Halál a mozi előtt

Éppen vége lett annak az ölős, bunyós, erőszakolós filmnek, amit már harmadszorra néztem meg a barátaimmal. Támolyogtunk kifelé, nagyon be voltunk rúgva. Ugyanis megállapodtunk, ahány halott, annyiszor húzunk az unicumos kulacsból, amely nélkül már nem is járunk moziba. Persze szigorú body count volt. Vagyis, csak az egyéni halottak számítanak. Amikor ledől a nagy ház és rázuhan párszáz emberre, vagy, amikor napalmmal felégetik a zsúfolásig telt sarki kocsmát esetleg amikor egy lezuhanó repülőgép szárnya vágja le a sétálni induló nagycsoportosok fejét, az ugye nem hoz korty italt. Csak a szépen, egyesével lemészároltak számítanak. A levegőben lelőtt ejtőernyős jó, a kilőtt repülőgép, a bent égett sok ejtőernyőssel nem ér.

Botorkáltunk ki a Hajnóczy Péter Filmszínházból. Hasznos Ödön, akit nem is tudom, miért hoztunk magunkkal, már végigokádta a lábát. De azért lelkesen magyarázta, hogy, neki az a rész tetszett a legjobban, amikor azzal a nagy puskával olyan viccesen mellbelőtték azt a szőke bigét. Hát az milyen volt, amikor lassítva szétrobbant a szegycsontja, átszakította a golyó a tüdejét. De még kettőt lépet a csaj előre és akkor ő már meg is húzta a butykost.

Kár volt – jegyezte meg Tücsök Béla – ezt is elkapkodtad, mert a nő nem halt meg, ugyanis a következő snittben elállították a vérzését. Úgyhogy, Ödön egy itallal többet nyomtál be, tartozol nekünk.

Ödön feltűnés nélkül próbálta rakosgatni a lábát, hogy ne vegyük észre, hogy néz ki, de persze a szagok, ó azok a szagok, mindent elárultak. Azt magyarázta, hogy semmivel sem tartozik nekünk, mert volt utána egy újabb jelenet, ahol egy  motoros fűrésszel fejeztek le egy kalauzt, amiért elkérte a jegyet valakitől, akitől nem kellett volna. Na és akkor ő nem ivott. Persze nem merő önmérsékletből. Hanem, mert dramaturgiailag nem tudta eldönteni, hogy pár másik utas feje is nem repül e szerteszét mindjárt – és ugye akkor az nem számít a szabályok értelmében.

Éppen itt tartott, alig 50 méterre jutottunk még csak a Hajnóczytól, amikor egy  puskadörrenést hallottunk és Hasznos Ödön szegycsontját egy golyó ütötte át. Szétszakadt, véres tüdeje cafatokban repült szét, Hasznos Ödön szeme kikerekedett, kettőt még talán lépett előre aztán összeesett.  Betoltuk azt, ami maradt belőle a fal mellé, nem lépkedjenek itt át rajta a járókelők. Volt már pár megcsonkított holttest felslichtolva a járdszaszélen. A kupac tetejére dobtuk.

Éppen az unicumos kulacsból húztunk egyet-egyet, amikor egy kekiruhás, szafari-kalapot viselő pasi ért oda hozzánk. Parabellumával éppen Tücsök Béla két szeme közé lőtt, de olyan ügyesen, hogy egy csöpp nem sok, annyi agyvelő sem spriccelt a kulacsra.

Hangya, Hangya Jenő vagyok – nyújtotta udvariasan a kezét bemutatkozásra a parabellumos. De nem tudta folytatni, mert machetámmal hasbalőttem iziben.

Kortyinka.

Csak tudnám, jövő héten milyen új film lesz? És kivel megyek moziba?

A cica esete Mao Cetunggal 毛澤東

Xue Yanping új regényt ír. Minden bizonnyal ez a regény is azokról a régi történetekről szól, amelyek Xue Yanping életében, könyveiben is oly fontosak voltak.A közelmúlt Kínájának élete, a kulturális forradalom és az, a hétköznapi emberek miként tudták mindezt túlélni, már ha túl tudták élni.

Xue Yanping most éppen Európában jár, kiadókkal, szerkesztőkkel beszélget, itt Magyarországon is azt próbálja kipuhatolni, mi mennyire érdeklődünk aziránt a távoli és innen egzotikus világ iránt.

Xue Yanping szépen és választékosan beszél angolul, divatos ruhát hord, hogy Londonban, New

Azokról a történetekről a kulturális forradalom idején. Amikor minden felborult, amikor a normális észnek többé nem volt jelentése. Amikor bárkiből, bármikor áldozat lehetett, meg persze gyilkos és elkövető is. Yanping történetei a pekingi hutongokban játszódnak, ezekben a hagyományos, földszintes, szűk utcás, zárt életű lakónegyedekben. Yorkban vagy éppen Milánóban is megállná a helyét. Így aztán még nagyobb az ellentét azzal, amiről beszél.

Mondja, ma már a kínai fiatalok

nak is nehéz elképzelni, hogy milyen volt az élet akkor. Pedig tudniuk kell, szembe kell nézniük azzal, mi történt szüleik, nagyszüleik életében – e nélkül a mai Kínát, ezt a gyorsan változó, hatalmas országot nem érthetik meg.

Xue Yanping életét és majdnem kettétörte a kulturális forradalom. Az egyetemeket bezárták, burzsoá csökevénynek minősítették. A fiatalokat tanulás helyett falura küldték kétkezi munkára, ahogy őt is. Ő aztán 1982-ben, az elsők közt újra, mehetett egyetemre, s próbálta behozni az elvesztegetett éveket.

Könyvei nagyrészt ezekről az évekről

szólnak. Amikor egy őrült forradalomra hivatkozva nagyratörő diktátorok azt hitték, az ő teljhatalmukkal át lehet alakítani az embereket, a gondolkodásukat.

Mit lát ebből a fejreállt világból egy kislány, mint Xue Yanpin?

„Volt egy macskám, akit nagyon szerettem. De állatot tartani kedvtelésből a hutongban szigorúan tilos volt – ez is burzsoá csökevénynek számított. A felügyelők, akik jelentőst részt a mi idősebb pajtásainkból álltak, folyton ott járőröztek a hutong szűk utcácskáin. Egyszer észrevettem, meglátták, hogy a cicámat etetem. Tudtam, ha utólérnek, nagy baj lesz. A macskámat ki is végezhetik és velem is nagyon elbánhatnak. Futottam hát lélekszakadva a sikátorokban, magamhoz ölelve a cicámat, míg végül sikerült meglépnem és elbújnom egy udvarban.” Végülis nem nagy történet, ott ahol százezreket gyilkoltak meg, de talán jól érzékelteti azt a világot.

- Miért volt tilos macskát tartani? – próbálom racionálisabb úton tartani a

beszélgetést, de Xue csak megvonja a vállát. Látom rajta, hogy nem érti, mit nem értek ezen.

- Ez volt a szabály. Csak. Egy betarthatatlan szabály a végtelen sok közül.

És a felügyelők, kik voltak a felügyelők és ők miért gondolták, hogy a macskatartás veszélyes az épülő kommunizmusra? – teszek úgy, mint aki nem látja, mi mindenre akad ma is ember.

Erre elmeséli, hogy az idősebb nővére is egy speciális egységben volt afféle katona. A nővére 16-17 éves lehetett akkoriban. Minden reggel szépen felöltözött és elment a társaival. Talán megverni valakit, vagy egy nagy táblát akasztani a nyakába, hogy így jár, aki a nép ellensége. Fiatalok voltak, nem értettek semmit a világból. Miközben édesapjukkal talán valahol máshol, mások bántak el eképpen.

Xue Yanpin hát ír. Új regényt. A régi történetekről. Amikor a politikai elszabadítja a legrosszabb emberi indulatokat.

Hogy okulunk-e belőle? Ott vagy itt? Hát

Dr. Deutsch Imre rövid életrajza

Született 1896. szept. 30. Budapest. Orvosdoktor oklevél: Pázmány Péter Tudományegyetem 1922. Urológus szakorvosi képesítés: a PPTE

Orvostanhallgatóként 1919-21. a Charite poliklinika laborjában; végzés után az Urológiai klinikán (ig.: prof. Illyés Géza) 1922-28. dolgozott. Urológiai klinika 1925.

Az Országos Társadalombiztosító Intézet Urológiai Osztályán alorvos, majd oszt. vez. helyettes főorvos 1922-1944.

A Zsidókórház Urológiai Osztályán megbízott főorvos 1942-44.

A Szeretetkórház Urológiai Osztályának osztályvezető főorvosa 1944. január-április.

Belső munkatárs a "Gyógyászat" lapnál 1919-1923. kb. 500 referátum a külföldi szakirodalomból.

Szerkesztője a "Bőrgyógyászati, Urológiai és Venerológiai Szemle" urológiai rovatának 1926-1939. Eredeti közlemények, szerkesztői üzenetek, referátumok, könyvismertetések

A "Magyar Urológia" (a Magyar Urológiai. Társaság hivatalos lapja) helyettes szerkesztője (Főszerkesztő prof. Illyés) 1938-1939. Ezekről a zsidótörvények miatt kellett lemondania.

