A Kaláka első negyven éve

Lakitelek, koncert

A legendák szerint 1969-ben a pesti Népköztársaság útján, egy kőhajításnyira a Divatcsarnoktól, az Ádám sörözőben találta ki a Kaláka együttest Mikó István és Gryllus Dániel. Hogy az idő múlását érzékeltessük, nincs Népköztársaság útja, nincs meg a régi áruház, a Divatcsarnok, és Ádám söröző sincs. Ellenben a Kaláka együttes él és virul.

Az én barátságom a Kaláka együttessel még a nyolcvanas évek elején bimbódzott ki, természetesen meglehetősen egyoldalú módon. Ugyanis eleinte egyáltalán nem lelkes, majd kevésbé lelkes végül egészen lelkes közönségükké váltam.

A helyzet az, hogy a jó csajok egy része Piramis rajongó volt. Ezek azok az idők, amikor az építőtáborokban Som és Révész brigádok alakultak, csöves nadrágot és Alföldi papucsot hordott, aki adott magára. Őszintén szólva, akkoriban nem kedveltem különösebben a Piramist, ráadásul a piramisos leánypajtások oly mértékben lelkesedtek az ő Lajosukért vagy Sanyikájukért, hogy rám már nem maradt volna elég érzelmük.

Ezért aztán én a Kaláka imádó leányokat választottam, talán így jutottam el először a Marcibányi téri művházba,a hagyományos szombati koncertre. Egyáltalán nem lelkes meg azért voltam, mert egészen más elképzeléseim voltak az estéről.

Aztán rájöttem, hogy ha már úgyis itt vagyunk, akkor töltsük kellemesen az időt, és hát a Kaláka tulajdonképpen még egy magamfajta botfülűnek is tetszhet.

Aztán a harmadik-negyedik alkalommal már én is komoly törzsközönségnek tartottam magamat. Mi tagadás, beleszerettem a Kalákába.

Jó, az azért zavart, hogy koncert után a jó csajok Huzella Péterről áradoztak, vagy Radványi Balázsról, esetleg azt tárgyalták ki, hogy Becze Gábor milyen aranyos – az édi szót még nem ismertük, boldog idők – vagy, hogy a Gryllus Dani megint milyen szellemes és okos volt. De semmi féltékenység, olyan messze voltak tőlünk a kalákások, mint ide Mick Jagger.

Vonatkozó legnagyobb sikeremet egy este akkor értem el, amikor lovagiasan felajánlottam a jegyemet egy leánypajtásnak, s a koncert idejét a Mártirok útjai Négy szürkében vészeltem át. A hősies lemondás méltó jutalomban részesült. Ezúton is, kösz érte Kaláka.

Aztán eljött az 1984-es év – más szerzőtársak, más vonatkozásban erről már írtak – amikoris, mint szervező vehettem részt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor programjának előkészítésében. Kalákát akarunk, döntöttük el. És bár országos sztárok voltak akkor már, akik a világ sok színpadán arattak tisztes sikert, elvállalták ezt is.

Az ebédlőből kihoztunk pár asztalt, és széket – ezzel meg is volt a színpad berendezése. Ők meg előkapták a hangszereket, a verseket, a dalokat – és akkor ott, a poros, koszos táborudvaron, a böglyök és szúnyogok nem nyugvó attakjai közt, megszületett a csoda. Négy vidám ember, akit nem zavar a szél, a szálló homok, a traktorok dudálása, pár tucat gyereknek belead apait-anyait és még élvezi is amit csinál. (Jártak ott más nagy művészek is – volt összehasonlítási alap.) A lányok persze még szerelmesebbek lettek beléjük. De mi nem izgultunk, egyrészt, mert tényleg igen jó volt a buli, másrészt, meg tudtuk, a kalákások mindjárt csomagolnak és mennek tovább, mi pedig maradunk. A babérok leszakajtása ránk marad.

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka

A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

Francis Drake nem novicius

Kedves választóim!
Kedves választóim, hölgyek és urak! Mint tudják, nem azért jelöltek engem erre a nevezetes posztra, mert olyan lennék, mint egy ferences novícius. Továbbmegyek, még csak azért sem, mert olyan lennék, mint egy bencés novícius. Már miért lennék olyan? Nincs nekem kérem tonzúrám sem. Sőt, még a jezsuitákra sem hajazok, bár kétségtelen, hogy én is kitartóan tudom képviselni az ügyet a legvégsőkig. De mégsem vagyok az az imádkozós, istenes típus. Ha már mindenképpen történelmi hasonlattal kellene engemet leírni, akkor voltaképpen egy igazi hét tenger ördögét választanék. Egyet őfelsége admirálisai közül. Lássuk csak, kit is? Mondjuk, Sir Francis Drake megfelelne, mert az istenuccse jól megütötte azt az egész Nagy Armadát. Picit kalózkodott, na jó, nem mondom, ezt elismerem. Néha elvette a másét, de hát tudják, kalózból lesz a legjobb pandúr. És pandúrnak én aztán legjobb vagyok. Nem dicsekvésből mondom, csak azért mert ez a tény. És ezekben a forradalmi időkben, amelyekben most élünk nem szabad az álszerénység bűnébe esni. Forradalom van itt kérem, hogy csak úgy zúg. Aki nincs velünk az nincs is. Ezt ne tessék üres fenyegetésnek venni, mert nem az. Keményen, férfiasan elbánunk a rendszer ellenségeivel. Ki is vettem a könyvtárból néhány alapműve, így az „Inkvizíciós módszerek és eljárások”, a „Boszorkányok márpedig vannak” és valami régi szerzőtől a „Rajk per kihallgatási módszertana és perbéli eljárása” - elég nehéz olvasmány ez az utóbbi. Dehát, mit meg nem tesz a magamfajta a népéért. Még olvas is. Ráadásul nem is pénzt, pedig pénzt olvasni jó. Ahogy asszonyt verni is, de ez most nem tarozik ide.
De lépjünk egy kicsit tovább. A közbiztonságról is szeretnék egy picit beszélni. Higgyék el, ezentúl sokkal bátrabban közlekedhetnek majd az utcákon, tereken, ugyanis több komoly bűnöző ezentúl a Parlamentben dolgozik. Szerintem a zseblopás is kevesebb lesz kint – hát hogy bent miként alakulnak a dolgok, azt még nem tudom. Mindenesetre robbantgatás nem lesz – annak már vége. Elvettem a gyerekektől a dinamit rudakat meg még a gyújtózsinórt is – mindjárt megmondom mivel játszanak, de ezentúl nem ezzel. De ez maradjon az én titkom. Végülis, csak az a lényeg, hogy robbantás ezentúl ott van, ahol mi megengedjük.
Mindenestre két hét nem sok, annyi sem kell hozzá és minden megváltozik itt. A rablógyilkosok zsenge virágpalántákat nevelnek és a kiscsoportos óvodások lovagolnak a hátukon majd, a faluszéli romák az akadémiai nagydoktori értekezéseik védésére készülnek és a tolvajok, nos a tolvajok egy része kormányfeladatot kap, másik része meg nem lesz tolvaj már és nem kap. Ennyire egyszerű az egész. És ugyan kolbászból lesz a kerítés, de mindenki csak a magáéból tör majd le egy falatot – nem nyúl a másikéhoz. Pedig a másik kolbásza mindig finomabb. És mégsem. Ezt teszi az erkölcs, a hit, a hazaszeretet, amely nekünk megadatott.
Kis zöld komám onnan oldalról azt kérdezi, miért ez a ruha van rajtam? Nos, ez még a régi gúnyám, amely úgy a szívemhez nőtt, de rövidesen itt a szép új tábornoki egyenruhám, hát hogy abban én milyen fess legény leszek, azt el se hiszik. Egy deli, amorozó lép majd önök elé. Ezt teszi kérem a hatalom.

