Pies szülinap

Garas Dezső és Sándor Pál beszélget a jó színészről

Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok

Az alábbi beszélgetés Garas Dezső 70. születésnapján volt látható a magyar ATV-ben 2004. december 9-én. Garas Dezső és Sándor Pál, aki sok-sok sikeres filmet rendezett Garas szereplésével, voltak a beszélgetőtársaim.
Ezzel az interjúval idézzük fel a most elhunyt színész emlékét.

- December 9-e van. A születésnapja, Isten éltesse. Számon tartja az efféle eseményeket, fontosak önnek?
Garas Dezső: Lehetetlen dolgok ezek. Most van a hetvenedik. Soha nem hittem volna, hogy bekövetkezik az, az időszak, amikor azt mondom, hej, ha én még egyszer hatvan lehetnék.
- S majd amikor ugyanezt mondja, hej, ha még egyszer hetven, nyolcvan és a többi, lehetnék.
Garas Dezső: Nem, azt hiszem azt már nem. Ez a fordulópont. Nem tudom miért, de én nem tudok mit kezdeni ezzel a hetvennel sem. Amúgy, nem vagyok ünneplő típus, magamat különösen nem szeretem ünnepelni. Ráadásul, sajnos olyan alkat vagyok, hogy nekem félig üres a pohár és nem félig tele. Ez egy nagyon rossz tulajdonság. Sokat is kínlódom miatta. De, most már kezdek megbarátkozni vele. Ez van.
- Számít, hogy az ember 69 éves vagy 70? Nem ugyanaz?
Garas Dezső: Nem. Egy év alatt rengeteg minden történhet. Különösen ezen a tájékon. De, ezt csak a korunkbeliek tudják.
- Vannak sejtéseim azért nekem is. Gondol ilyenkor például arra, hogy valamit nagyon elmulasztott? Hogy a következő ötven évben mi lesz az, amit már nagyon nehéz lesz behoznia?
Garas Dezső: Egyébre sem gondolok. De most n
ehéz lenne ezt a listát fölsorolnom. Sok mindent elmulasztottam és ugye az idő a de”, meg a „ha” szócskákat nem ismeri. Tehát, most már késő. Mindenesetre olyanokat el tudok mondani, hogy a főiskola volt az életem legboldogabb négy éve.
- Ezt már akkor is tudta?
Garas Dezső: Nem tudtam. Csak utólag tudom.
- Csak a hatvanadik születésnapján derült ki?
Garas Dezső: Körülbelül. A főiskola volt az életem legboldogabb négy éve. Felhőtlen, őrület, ami ott folyt. Aztán azok a nagy bakik, nagy csapdák, amikbe beleléptem, és nem vettem észre, hogy a „de” meg a „ha” szócskákat nem ismei az idő. de jól éreztem így is magam. Volt egy tanárnőm, Gombaszegi Fridának hívták. Elég nagy név. Bejött az osztályba első évben, és első mondata az volt: na, fiaim, lányaim, aki nem akar világhírű lenni, az most álljon föl és menjen ki.
- Volt, aki fölállt és kiment?
Garas Dezső: Senki nem volt. De senkiből nem is lett világhírű. Ahhoz anyanyelvi szinten meg kellett volna tanulni egy nyelvet.
- Az angolt.

Garas Dezső: Igen. Mert, ugye az Észak-Amerikai Egyesült Államokban van a filmezés Mekkája és melyik arab az, aki Mekka kövét nem akarja megérinteni. De, hála Istennek itthoni viszonylatban elmondhatom, őrült szerencsém volt. Mert, ehhez a pályához rengeteg szerencse kell. Iszonyú mennyiség. Szerencsém volt, pont ott álltam, ahol a szerepet választották. Én soha nem kértem, sőt sok esetben tiltakoztam. És sikeres lehettem.
- Több ez, mint szerencse. Csak a jó kapusnak van szerencséje.
Garas Dezső: Jó, kell hozzá tehetség, de az nem elég.
- Nehéz az embernek szembenéznie azzal, hogy tehetséges? Nem könnyű rájönni, hogy hűha, ez tényleg főként rajtam múlik, hogy jól menjenek a dolgok, mert meg van bennem a képesség rá.
Garas Dezső: Ha vannak ilyen pillanatok, a

