2018. december 23., vasárnap
A romániai forradalomról, egy egykori szereplővel
A romániai forradalom idején találkoztunk először Nótáros Lajossal, aki az "események" hevületében született új lapot szerkesztett. Hogyan lett a diktatúra sajtójából pillanatok alatt igazi újság? Erről beszélgettünk 27 évvel később a Klubrádióban. Íme
Címkék:
Klubrádió,
Románia,
történelem
Hely:
Arad, Románia
2018. december 22., szombat
Colorfull - Fésüs Virág a Kahan Art Space-ben
Kahan Art Space, ezúttal Fésüs Virág fotókiállítása. Még januárban is.
(Képeink a vernizsázson készültek)
(Képeink a vernizsázson készültek)
A művész maga |
Tibor barátunk Sárga szerepét játssza nagy átéléssel |
Címkék:
kahanartspace,
művészet
2018. december 5., szerda
A Szabad Föld egy régi kalandja
Ugyanabba a folyóba ám sokszor bele lehet lépni. A Szabad Föld története sem most kezdődött.
1990-ben már ment a kótyavetye.
1990-ben már ment a kótyavetye.
2018. december 2., vasárnap
Az itáliai zsidóság emlékeinek magyar megőrzője
A festői Toscana egyik legszebb városa Siena, turisták
tízezrei rohamozzák nap, mint nap. Nem messze az egyik fő attrakciónak számító Piazza del Campotól található a zsinagóga, a
Sinagoga di Siena. Ami egyrészt azért is érdekes, mert az itteni Toszkána egyik
legrégibb zsidó közössége, az első írásos emlék a XIII. század első feléből
származik (kicsit a magyarországi tatárjárás előttről), másrészt mert a zsinagógának,
illetve az ott őrzött tárgyaknak pici magyar vonatkozása van. Sőt, nemcsak
magyar, de kifejezetten Dohány utcai.
A zsinagógába csak vezetéssel lehet bejutni, turistaszezonban
minden órában kétszer, negyedkor és háromnegyedkor indul a túra. Érdemes
kivárni. A mi kalauzunk, a lelkes, önkéntes Anna, arra a hírre, hogy
Magyarországról jöttünk, rögtön elmondja, hogy az itáliai zsidók múltjáról
nagyon sokat egy magyarországi kutató jóvoltából tudnak, és a sienai zsinagóga
és környéke régebbi képét is csak az ő harmincas években készített fotói
alapján tudják felidézni. Sőt, van olyan sienai kegytárgyról készült fotója,
amely már rég nincs meg, így a múzeumlátogatóknak csak az egykori fotókat
tudják megmutatni.
A fotók eredetije pedig Pesten, a Zsidó Múzeumban
találhatóak – teszi hozzá. Készítője Munkácsi Ernő.
A pesti Munkácsi Ernő élete önmagában is felettébb izgalmas.
Jogász, ügyvéd, aki a pesti izraelita hitközség jogi vezetőjeként dolgozott
sokáig. Ilyen minőségében vett részt a múzeum újjászervezésében, amelynek egy
időben az ügyvezető igazgatója is volt (Később a zsidó tanács tagja lett, a
háború után perbe fogták, s ugyan később felmentették, de az eljárás nagyon megviselte
az egészségét, s hamarosan, igen fiatalon, 54 éves korában, meg is halt. Munkácsi
volt az egyik első – Lévai Jenő mellett -, aki a shoa után publikálta az
úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amely a magyar zsidók közelgő végzetére
figyelmeztetett. A holocaust dokumentumait összegyűjtő műve máig alapvető
forrása a kutatásoknak, a címe: Hogyan történt: - Adatok és okmányok a magyar
zsidóság tragédiájához.)
Munkácsi azonban nemcsak jogász és hitközségi vezető volt,
hanem nagyon komoly művészeti kutatómunkát is végzett – nyilván ez is
inspirálta arra, hogy részt vegyen a pesti múzeum szervezésében, vezetésében.
Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit megörökítette
fotóin, s ebből a gyűjteményéből a harmincas évek második felében kiállítása is
nyílt, „Az olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. (A képek most az
interneten, a Magyar Zsidó Levéltár gyűjteményében egy kattintássalmegtekinthetőek
Munkácsi fotój Elijahu székéről |
Kötete, amelyben a miniatűrművészet Itália könyvtáraiban,
héber kódexek címen jelent meg, komoly visszhangot vert, máig idézett munka.