Péterfy Bori koncertjén

Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.

Egy esténk a belgával

Zsolti, a béka, aki nem balga béka

„Magyar rapper ne viseljen baseballsapkát,
Mely eltakarja szép magyar homlokát!
Magyar rapper viseljen darutollas föveget,
Magyar nyelven szavaljon szép magyar szöveget!” - így rappeljük magunkban a régi dalt, miközben bandukolunk egy igazi bëlga koncertre az egyre inkább központi hellyé váló Dürer-kertbe. Hol jó idő esetén a nagy kertben művelődik a fiatalság (ide értve a kulturált ivás módjainak elsajátítását, hát édes istenem, az iskolában sem mindenki kitűnő tanuló, itt sem.) Rossz idő esetén pedig bent terül el és várja a koncertkezdetet.

Jegyezzük meg, hogy a Dürer-kert kitűnően alkalmas szórakozóhelynek. Lakott területtől viszonylag távol, nehéz zavarni másokat. Aztán az is jópofa, hogy korábban itt az ELTE több tanszéke húzódott meg – két kisfröccsöt is megittunk most a „Nederlandisztika tanszék” feliratnak dőlve. De ha visszafelé megyünk az időben, akkor a pártfőiskola működött itt. Aki megkérdezi, melyik párté – annak hiába magyaráznám. S ha még régebben haladunk a történelem időszalagján rákmenetben, s egészen a mamutok korági tekintünk, akkor apácazárda volt e hely. Hát ma nem az.

Ellenben az oktatási intézményi funkció a maga módján marad, mert ma a bëlga azokat a darabjait adja elő, amelyeket középiskolai tananyagból írtak a mi nagyobb örömünkre.

Gyűlik a nép, nagy a tudás- és sörszomj bennünk. Egyelőre a söröset oltjuk. Közben belépőjegyhez is jutunk ez egy pecsét a bal kezünkön, amely lilás fényben foszforeszkál és igazolja, jogosultak vagyunk a nemzeti hip-hop legújabb alkotásait meghallgatni.

Félhomály, sűrű füst, a hatvanas-hetvenes évek megmaradt darabjai ékesítik az ivót. Az ittlévők legtöbbje még meg sem született akkor, amikor ennek a fotelnak már kiszakadt a huzatja, amin meghúzzuk magunkat.

Mi kivárjuk a mi belgánkat. Villódzó színes fények töltik meg a termet, amikor Bauxit, Még5lövés, DJ Titusz, Tokyo művésznevű urak berobbannak és egy fizikai tétel elreppelésével hangolják a közönséget.

„Az út egyenlő sebesség szer idő.
Mérd meg, hogy a hajad egy év alatt mennyivel nő!
De csak egyenes vonalú egyenletes mozgás
esetére igaz ez a szorzás. „

És így tovább. Az igazi belga rajongókat nagyon nehéz megkülönböztetni itt a fizika-szakos hallgatóktól. Ugyanis olyan torzan ordít itt a zenekar, hogy csak az tudja velük rappelni a szöveget, aki vagy ismeri a dalt kívülről (rajongó), vagy a fizikai tételeket ismeri nagyszerűen (fizikus).

Mi egyik csoportba sem tartozunk, ezért inkább figyeljük az arcokat, a boldogan ugráló fiukat és lányokat – ez utóbbiaknak nem csak az arcát nézzük meg, hanem továbbsiklik a tekintet.

Sok itt a jó nő.

Aztán persze jön Zsolti,a béka – itt már mi is bekapcsolódunk.

Zsolti a béka,
Figyeld, hogy nyomja le épp a környezetszennyezőket,
Ez zöldövezet, védd a növényzetet
Gondold meg, a szemeted hova teszed, brekk
Szszs hé húzd el a csíkot, mondta a béka
És leverte a gyíkot, mert a tóba piszkított

Éljen a magyar rap. Szép este volt.

Popper Péter
emlé-
kére

A képen két Popper Péter látható. Egy a falra akasztva, festmény formájában és a másik egy kis hokedlin előtte ülve, teljes életnagyságban.
A helyzet az, hogy a falon függő, olajkép formátumú Popper Péter Naszódi Zsuzsa festőművész munkája. Ami a papírsámedlin üldögélő Popper Pétert illeti: nemrégiben jelent meg egy igen izgalmas könyv (A tigris és a majom), amely a vele készült interjúk sorozatát tartalmazza, 2001-től egészen a közelmúltig. Az interjúalany szellemes mesélő, jól felépített, pompás kis történeteket ad elő, a nagyon is mesterien kérdező Mihancsik Zsófiának.
Sorakoznak a szakmai és magánéleti pletykák, a nőügyek és egy két politikai intimitás is - s valószínűleg mindez nemcsak azért hatásos, mert ki nem szereti más magánéletét kifürkészni. Ha milliós példányszámban kelnek el lapok tökéletesen érdemtelen és érdektelen felfújt alakok szór sem érdemes kalandjaival, akkor most gondoljuk el, ez azért mennyivel jobb. Kelemen Anna, Győzike vagy Kiszel Tünde kimódolt butaságainál azért itt mégis színvonalasabban van előadva még a ki kit csalt meg vagy milyen együtt élni egy leszbikus nővel – tipusú históriák is.
A hatásosság másik oka valószínűleg az, hogy Popper – legalábbis Mihancsik előadásában – érezhetően végig úgy mesél, hogy fontos neki a közönség szeretete. Az hogy érezze, de legalábbis elképzelhesse az olvasók reakcióját. Nyilván ezért is tán a történtek egyszer-egyszer túlzóak, az interjúalany néha gyermeki módon kérkedik, máskor direkt rosszindulatú megjegyzéseket tesz pályatársaira – mert tudja, hogy az ilyesmiket kedveli a publikum. Időnként úgy beszél, mintha a világ legokosabb embere lenne, máskor meg szándékosan túlszerénykedi a dolgot. Csak hogy szórakoztatóbb legyen az egész, Meg is jegyzi valahol, hogy egyetemi oktatóként is mindig fontosnak tartotta, hogy a hallgatók élvezzék az előadásait.
Ezt a helyenként bölcs, helyenként vicces, néhol dühítő kötetet igazán lehet. Szórakoztatókat mondott ez a másik, papírszéken üldögélő Popper.

Dési János

Április 4

Kapaszkodik
a dagadt bácsi

Április negyedikét is elfújta az a szél. Pedig éveken át gyönyörűen énekeltük, hogy „Április 4-ről szóljon az ének, felszabaduuulvaaa zengeee a néép” És különösen azt a részt szerettem, hogy „érctorkok harsogva zúúgják a széélnek”. Ugyanis sokáig próbáltam elképzelni, milyenek lehetnek azok az érctorkok. Aztán arra jutottam, hogy az ércből fém lesz, tehát a szerző valószínűleg leginkább fémtorkokra gondolt. Csak nem jött úgy ki neki a szöveg. Fémtorka meg minden valószínűség szerint a robotoknak van. Ráadásul, a robotok közismerten zúgnak, majdnem úgy, mint a Raketa 4-es porszívónk, amely csempészáruként érkezett Leningrádból. Kétségtelen a porszívó szelet kelt hátrafele –de ez még nem magyarázza, hogy miért kell a szélnek énekelni, merthogy a szélnek nincs füle. Füle a falnak van – ezt a megjegyzést is akkor hallottam, mikor valaki nekikezdett kifejteni a véleményét április négyről. „Vigyázz mit mondasz, a falnak is füle van”. Én sosem láttam, hogy a falnak füle lenne – úgyhogy arra jutottam, ennek se füle se farka. Pont olyan, mint a boci boci tarka. A harsogás kifejezést azt még e sorból elég jól értettem. Ugyanis az énekórán Erzsi néni állandóan rám szólt ha énekelni próbáltam a többiekkel, hogy „ne harsogj már”. Ezek szerint én nem harsoghatok, de az érctorkú –fémtorkú robotok igen. Persze ők is csak a szélnek és nem a harmadik b-nek.