mikor kiderül, akkor nem nehéz. Nekem nem volt nehéz. Igen, sok esetben tehetséges voltam. Bár ezen a pályán a nagy sztorik azok a bukások. Volt benne részem bőven. De, ezek a pillanatok, amit ön kérdez, az igen, az jó volt. Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok. De, a szerencse akkor is fontos. Aziránt sokat fohászkodtam, hogy szerencsém legyen. Be is jött többször.
- Lottó?
Garas Dezső: Nem. Pedig azt nagyon szeretném. Ötven éve lottózom, még nem sikerült. De a pályán igen..
- Az zavarja, hogy vannak olyan figurák, akikről mindenkinek ön jut az eszébe?
Garas Dezső: Azért mondtam, hogy szerencsém van, mert kevés színésznek adatik meg, hogy emblematikus figurává váljon. Mint a Minarik. Az Ede bácsi. Igaz, volt egy időszak, amikor tele lett a hócipőm vele. Borzalmas volt. Minarikoztak, meg kell egy csapat, meg Ede bácsi, a hajam szála az égnek állt. De rá kellett jönnöm, hogy ez az én szerencsém és ez a dologban a nagyszerű, úgy álltak össze akkor a csillagok, amikor ezt csináltuk, hogy igazi emblematikus figura lett belőle. És abból a színészből is, aki épp ezt játszotta.
- Ilyen szempontból nem sajnálja, hogy ha színházban játszik, akármilyen jó alakítás, látják mondjuk ötszázan? És nem százezrek?