45 tudományos dolgozata jelent meg jó nevű hazai és külföldi szaklapokban:

Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Bőrgyógy. Urol. Veneorol. Szemle, Magyar Urológia, Zeitschrift für Urologische Chirurgie, Zeitschrift für Urologie, stb. (Veseműködés kísérletes vizsgálata, vesevizsgáló eljárások, új gyógyszerek, húgy- ivarszervi betegségek laboratóriumi vizsgálata, kazuisztika).

Referátumokat készített külföldi urológiai cikkekről, könyvekről, előadásokat, beteg bemutatásokat tartott a Magyar Orvosi Nagyhét, a Magyar Urológiai Társaság ülésein.

Az I. Világháborúban egészségügyi. hadnagy, 20 hónap frontszolgálat, olasz hadifogság, több kitüntetést kapott.

1938-41. közt négy ízben teljesített katonai szolgálatot a különböző visszacsatolási bevonulásokban, amelyekért emlékérmeket kapott.

1944. áprilisban belügyminiszteri rendelettel körorvosnak rendelték ki Kápolnokmonostorra (Nagybánya mellett) ahonnan júniusban Auschwitzba majd Mauthausenbe (és a mellette levő Melkbe) hurcolták, ahol kőbányában dolgoztatták. November végén hunyt el.

Felesége: néhai Dr. Adler Anna fogorvos, szakfőorvos.

Gyermeke: prof. Dési Illés PhD, DSc. A Szegedi Tudományegyetem Népegészségtani Intézet nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanára.

Deutsch Imre a nagyapám volt. Ez az életrajz, néhány kép és pár történet maradt nekem csak róla.

Hogy katona volt az első világháborúban és hosszú hónapokat töltött hadifogságban, amelyről sok szörnyűséget mesélt. Bár Auschwitzból nézve valószínűleg az már csak egy kellemes nyaralásnak tűnt.

Hogy hihetetlenül ügyes kezű sebész volt. Jól rajzolt és amatőr bűvészként is megállta a helyét. Húsz évvel a születésem előtt gyilkolták meg.

Az országgyarapítás idején rendszeresen behívták katonának. Sebészre mindig szükség van.

Illetve, van amikor nem is annyira? Lassan kitették mindenhonnan. Már katonának sem kellett. Aztán jött a munkaszolgálat. Az orvosok már a fronton voltak, a civileknek alig maradt valaki. Munkaszolgálatosként pár hónapig körorvosként gyógyította az ittmaradtakat, öregeket, gyerekeket. Aztán az ország urai úgy gondolták, hogy annál, hogy orvosa legyen sok ezer embernek, fontosabb cél nagyapám meggyilkolása. Első világháborús érdemek, II. világháborús érdemek? A gyógyítandó betegek érdekei? Ugyan már.

Pusztuljon minden.

Nagyapám, amikor megölték, annyi idős volt, mint most én.

A siker titka, in memoriam Schmitt Pál

Számtanból nálunk a legokosabb lány az osztályban az Éva volt. Hetedikig én is jó voltam a matekből. Addig ugyanis Éva mellett ültem, aki mindig úgy oldotta meg a feladatokat, hogy könnyedén lemásolhassam róla a megoldásokat. Néha ugyan akadt „a” meg „b” csoport, de Éva egy zacskó Duna kavicsért, miután a sajátját megírta, befejezte fel tünés nélkül az enyémet is.

Aztán hetedikben majdnem megbuktam matekból. Gabi néni az anyukámat is behívatta, később hosszan kérdezgették, mi történt velem.

Rajzórán a rajzaimat – miután én vonalzó mellett is képtelen vagyok egy egyenes vonalat húzni – a Vera csinálta meg. Vera óvó néninek készült, ügyesen dolgozott a ceruzával, az ecsettel is. Etelka nénit, a rajztanárt meg nem különösebben érdekelte, ki az alkotó. Neki elég volt annyi, hogy a faliújságra szépen kiszögezhette a műveket, aztán, ha jött az igazgató bácsi, eldicsekedhetett vele, mennyire sokat fejlődnek itt a gyerekek.

A gimiben sokáig elég jó voltam bioszból. Az Ildivel közös padunk volt. Ildi mindig mindent megtanult, orvos akart lenni. Én meg szépen kértem, hogy, ha neki mindegy, akkor súgjon már nekem a felelésekkor. Jót tesz az önbizalmamnak és a zsebpénzemnek az ötös. Csak a békaboncoláskor volt baj. Mert akkor, ahogy Ildire lestem, mit is kell csinálni, ahogy előredűlt szépen be tudtam lesni a blúzába. Gyönyörű mellecskéket viselt. Szegény, kipreparálandó béka már nem is izgatott annyira.

A felvételim simán ment. Lilla barátom a padba rejtett puskáit nagyszerűen fel tudtam használni, majdnem maximális ponttal kerültem be

Az egyik szigorlaton úgy csúsztam át, hogy az adjunktust, E. J-t előző nap egy kocsmában leitattuk, álltuk a cehjét. Cserében ő meg aláírta az indexünket.

Másszor meg az egyik vizsgáztatót elváltoztatott hangon felhívtuk, hogy a pártbizottságról telefonálunk és pártfeladatként kérjük, hogy az alábbi elvtársak sikeresen abszolválják ezt a félévet.

A szakdolgozatomat vettem. Nem is volt túl drága, de úgy éreztem, nem ér meg több pénzt. Nekem a hármas is jó.

A katonaságnál a céllövészetnél jártam egyszer majdnem pórul. Az istennek sem találtam el a lőlapot. A tizedes már unta, hogy rám kell várni, ezért, amikor kiment megnézni a találatokat, s látta, hogy a lőlap üres, tollal kilukasztgatta azt. Két hétig cserében nekem kellett bevetnem az ágyát. A jó eredmény miatt mesterlövészt tanfolyamra akartak küldeni, elég nehéz volt megúsznom.

Most egy kis banánköztársaság elnöke vagyok, az eszem az megvan hozzá. Az elnöki címet tíz banánfáért és némi üveggyöngyért vettem. A bennszülöttek imádnak. Mert jó fej vagyok. A kocsmában már össze is tegeződtem a néppel. Szerbusz nép – mondtam nekik.

Olyan édesek, a kis romlatlan lelkükkel. Azt hiszem nyittatok végre itt egy iskolát, hadd tanuljanak a gyerekek végre. Mert aki tanul, küzd, lám itt az én példám, az bármit elérhet az életben.

Szaknyilasok, ellenállók és az Árpád-sávos zászló

Március 15-én egy Árpád-sávos zászlót tűzött ki valaki a magyar trikolór mellé a zuglói Egressy utca sarkán. Az erről szóló kép hamarosan megjelent a facebook-on. Elsőként a jogos felháborodás és a szörnyülködés hangjai szólaltak meg. Nahát, és mik vannak - és ilyesmik.

Aztán kiderült, egyetlen férfi van a kommentelők közt, a kitűnő tollú publicista, Török Monika. Felvetette, szerveződjön afféle flashmob a szélsőjobbos jelkép eltávolítására.
A következő órákban sorra érkeztek a megjegyzések, hogy ki, miért nem vesz részt ebben.
É. T. ezt írta: " Az biztos, ha a mi házukra tenné ki valaki, én letépném rövid időn belül." De hát, nem az ő házára tették.
Más abbéli véleményének adott ha

ngot, hogy "essen le annak a keze, aki kitette és rohadjon is meg."
Monika buzdítása így szólt: zuglói polgárok, vége az ebéd utáni szundikálásnak, Levettétek már?

Nézzünk bele a válaszokba: Mónika, drága! Nem mindenki hord magával ollót meg kést
Vagy: ha nem vetted volna észre, a baloldal nem akar konfrontálódni.
Innen aztán beindult a dolog: messze lakom, nem érek rá, odamennék, de sajnos most nem jó. Nehogy már mi romboljunk.
Közben már beakadt egy két szaknyilas honfitárs is, aki szerint tessék békénhagyni a zsidrákoknak az ő zászlójukat.

Többen kijelentették, hogy ők ugyan nem szeretik az Árpád sávost, de csak azért nem vesznek részt egy ilyen akcióban, mert úgyis tíz perc múlva kint lesz egy új helyette, Török Moni és néhány tettestársa eközben szépen eltüntette a zászlót.
Az eltávolításról szóló hír szintén hamarost a facebook-on volt látható.
Az első, még baráti kommentelők szerint: na, jó, jó, de ezzel semmi sincs megoldva. Elhangzott ugyan egy két "nagy vagy Monika" és "köszönjük". De aztán jött az olyasmi, hogy talán óvatosabban kellett volna, meg jaj, most

majd jön a bosszú és Úristen mi lesz ebből.
Innentől kezdve nyilas honfitársaink verbális teljesítményét csodálhattuk meg, akik a zsidó g..cik azonnal távozását, kinyírását stb követelték, mind nagyobb egységben.