Április negyedikén egyébként gyakran tartottak díszszemlét. Amit előtte hetekig próbáltak a katonák, főleg éjszaka. S miután mi közel laktunk a városligeti Felvonulási térhez, hetekig nem tudtunk a zúgó harckocsiktól és a felettünk eldörgő repülőktől rendesen aludni.

A díszszemlét a tévében lehetett megnézni. Imádtam amint egy dagadt bácsi egy nyitott kocsiban állva föl alá autózgatott a katonák előtt. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. A katonákon ez már kevésbé. A kövér bácsi egyébként nagyon rendes lehetet. Mert rám ugye mindig rámszóltak a trolin, a hetvenesen, hogy kapaszkodjak, különben elesek. Miközben én csak ki akartam próbálni, térdből ki tudom-e egyensúlyozni, amikor a vezető fékez vagy gyorsít. (Nem tudtam, lett is plezúr a térdemen). A kövér bácsi viszont szófogadóan kapaszkodott a nyitott kocsijába épített kapaszkodóba, és így nem is esett el és nyilván a bőr se jött le a lábáról. (Később oda jutottam, hogy a pofájáról se, de ez már egy másik világba történt.)

A hetvenes trolit egyébként – ezt Gábor barátom súgta meg, aki rengeteget tudott – Sztalin kapta a hetvenedik születésnapjára. Neki ezt a nagymamája mondta, de ez titok, nem szabad róla senkinek, érted, senkinek sem beszélni. Így aztán jóleső érzés töltött el, ha meghallottam a troli hangját, hogy azt csak én tudom, hogy ezt a Sztalin kapta. De mondjuk, hogy ki a Sztalin az sokáig nem derült ki. És miután ez is éppen olyan titok volt, mint hogy hova rejtettük el a kis fémdobozt a banda naplójával és a bandapénzzel, azt sem tudtam megkérdezni , hogy a 78-as trolit meg a 78-dik születésnapjára kapta e Sztalin? És különben is, minek neki ennyi troli?

Sztálin máskor is előkerült. A nagymamám például egyszer azt mondta, a Felvonulási téri dísztribünre mutatva, hogy ez volt a Sztálin szobor alapja.

Tőlem. Én csak felmászni szerettem a domborművek közé és onnan leugrálni.

De egyszercsak átépítették az egészet sima márványborításura. Na, arra már felmászni sem lehetett.

Választás a nyihaháknál

A ló is csak ember,
meg is botlik

Nagy az izgalom a Nyihahák országában. Választás lesz és az előrejelzések szerint a vízilovak nagyon törnek előre. A pejek pártja szerint az angol telivérek tehetnek erről, kudarcos, rossz politikájuk miatt, az angol telivérek képviselője viszont többször kifejtette már a legkülönfélébb zabhegyezői fórumon, hogy a pejek titokban összeszövetkeztek a vízilovakkal, s bár úgy tűnik, a felszínen nyírják egymást, a valóságban még közös istállójuk is akad egy két vidéki helyen. A bizonyítékok között az is elhangzott, hogy a pejek egy csoportját látták, amint úszóleckét vesz, és a lóbikini és a lófecske is igen kelendő ruhadarab mostanában – nyilván, mert már készülnek arra, hogy a vízilovak rövidesen mindent elárasztanak, miután elfoglalták a kulcspozíciókat.

Az angol telivérek szerint, ha eljön a nílusi vizilovak korszaka, akkor ez átírhatja a nyihahák országának sok eddigi törvényét és szokását. A vágtázás, az ügetés valószínűleg örökre megszűnik, marad az úszkálás és a fröcskölés. És csak nehogy késő legyen – mire minden ló rájön, hogy ez neki mégse konveniál. Mert addigra már könnyen lehet, hogy késő lesz és ne lehet visszacsinálni az egészet. És akkor lónemzedékek egész sora lesz kénytelen hozzászokni ahhoz, hogy ő már egy egészen másik világban él.

Mindeközben a vízilovak kényelmesen dagonyáznak, és fröcskölődnek, tréfásan kergetik egymást vagy a meleg brűgölőben heverésznek és a lapokat olvassák, miközben nagyokat szippantanak méretes szivarjaikból. Röhögnek és csóválják a fejüket. Maguk sem hitték volna, hogy ilyen könnyen az ölükbe hullik az egész lóbirodalom.

Gyakran azzal játszanak, hogy kiosztják a tisztségeket. Dolgozni a muraköziek és a bányalovak fognak továbbra is – pedig ők a vizieket támogatták eddig. Úgy gondolták, ha jól ráijesztenek az angol telivérekre, akkor nekik nem kell ezentúl gürcölniük. Ülnek majd a finom meleg vízben az erős támogatóikkal és röhögnek a telivéreken, amint megpróbálnak elrángatni egy nagy szekeret.

Csakhogy a vizipajtásokat sem ejtették a fejükre. Biztatták, ígérgettek a buta paciknak, hogy jön majd itt a jobb világ, egy egész lómenyország, csak el kell ezeket zavarni azt passz. De ugye az nyilvánvaló, hogy a szavazás után majd azt felelik az érdeklődő muraközieknek, hogy bocs öreg, teljesen igazad van. És nagyon jó, hogy miket választottál, de egy kicsit még légy türelemmel, mert most derült ki, hogy ezek a dög telivérek átráztak minket és a ti zabotokat már régen elajándékozták, felfalták és a többi.

A muraköziek egy darabig türelmesek lesznek, aztán persze egyre többet rugdosódnak a patáikkal, hogy ez már tűrhetetlen.

Ekkor a muraköziek elrendelik, hogy pár nagyszájú telivért, angol és arabsot egyaránt, nehogy rasszizmus vádja legyen, mérjenek ki lókolbásznak, lóparizernek. Ettől a muraköziek lelke egy időre helyrebillen és minden mehet tovább.

Aztán, amikor megint lázadásszag terjed a levegőben – a muraközieket is levágatják és kiméretik szaláminak. De addigra már nincs, aki tiltakozzon.

Na, itt ébredek föl. Indulunk lovagolni.

Hundertwasser áthelyezve

Gonosz manók
rossz vicce

Egy havas tavaszi napon néhány gonosz manó csúnya tréfát eszelt ki. Az álnok törpék szépen megfogták és felemelték a bécsi Hundertwasser házat és lepakolták a pesti Rákóczi út egyik mellékutcájában. Helyette meg Bécsbe vittek innen egy épületet, az előtte lévő kutyaszarral, szeméttel, és járdán parkoló autókkal együtt.

Bécsben mindig tömegek zarándokolnak a csodás házakhoz, álmélkodó turisták és büszke helyi polgárok zsongják mindig körül. Nézzük meg, itt ki, mit szól hozzá.

Két hétig senkinek sem tűnt föl a változás. Amikor a rendszeresen arra járókat végül leszólongattuk és megkérdeztük minderről, a legtöbben a vállukat vonogatták és valami olyasfélét morogtak, hogy ők nem politizálnak. Vagy, itt kérem,már mindent lehet. Esetleg: biztos még csak félkész, ha befejezik, reméljük egész rendesen fog kinézni. Főleg ha kiegyenesítik, meg egyforma szürkére festik a falakat.