Egy korabeli kritikusa a német nyelven megjelent a nápolyi
zsidók történetét bemutató kötetét a
Libanon című folyóiratban így méltatta: „Munkácsi
könyvének tárgya ezúttal is régi, kedves területe, azt mondhatnónk, központi
területe: az olasz zsidóság, amely köré eddigi munkái közül a Római napló, a
Livornói régiségek és Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban című könyve épül
fel. (…)Munkácsi könyve elhozta hozzánk a régi olasz zsidóság kúltúremlékeit,
nemcsak szavakban, hanem számos, szebbnél-szebb képben. Azonban a régi
sírkövek, elhagyott gettók, keresztény templomokká alakított ősrégi zsinagógák,
melyekhez széleskörű tudományos felkészültséggel és a tárgy iránt való őszinte,
rajongó szeretettel sikerült eljutnia olaszországi tanulmányútjai folyamán,
maguk is egy nagy épület kövei. Ezekből építette fel azt a harmonikus egészet,
mely munkája során a leélesebb vonalakban kristályosodik ki előttünk: a régi
olasz zsidó kultúra szintetikus képét.” (Katzburg Ilona, Libanbon 1940. 2. szám)
Munkácsi fotója |
És a tér ma |
Munkácsi nemcsak gyűjtötte a fotókat, könyveket,
tanulmányokat írt, kiállítást szervezett az anyagból, de előadásokon is
népszerűsítette a számára oly fontos itáliai zsidó élet történetét. Az Újság
1934 március 29-i száma például arról tudósít, hogy az OMIKE, az Országos Magyar izraelita Kultúrélet
kulturális otthonában tartott előadást, amelyet vetített képekkel illusztrált,
s melyben ismertette az olasz zsidó templomi művészetet.
Egy a Pesti Hírlapban megjelent beszámolóból pedig az derül
ki, hogy különben is kapcsolatot tartott az olasz zsidó kulturális élet
képviselőivel, akik az olaszországi zsidó műemlékekről ajánlottak fel a pesti
múzeumnak egy jelentős fényképkollekciót éppen az ő bátorítására.
Annyi a sienai zsinagógában mindenesetre kiderül a
látogatónak, hogy Munkácsi fotói, gyűjteményei nagy becsben állnak és alapvető
forrásnak számítanak. Annál is inkább, mert itt gyakorlatilag nem maradt meg
semmilyen emlék erről a korról. (Miközben a levéltárban a kora középkortól
kezdve ámtalan dokumentumot őriznek a zsidósággal kapcsolatban.) A Munkácsi
képen szereplő „Elijahú széke a sienai zsinagógában” ma is látható, de mint
megtudtuk, a „reneszánszkori előimádkozói emelvény” – csak ezen a pesti Zsidó
Múzeumban őrzött fotón maradt meg.
A múzeum igazgatója, Toronyi Zsuzsanna, meg is említi egy
Munkácsi itáliai fotóiról szóló írásában, hogy „Történelmi emlékeket néha nem ott kell keresni, ahol logikusan lenniük
kellene, hanem meglepő helyeken bukkanhatunk kincsekre.” Hozzátéve, hogy
Munkácsi „Kutatásai során amatőr fotósként
végigfényképezte az itáliai zsidó emlékeket Anconában, Ferrarában, Firenzében,
Livornóban, Padovában, Rómában, Rovigoban, Sienában és Velencében.”
Az mindenesetre biztos, hogy a sienai zsinagógában, a sienai
zsidók történetét bemutató kis kiállításon igazán nagy becsben tartják a Dohány
utcai múzeum egykori vezetőjét, Munkácsi Ernőt.
(Megjelent a Pesti Sólet 2018. augusztusi számában.)
Címkék:
Lévai Jenő,
Olaszország,
történelem,
zsidó történelem
2018. november 27., kedd
Herzl biciklin
Néhány hete egy csuda kis szobor jelent meg alig
macskairamodásnyira a Dohány zsinagógától. Egy a zsinagógával szemben lévő
lámpaoszlopon egy kerékpárja mellett álldogáló Herzl Tivadar tűnt fel.
Aprócska szobor, talán nem is venni észre rögtön, leginkább
az a feltűnő benne, hogy szinte mindig körbeállják mosolygó emberek.