(Betűhív idézetek következnek.)
Nyilas Kereszt kedves névre hallgató ekképpen fogalmazott: A szádból csak úgy böfögöd ki a rodhadó fogaid közt a Magyargyűlöletre felszólító szavakat. Kár hogy nem némának születtél.
Én mondom neked nem ál jól az élet!De ezen tudok segíteni!

Szomorú Magyar jános ennyit tett hozzá: ha zavar téged az árpádsávos zászló hazahúzhatsz a föld tolvaj haverjaid közzé, akiket kifogunk írtani mind egy szálig :)

A finom szavú Gönczi Erzsébet így artikulálta véleményét: Nekünk nem kell a kipátok , szarunk a menorátokra , a zászlónkat a szátokra ne vegyétek . Hány bőr van a pofátokon ? ISTENTELEN , HONTALAN SENKIHÁZIAK . TAKARODJATOK A HAZÁNKBÓL ! EZ MAGYAR FÖLD , ÉS ÖRÖKRE AZ LESZ !

Szomorú Magyar eképpen foglalta össze a vitát: Auschwitz nyáritábor majd újra megnyílik és akkor majd ájvékolhatnak eleget. Hehehe

Erdődi Zoli: Azt a gyenge kis pajeszodat felszakítom te vágott faszu bipsi gyerek.

És így tovább. Magyarország 2012.

A vezér felemelkedése és bukása

A mélynövésű Caius Trebonianus Gallus már egészen kiskorában biztos volt benne, hogy egyszer uralkodóvá válik. Bár alacsony sorból származott, de jó iskolába került. Csillaga gyorsan emelkedett, mert semmi más nem érdekelte , csak a hatalom. Akadtak mások is ilyenek Rómában. De Trebonianus Gallus mindenkinél ravaszabb és gátlástalanabb volt. Kémfőnöke, Adipem Mustache kis palatáblájára rótta fel azt, kit mivel lehet zsarolni.

Ki állami pénzt sikkasztott, más csúnya zsarolással jutott egy fürdőépítéshez, olyan is előfordult, aki egy bányát lopott magának, vagy éppen kémkedett. Nos, ezeket a figurákat szoros pórázon fogták, zsarolták. Akadt, akit a szenátusba nyomtak be, más a kincstár igazgatását kapta, a harmadik a rabszolgák országos felügyelője lett, a negyedik a filozófusok előljárójává avanzsált, mégha írástudatlan is volt.

És akik megpróbáltak ellenállni? Őket Caius Trebonianus Gallus, a kor szokásainak megfelelően, meggyilkoltatta.

Így gyorsan jutott a helytartósági rangig, Egy gótokkal vívott győztes csata után, amikor két napig szabadrablást engedélyezett marcona katonáinak Pannónia tartományban, a határidő lejárta után egy részeg centurio felvetette, miért nem ő a császár. Több sem kellett emberünknek. A már idejében megszervezett pretoriánus gárda élén bevonult Rómába. Elődjét Herennius Etruscust azonnal idegenszívűnek nyilvánította és némi huzavona után tömlöcbe vettette. Szerencsére addigra már a bírák is tudták, ki mellé kell állni.

A plebs eleinte lelkesedett az új császárért. Volt kenyér és cirkusz rogyásig. Aztán a kenyér fogyni kezdett, mert a ravasz Dextro Manu, a pénzügyek főfelügyelője az állami vagyon nagy részét, támogatásuk fejében, kiosztotta néhány amúgy is dúsgazdag patriciusnak. A patriciusok ugyan lenézték a császárt, mert bugrisnak tartották, de a közvagyont köszönettel elfogadták tőle. És különben is, úgy remélték, a fiatal császár lesz az, aki Róma mind jobban elszegényedő népét kordában tudja tartani.

De a kenyér csak fogyott. A gótok után a perzsák is úgy találták, Róma minden korábbi megállapodásukat felrúgja. Ezért szankciókat vezettek be.

A nép már éhezett. De addigra Caius Trebonianus Gallus megszerezte a főpapok, a szenátus, a hadsereg, az iskolák és a fürdők feletti teljes felügyeletett. Nyilvánosan mindenki csak hajbókolt neki.

Ám a rabszolgák is mind jobban morogtak a lehetetlen körülmények miatt. Ekkor Trebonianus Gallus az oroszlánok elé dobatta hivatali elődjét. Ezzel is nyert némi időt, mert kétségtelenül szerette a nép ezt a cirkuszt.

A gótokat az ilyesmi azonban nem hatotta meg. A Dunától északra megtámadták a birodalmat. Csak egy feltörekvő ifjú, ki mindig császár akart lenni, tudott eredményesen fellépni a támadók ellen. Marcus Aemilius Aemilianus a győzelem után két nap szabadrablást engedélyezett. Utána egy részeg centurio felvetette, miért nem ő a császár.

A mi Marcusunknak több sem kellett. Mire átlépte katonáival a Rubicont, a megőszült, elhízott Gallust saját emberei, ahogy akkoriban ez szokás volt, már meg is gyilkolták, hogy ezzel üdvözöljék az új császárt.

Marcusnak jólesett akkor a gesztus, csak pár év múlva kezdte el sajnálni, amikor a népnek megint feltűnt, hogy elfogyott a kenyér, hogy nincs kit az oroszlánok ellen vetnie.

A rég eltűnt Magyar Nemzet emléke

Egy réges régen elsüllyedt lapra emlékeznek egykori dolgozói hétfőn egy kiadvánnyal, melyben túlélő karácsonyi számok írásait gyűjtötték egybe. A régi Magyar Nemzetét.

Hogy is volt?

A 214-es szoba volt a miénk a Lenin körút 9-11-ben, a New York Palotában, ahol a bejáratnál rögtön a szovjet hadsereg lapját felidéző márvány tábla köszönti az érkezőt.

A másodikon, a lépcsővel szemben nagy, kopott ajtó, éppen Berkes Erzsi jön be rajta, mind a két kezében cekker, mire én udvariasan megkérdem: Segítsek becsukni az ajtót?

„Ugyan gyakornok, hagyja csak, majd becsapom a farkammal” - feleli és tényleg becsapja, bár nem a farkával, hanem a lábával rúgja be.

A folyosón kopott fotelek, füstsz

ag és a sarokban egy tévé. Aztán egy faliújság, rajta a szerkesztőbizottság aznapi értékelése és a dolgozók teljesítménye (A legtöbbet írók erős versenyben vannak, Császár-Nagy László és Kertész Péter küzd általában az elsőségért. Egy kolleganő, aki a felét, harmadát sem hozta össze egy hónapban, egyszer odaírta a neve mellé: Igaz, hogy kevés, de egy hetet beteg voltam.)

Aztán, ha megfordulunk és megyünk végre a 214-es felé, még útba ejtjük a titkárságot, ahol megkapjuk az újságjainkat, a postánkat, sz

omorúan megállapítjuk, hogy itt még mindig nagy a büdös és végre beballagunk a 214-esbe.

Hat íróasztal van itt összetolva és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak tolva.

Szép sorban úgy ülünk, hogy doktor Boros István, doktor Javorniczky István, doktor Császár-Nagy László, Baróti András, Kertész Péter – baráti körben Öreg néven közismert -, Kristóf Attila és a macskaasztalnál szerény személyem. Kivéve, ha Kristóf Attila éppen Csopakon ír könyvet, ami szerencsére gyakran előfordul, mert akkor odaülhetek a nagyok közé, a helyére.

A szerkesztőségbe azért jár az ember,

hogy kibeszélgesse magét a kollégáival, elintézzen néhány sürgős, lehetőleg interurbán, telefont és leszervezze magának a sofőrt, aki esetleg riportútra viszi, de még inkább nyaralni.

A szoba állandó tartozékai közé sor

olhatjuk azokat az anekdotákat, amelyek átlagosan minden héten egyszer elhangzanak. Ezek egy részének Szász Pista barátunk a főszereplője, aki egyszer majdnem űrhajós is lett. Amúgy száműzetésbe van küldve, rég ki van rúgva, mert a demokratikus ellenzék aktív tagja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy időnként feltűnjön köztünk és méregdrágán szamizdatokat sózzon ránk.

Aztán ott az a történet, amikor együtt mennek valahova riportra a szereplők, a Csaszi felvesz az út során három anyagot, Péter egésznap lót-fut és jegyzeteket gyárt, ebből is lesz két rész, Boros Pisti viszont nem

beszél senkivel, nem kérdez semmit – és még ebből is riport lesz.

Hát így. A képen egyébként a Régi Nemzetesek társaságának tagjai. Itt az utolsón Blahó Miklós adja át éves díjunkat Charles Gati régi nemzetesnek.