Garas Dezső: Kétségtelen, szeretném, ha százezren látnák rögtön abban a pillanatban, de a színház nem ilyen. Másért szeretem. Nem is tudnék választani a film vagy a színház között.
- Nem is kell.
Garas Dezső: A színház az inkább csapatmunka. A film sokkal inkább egy rendezőn múlik. Természetesen kellenek hozzá jó színészek is, hogy csengjen a kassza. Az sem mellékes.
- Hogy lenne mellékes. Ha nincs bevétel miből lesz következő produkció?
Garas Dezső: Én filmen is, színházban is nagy kedvvel játszom. Persze, azon is múlik, ki hol tette meg az első lépéseket. Én a filmgyárban kezdtem. Amikor bemegyek a filmgyárba forgatni, akkor olyan vagyok, mint a cirkuszi ló, aki megérzi a manézsszagot. Anélkül nem is megy. Bemegyek és gyerünk. Kedvelem mikor az ember felkurblizza magát, csinál egy marha nagy műbalhét kora reggel, hogy felébredjen, meg ilyeneket. A színház, az más természetű, ott másként csinálja az ember a balhét.
- Hogyan?
- Garas Dezső: Először is, ott nem lehet azt mondani, hogy kora reggel bejövök, mert tíz órakor kezdődik. Én babonás színész vagyok. Nem mindegy, hogy jobb, vagy bal kézzel fogom meg az első kávét a büfében. Ha véletlenül bal kézzel nyúlok hozzá, kiöntöm és kérek egy újat. Nagyon sok színész babonás. Ez hozzátartozik a legendájához. Azt hiszem Kosztolányi mondta, mit vár attól az embertől, aki esténként fölmegy a színpadra, papírkoronát tesz a fejére, azt üvöltözi, hogy ő a király. De, ez még semmi. El is hiszi
- El lehet azt hinni?
Garas Dezső: Persze. De nagyon vigyázni kell ezzel a beleéléssel, átéléssel. Mert ez rettenetes tévútra vezethet. Ezért lehet a sok görcs, akarnokság és butaság. Abban az időben, amikor első éves voltam, akkor volt ez divat, hogy átélés. Annyit lestünk el, hogy az, az átélés, amikor nagyokat lélegzünk a színfalak mögött s mikor már elszorult a agyunk és a vér föltódult, és szikrázott a szemünk, akkor megjött az ihlet. Bementünk és szörnyűek voltunk. Az egyik tanárunk, Pártos Géza csak annyit kérdezett erre: Fiúk, lányok mit csinálnak? Hát nekünk ez az átélés – feleltük. Igen? Érdekes. Na, üljenek le, és akkor elkezdett magyarázni.
- Nyilván azért van sokféle, munkakör egy színházban, hogy legyenek, akik segítenek abban, hogy mikor jó egy színész és mikor nem. Önnek milyen az ideális rendező?
Garas Dezső: Én rendező centrikus vagyok. S nekem ebben is szerencsém volt. Olyanokkal dolgozhattam, akik valóban az ideális rendező típusát személyesítették meg, még ha mindegyik más és más volt.
- Haladjunk az általánostól a konkrétabb felé. Általában mikor jó egy rendező?
Garas Dezső: Személyre szabottan kell instrukciót adnia. Nekem egészen másként, mint mondjuk Törőcsík Marinak. Ha egy rendező például nem veszi észre az esetemben azokat az előbb említett balhékról, hogy műbalhék, akkor nem fog menni. Ha kipróbálunk valamit és nem jó, akkor lehet, neki is be kell látnia, rossz instrukciót adott – és ha ezt belátja, akkor már menni is fog.
- Mondta, hogy milyen sokszor van szerencséje. Most kicsit nekünk is szerencsénk van, mert véletlenül itt egy konkrét rendező, akit megkérünk, hogy csatlakozzon hozzánk, akivel ön sok sikeres filmben dolgozott együtt. Sándor Pál.
Az előbb arról beszéltünk, milyen az ideális rendező Garas Dezsőnek. És ez az ideális rendező mit gondol, miért lesz neki ideális Garas Dezsővel dolgoznia?
Sándor Pál: Nehéz ezt röviden megfogalmazni. De ha mégis, akkor a Dezső nekem valami olyat jelent, akivel én el tudom mondatni, mit érzek, mire gondolok. Miközben a természetünk, hogy finoman fogalmazzak, egészen más. Neki a pohár mindig félig üres, - nekem meg mindig tele van. Mégis, az kell, hogy serkentsük egymást a munkában. Mi hihetetlenül össze tudunk például veszni. És ez nekem nagyon fontos, De ez hagyján, neki is. Sokszor a szélsőségek az érdekesek. Egyszer nagyon összevesztünk valamin. Vagy három-négy évig nem beszéltünk egymással.
- Az komoly összeveszés lehetett.
Garas Dezső: Igen, lehet hogy valami leszakadt gombon vesztünk össze?
Sándor Pál: És akkor egy filmemben, amiben egy epizódszerepet játszott, tökmagoznia kellett egy hídon átmenve. Dezső ment át a hídon tökmagot rágva, én meg alul álltam. Ment a hídon és egyszercsak leköpött. Éppen oda, ahol én álltam.
Garas Dezső: Miért tetszett odaállni? Én elmélyülten játszom a figurát s pont ott tetszett állni.
Sándor Pál: És akármit is gondoltam akkor erről, ennek így kellett történnie. Így volt jó a jelenet. Mi úgy tudunk együtt dolgozni, hogy szeretve gyűlöljük és gyűlölve szeretjük egymást. Elmondok még egy példát. A Ripacsokat, Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsával direkt Garasra és Kernre írtuk. Ám ők valamilyen oknál fogva a film előtt másfél hónappal összevesztek. Mindketten közölték, hogy nem játszanak a másikkal. Egy hónapig jártam hol a Kernhez, hol a Garashoz, simogattam őket, üvöltöttem, ahogy kell. A végére összebékítettem őket. Mi az eredmény? A jelenetek végén meg szoktam kérdezni: na, milyen volt? A Ripacsoknál bármikor feltettem ezt a kérdést, akkor ketten egymásra néztek, és csak ennyit mondtak: Ha neked jó….
- Ha lehetne tudni, nem lenne játék a dologban. Ráadásul a Ripacsok éppen arról szól, hogy két együtt dolgozó kolléga összeveszik, kibékül, az egyikük kiteszi a másikukat a közös nadrágból, amiben együtt lépnek fel.
Garas Dezső: A Ripacsoknál egyszer nagyon dühös voltam Sándor Pálra, nem is emlékszem miért. És a jelenet végén, már nem forgott a gép, beintettem neki, lefelé mutató hüvelykujjal, hogy kapd be. Mire Pali felkiáltott, ez nagyon jó, így kellene ezt a jelenetet befejezni. És akkor felvettük és ez lett a film egyik legjobb része.
Sándor Pál: A Ripacsok forgatókönyve eredetileg két női imitátorról szólt. Képzeld el, a Kern, meg a Garas beöltöztetve nőnek, pirosra rúzsozva, Dezsőnek még pótmellei is voltak, mindez egy piros ruhában. Már a ruhapróbánál tartottunk, nézte magát a tükörben és egyszercsak elkezdett üvölteni velem. Ezt nem csinálom! Ezt nem lehet! Nekem is fölment az agyvizem s azt feleltem, akkor mi az istent akarsz csinálni? Találjál ki valami mást! –üvöltöttem rá Mire a Dezső: Legyenek egy nadrágban... Az egész nadrág dolog így kezdődött. Vagyis a harag sokszor jó tanácsadó.
- Nem véletlen dolgoznak együtt . Nevezhetjük barátságnak, gyűlöletnek, de, inspirálják egymást.
Sándor Pál: Dezső beszélt a szerencséről. Én hihetetlen nagy mázlinak tartom a saját életemben, hogy Dezsővel mesés körülmények között elkezdtünk együtt dolgozni. Rettentő fontos ez, s aki nem hiszi, az nézze meg, ez már celloidba van vésve. Rengeteg közös történetet tudnánk minderről még mesélni. De, hogy pontosan mi ennek az együttműködésnek a lényege, hogy mitől tudunk ilyen szimbiózisban működni, azt tényleg csak a jó Isten tudja.
- Őt most nem tudjuk megkérdezni. Maradjunk a rendezőnél. Mit lát Garas Dezsőben, mennyire fogadja el a véleményét?
Sándor Pál: Amikor megkapja a szerepét, mire elkezdődik a forgatás, már többet tud arról az emberről, akit játszik, mint én. Én csak egy vázat tudok adni a többi rajta múlik. Visszatérve a Ripacsokhoz. Dezső azt kérte, hogy együtt dumáljuk meg a jelmezt is. Ő annyira szeretne egy nagy piros skót kockás zakóban játszani. A fene majd megevett, hogy hallgatok rá. De abban a pillanatban, ahogy fölvette ezt a skót kockás piros zakót, már nem a Garas Dezső volt. Vagy a Régi idők focijában. Dezső valójában a negyvenes évei elején járt. Reggelente megjelent a frissen mosott ingében. Átöltözött, akkor még picit őszíteni is kellett, fölvette a kalapját és onnantól kezdve már a gyerekek az egész csapat Ede bácsinak szólította. S megtörtént a szemem láttára, - életemben először láttam ilyet közelről– az a hihetetlen átváltozás. Azt mondta az előbb Dezső, hogy nincs átélés. Én nem is tudom mi az. Csak azt tudom, hogy Garas Dezsőből a szemünk láttára lett Minarik Ede. Ezek varázslatos dolgok.
Garas Dezső: Egyes teóriák szerint, melyekben van igazság, Hamlet nem létezik, csak papíron. Az a Hamlet, aki belebújik a szerepbe és elkezdi megszemélyesíteni. S bizony, bizony sok információt tudunk meg az életéről, sorsáról. Én az interjúkat nem szeretem. Borzalmas műfaj. Asztalnál, interjúban lehet dumálni, de ha fölmegy a színpadon a függöny, ott nem lehet. Ha nem derül ki a színpadon, ki vagyok, akkor, megette a fene az egészet. Volt egy rendező tanárom, Apáthi Imre, aki azt mondta állandóan nekünk - és most már tudom, nagyon tudom, hogy igaza volt -, a színpad az röntgengép. Nem tud maga semmit eltitkolni. Bármennyire ellene játszik, bármennyire el akarja mismásolni, nem lehet. Az pontosan működik és pontosan látjuk, hogy ki maga. Na, így készüljenek föl. Ezt mondta, 45-50 évvel ezelőtt. S az ember ötven év múlva rájön, igaza van. Tökéletesen igaza. Egy rendező esetleg nem is tudja pontosan miért hív egy színészt, de azt érzi van benne valami, amit csak általa tud majd elmondani. Ha nem így választ, jön a kézlegyintés. Mindegy mit és hogyan csinálsz, csak mozogjon valami a képernyőn. Ez a halál. Ez korunk nagy halála. Ez a kézlegyintést. Ha ezt meglátja, akkor bizony baj van.