A kerületi önkormányzat akkor rendelt el azonnali vizsgálatot, amikor két kopogtató cédula gyűjtő aktivista bejelentést tett, hogy inzultálták őket a második emeleti, felettébb gyanús lakók. Kiszállt a vizsgálóbizottság is és megállapította, hogy nem bántotta senki a cédulagyűjtőket, csak egyszerűen a szegény osztrák polgárok, akik a házzal együtt átkerültek ide, nem értették, mi a fenéért zaklatják már őket napok óta erőszakos fráterek.

Közben két közlemény is megjelent, az egyik szerint az idegenszívű erők már mindent megengedhetnek maguknak, de rövidesen vége lesz ennek a labanc vircsaftnak és mindenki le lesz csukva. A kozmopolita, a magyar néplélektől idegen, bizonyos elemeiben zsidós és cigányos, épület pedig le lesz rombolva és a helyére egy becsületes honmagyar otthon lesz felhúzva a magunkfajtáknak. Ha mégsem, akkor addig legfeljebb marad egy kis grund, meg egy kis szeméttelep – de az legalább a miénk.

A másik közlemény örömmel üdvözölte, hogy jelentős befektetéssel, komoly áldozatok árán végre Budapest is hozzájutott egy ilyen magas művész színvonalú alkotáshoz, amely jól példázza a kormányzat hatékonyságát, hozzáértését és áldozatvállalását.

Az egyik tévéhíradó arról számolt be, hogy korrupció miatt lecsukták egy építőipari cég vezetőjét. Ugyanis azok, miután lopták a festéket, a legkülönfélébb színekkel mázolták be a házat. Ráadásul több helyen a fal ferde, a csempék összevisszák. Egy internetes fórumon a hozzászólók meg is állapodtak abban, azért ilyen rendetlen ez, mert a korrupt építésvezetők cigány munkásokat alkalmaztak és azok ugye már genetikailag is képtelenek a rendes munkára.

A kéményseprők szakszervezete is tiltakozott, mert amikor rendes ellenőrző körútjukra mentek a házba, egyik lakó sem volt hajlandó megvesztegetni őket, hogy csak írják alá a papírt és ne koszoljanak és így a kéményseprők kénytelenek voltak felmászni a tetőre és még pénzt sem kaptak. Ennek pedig azonnal véget kell vetni – emelték fel intőn ujjukat.

Ekkor a manók visszavittek mindent a helyére. Bécsbe a házat, ide a kutyaszaros, lepukkadt telket a járdán parkoló autókkal. És ekkor mindenki megnyugodott.

Somogyi, Bacsó

Kilencven év múltán

Két emberre emlékeztünk a napokban, két kollegánkra. De ne feledjük, egy olyan kor áldozatai ők, amikor az első világháborúban milliószám hullottak az emberek. A fehérterror is szépen szedte az áldozatait. Miért hát éppen rájuk?

Csak azért mert a mi lapunknál, a Népszavánál dolgoztak?

És ne gondoljuk azt, hogy újságírót gyilkolni az csak a régmúltba vesző barbár szokás, amely mára kiveszett.

Csak tavaly 137 kollégánk halt meg munkavégzés közben – sokukat szánt szándékkal ölték meg, nehogy közzétegyék azt, amit megtudtak.

Emlékeznünk kell rájuk is.

De most elsősorban mégiscsak Somogyira és Bacsóra.

A hagyomány is azt mondja: és beszéld el fiadnak! A régmúlt felidézése a tradíció szerint azért is lényeges, hogy tanuljunk belőle.

Akár ebből a már kilencven éves történetből is.

Ahogy a régiek mondták:

„Ezek a napok emlékezetben maradnak és megtartatnak minden nemzedékben és nemzedékben”.

Semmiképpen sem állítom azt, hogy ilyen brutálisan megismétlődhet az, ami velük történt. Arra azonban nem árt felhívni a figyelmet, hogy ma is akadnak mifelénk is olyanok, gazdasági-politikai hatalmasságok, akik szívesen elhallgattatnának számukra kellemetlen hírt közreadókat. És néha akad olyan érzésünk, élnek köztünk olyanok is, akik az efféle akciókban szívesen közreműködnek.

1920-ban egy véres háború sok-sok értelmetlen áldozatához szokott társdalom sokezer tagja tiltakozott mégiscsak a gyilkosság, majd a bűnösöket mentegető úgynevezett igazságszolgáltatás ellen. Nagy kérdés, hogy a mai – kétségtelenül demokráciában élő és szólásszabadsághoz szokott társadalom vajon elég érzékenyen figyeli e a nyilvánosság helyzetét,s felemeli e a szavát, ha azt veszélyben látja?

És van itt még valami.

Azt mondtam: az áldozatok emlékét meg kell őrizni. Node kinek? Ki lesz az, aki majd a következő nemzedékben elmondhatja fiainak – mégha ez ifjabb kollégáit is jelenti – a történetet?

Miként marad meg az emléke Somogyi Bélának és Bacsó Bélának?

Az emlékezésnek akadnak tárgyiasult formái. Évekig a szobám falának támasztva állt az a márványtábla, amelyik a Népszava korábbi székházának falán őrizte Somogy és Bacsó emlékét. Nem tudtam úgy bemenni, sőt, nem tudott úgy senki bejönni a szobámba, hogy ne vessen rá legalább egy futó pillantást.

Most – az az 1920-as címlap lóg az ajtómmal szemben a folyosón, amely nagy betűkkel hozta az első oldalon: Somogyi Bélát meggyilkolták. Nap mint nap szembenézünk vele.

Ugyanakkor Somogyi és Bacsó emlékét elsősorban mégiscsak az a Népszava őrzi meg, amely napról napra megjelenik. Talán még a szellemiségét is, a baloldali elhivatottságát, a szociáldemokrácia fontosságának elismerését.

Amíg tehát van, amíg lesz Népszava – addig ezzel nincs gond.

De ne is gondolják tovább.

Lesz Népszava.

Mert a történelem, a hagyomány – erőt is ad.

Mutatja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is képes megmaradni például egy ilyen szellemű orgánum

Vegyük hozzá, hogy a mai helyzet azért nem mérhető ahhoz a világhoz. Úgyhogy a Népszava marad.

És lesz, aki újra és újra felidézi a most 90 éve meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.

Chile, földrengés előtt

Hívj, ha józan vagy

Van az úgy, hogy tényleg ott vagyunk, csak nem hisszük el. Mert hogy kerülök én Chilébe? (Repülővel, marha egyszerű. Még 24 óra sincs az út, kétszer megnézzük az aktuális James Bond filmet, eltüntetünk egy kisebb mennyiség viszkit, valamennyit fecsegünk az útitársakkal, némi szunya és már landolunk is Santiago repterén. Ennyi az egész.)

Szóval heverek az ágyon a szálloda huszadik emelete táján, velem szemben az egész fal ablak. Ugyanis meglehetősen impozáns képet nyújtanak az Andok felhőt karcoló csúcsai, s az alattunk elterülő, kivilágított utak látványa együtt. A tervezőnek nyilván fájt volna elzárni a kilátást valami buta fallal.

Szóval, az ember döglik az út után és nézegeti a felhőket, amint bele-beleakadnak a hegycsúcsokba, alul zúg el a város forgalma vagy tíz sávon. Na persze, ilyen magasságba már nem hallatszik fel a zaj. És közben azon gondolkozik, hogy most tulajdonképpen fejjel lefele lóg a földgömbről, ami meglehetősen természetellenes állapot. Ez tényleg a világ túlsó fele – és most ezt is láthatom.