Orbán tér a Parlament előtt

Szerkesztőségünk birtokába jutott az a nemzetbiztonsági okokból szigorúan titkos kormányülésen készült jegyzőkönyv, amely a Parlament előtti Kossuth tér 1944-es korhű átépítéséről rendelkezik.
Orbán Viktor: (Olvas) A kétharmados felhatalmazással élve tehát, hogy az elmúlt nyolc év valamennyi mocskát lemossuk, kormányom úgy dönt, hogy a Kossuth teret a legnagyobb titokban 1944-es állapotába visszaállítja. Csak pár apró változtatást javasolunk. Rózsika, maga szavaz már, vagy jelentkezik?
Hoffmann Rózsa: És mi lenne az a pár apró változás? Csak hogy benne lehessen még a jövő heti felvételiben.
Orbán: Rózsika, kérem ez itt a férfiak dolga, komoly ügy. Szaladjon le a büfébe és hozzon nekünk pár vizeszsemlyét, meg huszonöt deka párizsit.
Navracsics Tibor: De vékonyra szeletelve. És Rózsika, az egyik lába itt, a másik ott legyen.
(Hoffmann el)
Matolcsy György: (oldalba böki Szőcs Gézát) Gézám, ne horkolj. És vágj nekem is egy szeletet a bicsakoddal, abból a tokaszalonnából, meg a hagymából, ami előtted van.
Orbán: Csönd. Itt csak én kérdezhetek. Gézám, mielőtt újra elalszol, nekem is egy szeletet. És hagymát, hagymával.
Schmitt Pál: Köszönöm az uraknak, hogy mint az emberek emberét engem is meghívtak e fontos ülésre. Két jelentős bejelentésem lenne. Az egyik, hogy a miniszterelnök úr kocsiját lemostam, már szárad, ahogy parancsolta. A másik, hogy van egy kisdoktori értekezésem az eredeti Kossuth térről.
Orbán: (szigorúan): Az elnök úr maga írta?
Schmitt: (csippent a szemével, majd viccesen haptákba vágja magát és szalutál) Alázatosan jelentem, hogy én. Tessék megnézni, én írtam ide, csupa nyomtatott nagybetűvel a tetejire: DR SCHMITT TÖRZSANYAGA.
Ebben a pillanatban visszatér Hoffman, lihegve. Leteszi a parizert a miniszterelnök elé, aki ujjával megböködi a papíroson keresztül.
Orbán: (fintorogva) Rózsika, maga ütődött! Ez büdös CBA-s mortadella. Ráadásul, ez magának vékony szelet? Ennyit ér az oktatási reformja is? Na, szaladjon vissza a boltba lelkem, vagy küldje be az anyukáját.
Hoffman elsomfordál.
Navracsics: (elmosolyodik) Főnök ez nagyon vicces volt. Főnök, azt kell mondanom, ha viccről van szó, abban te vagy a legjobb.
Orbán: Csönd. Disznó banda. Itt mindent nekem kell. Szóval. A Kossuth szobrot elviszi Matolcsy a MÉH-be. A helyére egy Orbán lovas-szobor kerül. Kétszeres életnagyság - Réthelyi ne röhögjön. Károlyit kertitörpének öntetem át Felcsútra. A 44-es filinget javítandó pedig Ákos és Pataky Attila dupla gázsiért a Duna felől halálhörgést énekel, sortűzhanggal és „Kitartás” kiáltásokkal, magyaros pentatonként.
Matolcsy (lelkesen): Ki is számoltam, az összesen annyi, mint…
Orbán: Kuss. Aki azt számolja ki, hogy 47 ezer forintból meg lehet élni, az nekem itt ne matekozzon. És különben is, van itt még egy tétel. Az utcatábláké. Valamennyit átjavítani Kossuth térről Orbán térre.
Hoffmann (most esik be) és Kossuth apánk helyett érettségin Orbán apánk lesz a tétel.
Mind: Rózsika, ez már megint vastag lett!

S a többi néma csend

Kétezerkilenc február huszonharmadikán az évszakhoz képest hűvösebb időt várt a meteorológia, eshet is, havazhat is – szólt az előrejelzés. A parlament napirendjén az szerepelt, miként lehet enyhíteni az egyre nehezebb helyzetbe kerülő lakáshiteleseken. A Fidesz oktatási szakértője meg azt felelte arra a kérdésre, segít-e ha az állam a saját fenntartásába veszi az iskolákat, hogy nem az számít, ki a tulajdonos, hanem, hogy emelkedjen az oktatási alapnormatíva.
Kétezerkilenc februrár 23-a hétfőre esett. Hajnalban egy Tatárszentgyörgy nevű településen kigyulladt egy ház. A kiégett épület romjai között halva találtak egy fiatal férfit, és a fiát. A kiérkező rendőrök, tűzoltók és orvosok némi tanakodás után arra jutottak, hogy a tűz miatt haltak meg, a testükön lévő sérüléseket, amelyeket az izgága rokonok lövésnyomnak vélnek, a lezuhanó tetőgerendák okozták.
Közben az MTI jelentette, hogy olcsóbb lesz az üzemanyag, literenként 250 forintot kell fizetni a benzinért.
Napközben Tatárszentgyörgyre érkezett Mohácsi Viktória, akkori EP képviselő, és hosszú elkeseredett vitába kezdett a hatóságok embereivel, higgyenek már a hozzátartozóknak, minden valószínűség szerint agyonlőtték – mint korábban már más romákat is máshol – Csorba Róbertet és Róbert nevű kisfiát.
Mohácsi – ahogy felteszem más újságírókat is – engem is többször hívott a nap folyamán. Jópárszor beszéltünk.
Délutánra a rendőrség is végre belátta, ahol töltényhüvelyek vannak az udvarban, ahol mégiscsak lövésnyomok láthatóak az áldozatokon, ott lehet mégiscsak érdemes hinni azoknak a szemtanúknak, akik fegyveres embereket láttak ólálkodni a falu szélén. Ahol szétrobbant, minden bizonnyal benzines palack van, ott talán mégsem zárlat okozta a tüzet – ahogy először állították.
Akármilyen hihetetlen, de ismét fegyveresek lőttek le látszólag minden ok nélkül embereket. Ha lehet bármilyen okot találni arra, hogy egy kisgyereket és az őt testével védelmező apát lelőjenek, az fájdalom, csak rasszista indíték lehet. Fájdalom, mert ennél aljasabb dolog kevés lehet.
És akkor valami olyasmit mondtam Mohácsinak, hogy figyelje meg, ez afféle fordulópont lesz. Miközben párt szerveződik arra, hogy a cigányok ellen uszítson, hogy így jusson be a parlamentbe. Miközben csak néhány nappal vagyunk Marian Cozma meggyilkolása után, amely ismét nagy lehetőséget adott sokaknak egy jófajta cigányozásra. Amikor csak pár nap telt el azóta, hogy a miskolci rendőrkapitány is afféle cigánybűnözésről beszélt, mire kirúgja a minisztere, majd pár perc múlva visszaveszi, mert a Jobbiktól az MSZP-ig terjedő nagykoalíció szerveződik a védelmében. De, figyelje meg - mondom én balgán -, hogy most az emberek tán még gyászszalagot is feltűznek és együtt mondják azt: Elég. Ez így nem mehet tovább. Az emberek rokonszenve az ártatlanul, csak cigányságukért gyilkolt honfitársaik felé fordul. Az uszítókat pedig mély megvetés sújtja - mert mindenki látja, mi a cigányozás következménye.
Biztos voltam benne, hogy március 3-án, a kisfiú és édesapja temetésén tízezrek fejezik majd ki ebbéli véleményüket. De jó, ha ezren voltunk. Csupa-csupa ismerős arc

Kánikula

- A rettentő kánikula Európa szerte tucatnyi életet követelt már eddig. Magyarországon is rendkívüli a helyzet. A kormányfő személyesen utasította az illetékes hatóságokat, hogy mindent tegyenek meg az áldozatok mérséklésére - mondta fátyolos hangon a rádióbemondó a hírekben, s hallani lehetett, hogy legszívesebben belebújna egy hűtőládába, két pingvin mellé.
A tévéhíradók megszakították adásaikat és úgy számoltak be az újabb és újabb hírekről. A köztévé szerint sorra pattannak el a vonatsínek, a MÁV és a GyESEV vonalain mindenütt nagy a késés a kánikula miatt, amiről az előző nyolc év tehet.
A Visszhang tévé kommentátora arra célozgatott, hogy bizonyára közel-keleti ármány lehet a dolog mögött, mert így akarják rátenni a magyar hazára a szőrös kezüket a görbeorrúak.
Rubint Réka az egyik bulvárcsatornán mesélt arról, ők miként élik túl a borzasztó kánikulát. Természetesen testmozgással, jéghideg borogatásokkal és egy egészen új, máris megrendelhető étrenddel.
Az interneten természetesen a legnagyobb kattintásszámot ezekben a napokban a hőségriadó hírei érték el. Folyton változó térképen mutatták be, miként húzódik a meleg délről észak felé, majd vissza. Pucér nők képei jelentek meg a komoly oldalakon is, merthogy ilyenkor már a legkisebb ruha is felesleges.
Tudósok és felfedezők afrikai kalandjaikról meséltek, de a legtöbben megegyeztek benne, hogy ettől még egy oroszlán is hőgutát kapna.
A mérsékelt jobboldali honlapok kommentelői két zsidózás közt megegyeztek, hogy kurva meleg van. Kibírhatatlan. Régen ilyen nem volt.
Több lap is a címlapján hozta, hogy Lázár János nyilatkozatban szólította fel a bankokat, hogy három-három fokot vállaljanak át a melegből, “Fontos a felelősségtudat és a méltányosság. A hazai bankok épp úgy tisztában voltak a meleg légtömeg közeledtével, mint a kormány, mégsem tettek semmit. Ezért logikus, hogy a felelősséget is meg kell osztani.” – nyilatkozta.
A mentőszolgálat szóvivője óránként sorolta fel a hírügynökségnek miféle tragédiákat okozott a súlyos meleg. Napszúrások, leégések és hőguták egész garmadája.
Aki teheti, ne menjen ki az utcára, hűsöljön valahol – üzente a Kozma utcai gyűjtőfogház parancsnoka.
A miniszterelnök váratlanul, csak a Blikk fotósának a kíséretében, meglátogatta a Palatinus strandot, hogy személyesen győződjön meg a védelmi munkák állásáról. Ahogy testőrein, így rajta is, csak egy feszes fecske volt. Bár a testőrök okoztak némi feltűnést a fürdőbugyijukba dugott pisztolyokkal, puskákkal.
Az ország egy merő rettenet volt, a hivatalokat bezárták, a z óvódásokat hazaküldték, a temetéseket felfüggesztették. Meleg miatt zárva.
Józsi bácsi felsőgödi vityillója kertjében üldögélt. Az áramot már régen kikapcsolták nála, újságot nem járatott. A szomszédaival összeveszett. Nem értesült az össznépi izgalomról. Csak azt látta, a törött hőmérő árnyékban 27 fokot mutat.
- Ja, augusztus van. Kutya meleg. De mindjárt itt az ősz. Addig is, iszom még egy fröccsöt – mondta.
És kényelmesen elnyúlt a ligestulján, úgy kortyolta el a hűs italt