Az interjú eredeti változata a http://youtu.be/77CvdzUZ8Ao címen tekinthető meg

Néhány szó a nyugger szóról

A kor nem érdem, de nagyon kellemetlen lehet

Ma a nyugger szó, történelmi, irodalmi és metafizikus vonatkozásait tárgyaljuk meg. Bő historikus konszenzusba ágyazva.

Vegyük először a nyugger szó és az idő kapcsolatát. Az idő relatív múlásáról már sokan értekeztek, én most a költőt idézném, aki sorra veszi az éveit, ekképpen:

Négyesztendős múltam,
s nem volt semmi múltam.
Évem száma öt lett,
nem volt bennem ötlet.
De most, hatéves vagyok,
és okos vagyok nagyon, nagyon,
így azt hiszem, ezt a kort már
soha-soha el nem hagyom!

(Milne: Hatévesek lettünk)

De az élet egyik nagy tapasztalata, hogy a legtöbben aztán lesznek hét, nyolc, de bármilyen hihetetlen ez még hatévesen, kilenc évesek is. És így tovább. Vagyis, mondhatnánk megint a művésszel, de a homokóra csak pereg pereg. Ráadásul, szeretném a homokórát megállítani – de persze az egyrészt nem hagyja magát. Másrészt meg ez egy szép hasonlat – amit ám nem kell komolyan venni teljesen. Ezt csak olyan képletesen értjük. Ugye.

Különben is, azt jól tudjuk máshonnan, hogy rohan az idő, elmúlik az ősz, évek múlnak el, megállítanám, de nem lehet, mert az idő könyörtelen vonatán fut minden tovább.

Ráadásul ez az idő egy elég gonosz dolog, ahogy Dévényi Ádám barátunk fogalmaz vele kapcsolatban: Itt ül az idő a nyakamon, Kifogy az út a lábam alól.

Száz szónak is egy a vége. Egy szép napon nyuggerré is válhat az ember.