De mi ez a szobor és hogy kerül ide és miért a kerékpár?
Ezeket a pici szobrokat valószínűleg sokan ismerik.
Budapesten is jó néhány helyen láthatók már a „gerillaszobrász” Kolodko Mihály
remek alkotásai. ( https://szubkult.blog.hu/2017/07/28/ezekkel_a_mini_szobrokkal_talalkozhat_budapest_utcain
) Ráadásul éppen november végén zárult a Kahan Art Spaceban – a szomszédos Nagy
Diófa utcában – Kolodkó tárlata ezekből a mini szobrokból. S ezen a kiállításon
is igen sokan nézték meg ezeket.
Kolodkó Mihály kárpátaljai születésű, Lembergben (Lviv)
végezte tanulmányait. S aki járt például már Ungváron láthatta, ott is hány
ilyen alig arasznyi szobra van, s azt is tapasztalhatta, Budapesten vagy
Ungváron, hogy mennyire népszerűek, szerethetőek ezek. (Az ungváriakból pár: https://fotolexikon.blogspot.com/2018/11/mini-szobrok-gerillaszobrasztol.html
) A nagy lovasszobrok kora úgy tűnik lejárt – és ezek az emberléptékű művek
azok, amelyeket egyre inkább érzünk mai világunkhoz valónak.
Az, hogy miért Herzl és éppen itt, talán magyarázni sem
kell. (Az ötletadó, az éceszgéber a hírek szerint Fényi Tibor, s aki a Kahan
Art Space egyik kurátoraként szervezője is volt Kolodkó ottani
bemutatkozásának.)
Hol legyen Herzl szobor, ha nem szülőházánál, a róla elnevezett tér sarkán, a Dohány zsinagóga mellett.
S miért biciklin?
Magyarázatnak talán az is jó lehet, hogy itt fut a szobor mögött
Budapest egyik legforgalmasabb bicikliútja. Valószínűleg naponta sok százan
elkerekeznek itt. De ez talán csak tovább erősíti azt, hogy ez az alkotás itt
otthon van.
Az az igazság, hogy Herzl kevés megmaradt fotóinak egyikén
éppen így áll valahol Ausztriában egy biciklistúrán a kerékpárja mellett. A
szobor ezt a viszonylag kevéssé ismert képet idézi fel, kedvesen, kicsit talán
karikatúraszerűen, de mindenképpen együttérző barátságossággal.
S hogy Herzl a biciklizést komolyan gondolta, mi sem
bizonyítja jobban, mint hogy nevezetes regényében, az Ősújországban
(Altneuland), amelyben felvázolja, miképpen is képzeli el a modern Izraelt,
három helyen is említi a kerékpárt, mint a zsidó államban bevett közlekedési
eszközt.
Szóval, Herzl, bicikli, Pest, Dohány templom – igazán
összetartoznak
.
Érdekes lenne persze megkérdezni a szobrot nézegető,
simogató emberektől, tudják-e kit ábrázol? Valószínűleg a művészi koncepció
része, hogy a szobroknál nincs felirat, sem az általában, hogy kit, mit
ábráról, sem az, hogy ki készítette. Így aztán lehet találgatni, játszani vagy
éppen nekiállni, utánanézni a történetnek. És ne abból induljunk ki, hogy Herzl
Tivadarról mindenki tudja, hogy ki, pláne itt. Ami a Pesti Sólet olvasóinak
nyilvánvaló, az egyáltalán nem biztos, hogy tudott a pesti polgárok
többségének, vagy az erre járó turistahadak tagjainak.
Ráadásul a Herzl ábrázolások, köztéri szobrok – mert akad
belőle nem egy a világban – a hagyományos köztéri szobrászat szellemében
készültek általában, igyekezve megfelelni annak a merev elvárásnak, hogy miként
képzelünk el egy komoly politikust, valakit, aki megálmodott egy
„Ősújországot”, s komoly politikai szervezőmunkát is végzett a megteremtéséért
.
Pátosz, távolba révedő tekintet, gondok ráncolta homlok,
nagyság, erő és bölcsesség – efféléket próbálnak ezek az alkotások sugallani.
Valószínűleg a megrendelők kívánságának megfelelően mintegy azt érzékeltetve,
hogy azok, akikre bronzba öntve i megemlékezünk valahogy nagyobbak, bátrabbak,
erősebbek nálunk. Nem olyanok, mint mi vagyunk. Őket csak hódolat illeti, s nem
bírálat.