Göncz 90 - mazel tov

Göncz Árpád elnökről más írások itt

Károlyi Mihály vagyok és most várok a sötétben

Károlyi Mihály vagyok. Gróf Károlyi. Sokaknak csak egyszerűen a "vörös gróf". Mostanában sokat álldogálok a sötétben. Ugyanis néhány fiatal magyar lekapcsoltatta a világítást itt. Édes istenem, ha ez őket boldoggá teszi... Amúgy, igen fejlett humoruk van. Szoktak kapedlit rakni a fejemre, vörös festékkel leönteni, kötelet kötni a nyakamra és egyéb ilyesmiket tenni. Ami azt mutatja, fejlett humorérzékük van, kultúrember módjára nyilvánítanak véleményt és pontosan felismerik azt, hazájuk mit kíván.

Állok hát itt a sötétben, bronzba öntve - és gondolkozom. Ráérek.
És persze hallgatom a Parlamentből kiszűrődő szónoklatokat. És megint arra jutok, hogy tulajdonképpen milyen egyszerű a világ.

Akadnak jól öltözött, igen tisztességese fizetett, iskolázott emberek, akik kényelmes kocsijukkal megállnak itt a Ház előtt. Bemenne

k és néhány lelkesítő beszéddel uszítják embertársaikat. Aztán megebédelnek bőségesen, ámde igen jutányos áron a Vadász teremben (igaz, hogy bocskaiba bújtatták a pincéreket? Igazán korszerű gondolat). Kicsit intézik a pénzügyeiket. Kint pedig a szerencsétlen, munkanélküli négy elemit végzett azt érti meg ebből az egészből, hogy már nemcsak lehet zsidózni, hanem szinte elvárás is ez. Meg szidnia köztársaságot, a demokráciát. Pedig kinek lenne jó

egy működő demokrácia?

Elárulom, hogy mi grófok amúgy meg tudtunk élni elég jól a valódi királyság idején is. A kedves parasztjaink túrták a földet, közben meg éppen hogy csak éhen nem haltak. A grófok és a grófnők, a bárók és a bárónők meg közben azt sem tudták, miként verjék el azt a sok pénzt, amiért ugye a kedves parasztok dolgoztak meg.

Elnéztem itt ezeket a suhancokat, akik a vékonyka dzsekijükben a nagy hidegben ordítoztak, szegényeknek kivörösödött a tarkójuk, a kopasz fejük meg rettentően fázott. Szerintem egy csomón meg is náthásodhattak.
Szóval, rezzenéstelen arccal figyeltem őket - ahogy egy bronz szoborhoz ez illik. De hallottam azt a sok butaságot, amelynek egy részét, onnan bentről szedték ám.

Volt itt trianonozás, meg minden, ami kell. A lényeg, hogy mindenki más a hibás az ő rossz sorsukért. Persze a zsidók - és mindenki zsidó szerintük, akit ők nem szeretnek. Aztán Franciaország, meg a nyugati nagyhatalmak. A demokráciák. Akkor hát a demokráciát is utáljuk. Meg azt a nagy egyenlőséget is. Meg az okos embereket is utáljuk. Gyűlöljük

azokat, akik többre vitték. De azért megvetjük azt is, aki még oda sem jutott, ahová mi.

Jól látszik már megint, hogy ez a vesztes csapat. Tanulhattak volna az iskolában - de az fárasztó.

Marad nekik a rossz, az alig fizetett munka. A futball csapatuk is valószínűleg mindig veszít, néha még az első osztályból is bizonyára kiesik - mert ilyen mentalitással nem lehet eredményt elérni.

Kijár hozzám egy öreg hölgy, gyakran elbeszélgetünk. Kérdezte a múltkor, hogy ha annyit gondolkozom itt a sötétben, rájöttem-e, hogy mit rontottam el. Azt feleltem neki, hogy tudom, egy csomó mindent. De leginkább azt, bíztam benne, ha segítenek, akkor az emberek felismerik a valós érdekeiket.
Most is azok vannak a demokrácia ellen, akik a legtöbbet köszönhetnék neki.
A hölgy bólogatott és azt válaszolta: Mihály, tudom, hogy nincs magának vasból a szíve. Várja ki. Talán csak időt kell nekik hagyni.

Most várok
.

Magyarország dolgozó zembereihez

A fülkeforradalom után, a barbár szocialista hordák pusztítása nyomán romokban hevert országunk. Kína, Szaud-Arábia segítségével, a fideszisták vezetése mellett megindult az újjáépítés munkája és a szabaddá lett nép csodákat művelt. A nép ellenségei, a szocik cinkosai ellen folytatott harcokban egybeforrott népünk, megszületett alkotmányunk, az emberek állama. A károk helyreállítása, a magyar emberek hatalmának megszilárdítása után új, nagyobb feladatokat tűzhettünk magunk elé: a fideszhatalom építését városban és falun.

Amikor országátalakító ötéves tervünk indulása előtt, annak további biztosítására, most egy éve a kormány államadósság csökkentő kötvény jegyzésére szólította fel a dolgozókat, a felhívás lelkes fogadtatásra talált és több mint 50 százalékkal jegyezték túl a kibocsátott kölcsön összegét.

Azóta iparunk és mezőgazdaságunk, egész népgazdaságunk, a tervnek megfelelően halad előre és a legtöbb területen, hála a polgráság és parasztság, az egész nép erőfeszítéseinek, tervelőirányzatainkat teljesítjük, sőt túlteljesítjük. Népünk bátran néz a jövőbe, amely újabb harcokat és győzelmeket, fokozódó jólétet ígér számára.

Amikor most két hete ötéves államadósság csökkentő kötvényünk első sorsolását tartottuk, nemcsak a több mint 140 000 nyerő, hanem egész népünk lelkes egybeforrottságában mutatta meg szeretetét és bizalmát fideszes államkölcsönünk iránt. Népünk büszke volt arra, hogy megtakarított forintjaival ő is hozzájárulhatott tervünk eddigi sikereihez, a szeme előtt folyó országépítéshez, a béke megvédéséért folyó harchoz.

A néppártiak támogatása, a hála a brüsszel iránt megerősítette népünkben azt az elszánt akaratot, hogy munkában és tettekben helytállt a békefront ránk eső szakaszán. Megértette, hogy tervünk eredményeinek fokozása, a béke megvédése az a feladat, melyre minden erőnket mozgósítanunk kell.

Magyarország kormánya ezért államadósság csökkentő kötvény kibocsátását határozta el és felhívással fordul népünkhöz: bocsássa megtakarításait a nép államának rendelkezésére.

A kötvény a mai nappal 750 millió forint értékben kerül kibocsátásra. Mindenki szabadon választhat nyeremény és kamatozó kölcsönkötvények között. Mindkét kölcsönfajtát 10 év alatt minden kötvényterjesztő maradéktalanul visszakapja.

Magyarország kormánya meg van győződve arról, hogy felhívása a zemberek közt lelkes visszhangra talál. Bizton tudja, hogy hazánk minden hű fia, városban és falun egyaránt, a béke ügyének védelmében fokozott áldozatkészséggel fog a felhívásra válaszolni.

Az államadósság csökkentő kötvény csakúgy, mint az ötéves tervkölcsön, a dolgozó nép saját államának nyújtott kölcsön, melynek révén saját sorsát fogja előrelendíteni.