A nyugger szót ma még hiába keresnénk a nagy szótárakban, értelmező kézikönyvekben, talán még a nagy Webster sem tud róla semmit. Dehiszen a nyelv éppen attól élő rendszer, hogy folyton változik, megteremnek benne azok a kifejezések, amelyekre komoly a társadalmi igény. Amikor a Bertáról kiderült, hogy egy nagy liba – akkor Heltai Jenő megalkotta a mozi. S azóta tudjuk, hogy s mert a Berta, s mert a Berta nagy liba, hát elment a mozi, mozi, moziba. Amikor szükséges lett megjelölni azt a szektort, amelyik nem állami, akkor Kellér Dezső ezt elnevezte maszeknak. Amikor korunk nagy nyelvújítója, a köztársasági elnök, arról akart beszélni, hogy felesége őnagysága is szívesen beleveti magát a közéletbe – akkor a nyelvvédő elnök a försztlédi kifejezést alkalmazta a nasasszonyra. Bár ez talán nem teljesen eredeti. De egy elnöktől ez is szép.

És amikor valahogyan meg kellett nevezni azt az embercsoportot, amelyiknek a csirkefar, -hát a kedvenc eledele, nejlondzsörzé ruhában jár és sokszor panelproli is. Viszont jól vissza lehet élni a türelmével és a kiszolgáltatottságával, szóval, mindez így egyben a nyugger. A nyugger, akinek persze kell a szavazata, aztán mehet a levesbe.

A nyugger egyébként gyakran nagyszülő is. Erről is van ám dal: Kicsike vigyázzon, egyszer nagymama lesz, Nagymama lesz, nagymama lesz. A kis unokákkal, jaj de sok baja lesz, Sok baja lesz. Oh yes!

Mester

Nagyok és igazán nagyok

Az igazán nagy szerkesztőket onnan lehet megismerni, hogy erős nyomot hagynak lapjukon, műsorukon. Ott a kézjegyük az egészen, a szellemiségük, a világlátásuk, az erkölcsiségük. Ahogy az Est Lapokon Miklós Andoré, vagy a Színházi Életen Incze Sándoré. Az igazán nagyon nagy szerkesztőket meg az jellemzi, hogy a legjobbakat próbálják megszerezni munkatársul (Miklós Karinthytól Móriczig az irodalom színe virágját, Incze Korda Sándortól a fotós Munkácsi Mártonig később világhírűvé lett alkotókat és a többi).

Mester Ákos rádiósként és lapszerkesztőként is nagy és nagyon nagy.

Az egykor volt Magyar Rádió 168 óra című műsorának szerkesztőjeként megalkotott és hosszú évtizedekig készített egy olyan műsort, amely érdeklődő ember számára kihagyhatatlan volt. Még a nem túl szerencsés időpont ellenére is – szombat délután az ember inkább szundikálna – ott kellett ülni, na jó heveredni, a készülék előtt, mert különben képtelenség lett volna kiigazodni a világban. (Feltételezem persze, hogy a 168 óra törzshallgatóinak egy jelentős része a Szabad Európa Rádióból is tájékozódott, s még így annak a rádióműsornak az ismeretében sem érezte falsnak, hazugnak vagy éppen tendencizusnak a Mester féle programot. Akadnak manapság ifjú csahosok, akik ezt nem hiszik el, és Kádár kori kövületként próbálják leírni ezen írásunk hősét. Mentségükre csak poetikusan fiatal koruk és végtelen elfogultságuk szolgál. Ha szolgál.)

Ami pedig mindazoknak a névsorát illeti, akik Mesternél kezdték pályájukat vagy éppen nála értek komoly szakemberré – hát annak ismertetésére itt és most nem vállalkozhatunk. Egyrészt terjedelmi okokból, másrészt úgyis kihagynánk valakit és akkor kész a sértődés. Legyen elég annyi, hogy az újságírás legjobbjai, nem kevesen közük már maguk s nagy vagy nagyon nagy szerkesztők.

Mindenesetre szombatonként Mester asztalánál ülni a Kispipában Aubel úrnál akkora dicsőség volt, mint legalább egy Pulitzerhez jutni.

Talán ezért is kellett többek között őt is eltávolítani a megboldogult Magyar Rádiótól, mert akkor is akadt egy rezsim, amelyik azt hitte, ha a sajtót megszerzi és az újságírókat a tenyeréből eteti, az önálló, független hangokat elzárja, akkor örök időkre a hatalomban maradhat. Itt emeljük föl intőn az ujjunkat: hamarosan csúnyán megbukott.

Mester Ákos másik élete a nyomtatott 168 óra. Fontos igazodási pont, határozott világlátás, nagyszerű kollégák. Hétről hétre lehet ellenőrizni.

A magyar sajtó legendakincse szerint Mester egyik legemlékezetesebb tette az volt, amikor a nyolcvanas években egy üres széket mutatott be a nézőknek. Egy fontos hivatalosságnak kellett volna ott ülnie és válaszolnia. Az persze megijedt a határozott riportertől és azt hitte, így megússza. Hatalomvédte postavezér volt. Azóta is emlegetjük szegényt. Akkoriban már/még zavarba jöttek a politikusok, ha hazudniuk kellett nyilvánosan. Ma legtöbbjének arcizma sem rándul ha hazudni, mellébeszélni kell. Hiába, halad a világ.