Már legalábbis akkor, ha erőt tudok venni magamon, felhúzom a nadrágom, kislattyogok a liftig. Nehéz elszakadni innen. Méregetem az Andok nyúlványait – kicsit nagyobbnak tűnik, mint a Kékes, amihez én szoktam. Egyszer kaptam egy könyvet egy repülőgépről, amelyik lezuhant ugyan itt a hegyekben, de többen életben maradtak a katasztrófa után is. Ám csak fantasztikus kalandok árán tudtak néhányan megmenekülni. Persze a többiek is olvasták. Amikor a csillogó hegygerincek fölött átrepültünk pár órával ezelőtt, meg is beszéltük, ha leesnénk, és elfogyna az élelmünk, mielőtt megmentenének, kit ennénk meg elsőnek.

Aztán az első vacsorán gyanakodva méregetjük a méretes steaket, de jóféle latin marhából készült az, semmi kétség.

A nagy ijedségre persze le kell húzni valami italt. Találunk egy kis kockás abroszos helyet, - azt a várost, ahol ilyen akad, én már a szívembe is zárom. Ráadásul igen kellemes fröccsöt mérnek.

Battyogunk tovább, meg akarjuk várni, amíg teljesen besötétedik, és feljönnek a csillagok. Verne óta ugyanis tudjuk, hogy itt egészen más az ég, mint mifelénk. Azt sem lehet kihagyni..

Addig is egy nagy térre érünk. Rengeteg ember korzózik fel alá. Egy csupa üveg-beton irodaház árnyékában, eltörpülő templomba bekukkantunk. Két megfigyelés. Szabályos parketta a padló. És az első sorokban fiatal párok üldögélnek és lelkesen smárolnak. Egyre rokonszenvesebb nép.

Aztán besötétedik, megnézzük csillagokat. Talán a Dél keresztje is ott virít. Még párt fröccs hogy könnyebben felismerjük.

Visszafele a szállodánk előtt óriási csődület. Hamar kiderül, hogy a világhíres Evanescence együttes tagjai osztanak autógrammokat a rajongóknak. Kérek egyet, én is. Bár akkor még a következő két dolgot nem tudom: kik ezek és miért ilyen népszerűek.

Bent a hotelben próbálom hát a portást kifaggatni, hogy a műveltségemen tátongó folt kisebb legyen.

- Ez kérem egy nagyon nevezetes amerikai rock banda – magarázza tudálékosan. -1995-ben alakultak Little Rockban. Egyetlenegy számát sem ismeri? – kérdi.

Rázom a fejem, mire csak annyit felel: hát a Call Me When You're Sober (Hívj, ha józan vagy)- ot azért meghallgathatná.

Az oroszlán szerepe az organikus népi építészetben

Oroszlán kontra kertitörpe

Bevezetés: Jelen dolgozatunk célja nem több, s nem kevesebb, mint hogy megvilágítsa az oroszlánnak, mint népi motívumnak, a szerepét az organikus népi építészetben. Bebizonyítsa azt a régen gyanított tételt, hogy az oroszlán szobrok, festmények, faragványok a hagyományos népi építészetben nem véletlenül örvendenek ekkora népszerűségnek az elmúlt néhány évben. Rövid írásunkban igazoljuk, hogy amíg a kertitörpe - különösen a világ legnagyobb törpéit adó szovjet kertitörpék – az elnyomás, a kozmopolitizmus és nagyon gyakran a szovjet típusú kommunizmus allegóriáiként jelentek meg, addig az oroszlán ősi, tiszta magyar jelkép. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás után oly sok helyen lecserélték a vörös kertitörpéket a hős, keresztény oroszlánokra.

Tárgyalás:Az oroszlán (Panthera leo) a macskafélék (Felidae)családjába tartozó emlős. Ábrázolása régóta, közkedvelt a művészetekben. Gondoljunk csak a Szfinxre, amelynek oroszlánteste van. Magyarországon például a Lánchidat őrzik oroszlánok, bár azoknak nincsen nyelve.

A kommunizmus alatt irtották az oroszlánszobrokat. Ugyanis az a magyarság ősi kapcsolatait a sumér, babiloni maja világhoz való szoros viszonyt jelképezte. (Lásd erről: A babilóni oroszlán, mint a magyarság nemtője, A sumér oroszlán és a rovásírás valamint Az ősi maja oroszlán kapcsolata a nyereg alatt puhított hússal című forrásértékű munkákat a szerzőtől.)

A nehéz időkben sokan rejtve mégis készítettek maguknak oroszlánt, amit aztán gyakran a spájzban a befőttek mögé dugtak el, nehogy a titkosügynökök bajt hozzanak a házra. Akadtak olyan ellenállók is, akik minden tiltással dacolva, mégiscsak az éj leple alatt kiöntették gipszből az oroszlánt, amelyet aztán kertjükben állítottak föl, s a leskelődő tanácsi dolgozóknak azt felelték: ez kérem egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska.

A hamu alatt izzott az oroszlán parazsa. Hiszen, mióta magyar ember néz az égre, mindig is oroszlán volt a reménye.

Amikor végre az ország ismét a maga ura lehetett, levetvén az idegen zsarnokság uralmát, ezzel együtt a jelképrendszer is megváltozott. A nyilvános térért folyó jelképes küzdelemben alul maradt a féllábon álló gólya-, s a már említett kommunistabérenc kertitörpe-had. És végre ismét elfoglalhatta helyét a szabad ég alatt ősi jelképünk: az oroszlán.

A falvakban, városokban százával, ezrével jelentek meg magyar mesterek műalkotásaiként a szebbnél szebb őshonos oroszlánszobrok. Nem egy helyen, már már búcsújáró hellyé váltak, itt tartván meg nagyobb ünnepeket, mint a polgármester névnapja. Gyakran az ifjú párok első útja a paptól az oroszlánhoz vezet. Ma már nincs település oroszlán nélkül. Megható jelenet, amint a papok megáldják az oroszlánt, miközben ősi fohászok szállnak a nép ajakáról felfelé.

Befejezés: Az oroszlán szép, az oroszlán öltöztet, az oroszlánt hitet és tartást ad népünknek. Ó be szép, amint kis óvodásaink egymás kezébe kapaszkodva, körbe körbe forogva

Házi Cointreau ciciből

Nagymama
a pálinkás-hordóban

A mama ma rám bízta a papát, hogy menjünk el együtt sétálni a friss levegőn. Mert a papának szüksége van arra, hogy táguljon és erősödjön a tüdeje, hogy ne legyen satnya. A mama arra is megkért, hogy vigyázzak rá, vigyek mindenképpen üvegben sört, nehogy kiszáradjon véletlenül, meg a butykosomban egy kis pálinkát is. Arra az esetre, ha elromlana a kedve vagy nem lenne már ereje tovább levegőzni, akkor csak egy stampedlit belediktálok és rögtön bírja tovább.

A mama nagyon finomakat főz otthon egyébként. Rendszeresen kotyvaszt nekünk almapálinkát, meg cseresznyepálinkát, meg barackpálinkát – alig győzzük a cefrét kerülgetni a konyhában. De az az igazság, hogy nincs jobb, mint a friss, erős, jóillatú házipálinka. A bolti, vagy a főzetett sohasem tudhatna ilyen ragyogó lenni. A mamám még az ő anyjától, a nagyanyám meg a dédnagymamámtól tanulta ezt, mondhatni anyáról leányra száll a tudomány. Nekem a pálinka szaga jelenti az otthont – ha bárhol járok a világban és megcsapja az orromat a friss törköly illat, máris elgyengülök, remeg a lábam és a képzeletem szárnyán hazarepülök, a jó kis háziak világába. A mama nem tesz bele cukrot általában, és igazi gyümölcsből is szokta csinálni. Bár a papa néha, amikor valamiért nem ízlik neki eléggé, szokott vele tréfálkozni, hogy ebbe édesem, a gumicsizmát, a nádszéket és a nagymamát is belefőzted.