A közönség valószínűleg gyakran ezért ha csodálja is, de
kevéssé szereti ezeket a szobrokat, mert életidegenek, távolságtartóak – nem
igazak.
Miközben ez a szakállas-bajszos kerékpározó fickó valószínűleg sokkal közelebb áll a valódi Herzl Tivadarhoz.
Miért merem ezt állítani? Tessék csak elolvasni (újra) az
Ősújországot. Ha ma már helyenként didaktikusnak is érezzük, de ott van benne
az a kedélyes életszeretet, a mindennapok ismerete, és az a töretlen optimizmus,
hogy ha egyszer sikerül a zsidóknak létrehoznia Izraelt, akkor az a világ egyik
legjobb, legélhetőbb helye lesz.
Herzl olyan embereket ír le regényében, akikkel valószínűleg
ma is szívesen élnénk egy hazában.
Kolodkó pici szobra azért nagyon nagy, mert Herzl valódi
lényegét ezerszer jobban megragadja, mint a pátoszos megemlékezések, művek. A
pátosz a gyengék és a szimplán gondolkodók eszköze. A bátrak és az őszinték,
tudják, hogy egy efféle, kicsit tán ironikus szobor
sokkal-de sokkal többeket vesz rá, hogy utánanézzenek ki is ez az ember és mint
mondott, mit írt.
A sok simogatástól kifényesedő feje mutatja majd azt, hogy
nézői is így gondolják.
Címkék:
Budapest,
történelem,
zsidó történelem
2018. november 25., vasárnap
Závada Pál: Az utolsó üzlet
A szegedi Kisszínházban (amelyik persze elég nagy) játsszák Závada Pál új darabját Az utolsó üzlet-et Lukáts Andor rendezésében.
A premier képei ezek a szerzővel.
És igen nagy taps volt ám, s nem véletlenül.
A premier képei ezek a szerzővel.
És igen nagy taps volt ám, s nem véletlenül.
SZEREPLŐK
KOHNERNÉ
WEISS HELÉN – (45) Artúr felesége, örökös Szávai Viktória
HANS
BECHER – (35) SS-alezredes Vicei
Zsolt
(Az
életben őt Kurt Bechernek hívták)
Címkék:
művészet,
Szeged,
történelem,
zsidó történelem
2018. november 8., csütörtök
Mini szobrok a gerillaszobrásztól
Kolodkó Mihály, a "gerillaszobrász" izgalmas s alkotásai még november 17-ig a Kahan Art Space-ban láthatóak.
Meg persze itt-ott az utcákon. Hiszen a gerillaszobrász már csak ilyen, elhelyezi apró remekműveit a városban. S nemcsak Budapesten. Most az ungvári szobrokból adunk egy ízelítőt. Vigyázat, az utolsó, a lámpagyújtogató nem miniszobor, talán nem is gerilla, de hogy nagyon jó az is, az biztos
ő Houdini
Svejk
Címkék:
Kárpátalja,
művészet
2018. október 30., kedd
Egy tucat interjú kiadót keres - Holocaust történetek
„Befejezetlen
múlt” ezzel a prófétikus címmel jelent meg 1986-ban egy könyv, amely az akkori
viszonyok között meglehetősen nagy vihart kavart. A „befejezetlen múlt”-ra
utalt, hogy nem akadt állami kiadó – más akkor meg még nem nagyon volt –
amelyik vállalkozott volna arra, hogy megjelentesse, ámde az már azért az új
idők, ha nem is új szele, de fuvallata volt, hogy azt megengedték, hogy a
szerző magánkiadásban kihozhassa azt a hat interjút, amelyet itt összegyűjtött.
Egy 1994-es visszaemlékezése szerint 1984-ben a cenzúra még nem engedte
megjelentetni és 1986-ban is magánkiadásba száműzték. (Rögtön el is fogyott ötvenezer
példányban, ami egy efféle kötetnél igen-igen nagy szám.)