Ám Mester Ákos nem változik. Szakmai tisztesség, hozzáértés, alaposság, a mindenkori hatalom ellenőrzése. Na és nagyszerű kollegák helyzetbe hozása. Soka irigylik – még igaztalan vádlói közül is – de meg lehet próbálni utána csinálni. Most szólunk, fárasztó.

Mester Ákos most hetven éves. Sok boldogságot neki bis hundred und zwanzig.

New York

Öt év

Kovács János és Nagy István még a tavasszal a Ráckert nevű műintézetben múlatták az időt, zsíros kenyeret ettek lila hagymával, fröccsöt ittak műanyag pohárból és nézték a felhozatalt – természetesen a brutálisan kihívó, ingerlő csajszikat, akiknek puszta látványa még az átkosban anno felért volna egy rendszerellenes izgatással. Kovács János talán még unicumot is ivott, mert ez nála viszonylag gyakran megesik, de az biztos, hogy Nagy Istvánnal a lánykák gömbölyded melyecskéjéről beszélgettek. Ez volt Kovács János gyengéje, míg Nagy István éppen ellenkezőleg, a tüdőgépekért rajongott, de ez nem hintett konkolyt barátságuk tiszta búzájába.

Minden átmenet nélkül, teljesen váratlanul, abszolúte oda nem illő módon, azt kérdezte Nagy István:

- Elmegyünk októberben New Yorkba?

Kovács János bólintott és csak an

nyit jegyzett meg:

- Jó ötlet – azzal immáron sokadszor elmesélt egy történetet egy zöldkereszt túráról, amely egy sátorban teljesedett ki, természetesen megfelelő mennyiségű barackpálinka után, s amelynek az a lényege, hogy egy bizonyos Mónikával együtt aludtak, de ő erről mit sem tudott, az alkoholos befolyásoltság okán.

Ezt a történetet Nagy István már sokad

szor hallotta, de most is élvezettel figyelte, egyrészt, mert szórakoztatták az ismétlődésekben megbúvó eltérések, élvezte a sztori önfejlődését, kiteljesedését, másrészt szerette Kovács Jánost, harmadrészt vele is gyakran megesett az ilyesféle konfabulálás.

Aztán eljött a nyár, beköszöntött az ősz, és Kovács János és Nagy István

pontosan azon a napon, amikor az amcsik megindultak Afganisztán ellen, repülőre ültek és elszálltak New Yorkba.

Qeensben laktak, egy illegálisan működő panzióban, annak is az első emeleti szobájában (WC a fürdőtől jobbra). Költségkímélés címén választották ezt a megoldást, hiába nagy dolog a barátság, azt azonban nem sejtették, hogy egy franciaágyon kell aludniuk.

Ez legyen a legkevesebb, legyintettek, aztán mintha régi házasok lennének megosztoztak az ágyon: ki alszik jobb felől, ki balvást. Sőt egymás iránti figyelmük arra is kiterjedt – mint az első éjszakát együtt töltő szerelmeseknél -, hogy milyen rossz tulajdonságukról kell a másikat tájékoztatni. Kovács János a fogcsikorgatásról számolt be, Nagy István a horkolást említette, és azt, hogy álmában néha pukizni is szokott.

Már-már mindent elrendeztek, amikor Nagy István felfedezte, hogy bizony a franciaágyhoz kétszemélyes takaró dukált, s bár ezen igyekezett lazán átsiklani, nem nagyon mocorgok, mondta, ez azért már Kovács János harcedzett lelkének is sok volt.

- A barátságnak is vannak határai – mondta, és keresett egy higiénés sz

empontból még éppen csak elfogadható másik takarót.

Este, lefekvéskor Nagy István kuncogva jegyezte meg, mintha fiatal házasok lennének:

- Számold meg a sarkokat – ami persze eleve nagy baromság volt, m

ert egy szobának még New York Qeensben is csak négy sarka van.

Kovács János ezen gurgulázva felnevetett, aztán valamit az összebújásról és a hideg lábakról motyogott, de hogy mit, azt már Nagy István nem hallotta, mert elnyomta a buzgóság.

És ez így ment napokon keresztül.

Ahogy mondani szokták: a háborús

évek duplán számítanak…, aztán hazajöttek Magyarországra, és barátok maradtak.