Jegyezzen mindenki államadósság csökkentp kötvényt! Szolgáljuk ezzel is a béke, a haladás ügyét, boldog, erős, független hazánk jövőjét!

Budapest, 2012-01

Magyarország nevében:

Dr. Schmitt és dr. Orbán

Wallenberg, 100

Raoul Wallenbergnek nemcsak az élete volt meglehetősen kalandos, de a feltételezett halála utáni története is.
Wallenberg az egyik leggazdagabb svéd család tagja. Nyelveket beszélő, jómódú fiatalember, aki könnyedén átvészelhetné a nagy világégést egy kényelmes stockholmi villában, ahol legfeljebb a BBC híreit hallgatva szörnyülködhetne azon, micsoda vérengzés folyik a világban. De Wallenberg Magyarországra jön 1944 nyarán azzal a feladattal, hogy próbálja megmenteni azokat a zsidókat, akiknek svédországi kapcsolatai vannak.
Mire Budapestre érkezik, addigra már a vidéki zsidóságot deportálják. A „deportálás” kifejezés eltakarja a lényeget. A magyar hatóságok, hivatalosságok, vasutasok, tisztviselők, papok, közemberek egy jelentős részének az aktív közreműködésével marhavagonokba tuszkolnak öreget, fiatalt, nőt, gyereket, s ebben a háborúban álló és amúgy is rosszul szervezett országban sikerül pillanatok alatt elszállíttatni százezreket. (Azokról, akik embereket mentettek, mert ilyenek is akadtak, majd később.) A németek aztán gondosan meggyilkolnak mindenkit, itthon meg elrabolják az áldozatok valamennyi értékét.
No, ide érkezik a svéd ficsúr. A helyzet a fronton gyorsan változik. Ráadásul a semleges hatalmak is felbátorodnak és élükön a svéd királlyal csúnyán megfenyegetik Horthyt, hogy ennek nem lesz jó vége. Budapestről hát leáll a zsidók kivégzésre való elszállítása. Így Wallenberg kap némi haladékot. A mentőakcióit hamarosan kiterjeszti. Úgynevezett védleveleket állít ki. Diplomatákkal tárgyal. Szövetségeseket próbál szerezni, akik segítenek neki a mentőakciókban. Védett házakat hoz létre, csendőröket szerez, akik ezeket megvédik. És akkor, ebben a reménytelen, majd ostromlott, éhező városban válik Wallenberg először mitikus hőssé. A visszaemlékezésekből ez elég jól körvonalazódik, még akkor is, ha gyaníthatjuk, a legendák egy részét később költötték személye köré. De ettől még tény, néhány diplomatatársával, pár magyarországi emberrel, aki megérti, mi a kötelessége, a védettjeiből szervezet támogatóival együtt heroikus munkát végez.
Wallenberg, aki a biztos észak helyett háborús városban marad. Embereket hoz vissza a nyugatra indított halálmenetekből, a Józsefvárosi pályaudvaron ment ki áldozatokat a bevagonírozás elől. Ételt visz az elbújtatottaknak és még arra is van ideje, hogy megfenyegesse a nyilas külügyminisztert.
Évekig kerestem azokat, akik Wallenberggel dolgoztak együtt, s akik közel fél évszázad távlatából már-már egy romantikus regény hőseként beszéltek róla.
Aztán, éppen csak pár nappal pest felszabadítása után a svéd férfi eltűnik.
De még a neki felállítandó Pátzay Pál szobrot is ledönti a hatalom. Wallenberg minden valószínűség szerint szovjet fogságba kerül.
Svédország, a svéd családja sem keresi sokáig különösebben.
Aztán a hetvenes évektől sorra kerülnek elő olyanok, akik azt állítják, Wallenberg él, látták egy szibériai gulag mélyén. Wallenberg hirtelen a hidegháború fontos propaganda szereplőjévé válik nyugaton. Az embermentő hős, aki megküzdött a fasisztákkal, majd a kommunisták emésztik el.
A legenda gyarapodik tovább.
A rendszerváltás idején már ismét lehet róla beszélni itthon is. Újra megjelenik Lévai Jenő Wallenbergről szóló, közvetlenül a háború után írt, könyve. Majd sorra a többi.
Svédországnak, a családjának is mind fontosabb lesz.
Idén, a századik születésének évében, sokat fogunk róla beszélni.
Lesz miről.

Madách a Madáchban

Madách Gimnázium előadása a Madách Színházban

Az én elnököm

Az én köztársasági elnökömre büszkének lehet lenni. Az én elnököm egész életútja példás. Pedig a XX. század igazán megtépázta. Volt katona a második világháborúban, harcolt a németek ellen, megszökött az orosz fogságból. A demokrácia rövid éveiben egy demokratikus pártban működött. 1956-os szerepéről sokat tudunk, meg arról, hogy akkor is helyén volt a szíve. Kapott is egy életfogytiglanit. Sok-sok évet le kellett ülnie belőle, de ez sem törte meg.

Az én elnököm nem hódolt be azoknak a hatalmaknak, amelyekről úgy gondolta, nem méltóak erre. Nem kuncsorgott jó állásokért, nem kért kisebb-nagyobb tisztségeket. Nem játszotta el azt, hogy ugyan élvezi mindazt a sok jót, amit meg lehet szerezni, de később már úgy emlékezik vissza, ő tulajdonképpen ellenálló volt. Az én elnököm talpig becsületes ember.

Jogot végzett, és járt a gödöllői agráregyetemre, de a diplomaszerzésig már nem engedték politikai okokból. Állítólag, autogén hegesztőként is megállta a helyét, ha úgy hozta a sors.

Az én elnököm sokat fordított. A Gyűrűk urát egész nemzedékek az ő magyarhangján élvezhették, élvezhetik. De Updike boszorkányai is tőle tanultak meg magyarul, ahogy Hemingway vagy Golding sok hőse.

Az én elnököm szépen és helyesen tud írni, sarusokról, vagy találkozásokról. Színpadi műveket is alkot. Amúgy, nyelveket beszél, széles látókörű, művelt ember.

Az én elnököm tudta, hogy elnökként a nemzet egységét kell képviselnie. De azzal is tisztában volt, hogy akadnak olyanok, néha kormányon is, akik a szükséges egységet akarják széttörni. Akik azt képzelik, némi parlamenti többséggel a birtokukban például vihetik a köztévét, a közrádiót. Az én elnököm felismerte, hogy az ő alkotmányos kötelessége ilyenkor a valódi többség, a valódi nemzeti egység mellett fellépni.

Későbbi korok történészei talán azt is feltárják, milyen komoly szerepe volt abban, hogy a taxisblokádból nem lett nagyobb baj. Hogy a csetlő-botló, amatőrökkel teli új kormány egyes tagjainak hibájából nem lett végzetes hiba, nem lett vérontás.

Az én elnököm azt is tudja, hogy a nemtelen támadásokkal nem kell törődni. Volt benne része elég – de sebaj. Érezhette mindig a polgárok döntő többségének a támogatását. A szeretetét. Az én elnököm léte bizonyítja sokaknak, hogy a „politikus” mégsem a cinikus, a hatalomvágyó, a pénzéhes szinonimája.

Mondták rá olyanok, akik talán politikai elvakultságuk okán nem értették meg, hogy mekkora szerencséje volt az országnak, hogy egy ilyen elnöke van: könnyű neki, az elnöknek nincs valódi hatalma. Lehet akár szeretetreméltó, közkedvelt is.

Aztán utódai – ki így, ki úgy – mégiscsak azt bizonyították elnökségükkel, nem is olyan könnyű ez.

Az én elnököm, népében állított magának ércnél maradandóbb emlékművet.

A mi elnökünk: Göncz Árpád.

Korábban Gönczről, itt.

Garas Dezső és Sándor Pál beszélget a jó színészről

Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok

Az alábbi beszélgetés Garas Dezső 70. születésnapján volt látható a magyar ATV-ben 2004. december 9-én. Garas Dezső és Sándor Pál, aki sok-sok sikeres filmet rendezett Garas szereplésével, voltak a beszélgetőtársaim.
Ezzel az interjúval idézzük fel a most elhunyt színész emlékét.

