy mai utódai tisztelettel emlékeznek rá.

Hévey Gyula terézvárosi plébános emléktábla avatása

Tisztelt egybegyültek!

Hévey Gyula plébánosra és bátor segítőire emlékezünk most. Akik például szolgálhatnak arra, hogy amikor a diktatúra mindent maga alá hajt, akkor is van választás. Az ember szabad akarata megmarad és ki lehet állni a zsarnoksággal szemben, még akkor is, ha ehhez komoly bátorság szükséges.

Hévey történetére akkor bukkantunk, amikor a washingtoni US Holocaust Memorial Museum megbízásából kezdtük el – Vági Zoltán és Noemi Szekely–Popescu kollégámat kell említeni - Horváth Zoltán plébános úrék támogatásával kutatni ezt a történetet.

Gergely Anikó

Erdő Péter bíboros, prímás

Szécsi József dr.

Horváth Zoltán a mai plébános

Sebes József, Wallenberg Egyesület elnöke

Fekete László főkántor

Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi

Heisler András, a MAZSIHISZ elnöke

Hévey hősiességének ismertetéséhez egy kortársát idézném. Lévai Jenő a Vészkorszak egyik első magyarországi kutatója ezt írta naplójában:

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt ez a „hitbuzgóság” a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak(…)A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni.

Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után a templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált.

Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.

Ahogy Karsai László professzor kutatásából tudjuk, aki megtalálta Hévey egyik vallástanárának a beszámolóját, az akció valóban nem volt veszélytelen, hiszen Tóth Alajos katolikus papot a nyilasok elfogták, letartóztatták és megkínozták, amiért zsidóknak próbált segíteni.

S onnan is nyilvánvaló, hogy azok a papok, akik vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, propagandakiadványokba milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.

Ráadásul azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem „megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik. Mégis kockáztattak, mert hitük és emberségük kötelezte erre őket.

A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét, sokszor a zsidóságát is próbálta – de az biztos, Hévey és kollégái tettét sokáig nem feledték, bízhattak benne, hogy mindig akadnak Héveyhez hasonlóan segíteni készek.

Héveyt ez sem mentette meg, s bár pontosan sorsát nem ismerjük még, annyit tudunk, a következő totalitáriánus diktatúra őt is elsodorta.

Végül, ha az emléktáblára nem is fért fel, de most hangozzon el azok neve – ahogy Vági Zoltán kutatásából tudjuk – akik részt vettek ebben a bátran envezzük annak, ami, hősies akcióban: Keresztes Frigyes, Kiss Mihály, Dr. Illés Imre, Schweitzer J?, Dr. Károlyi Károly, Gerőfy Béla, Páter Révay Tibor, Páter Dittrich, Dr. Gusztáv Béla, Köhler Ferenc, Bordás Sándor, Páter Szay Géza, Rózsavölgyi László káplán, Tóth Alajos. Szabó Andor, Kostek Jenő és természetesen Hévey Gyula.

 

Lázár Ervin mesél - filmecske a Négyszögletű kerek erdőből

Lázár Ervin mesél a Négyszögletű Kerek Erdőből. Valamikor régen, az akkori ATV-ben. a szerkesztő Székely Ferenc.

Ledarálni úgyem leht, ami ledarálhatatlan

 

Focilabda kapedliből

Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.

Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók. Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig. Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban.

A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia ideje.

A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés, Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság története itt.

Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a legutóbbi ukrán-orosz háborúig.

A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik – mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.

Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha szükség lesz rá.

És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.

-          Git sabesz – köszönök neki.

-          Git sabesz – felel és várakozóan néz.

Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább? Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:

-          Jó szombatot hát, beenged?

Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja, hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori használóikra, az itteni zsidókra.

A tető készen van, a vízelvezetést megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés, honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.

Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították a további pusztítást.

A zsidó motívumokat részben régi képek alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.

Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy visszajönnek.

Megyünk fel a lépcsőn, egy kis szobában ketten imádkoznak – orosz anyanyelvű zsidók, akik itt kötöttek ki. Az egykor itt élőket megölték, a visszajött maradék a háború után vándoroltak ki, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években. Az utolsó zsidók, ahogy a magyarok,  most mennek el – de az élet nem áll meg. S ha a minjen még nincs is meg, lehet, hogy egyszer feltámad még az élet a nagyszőllősi zsinagógában.

(Pesti Sólet, 2020 augusztus)