Boros István

*

Igen, az ezen írást jegyző Boros Istvánnak (Kézirata kicsit poros/leporolja doktor Boros) éppen ma van az ötödik jahrzeitja, azaz halálozási évfordulója. -dj

"Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet"

Sok hülye van.
Nagyon sok

„Önnel minden rendszer idején baj van ” – állapította meg szerzőnk éleselméjűen, pályafutása egyik legizgalmasabb interjúja során, úgy a beszélgetés harmadik órájában.
„Baj? Én kritizálok ha kell, s nem szoktam frázisokat hangoztatni. Sem internacionalistákat, sem hazafiasakat. És ezt sokan nem szeretik” –felelte az agg költő, talán kicsit büszkén is, a vállát vonogatva.
Aki akkor is, a kilencvenes évek vége felé járunk, jelentős élettapasztalat birtokában, amelyet több országban, sok börtönben és számtalan menekülés és visszatérés után szerzett, kedélyesen tudott mindenről és mindenkiről előadni egy jó történetet. Faludy György.
(A beszélgetés több részletét megírtam már, pl. Szombat 1998. 2. szám vagy Népszava, 2006. szeptember 9.)
Például a pályatársakról:
Csoóri Sándor kint volt Torontóban és kitűnően viselkedett ott is. A 60. születésnapjára még verset is írtam. Két hónappal később volt az én 80. születésnapom a Zeneakadémián. Küldtem neki két tiszteletjegyet az első sorba. Fel is hívtam. Nem jön – mondta. Mire én: nem baj, majd jössz máskor. Erre Csoóri: De én nem úgy nem megyek. Én nem megyek. Mit szólnának a barátaim, ha én ott lennék a te születésnapodon.
Aztán mesélt a harmincas évek végi Párizsáról az antiszemitizmusról, a veszély előérzetéről, és persze a költőkről, írókról Erdélyi Józseftől, József Attilán át Radnóti Miklósig.
– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt Pesten. Cs. Szabó Laci megígérte, ha bármi történne, akkor ő megvéd.
– Elhitte?- így a bölcs riporter.
– Ő hitte el. Én nem, hogy sikerül neki. Csak hogy érzékeltessem a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Párizsban, hogy maradjon ott, mert különben Magyarországon agyon fogják ütni. Azt felelte: Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?
– Miért bizakodtak ennyire az emberek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére című Erdélyi József vers. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangulatban is ott volt, nemcsak a politikában.
– Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfordultak zsidók.
– És a numerus clausus 1921-ből?
– Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj - akkor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.
Miközben persze a szélsőjobbal, Erdélyi Józsefen - aki nemcsak költőnek, embernek is jelentéktelen volt - és még néhány nagyszájún kívül - alig tartott velük komoly író. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni? - fogott meg.
- Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban a "Solymosi Eszter vére" megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az asztalunkhoz, Nagy Lajos rászólt: Ide többé nem ülsz le. Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: Mi az Lajos, te is elárultál minket? Egyébként én csak hallottam a versről, nem olvastam.
– Azóta sem?
– Nem. Minek? Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Pedig sok hülye van. Nagyon sok.

Izrael születésnapja

Hatvan év

Mikor először mentünk a Falhoz – az első intifáda idején járunk – az arab óváros üres utcácskáin át, ahol a piciny árnyékos kapuk alatt fegyveres őrjárat pihegett, és a mocskos köveken szutykos kisfiúk rúgták a labdát – tudtuk, nagyon nagy dolog ez. És tényleg az. Ott álltunk tehát, kezünkkel a régi köveket simogatva, miközben kis levélkéket dugdostunk mi is a résekbe – állítólag az Örökkévaló elolvassa a neki szánt és ily módon kézbesített üzeneteket. És tudtuk, a kedvünket az sem rontja el, ha mindjárt hozzánk is odaér az a kaftános, szakállas, srámlis figura és a fülünkbe súgja: „Mister, jól váltom ám a dollárt”. Amúgy nem is váltotta olyan jól, mert ha az ember kicsit visszasétátl a bazárban, akkor ott bent a sikátorok mélyén, iramodásnyira a Via Dolorosától legalább két helyet is tudott már, ahol persze sokkal jobb az árfolyam. Kelet-európai ötven dolláros utazó eszén nem olyan könnyű még e szent helyen sem túljárni.
Szóval álldogáltunk a Siratófalnál, bámultuk a világ minden tájáról idesereglett és szintén meghatott népeket, kis segítséggel még a tfilint, az imaszíjat is feltekertük. És este, amikor újra ott ültünk a tengerpart közeli kibuc vendégházának a teraszán és Bar Kochba dobozos sört kortyoltunk – jobbnak tűnt, de mennyivel, mint a zöldüveges Kőbányai Világos – megegyeztünk, hogy nemzedékek egész sora reménykedett benne, hogy egyszer eljut oda, és tessék, mi most ott voltunk.
Akkor már talán a második hete laktunk ebben a kibucban. És csodáltuk, amit a vendéglátóink mutogatnak, miként lesz a sivatagból zölden termő terület és micsoda felhőkarcolók épülnek Tel Aviv hófehér bauhaus házai fölé. Már nem lepődtünk meg, hogy a buszon, ha meghallják magyarul beszélünk egymás közt, valaki rögtön odapattan és ajánl valamit, amit feltétlenül meg kell néznünk. És azon sem hökkentünk meg, ha felajánlja, másnap majd elvisz minket kocsival oda. És csak a vállunkat rántottuk meg arra is, ha másnap persze nem volt ott a megbeszélt találkozóhelyen, mert ahogy egyikük megjegyezte, ez nemcsak az ígéret, de az ígérgetés földje is. És, arra is mit mondhattunk volna, ha az elmaradt ismerős harmadnap mégis betoppant és némi méltatlankodással kérdezte, hogy készen vagyunk-e már, mert most elvisz minket oda, amit látni kell. És aztán egész úton lelkesen mesélt, közben persze szidta a politikusokat, a törvényeket – és érezhetően felvágott mégis az egészre. Külön kiemelve, hogy a géppisztolyos katonalányoknak a legjobb a feneke, nézzük csak meg azt a bögyös feketét ott balra. Na, péntek este tele lesz velük a Cion tér. Ne szépítsük, nagyképűsködött. Arra az országra, amit ott teremtettek, ami nem tökéletes, messze nem az. De mégiscsak egy ország, amire nagyon büszkének lehet lenni.
Dési János