- December 9-e van. A születésnapja, Isten éltesse. Számon tartja az efféle eseményeket, fontosak önnek?
Garas Dezső: Lehetetlen dolgok ezek. Most van a hetvenedik. Soha nem hittem volna, hogy bekövetkezik az, az időszak, amikor azt mondom, hej, ha én még egyszer hatvan lehetnék.
- S majd amikor ugyanezt mondja, hej, ha még egyszer hetven, nyolcvan és a többi, lehetnék.
Garas Dezső: Nem, azt hiszem azt már nem. Ez a fordulópont. Nem tudom miért, de én nem tudok mit kezdeni ezzel a hetvennel sem. Amúgy, nem vagyok ünneplő típus, magamat különösen nem szeretem ünnepelni. Ráadásul, sajnos olyan alkat vagyok, hogy nekem félig üres a pohár és nem félig tele. Ez egy nagyon rossz tulajdonság. Sokat is kínlódom miatta. De, most már kezdek megbarátkozni vele. Ez van.
- Számít, hogy az ember 69 éves vagy 70? Nem ugyanaz?
Garas Dezső: Nem. Egy év alatt rengeteg minden történhet. Különösen ezen a tájékon. De, ezt csak a korunkbeliek tudják.
- Vannak sejtéseim azért nekem is. Gondol ilyenkor például arra, hogy valamit nagyon elmulasztott? Hogy a következő ötven évben mi lesz az, amit már nagyon nehéz lesz behoznia?
Garas Dezső: Egyébre sem gondolok. De most n
ehéz lenne ezt a listát fölsorolnom. Sok mindent elmulasztottam és ugye az idő a de”, meg a „ha” szócskákat nem ismeri. Tehát, most már késő. Mindenesetre olyanokat el tudok mondani, hogy a főiskola volt az életem legboldogabb négy éve.
- Ezt már akkor is tudta?
Garas Dezső: Nem tudtam. Csak utólag tudom.
- Csak a hatvanadik születésnapján derült ki?
Garas Dezső: Körülbelül. A főiskola volt az életem legboldogabb négy éve. Felhőtlen, őrület, ami ott folyt. Aztán azok a nagy bakik, nagy csapdák, amikbe beleléptem, és nem vettem észre, hogy a „de” meg a „ha” szócskákat nem ismei az idő. de jól éreztem így is magam. Volt egy tanárnőm, Gombaszegi Fridának hívták. Elég nagy név. Bejött az osztályba első évben, és első mondata az volt: na, fiaim, lányaim, aki nem akar világhírű lenni, az most álljon föl és menjen ki.
- Volt, aki fölállt és kiment?
Garas Dezső: Senki nem volt. De senkiből nem is lett világhírű. Ahhoz anyanyelvi szinten meg kellett volna tanulni egy nyelvet.
- Az angolt.

Garas Dezső: Igen. Mert, ugye az Észak-Amerikai Egyesült Államokban van a filmezés Mekkája és melyik arab az, aki Mekka kövét nem akarja megérinteni. De, hála Istennek itthoni viszonylatban elmondhatom, őrült szerencsém volt. Mert, ehhez a pályához rengeteg szerencse kell. Iszonyú mennyiség. Szerencsém volt, pont ott álltam, ahol a szerepet választották. Én soha nem kértem, sőt sok esetben tiltakoztam. És sikeres lehettem.
- Több ez, mint szerencse. Csak a jó kapusnak van szerencséje.
Garas Dezső: Jó, kell hozzá tehetség, de az nem elég.
- Nehéz az embernek szembenéznie azzal, hogy tehetséges? Nem könnyű rájönni, hogy hűha, ez tényleg főként rajtam múlik, hogy jól menjenek a dolgok, mert meg van bennem a képesség rá.
Garas Dezső: Ha vannak ilyen pillanatok, a

mikor kiderül, akkor nem nehéz. Nekem nem volt nehéz. Igen, sok esetben tehetséges voltam. Bár ezen a pályán a nagy sztorik azok a bukások. Volt benne részem bőven. De, ezek a pillanatok, amit ön kérdez, az igen, az jó volt. Jó volt rájönni, hogy tehetséges vagyok. De, a szerencse akkor is fontos. Aziránt sokat fohászkodtam, hogy szerencsém legyen. Be is jött többször.
- Lottó?
Garas Dezső: Nem. Pedig azt nagyon szeretném. Ötven éve lottózom, még nem sikerült. De a pályán igen..
- Az zavarja, hogy vannak olyan figurák, akikről mindenkinek ön jut az eszébe?
Garas Dezső: Azért mondtam, hogy szerencsém van, mert kevés színésznek adatik meg, hogy emblematikus figurává váljon. Mint a Minarik. Az Ede bácsi. Igaz, volt egy időszak, amikor tele lett a hócipőm vele. Borzalmas volt. Minarikoztak, meg kell egy csapat, meg Ede bácsi, a hajam szála az égnek állt. De rá kellett jönnöm, hogy ez az én szerencsém és ez a dologban a nagyszerű, úgy álltak össze akkor a csillagok, amikor ezt csináltuk, hogy igazi emblematikus figura lett belőle. És abból a színészből is, aki épp ezt játszotta.
- Ilyen szempontból nem sajnálja, hogy ha színházban játszik, akármilyen jó alakítás, látják mondjuk ötszázan? És nem százezrek?