Persze ő is tudja, hogy ez erős túlzás – és nem is szép ezzel tréfálkoznia. Mert a nagymama egyszer tényleg megszédült és belezuhant egy hordó pálinkába. Nem voltunk éppen otthon, senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna a kiabálását. Amikor másnap hazafelé jövet megtaláltuk, a hordó alján feküdt, egy csepp nem sok, de annyi sem maradt a hordóban. Mert szegény bánatában kiitta az egészet.

Két hétig csuklott utána és elég súlyos alkoholmérgezést is kapott. Azóta a papa szerelt egy fedőt a hordóra, nehogy a nagyi még egyszer így járjon. Az orvos is mondta, jó lenne ha vigyázna inkább és nem lefetyelne be napi egy-két litert. Mi is így gondoljuk. Nem mintha sajnálnánk tőle, van elég. Mostanában mindenki annyit főz, amennyit csak akar. És mi sokat akarunk, hogy jó legyen a kedvünk.

Pedig a mi lakásunkban van távpálinka-vezeték is. Sőt tavaly szereltettünk rá egy pálinkamérő-órát. Ugyanis addig az egész háznak közösen mérték az elfogyasztott pálinkáját és a lakók között mindig vita volt, ki mennyit is ivott meg belőle. Mi általában rosszul jártunk, mert mi ugye magunknak csináltunk inkább. Amikor már volt óránk és jött a pálinka mérő óra leolvasó, meg is jegyezte, hogy miénk alig a felét mutatja a mi a többiekének. Az az igazság, hogy a távpálinka közel sem olyan jó, mint az önálló rendszerben készülő. Ezért is váltunk le a hálózatról.

A mama most egyébként azért is küldött el minket sétálni a levegőzésen túl, hogy ne legyünk láb alatt. Ki akarja próbálni a házi unicum, meg a házi Cointreau készítését is. Én drukkolok neki. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, hogy amikor szopikálok, az egyik cicijéből viszki, a másikból meg konyak jönne. Házi. Én tényleg az anyatejjel szívom magamba a házi pálinkafőzést.

Utálom a vöröset, különösen színben

Az újságírók és a rózsa

Az újságíró egyetem – mert már régen egyetemen tanítják ezt a tudományt – utolsó éves hallgatóinak az egyik szemináriumára a professzor bevitt egy szál rózsát egy kis vázában és letette az asztal közepére, majd fölszólította a hallgatókat, legyenek szívesek másfél flekket írni erről azonnal.

Tessék mégiscsak azt a másfél flekket papírra vetni. (Bocsánat, tanár úr! Mi is az a flekk? A múlt órán én hiányoztam. – veti fel egy bátrabb harmadéves médiatudományi hallgató.)

Végül pár mű csak elkészül. Fussunk bele.

„A tanár úr behozott egy virágot. Rózsa vagy szegfű lesz az. Esetleg muskátli. De semmi esetre sem napraforgó. Mert annak a belsejében nő a szotyi. Ezében meg nincs szotyi. Mindenesetre letette az asztalra a növényt. Most a rózsa vagy szegfű, esetleg muskátli ott áll. Csak tudnám, mire vár.” –a szerző később a Magyar Agrár lap szerkesztője lesz, de ma még nem sejt ebből semmit.

Nézzünk egy másikat:

„Utálom a vöröset. Különösen színben. A vörösök miatt van minden baj e kis hazában. Jönnek az idegenszívűek. Elfoglalják a mi helyünket. Összefognak ellenünk. Kitúrják a mi őshonos szerény ibolyáinkat, mindent eltűrő hóvirágjainkat. Ráadásul a pimasz rózsáikon direkt tüske van, hogy az a körmünk alá menjen és fájjon. Ezt tudják ezek a vörösök, fájdalmat okozni nekünk és ránk rontani. Minden igaz hazafi kiáltsa egyként: le a rózsával, éljen a kökörcsin” És így tovább, majdnem másfél flekken keresztül. A végére odaírva tollal: T. Tanár! Ez így jó, ahogy van, ha bele mer javítani vagy nem adja meg a maximális pontot, akkor maga is egy rohadt vörös és feljelentem a dékáni hivatalba, hogy molesztálja a lányokat.

Van itt másik is:”Találkoztunk a híres énekesnővel. A híres énekesnő otthonában fogadta lapunkat. A híres énekesnő nagyon édibédi volt. A híres énekesnő már kétszer látszódott a tévé kajálós műsorában. Ezért híres. A híres énekesnő igen cukipofa volt velünk. Szerelmi bánata van neki. Elhagyta a szerelme tegnap. Most a híres riporter könyvet ír erről. Két napig élt a szerelmével. A híres riporter azt ígéri, hogy ha tényleg megvolt a két nap, akkor két kötet is lehet a mű. Olvasóinknak adunk egy kis előzetes a szexi könyvből. A híres riporter aztat kérdi: és tényleg egy vörös olyan izé, rózsa volt a melled közé tűzve azon a forró estén? És én őszintén kitárulkozva téptem fől a blúzom: Miért? Mit gondoltál, hova tűzöm – néztem rá incselkedve. Nézd, tapintsd meg, itt a szilikon völgyben még látható a karmolás nyoma. Holnap újabb fejezetet adunk az elképesztő történetből, garantáltan pornográf részletekkel. Mert persze máshova is dugta..” A szerző később bebizonyította, jár neki a jó jegy, mert az egyik legnépszerűbb celebes internetes oldalon mindez nemcsak megjelent, de a legtöbb kattintást is hozta a héten. Igaz, a kép is ott volt, a mellel, a rózsával, sőt még a folytatással is.

Jöjjön még egy:

„A víz a legnagyobb kincsünk. Minden cseppjéért kár. Be kell jól osztani, nem szabad pazarolni. Száradjon el minden virág. Takarékoskodni kell a természet kincseivel. Óvni kell amit unokáinktól kaptunk kölcsön. Nehogy már vázába tegyünk vizet, döglött virág alá. Zsebkendőbe köhögj, tüsszögj.” – ő csak azért jár ide, mert közel lakik az egyetemhez.

És végül mára az utolsó:

„A virágtermelők rendes évi kongresszusán a felszólalók nehezményezték az alacsony állami támogatást, azt, hogy a termelők nem kapnak elég sok pénzt, de azt azonnal. Az elnökség határozatban követelte, hogy a kormány vásárolja fel mindenki rózsáját, méghozzá a tavalyi kétszeres árán. Többen elmondták, hajlandóak megegyezni félárban, cserébe, nem adnak semmit, és így jár mindenki a legjobban. Végül petíciót fogalmaztak meg, hogy továbbra sem hajlandóak adót fizetni, ellenben privát szférájukba való beavatkozásnak tartják, ha bármiféle minőségi követelményt állítanának fel.” Ezen írás szerzője megbukott, mert kiderült, hogy plagizált, mert az idézett cikk valóban több lapban megjelent.

Az ember a kutya a legjobb barátja

Az eb ugat,
a karaván halad

Tudom, mert számtalanszor hallottam, hogy az ember a kutya legjobb barátja. Már az anyukám is ezerszer vakkantotta a fülembe, hogy Bodrikám, ne feledd, az ember a…

Az anyukám még nagyban csinálta, három-négy embert is idomított be és tartotta őket a lakásában. Nem volt egyszerű dolga velük. Lármásak voltak – a szomszéd boxer rendszeresen átugatott, hogy csendesítsük már le azokat a dögöket, mert nem bírja a zajt, amit csapnak. Állandóan ugráltak, jöttek mentek. Tévét bömböltettek és nagyon furcsa szagú dolgokat kotyvasztottak a konyhánkban. Időnként un. hb-t szerveztek, ami azt jelentette, hogy félretolták az asztalokat, feltekerték a szőnyegeket, ipari mennyiségben lefetyelték a vodkának nevezett ihatatlan valamit ráadásul egy Komár Lászlónak csúfolt valaki macskazenéjét nyikorgatták a lemezjátszómról, amit kölsön sem kértek. De a gyomruk persze nem bírta, gyakran hánytak is. Nem is beszélve, hogy egyik másik szuka nagyon tüzelt ilyenkor és akkor aztán nem bírtak magukkal.