Az öreg - Kertész Péter

Az Öreg
Az Öreg a 214-es szobában lett Öreg - pedig akkor még egészen középkorú volt - a Lenin körút 9-11-alatt. Ott, a New York Palotában működött a régi Magyar Nemzet.
Hat íróasztal van összetolva a 214-esben és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak támasztva.
Szép sorban úgy ülünk, hogy Boros István, Javorniczky István, Császár-Nagy László, Baróti András, Kertész Péter - baráti körben Öreg néven közismert - Kristóf Attila és a macskaasztalnál szerényénységem.
A szoba állandó tartozékai közé sorolhatjuk azokat az anekdotákat, amelyek átlagosan minden héten egyszer elhangzanak
Péter egésznap lót-fut és jegyzeteket gyárt, Pisti viszont nem beszél senkivel, nem kérdez semmit - és még ebből is riport lesz. Ezenkívül rendszeresen megtudjuk, hogy a benzinkutasok élete felettébb nehéz és aki nem képes lecsavarni a kocsija tanksapkáját az bizony nem tudott üzemanyagot vételezni ott, ahol Kertész Péter a benzinkutas, ugyanis ő sem tudta lecsavarni. Viszont a végén könyvet akar a kalandjaiból írni.
Mi harsányan röhögünk, erre többen benéznek a szobába, nem egyszer valami egészségügyi panasszal, merthogy itt rendel doktor Kertész, egészségügyi szakíró. (Az AIDS legnagyobb magyar szaktekintélye, aki valami AIDS-esekkel készült riportja után - persze nem tudjuk, honnan jön - gondosan kezet fog valamennyiünkkel.)
További izgalmak: évente négyszer összeül a magyar országgyűlés. Ilyenkor a megnyitót megelőző nap a rovatvezető, aki helyből képes felugrani az íróasztal tetejére, kis műanyag kitűzőket osztogat, amelyekkel be lehet jutni a Parlamentbe. Az ülés végén a kis műanyag kitűzőket KP összeszedi, hogy aztán, a hírek szerint, azok feltűnjenek a szentendrei bolhapiacon. A parlamentben egyébként sokáig egyetlen érdekes történik tudósítóinkkal, 12-kor bevonulnak a Vadászterembe, ahol borjúlábat rendelnek tartárral ebédre.
A 214-es szoba lakói elsősorban riportokat írnak. Mi például most Péterrel arról, elég biztonságos-e a Ferihegyi repülőtér. Ugyanis Ferihegyen keresztül viszik a menekülő oroszországi zsidókat Izraelbe, és persze valami arab terrorszervezet azon nyomban Magyarországot is megfenyegette. A tényfeltárási buzgalom okai között talán megemlíthetjük azt is, hogy a szerzőpáros egyik felének (KP) gyermekei momentán Izraelben járnak iskolába, rövidesen itt a nyári szünet, jönnek haza. Nem árt az atyai szem azon a repülőtéri biztonságon.
Szerzőink alapos munkát végeznek - ennek során akadálytalanul bejutnak a repülőtér elzárt részére. Ott pilótákkal találkoznak, majd feltűnés nélkül távoznak.
Az esetet szerzőink a másnapi Magyar Nemzetben úgy foglalják össze: akár az egész iszlám dzsihád terrorszervezet bejöhetett volna utánunk a repülőtér elvben elzárt részére. Másnap kirúgják a MALÉV vezérigazgatóját - mert akkor éppen olyan idők jártak, hogy számított, mit ír egy lap. A gyerekek pedig biztonságosan hazaérkeznek.
Nincs Lenin körút, nincs 214-s szoba, elsodorta az élet. Ámde Péternek most ünnepeljük a szülinapját!
Boldog születésnapot Öreg! Élj boldogan legalább 120 évig!
Dési János