Olyan dologról
volt szó, amelyről még a Kádár korszakban sem nagyon illet a nyilvánosság előtt
beszélni. Mi történt a zsidókkal Magyarországon? Hogyan fordulhatott elő, hogy
abban az országban, ahol a zsidók jelentős része a leginkább asszimilálódott, a
háború legvégén, a német vereség árnyékában, amikor a szovjet hadsereg már a
közvetlen közelben van, a szövetségesek partraszálltak Normandiában,
összegyűjtenek, kifosztanak, elszállítanak sokszázezer embert, akik nagy részét
aztán nagyipari módszerekkel meggyilkolják.
A könyv hat
interjút tartalmaz – Szenes, mint később elmondta, eredetileg az úgynevezett
Auschwitz jegyzőkönyv sorsát kívánta követni. Vagyis azt, hogy az Auschwitzból
megszökött két fogoly, aki hírt hozott a halálgyárról, jegyzőkönyvét – vagyis a
hírt, milyen sors vár a marhavagonokba zsúfolt emberekre - miként ismerték,
ismerhették meg azok, aki talán tehettek volna valamit a tömeggyilkosság ellen.
Kibővült ez a keresztény egyházak felelősségével – amelyik a kész kötetnek
hangsúlyos része lett.
Olyanokkal
beszélt Szenes, akik közel álltak, vagy valamiképpen részesei voltak az
eseménynek. A nyolcvanas években már maguk sem fiatalok, mondhatni az utolsó
pillanatokban adták tovább, amit ők tudtak.
Az elbeszélt
történelem, az oral history a múlt feltárásának egy fontos eszköze. Nyilván az
elhangzottakat kritikával kell fogadni és összevetni más forrásokkal is, éppen
úgy ahogy az írott dokumentumokban szereplő dolgokat is.
Ráadásul a műfaj
itt interjú, egy gyakorló és igen alaposan felkészült újságíró beszélgetései,
nem történelemkönyv ez egyszerűen, hanem fontos eszmecsere, amelyből nemcsak
valamivel többet tudhatunk meg a múltról, de elgondolkozhatunk a politikusi,
emberi felelősségen – azon, hogy miként fajulhatnak el a dolgok egy magát
kulturáltnak és kereszténynek tartó országban – odáig, amit ma holocaustnak
nevezünk.
A könyvben nem a túlélők
beszélnek, hanem a keresztény egyházak korabeli vezetőinek munkatársai, a
jegyzőkönyv fordítója és a jegyzőkönyv “küldöncei”, és egyháztörténészek: Éliás
József református lelkész a zsidókon is segítő protestáns Jó Pásztor misszió
egyik vezetője, Küllői-Rhorer Lászlóné fordító, dr. Zakar András katolikus pap
Serédi Jusztinián prímás titkára, Török
Sándor író, aki a kikeresztelkedett zsidókat képviselte a zsidó tanácsban,
Hetényi Varga Károly egyháztörténész, aki igen sokat foglalkozott a keresztény
egyházak embermentő tevékenységével és felelősségével, és dr. Kis György
katolikus plébános, a keresztény-zsidó párbeszéd elszánt híve.
A maga korában
viszonylag kevés méltatás jelent meg a könyvről – alaposabb dolgozat 1986-ban
csak a a relative szabadabb Magyarország című hetilapban látott napvilágot, a
szerző Gárdos Miklós, maga is holocaust túlélő. Majsai Tamás írt róla a
Kritikában – ahol korábban pár részlet már megjelent a kötetbe rendezett
interjúkból, és Schmidt Mária írt egy összefoglalót a Magyar Nemzet
könyvismertető rovatába. A Népszabadságban F. R. monogrammal idéztek pár
részletet a kötetből.
Pedig Szenes
Sándor végülis a kor megbízható emberének számított, az 1940-es években
munkaszolgálatos, majd 1944 májusában megszökött, hamis papírokkal bujkált,
majd a szakszervezeti ifjúsági mozgalomban vett részt, volt Dachauban, aztán
Augsburg környékén egy táborban, a felszabadulás után kerül a sajtóba. Előbb
az MSZMP központi lapjának a Népszabadságnak a debreceni tudósítóka volt aztán a Népszabadság egyik szerkesztője, a Társadalomtudományi
Közlemények című folyóirat rovatvezetője volt, s e folyóirat az MSZMP KB
Társadalomtudományi Intézetének a kiadásában jelent meg. Ahogy abban a korban
mondták „megbízható káder”. Talán ez a „hátszél” tette lehetővé, hogy
egyáltalán a könyv megjelenjen.