Régen még elsősorban a haszna miatt tartottunk embert. Őrzésre éppen úgy, mint nyájterelésre a megfelelően kitenyésztett fajta tökéletes kétlábú segítőtársnak bizonyult. Akadt pl, amit nyomozásra tenyésztettünk, a kopót vagy zsarut, amelyik nagyszerűen el tudta kapni az övéi közül azokat, amelyek rossz útra tévedtek. Még akkor is megérte ez, ha a kopó vagy nyomozó amúgy nehezen féken tartható, sokszor vad, nem is túl okos egyed volt, ráadásul elég büdös, sokat zabált és bakót rágott.

Később egyre inkább elterjedtek a kedvtelésből tartott emberek. Ezek már semmire nem jók – nekem nem is kellene ilyen -, de sokak szerint olyan kis cukik. Lehet masnit kötni a hajukba, simogatni őket és nevetni rajtuk, hogy milyen kis elfajzottak. Ezeket általában plázákban tenyésztik, ott is érzik magukat a legjobban. Imádnak szoláriumba járni és olyan vicces hangokat hallatnak, mint hogy: édi-bédi, cuki-muki, keemenannácska – és a többi. Buták, de sokan éppen ezt szereik bennük. Mondjuk elég kényesek, faksznisak. Nem is csoda, hogy most, hogy itt a válság, elég sokat a gazdáik egyszerűen kidobnak valahol. Mondjuk, ügyesen ottfelejtik egy bevásárlóközpontban. Szegényke pár napig kóborol, aztán vagy elüti egy BMW vagy jön a sintér és elviszi a telephelyre. A folytatásra már gondolni sem jó. Állítólag egyiket-másikat összefogdossák és kísérleteznek rajtuk. Például nyugdíjrendszert, választási kampányt, új kormányt próbálnak ki rajtuk – nem is csoda, hogy egy csomó brutális kínok között elpusztul. Az embervédők – elsősorban a bernáthegyiek – régóta mondják, hogy be kellene tiltani az effajta kísérleteket, mert egy embert sem szabad így kínozni, majd végignézni, ahogy kiszenved. De a dobermannok szerint, végülis még ez sokkal jobb. Egy állat nem viselné el ezeket a dolgokat, jobb embereken kipróbálni. Mégiscsak a kutya a legfőbb érték

Mindenesetre én ezt a lányt csak azért tartom, mert szegény, kiverve kóválygott, az oldala már egészen behorpadt, mindenkit megmart volna.

Nekem meg elfér itt csendesen. Eljátszogatom vele, elég jól tanítható, már zongorázni is tud kicsit.

És jót tesz a lelkemnek, hogy legalább rajta segíthettem, nem került sintér hurokjába, nem kísérleteznek rajta valahol.

Elvagyunk kettecskén.

Maradunk a barlangban

Ez a medvének is sok

Mint minden évben ilyenkor, most is megszólalt medvénk vekkere. Nagy nehezen tápászkodott föl, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. A félhomályos barlangban éppen csak hogy belenyalt a mézes csuporba, felrángatta magára kopott mackóruháját és már cammogott is a sziklaodú kijárata felé.

Nem látta meg rögtön az árnyékát, ezért gondolta, alaposabban körülnéz. Nem messze tőle a padon két nyugdíjas külsejű egyén üldögélt. Üvöltve szidtak valakit, aki el akarja venni, ami az övék, megsarcolná a nyugdíjukat és különben is.

Medvénk nem fizetett nyugdíjjárulékot, feketén alkalmazták évek óta, zsebbe csúsztatva a honoráriumát, nem különösebben érdekelte hát ez az egész. Inkább továbbkullogott. Egy kisebb csoport emberkülsejű egyén álldogált ott, halkan beszéltek egymás közt, de medvénk hegyezte a fülét, mert kíváncsi volt. Egy szemüveges sovány éppen azt fejtegette, hogy tuti övék a közbeszerzés, mert ő már jó alaposan megkente azt akit kell. Medvénk törte a fejét, hogy vajon akácmézzel vagy lépessel kenték e meg azt a valakit és hogy vajon az a valaki örült-e ennek. Fél füllel még hallotta, hogy az elálló fülű azt feleli a sovány szemüvegesnek: no, akkor most rövidesen lesz mit a tejbe aprítanunk. Ez tetszett medvénknek, mert ilyenkor uzsonnaidőben ő is szeretett mindig a tejbe aprítani ezt azt. Persze nem kenyeret, mert nem szeretett volna túl mohónak látszani.

Közben egy újságot fújt arra a szél, felvette, belelapozott. Esik a tőzsde, áll az ingatlanpiac. Jön a választási kampány. És követeljük – betűzte – hogy minden medve kapjon több mézet a spárgájára, sőt tizenharmadik és tizennegyedik havi méz is járjon ingyen. A mancsán próbált utána számolni, mert úgy rémlett neki, hogy eddig csak 12 hónap volt egy évben, abból is vagy hármat átaludt, hogy jön ez ki. De csekélyértelmű volt, nem sikerült a megoldást meglelnie. Közben megakadt a szeme egy híren, mely szerint a jegesmedvék ki akarják szorítani az örvösmedvéket és multicégeknek játszák át orvul a örvüket. És, hogy ezt nem kellene hagyni. És valami olyasmi is volt, hogy biztosan a Dohány utcából irányítják ezeket a jegesmedvéket, akik kozmopolita bitangok és elveszik az életteret a rendes medvéktől.

A mi medvénk csak a szemét dörzsölgette, aztán átfütyült a szomszédba a jegesmedve barátjának, hogy mi van a Dohány utcában és ki irányítja onnan? Jeges kollega kiköpött egy fél heringet a szájából és azt felelte, életében nem járt a Dohány utcában, a cigarettázásról is régen leszokott, és az örvösmedvének meg úszásórákat adott ingyen, nem is érti miről van szó. De biztosan a globális felmelegedésre gondolt a szerző, ami minden baj okozója. Biztos megsütötte a nap a feje búbját.

Meglehet –brummogott medvénk az eget kémlelve, de még mindig nem sütött ki a nap.

Pár kisgyerek bámult rá, odakocogott hozzájuk és előírásosan integetett. Az egyik kölök perecet hajított neki, a másik keze üres volt.

- Adj nekem is egy kis perecet, hagy etessem én is a medvét – kérlelte az üreskezű.

- Cigánynak nem adok, csak elinnád vagy ellopnád, ti nem tudtok a pereccel bánni, a segélyt is kártyára kell nektek adni. Ne mindig másra várj, húzz el dolgozni – így az édes, szőke, kékszemű kisfiú.

Medvénk ekkor visszaballagott a barlangjába, bebújt a vackába, arra gondolva, itt egy darabig még nem süt ki még a nap.