Garas Dezső: Kétségtelen, szeretném, ha százezren látnák rögtön abban a pillanatban, de a színház nem ilyen. Másért szeretem. Nem is tudnék választani a film vagy a színház között.
- Nem is kell.
Garas Dezső: A színház az inkább csapatmunka. A film sokkal inkább egy rendezőn múlik. Természetesen kellenek hozzá jó színészek is, hogy csengjen a kassza. Az sem mellékes.
- Hogy lenne mellékes. Ha nincs bevétel miből lesz következő produkció?
Garas Dezső: Én filmen is, színházban is nagy kedvvel játszom. Persze, azon is múlik, ki hol tette meg az első lépéseket. Én a filmgyárban kezdtem. Amikor bemegyek a filmgyárba forgatni, akkor olyan vagyok, mint a cirkuszi ló, aki megérzi a manézsszagot. Anélkül nem is megy. Bemegyek és gyerünk. Kedvelem mikor az ember felkurblizza magát, csinál egy marha nagy műbalhét kora reggel, hogy felébredjen, meg ilyeneket. A színház, az más természetű, ott másként csinálja az ember a balhét.
- Hogyan?
- Garas Dezső: Először is, ott nem lehet azt mondani, hogy kora reggel bejövök, mert tíz órakor kezdődik. Én babonás színész vagyok. Nem mindegy, hogy jobb, vagy bal kézzel fogom meg az első kávét a büfében. Ha véletlenül bal kézzel nyúlok hozzá, kiöntöm és kérek egy újat. Nagyon sok színész babonás. Ez hozzátartozik a legendájához. Azt hiszem Kosztolányi mondta, mit vár attól az embertől, aki esténként fölmegy a színpadra, papírkoronát tesz a fejére, azt üvöltözi, hogy ő a király. De, ez még semmi. El is hiszi
- El lehet azt hinni?
Garas Dezső: Persze. De nagyon vigyázni kell ezzel a beleéléssel, átéléssel. Mert ez rettenetes tévútra vezethet. Ezért lehet a sok görcs, akarnokság és butaság. Abban az időben, amikor első éves voltam, akkor volt ez divat, hogy átélés. Annyit lestünk el, hogy az, az átélés, amikor nagyokat lélegzünk a színfalak mögött s mikor már elszorult a agyunk és a vér föltódult, és szikrázott a szemünk, akkor megjött az ihlet. Bementünk és szörnyűek voltunk. Az egyik tanárunk, Pártos Géza csak annyit kérdezett erre: Fiúk, lányok mit csinálnak? Hát nekünk ez az átélés – feleltük. Igen? Érdekes. Na, üljenek le, és akkor elkezdett magyarázni.
- Nyilván azért van sokféle, munkakör egy színházban, hogy legyenek, akik segítenek abban, hogy mikor jó egy színész és mikor nem. Önnek milyen az ideális rendező?
Garas Dezső: Én rendező centrikus vagyok. S nekem ebben is szerencsém volt. Olyanokkal dolgozhattam, akik valóban az ideális rendező típusát személyesítették meg, még ha mindegyik más és más volt.
- Haladjunk az általánostól a konkrétabb felé. Általában mikor jó egy rendező?
Garas Dezső: Személyre szabottan kell instrukciót adnia. Nekem egészen másként, mint mondjuk Törőcsík Marinak. Ha egy rendező például nem veszi észre az esetemben azokat az előbb említett balhékról, hogy műbalhék, akkor nem fog menni. Ha kipróbálunk valamit és nem jó, akkor lehet, neki is be kell látnia, rossz instrukciót adott – és ha ezt belátja, akkor már menni is fog.
- Mondta, hogy milyen sokszor van szerencséje. Most kicsit nekünk is szerencsénk van, mert véletlenül itt egy konkrét rendező, akit megkérünk, hogy csatlakozzon hozzánk, akivel ön sok sikeres filmben dolgozott együtt. Sándor Pál.
Az előbb arról beszéltünk, milyen az ideális rendező Garas Dezsőnek. És ez az ideális rendező mit gondol, miért lesz neki ideális Garas Dezsővel dolgoznia?
Sándor Pál: Nehéz ezt röviden megfogalmazni. De ha mégis, akkor a Dezső nekem valami olyat jelent, akivel én el tudom mondatni, mit érzek, mire gondolok. Miközben a természetünk, hogy finoman fogalmazzak, egészen más. Neki a pohár mindig félig üres, - nekem meg mindig tele van. Mégis, az kell, hogy serkentsük egymást a munkában. Mi hihetetlenül össze tudunk például veszni. És ez nekem nagyon fontos, De ez hagyján, neki is. Sokszor a szélsőségek az érdekesek. Egyszer nagyon összevesztünk valamin. Vagy három-négy évig nem beszéltünk egymással.
- Az komoly összeveszés lehetett.
Garas Dezső: Igen, lehet hogy valami leszakadt gombon vesztünk össze?
Sándor Pál: És akkor egy filmemben, amiben egy epizódszerepet játszott, tökmagoznia kellett egy hídon átmenve. Dezső ment át a hídon tökmagot rágva, én meg alul álltam. Ment a hídon és egyszercsak leköpött. Éppen oda, ahol én álltam.
Garas Dezső: Miért tetszett odaállni? Én elmélyülten játszom a figurát s pont ott tetszett állni.
Sándor Pál: És akármit is gondoltam akkor erről, ennek így kellett történnie. Így volt jó a jelenet. Mi úgy tudunk együtt dolgozni, hogy szeretve gyűlöljük és gyűlölve szeretjük egymást. Elmondok még egy példát. A Ripacsokat, Tóth Zsuzsával és Bíró Zsuzsával direkt Garasra és Kernre írtuk. Ám ők valamilyen oknál fogva a film előtt másfél hónappal összevesztek. Mindketten közölték, hogy nem játszanak a másikkal. Egy hónapig jártam hol a Kernhez, hol a Garashoz, simogattam őket, üvöltöttem, ahogy kell. A végére összebékítettem őket. Mi az eredmény? A jelenetek végén meg szoktam kérdezni: na, milyen volt? A Ripacsoknál bármikor feltettem ezt a kérdést, akkor ketten egymásra néztek, és csak ennyit mondtak: Ha neked jó….
- Ha lehetne tudni, nem lenne játék a dologban. Ráadásul a Ripacsok éppen arról szól, hogy két együtt dolgozó kolléga összeveszik, kibékül, az egyikük kiteszi a másikukat a közös nadrágból, amiben együtt lépnek fel.
Garas Dezső: A Ripacsoknál egyszer nagyon dühös voltam Sándor Pálra, nem is emlékszem miért. És a jelenet végén, már nem forgott a gép, beintettem neki, lefelé mutató hüvelykujjal, hogy kapd be. Mire Pali felkiáltott, ez nagyon jó, így kellene ezt a jelenetet befejezni. És akkor felvettük és ez lett a film egyik legjobb része.
Sándor Pál: A Ripacsok forgatókönyve eredetileg két női imitátorról szólt. Képzeld el, a Kern, meg a Garas beöltöztetve nőnek, pirosra rúzsozva, Dezsőnek még pótmellei is voltak, mindez egy piros ruhában. Már a ruhapróbánál tartottunk, nézte magát a tükörben és egyszercsak elkezdett üvölteni velem. Ezt nem csinálom! Ezt nem lehet! Nekem is fölment az agyvizem s azt feleltem, akkor mi az istent akarsz csinálni? Találjál ki valami mást! –üvöltöttem rá Mire a Dezső: Legyenek egy nadrágban... Az egész nadrág dolog így kezdődött. Vagyis a harag sokszor jó tanácsadó.
- Nem véletlen dolgoznak együtt . Nevezhetjük barátságnak, gyűlöletnek, de, inspirálják egymást.
Sándor Pál: Dezső beszélt a szerencséről. Én hihetetlen nagy mázlinak tartom a saját életemben, hogy Dezsővel mesés körülmények között elkezdtünk együtt dolgozni. Rettentő fontos ez, s aki nem hiszi, az nézze meg, ez már celloidba van vésve. Rengeteg közös történetet tudnánk minderről még mesélni. De, hogy pontosan mi ennek az együttműködésnek a lényege, hogy mitől tudunk ilyen szimbiózisban működni, azt tényleg csak a jó Isten tudja.
- Őt most nem tudjuk megkérdezni. Maradjunk a rendezőnél. Mit lát Garas Dezsőben, mennyire fogadja el a véleményét?
Sándor Pál: Amikor megkapja a szerepét, mire elkezdődik a forgatás, már többet tud arról az emberről, akit játszik, mint én. Én csak egy vázat tudok adni a többi rajta múlik. Visszatérve a Ripacsokhoz. Dezső azt kérte, hogy együtt dumáljuk meg a jelmezt is. Ő annyira szeretne egy nagy piros skót kockás zakóban játszani. A fene majd megevett, hogy hallgatok rá. De abban a pillanatban, ahogy fölvette ezt a skót kockás piros zakót, már nem a Garas Dezső volt. Vagy a Régi idők focijában. Dezső valójában a negyvenes évei elején járt. Reggelente megjelent a frissen mosott ingében. Átöltözött, akkor még picit őszíteni is kellett, fölvette a kalapját és onnantól kezdve már a gyerekek az egész csapat Ede bácsinak szólította. S megtörtént a szemem láttára, - életemben először láttam ilyet közelről– az a hihetetlen átváltozás. Azt mondta az előbb Dezső, hogy nincs átélés. Én nem is tudom mi az. Csak azt tudom, hogy Garas Dezsőből a szemünk láttára lett Minarik Ede. Ezek varázslatos dolgok.
Garas Dezső: Egyes teóriák szerint, melyekben van igazság, Hamlet nem létezik, csak papíron. Az a Hamlet, aki belebújik a szerepbe és elkezdi megszemélyesíteni. S bizony, bizony sok információt tudunk meg az életéről, sorsáról. Én az interjúkat nem szeretem. Borzalmas műfaj. Asztalnál, interjúban lehet dumálni, de ha fölmegy a színpadon a függöny, ott nem lehet. Ha nem derül ki a színpadon, ki vagyok, akkor, megette a fene az egészet. Volt egy rendező tanárom, Apáthi Imre, aki azt mondta állandóan nekünk - és most már tudom, nagyon tudom, hogy igaza volt -, a színpad az röntgengép. Nem tud maga semmit eltitkolni. Bármennyire ellene játszik, bármennyire el akarja mismásolni, nem lehet. Az pontosan működik és pontosan látjuk, hogy ki maga. Na, így készüljenek föl. Ezt mondta, 45-50 évvel ezelőtt. S az ember ötven év múlva rájön, igaza van. Tökéletesen igaza. Egy rendező esetleg nem is tudja pontosan miért hív egy színészt, de azt érzi van benne valami, amit csak általa tud majd elmondani. Ha nem így választ, jön a kézlegyintés. Mindegy mit és hogyan csinálsz, csak mozogjon valami a képernyőn. Ez a halál. Ez korunk nagy halála. Ez a kézlegyintést. Ha ezt meglátja, akkor bizony baj van.

Az interjú eredeti változata a http://youtu.be/77CvdzUZ8Ao címen tekinthető meg

A Bródy

Koncertek egész sora árasztja el a decembert, persze nem lehet mindenhol ott lenni. De akadnak azért kihagyhatatlannak tűnők is. Ilyen volt Bródy János Syma csarnokbéli fellépése a minap.

Bródy, aki „kicsit be van rekedve”, pontosan tudja, mi kell az ő közönségének. Természetesen, hiszen égi ismeretség ez. Elnézve a közönség korfáját, a többség, már nem gyermekként, tanúja lehetett Bródy első nagy korszakának, az Illés együttes idején is. Ez persze már olyan leülős, néha inkább gondolkodós koncert, nem az a vidám és szabad ugrabugra. A műsor első részében az új lemez, az Illés szekerén erősen politikus dalai szólnak. Helyenként olyan is a hangulat, mintha nem is egy koncerten, hanem egy tüntetésen lennénk. A „lesz még Magyar Köztársaság, ha nincs hozzuk létre” soroknál már állva tapsol mindenki, hujjog és kiabál. Épp csak az előtolakodó szónoklatra mindig kész politikusok hiányoznak. Illetve nem hiányoznak.

A közönség így igazán élvezheti az áthallásokat és a finom és kevésbé finom odamondogatásokat a hatalomnak. Ráadásul a szövegeket megpróbálják kivetítgetni a fellépők mögé – sokszor ugyan nem sikerül eltalálni, hol is tartunk éppen, de hát bizonyára felettébb bonyolult feladat ez, de sebaj. Mindenesetre kiderül, hogy szerzőnk még mindig tud írni, ennek a műfajnak az egyik utolsó mohikánja. Amikor a rock még szól valamiről, akad társadalmi-politikai mondanivalója is. De úgy azért, hogy ne legyen tolakodó, ne felejtődjön el, hogy ez mégiscsak egy koncert, zenészek, énekes, muzsika, tralalalala.

Aztán a kötelező kűr következik, Földvár felé félúton, meg, Filléres emlékeim. Tulajdonképpen, ezek már az urbánus folklór részei, afféle modern népdalok, nyilván reklamáltunk volna, ha elmaradnak. A Ha én rózsa volnék a dramaturgiai csúcspont – többena ruhatár irányába kacsintgatnak. De Bródy és csapata visszatér, azzal a felkiáltással, tudják, mikr megy az utolsó metró, addig még van egy kis idő.

És akkor vége a forradalmi hangulatnak, a politikai mondanivalónak, az élet nagy kérdéseinek. Jön pár régi Illés szám. És kiderül, hogy ezek még mindig nagyon-nagyon jó zenék. Nem kopottak, nem porosak. Szerethetőek és kedvesek.

És csak ezután jön a ruhatár.

Az utolsó metró meg éppen az orrunk előtt megy el.