De úgy tűnik,
ez is kevés volt ahhoz, hogy a többi, tucatnyi a nyolcvanas évek elején készült interjú is
megjelenhessen.
Szenes Sándor
ugyanis nem csak ezt a hatot készítette, amelyik a kötetben van. Sokakkal
másokkal is beszélt, köztük a magyarországi cionista ellenállás tagjaival,
túlélőkkel és őket segítőkkel, a korszakot kutató történészekkel,
embermentőkkel.
Alapos, hosszú
interjúkat hozott össze, nagy szakmai felkészültséggel, célirányosan,
ugyanakkor hagyva az interjúalanyokat beszélni, elmondani a saját verziójukat.
Kérdéseivel segítette felidézni nekik az akkor már jó negyven éves eseményeket.
Igazán alapos munkát végzett.
Ami – mai
tudásunk szerint – soha nem jutott el a nagyközönségig.
Az okokat nem
tudjuk.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.
Ajánlgattam
egy két kiadónak az anyagot, az az igazság, hogy eddig még senki sem kapott rá.
Hátha most itt kedvet kap hozzá valaki.
S azért is
gondoltam, hogy megosztom legalább a Pesti Sólet olvasóival ( e cikke redetileg ott jelent meg) ezt a történetet,
hogy maradjon valami nyoma ennek az anyagnak. Ne veszhessen el örökre. Talán
egy jobb korban valaki ráérez, milyen alapvető fontosságúak ezek a
visszaemlékezések és segít abban, hogy a nagyközönség elé kerüljenek ezek az
interjúk – nagyrészt olyan emberekkel, akiket már nincs
módunk újra megkérdezni arról, mi történt.
Címkék:
könyv,
sajtótörténet,
történelem,
zsidó történelem
2018. október 15., hétfő
Október 15- után
"Vitéz nagybányai Horthy Miklós október 16-kelt és Lakatos
miniszterelnök által ellenjegyzett kéziratában, amelyet a magyar országgyűlés
két házának elnökeihez intézett, kinyilvánította, hogy a nemzet belső egysége
és összefogása érdekében kormányzói tisztéről és a kormányzói hatalommal
kapcsolatos minden törvényes jogáról lemond és egyidejűleg Szálasi Ferencet megbízza a nemzeti összefogás kormányának a megalakításával."
Aztán ez lett belőle
Reismann Mariann fotója |
2018. augusztus 28., kedd
Fotók a tömeggyilkosságról
Több mint 20 ezer embert gyilkoltak meg 1941 augusztus végén Kamenyec-Podolszkijban, akiket a magyar hatóságok gyűjtöttek össze és deportáltak. Ez a pár kép Lévai Jenő elveszett hagyatékában volt és a Képes Figyelő című lapban jelent meg.
A szöveg szerint: "Az I. kép az 1941 augusztusában Magyarországról kiutasított "állampolgárság nélküli" zsidók egy csoportjának deportálását ábrázolja, amint teherautókon dobják őket Munkácsról a határra, ahol 18.000 magyarországi kiutasítottat mészároltak le. A II. kép a kiutasítások katonai parancsnokát adjutánsával ábrázolja, amit művében gyönyörködik. A III. kép a munkácsi deportáló különítmény fényképe. Mögöttük egy deportáló teherautó utasaival látható. A IV. kép a deportálások rémségei közepette került felvételre. A kép jobboldalán az azóta felakasztott Ferenczy László csendőralezredest láthatjuk a "helyzethez illő" kitűnő hangulatban. mellette felesége, karján kisfiával. Tőlük jobbra egy másik pár, ugyancsak ragyogó jókedvben. Vajjon kicsodák ők, s mi a szerepük a tragédiában?"
Címkék:
Kárpátalja,
sajtótörténet,
zsidó történelem
2018. augusztus 24., péntek
Berat, Dél-Albánia
Akkor gyorsan körülnéztünk Dél-Albániában is. Berat. Jövünk még ide szerintem, úgyhogy ez most csak afféle bemelegítés, kis kóstoló.
Annál is inkább, mert állítólag remek vendéglők vannak a környéken és azokat még fel kell térképezni alaposabban is. Különösen a gyenge kecskehúst ajánlják, aminek nehéz ellenállni.
Még pár fotó Albiáiából
Tirana, itt fogunk élni?