A paplan alatt világító bélyeggyűjtemény

Párválasztási egyetem

Kedves hallgatóim! Sikeresen túljutottak hát párválasztó szemináriumunk első, internetes szemeszterén, a többségük nagyszerűen letette az elméleti vizsgát. Bármikor tud mondani egy frappáns csajozós/pasizós dumát, soha nem jön zavarba. Megismerte a legfontosabb szórakozóhelyeket, a legdivatosabb táncmulatságok helyszínét éppen úgy, mint – és ezt külön speciális kollégiumként lehetett felvenni – mit mondunk a kedves kiválasztottnak, ha egy múzeumi festmény, például egy Raffaello, alatt akarjuk megcsókolni. Miként hívjuk föl a figyelmét a színekre, a formákra, a kép szerkesztésére, az aranymetszés szabályainak mesteri alkalmazására, miközben képzeletünk szárnyán már a ruhát marcangoljuk le róla. Ámde, finoman csak annyit mondunk: beleborzongok ennyi szépségbe. Mondd, megfoghatnám a kezedet, hadd borzongjunk együtt.

Természetesen begyakoroltuk az egyszerűbb fogásokat is. Emlékeznek, amikor gyakorlati órán kipróbáltuk, miként működik, ha odalépünk egy helyes, kutyát sétáltató leányhoz és megszólítjuk:

• Jaj de aranyos. Szabad megsimogatni?

• Szabad persze

• És nem harap?.

• Nem, nem harap
  

• És a kutya?

Ha nem kapunk rögtön egy pofont, és miért is kapnánk, már ezt a csatát meg is nyertük.

Mestereink, nagy egyetemek professzorai, mindenre megtanították Önöket. A kedves hölgy hallgatónknak, még azt is, ha a kiszemelt férfiú éppen okád, akkor semmiképpen nem helyes odalépni hozzá azzal: jaj, de rosszul nézel ki! Tartsam a fejed?

Szóval, jót és rosszat is láttunk. Próbáltuk megérteni, miként ismerkedhetünk meg gyorsan és sikeresen. Egyetemünk egy korábbi, nagyhírű professzora még azt mondta: férfi és nő hogyan is érthetné meg egymást, amikor mindkettő mást akar. A férfi a nőt – a nő a férfit.

De a tudomány mai állapotában már tudjuk, empirikusan és elméletileg is bebizonyítottuk, hogy azért előfordulhat olyan, mindketten ugyanazt akarják.

Régen, ilyenkor hangzott el a kérdés: felugrassz hozzám? Megmutatom a bélyeggyűjteményemet.

Ne legyenek kérem illúzióink – régen sem a bélyeggyűjteményt mutogatták ilyenkor. Pedig az még tudatlan, mondhatnánk, ösztönös kor volt.

A mesterkurzusra és a doktori iskolába járó kedves hallgatóink megismerkedhettek a gazdag özvegy elcsábításának a módszerével. Azzal, miként tehetünk szert, kapcsolatunkon keresztül ékszerre, pénzre, nagy kocsira, villára, világkörüli útra. Férfiak és nők egyaránt doktoráltak ezen a szakon. Nem egy közülük híres amerikai társintézményekbe is eljutott. Nemcsak a tudomány, hanem a praktikum körében is értünk el eredményeket. Egy hallgatónk ma már báró Rotchildné Párizsban, palotával a Champs-Elysée-n. És büszkén vallotta iskolánk évkönyvében, nélkülünk Kovácsné lenne a Rákoczi út 12-ből. Látják tehát, hogy tanult embernek, a pallérozott elmének, az iskolázott léleknek egészen mások a lehetőségei.

És ha kinéznek az ablakon mit látnak? Esélytelenek. Igaz? Hogy ott az az ifjú pár a szobor tövében? Hát édes istenem.

Mi? Hogy azt mondja a fiú a lánynak, hogy tök jól nézel ki ma megint. Amúgy elmentek a szüleim otthonról. Felugrasz?

Jó, látom, a lány bólint, felugranak és egymáséi lesznek? De hát, mint az állatok? Nincs ebben így tanulatlanul semmi poézis. Na jó, legfeljebb egy kis szerelem és némi szex.

De ők ezért még diplomát sem kapnak.

Gyáva oroszlán, szegfűvel

Repülő utasok

Óz, az egykori nagy varázsló, már évek óta, mint személyszállító kisiparos dolgozott léghajójával. Sokáig nem nagyon ment neki a bolt, a léghajó drága. Sok hír is járta olyan léghajósokról, akik csúnyán lenyúlták az utasokat, manipulálták a viteldíjat mutató órát, direkt nagy kerülőúton röpültek, ahelyett, hogy légvonalban tették volna meg a távolságot a célig.

Óz megunta ezt a dolgot és nem hiába volt egykor nagy varázsló, lesétált egy barátjához a földi fuvarozásba és rávette, hogy sztrájkoljanak egy picit, arra biztos, van ok.

És mindig akadnak, akiknek menniük kell. Ezek, más nem lévén, szép számban választották a léghajókat, hálásak is voltak a kollégák Óznak.

Óznak is szépen hozott a bolt. Tegnap reggel felvett például egy lányt. Úgy volt öltözve, mintha 15 éves lenne, de közelről azért látszott, megvan már ötven is. Dorothynak hívják, fecsegte megállíthatatlanul nagyon híres celeb – mondta magáról. És mitől híres, kérdezte Óz, aki nem nagyon volt jártas ebben a világban. Hát attól cuncimókus – vihogott rá az éltes leányzó – mert celeb vagyok. Azért vagyok celeb, mert híres vagyok és azért vagyok híres mert celeb vagyok.

- És ebből meg lehet élni? – került ki ügyesen egy vakvarjút a levegőben Óz.

- Mi az hogy, fess angyalbögyörőm – kacsintott rá Dorothy – Most éppen megyek a tévébe és arról beszélek, egy jelentős tényfeltáró műsorban, hogy miért is adnám oda a szüzességem valakinek – legyintette meg pajkosan a kormányos arcát, miközben a férfi slicce felé kapdosott. Szerencsére itt megérkeztek.

A következő utas egy gyáva oroszlán volt. De milyen gyáva. Szegfű volt a gomblyukába tűzve, ami oroszlánnál már önmagában is ritka. Magába roskadtan kapaszkodott a felszálló léghajó peremébe és egész úton felváltva két dolgot hajtogatott:Ajaj, mindjárt lezuhanunk, illetve, hogy ajaj, nagyon elvernek engemet.

- De hát maga egy oroszlán. És az oroszlán bátor és küzd – vágta oda Óz, amikor már nem bírta tovább.

- Egészen bizonyos ez, hogy egy oroszlán az bátor és nem gyáva? – kérdezte a gyáva oroszlán.

- Egészen. Te egy nagy és bátor oroszlán vagy és óriási borravalót adsz nekem – nézett a szemébe Óz.

Az Oroszlán, amikor kiszállt, szemtelenül kis borravalót adott és amikor Óz fenyegetően ránézett, majdnem bekapta. Közölte, ő már egy bátor oroszlán és megküzd bármilyen hintáslegénnyel. Kuss. És elviharzott fene harciasan.

Volt még egy utas aznap. A Madárijesztő. Aki rögtön beszálláskor közölte, hogy a zembereknek joguk van elsőosztályon utazni, harmadosztályú díjért. És ő mindjárt lecsukatja Ózt, mert az egy komcsi, és azoknak a szagát sem állja. És azonnal vegye meg a Vezér válogatott aranyköpéseiből készült könyvet dupla áron, mert holnap jön a kultúrkommandó és aki nem idéz föl fejből tízet, az mehet kényszermunkára. És hajtson csak át a piroson „mert a rendőrség is velünk van. És különben is a vörös lámpa a madárijesztő polgár zembereknek csak ócska, bolsevista trükk.”És Óz este visszament a földi barátjához és rávette, hogy, hagyják abba a marháskodást és szállítsák ők az utasokat, mert neki már elment a kedve ettől.