Arcok Tiranából
Tirana Quick Look
Annál is inkább, mert állítólag remek vendéglők vannak a környéken és azokat még fel kell térképezni alaposabban is. Különösen a gyenge kecskehúst ajánlják, aminek nehéz ellenállni.
Még pár fotó Albiáiából
Tirana, itt fogunk élni?
Arcok Tiranából
Tirana Quick Look
Hely:
Berat, Albania
2018. július 31., kedd
És a halottak újra énekelnek
Egy különleges nyomozás történeteként is nézhetjük azt a
felemelő előadást, amely Elek Judit filmrendező áldozatos munkája nyomán
kerülhet most a szemünk elé, s amely eredménye most egy egészen ritka szépségű
könyv formájában is a kezünkbe vehető. Eisikovits Miksa zenei gyűjtése ez a
harmincas évek zárt zsidó közösségéből, amelynek tagjait szinte kivétel nélkül
meggyilkolták nem sokkal az ősi dallamok lejegyzése után.
Elek Judit a sajtótájékoztatón |
Az Oscar díjas Saul fia című film végén felhangzó ősi, utánozhatatlan
zsidó dallam, vagy a Nobel díjas íróról Elie Wieselről szóló film végén
felcsendülő zene mind ugyanonnan származik.
A világtól elzárva élő szegény haszid zsidók énekelték a harmincas
évek végén még ezeket a dalokat. A holocaust idején szinte mindenkit
meggyilkoltak közülük.
E dalok csak úgy maradtak fent, hogy 1938-1939-ben egy
lelkes, akkor pályája elején álló, ifjú zenetudós, Eisikovits Miksa,
összegyűjtötte őket az erdélyi Máramarosszigeten. Mivel a gazdagabb zsidók nem
segítették, hogy egy fonográfot vehessen, s így rögzíthesse a dalokat, ezért
ceruzával iskolai kottafüzetekbe jegyezte fel az ősi, de akkor még rendszeresen
énekelt dallamokat, s szövegeket – számol be ő maga erről, egyetlen megmaradt,
már a háború után készült visszaemlékezésében.
Aztán a háború után, a kommunista Romániában élő Eiskovits,
ahelyett hogy a világ elé tárta volna ezeket a kincseket, elrejtette a
füzeteket amelyekbe jegyzetelt, majd minden érdeklődőnek azt mondta, hogy azok
elvesztek. Zsidósággal, vagy bármiféle vallásos dologgal akkoriban nem volt
tanácsos foglalkozni.
A dalok tehát ugyanúgy eltűntek, mint az őket éneklő
emberek.
Eisikovits, aki a romániai magyarság zenei életében fontos
szerepet játszott, azért nem feledkezett meg teljesen erről az anyagról. Annyit
például biztosan tudunk, hogy megmutatta a minap elhunyt költőnek, Kányádi
Sándornak, aki megpróbált segíteni, értelmezni Eisikovits jegyzeteit. A „Volt
egyszer egy kis zsidó, Erdélyi zsidó népköltészet” kötetében szereplő néhány
verset szinte biztos, hogy ez a gyűjtemény ihlette.
S azt is tudjuk, hogy készült egy zongora átirat, amely New
Yorkban megjelent – de közel sem okozott szenzációt. Hozzáértők szerint éppen
azért, mert az eredeti dalok sava-borsa veszett el akkor, amikor azt a
különleges ízt kihagyták, vagy nem tudták lekottázni, ami az eredeti előadást
értékessé tette – s amely valóban alig-alig reprodukálható egy halott anyagból.
Miközben, hozzáértő kezekben egy egészen csodálatos világ elevenedhetett
volna meg a lappangó kottákból.
Aztán a kilencvenes évek elején egy sikeres magyar
filmrendező, Elek Judit, amikor a szintén Máramarosszigetről származó Béke
Nobel díjas íróról, Elie Wieselről készített filmet, hallott az elveszett füzetekről.
Szerette volna eredeti zenével illusztrálni az alkotását.
Tudta, hogy az egyetlen esély arra, hogy valamit megtudjunk az ott élő haszid zsidók dalairól, az az, ha megtalálja ezeket a kottákat.
Krimibe illő, kalandos nyomozás után jutott a nyomukra –
erről részletesen ír a most megjelent könyvben -, s 1993 májusában Eisikovits
egyik rokonától, Erdélyben, három órára kölcsön kapta azokat. Három órára,
1993-ban. Hogy másolja le azokat akkor?
Egy ismerősét, Markó Bélát hívta fel, aki csak annyit tudott
mondani, épen előző nap kaptak Soros Györgytől egy másológépet, még ki sem
csomagolták, bekapcsolni sem tudják, de menjen oda, hátha neki sikerül
elindítani.
Sikerült, így készült el a másolat a 166 oldalról. S ez adja
a mostani könyv és film alapját. Ugyanis, az eredetieket vissza kellett adnia,
s azok azóta újra eltűntek.
De a másolatok megmaradtak.
Melis László |
Igenám. De Eisikovits feljegyzései finoman szólva sem voltak
egyértelműek. Többek között azért sem, mert sem héberül, sem jiddisül nem
tudott, ezért halás után, fonetikusan jegyezte fel a szöveget, ráadásul magyar
és román karaktereket is használt munkája során. Sokszor félrehallotta a
szöveget, vagy nem volt elég ideje a kotta és a szöveg egyidejű jegyzetelésére.
Ráadásul, az ottani előadásmódra jellemző, hajlításokat, a sokszor elcsúszó
hangot sem lehet kottában lejegyezni – viszont ezek nélkül érdektelen az egész.
Így aztán, mint rejtvényt kellett megfejteni az anyagot. A
sokszor nehezen érthető feljegyzéseket, kottákat Elek Judit és csapata
negyedszázados munkával tudta értelmezni.
Ráadásul, túlélő, olyan, aki még hallotta volna ezeket,
alig-alig akadt.
A munkában nagyon sokan segítettek, itt elsősorban említsük
meg a nemrégiben tragikus fiatalon elhunyt nagyszerű zenész Melis László
munkáját. De kellettek zenészek, rabbik, hangmérnökök és így sikerült feléleszteni
a kottából a dalt – amely az egyik legjelentősebb kelet-európai zsidó zenei
emlék.
Elek Judit most nemcsak egy gyönyörű kötetben tette közkinccsé a dalokat, amelyben értelmezi őket, s jelenteti meg Eisikovits egyetlen visszaemlékezését a gyűjtésről, de egy nagyszerű színpadi produkcióban fel is támasztották a dalokat, s a bemutatóról készült film DVD-je szintén elérhető, amelyen többek között Nógrádi Gergely énekel.
Elek Judit sokszor elmondta, elmondja, hogy a célja ennek a
zenei világnak a feltámasztása, megismertetése a világgal. Talán, ha
felcsendülnek ezek a sok más helyről is részben ismerős, mégis sajátos ízt
kapott dallamok, akkor azzal felelevenedik valami abból a régi elpusztult
világból is. S, hogy számítása ennyiben mindenképpen bejött, mutatja nemcsak
az, hogy a világ nagy zenei gyűjteményei ugyanúgy érdeklődnek a kötet, a kotta
és a film után, mint például a washingtoni Holocaust Memorial Museum is. De
például szeptember 4-én Budapesten a csodálatos hangú Fekete László főkántor ad
elő részleteket ezekből a régi zsidó dalokból, amelyek hála Eisikovits Miksának
és Elek Juditnak ránk maradtak.
(„És a halottak újra énekelnek”, Dánielfilm, 2018. Könyv, CD
és DVD)
2018. július 27., péntek
Zsidók Körösmezőn
A zsidó/magyar/egyetemes történelem egyik igen gyászos fejezete kötődik Kőrösmezőhöz. Itt gyűjtötték össze azokat az embereket a magyar hatóságok - még messze-messze . német megszállás előtt - akiket nem tartottak elég rendes magyarnak (már ez is óriási botrány), s ezért az egyszerűség kedvéért agyonlövöldözték őket, miután összeszedték, összegyűjtötték őket Kőrösmezőn, majd Kamenyeck-Podolszkijban, gyerekestűl családostúl meggyilkolták őket. Talán, ha ennyit tudunk.
Pedig valamikor itt virágzó zsidó élet lehetett, a nyomai még láthatóak.
Most pár kép a temetőről, de folytatás következik.
Pedig valamikor itt virágzó zsidó élet lehetett, a nyomai még láthatóak.
Most pár kép a temetőről, de folytatás következik.
pár kép még itt Körösmezőről
Címkék:
holocaust,
Kárpátalja,
történelem,
zsidó történelem
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)