2014. február 9., vasárnap
2014. február 7., péntek
2014. január 31., péntek
Jancsó Miklós: jópofa lehet az örök élet
2014. január 27., hétfő
2014. január 22., szerda
Karsai László történész Orbánról, Horthyról, a Szabadság téri emlékműről és Szakályról
Klubrádió, 2014, január 22.
Címkék:
Budapest,
történelem,
zsidó történelem
2014. január 21., kedd
A birodalmi sas - nem a Szabadság téren
2014. január 20., hétfő
2014. január 11., szombat
Saron emlékére -
A vidám buldog – Ariel Saron
Egy igen tisztes szállodában laktam Jeruzsálem belvárosában.
A szobámat egy nyugalmazott ukrán tengerésztiszttel osztottam meg, aki
újságírásra adta a fejét. Az első néhány napban – összeszedve minden
középiskolás orosz tudásomat – legfeljebb arról váltottunk szót, ki adja le a
kulcsot a portán, és hol van már megint a viszkis-üveg.
Napközben módszeresen találkoztunk az izraeli politikai elit
tagjaival, a béke esélyeiről faggattuk őket, ez akkor 2000 elején legalább
olyan izgalmas volt, mint most. Néha jegyzeteket készítettünk, aztán délután ki
ki lediktálta a maga nyelvén a maga tudósítását a maga szerkesztőségének. Az
éppen regnáló miniszterelnökön túl, volt kormányfők, aktív miniszterek,
parlamenti vezetők véleményével telt meg a jegyzetfüzetem, amelyet
természetesen már régen elhagytam valahol. Nagyrészt fogalmam sincs, ki mit
mondott.
Igaz, már akkor is jobban érdekelt, ki milyen ember, milyen
benyomást tesz rám ezeken a találkozókon.
Nagy legendák követték egymást, Rabin, Scsaranszkij,
Netanjahu, Ehud Barak. Na és Ariel Saron. Róla aztán különösen sokat tudtunk.
Nem mindennapi katonai karrierjéről. Arról, hogy ő a legkeményebb, a legharcosabb
– nemhiába Buldog a gúnyneve, aki a legkevésbé engedne a palesztinoknak. Váratlan,
ám általában sikeres politikai húzásait valószínűleg a „merészen a politikába”
kurzusokon tanítják a jövő politikus-nemzedékének.
Hallottunk családi tragédiáinak soráról, első feleségét
autóbalesetben veszítette el, kisfia apja fegyveréből fejbelőtte magát, Saron
kezei között halt meg. Második felesége (amúgy az első feleség húga)
találkozónk idején már súlyos beteg, nem sokkal később meg is halt.
Ha elképzeltem korábban valahogy, egy mogorva, rideg katona
képe jelent meg előttem. Ehhez képest egy nagydarab, vidám bácsi amikor
találkozunk, aki lehajrázza a testőreit, mire az ajtótól a székeinkig ér. Orosz
kollégámmal persze oroszul vált néhány szót – szülei Oroszországból származtak
– aztán elér hozzám is.
„Mágyárország” – bólogat a kitűzőmet böngészve. „Töltött
káposztá nágyon jó” – teszi hozzá felcsillanó szemmel, de momentán nincs nálam
ilyesmi, hogy megkínálhassam. (A legenda szerint romániai magyar származású
feleségei magyarul beszéltek a csládjukkal, s a magyar konyhát is tőlük
szerette meg Saron– de hát lehet, mindez csak afféle városi legenda.)
Aztán papírt húz elő, de nem nagyon néz bele, magyarázza,
hogy miért kell kemény és határozott politikát folytatni, miért nem szabad
engedni, milyen hibákat követ el a kormány. (éppen ellenzékben volt.)
Aztán persze sorba a szokásos, kimért kérdések majd a
válaszok. Szünet, kitódulunk a folyosóra, vitatkozunk egymással, ki egyetért,
ki nem, az elhangzottakkal. Mikor mellénk ér Saron, talán még vállon is
veregeti azt, a fiút, aki vehemensen fejtegeti, ő miért csinálná másként
„Nincs igazad Ariel” –teszi hozzá bizalmasan a volt (és
jövendőbeli) miniszterelnöknek Ez egy
ilyen ország.. És „Ariel” nagyot nevet és újra nekiáll elmagyarázni, hogy ő
miként gondolja ezt az egészet. Mert ő meg egy ilyen országban volt ilyen
Címkék:
Izrael,
utazás,
zsidó történelem
Miami Vice / Ez Amerika. Itt rendőr golyóálló mellény és pisztoly nélkül egy lépést sem tehet
Cop Story and Me
1995.01.27
A kilenc milliméteres, jókora pisztoly az övbe tűzve. Mellé
2 tár, 14-14 tölténnyel. A golyóálló mellény fölcsatolva. Gumibot a bal
oldalon, az övre akasztva. Teleszkópos acélbot – az alsó lábszár, vagy a felkar
összeroncsolására – hátul a derékszíjba dugva. Könnygázspré praktikus tokban a
jobb kéznél. Bilincs a farzseb fölött. Drótkesztyű, amivel el lehet kapni a
legélesebb kést is a sérülés veszélye nélkül, a zsebben. Oldalt az adóvevő és a
személyhívó.
Mehetünk őrjáratba.
Ruben Rodrigez, a floridai Miami Downtown rendőrkapitányság
járőre úgy néz ki mint egy teleaggatott karácsonyfa. Ahogy óvatosan lépked
összecsörrennek rajta a bilincsek, gumibotok, fegyverek. A csupa izom,
bikanyakú fiatalember alig fér el a jókora rendőrautó vezetőülésében.
– Könnyű neked – nyitja ki az ajtót. – Csak a tolladat kell
magaddal cipelned.
– Na de ha tűzpárbajba keverednénk a maffiózókkal, neked
sokkal jobbak a túlélési esélyeid – udvariaskodom vele.
– Azért ilyen éjszakára ne számíts. Ebben a körzetben másfél
éve nem követtek el gyilkosságot.
– Akkor te miért
cipeled ezt a sok limlomot magaddal? – próbálom kihozni sztoikus nyugalmából.
– Te, ez Amerika. Itt rendőr golyóálló mellény és pisztoly
nélkül egy lépést sem tehet. Itt bármi előfordulhat. És tudod mi az én
legfontosabb feladatom? Megmondom: élve hazajutnom reggel.
Felbőg a motor, villog a kék-piros fény a kocsi tetején.
Indul az éjszakai műszak. Nyolc óra őrjáratozás Miamiban.
Még az indulás előtt Greg Feldman kapitány – szülei
Magyarországról valók, bár hogy pontosan honnan, már nem emlékszik – aláíratja
a sokszorosított lapot. Saját felelősségemre csatlakozom az őrjárathoz. Bármi
is történik, senki sem tartozik kártérítéssel nekem illetve esetleges
örököseimnek.
Miaminak az utóbbi időben rossz a híre. Több külföldi
turistát is meggyilkoltak. A nyugat-európai sajtó lelkesen számolt be
minderről. Már csak azért is, hogy a nyugati világ közkedvelt nyaralóhelyének a
hírét rontsa, s így növelje a konkurens üdülőparadicsomainak ázsióját. Feldman
kapitány már csak józan üzletpolitikai megfontolásokból sem mond mást, mint
jót. A közbiztonság egyáltalán nem olyan vészes. A szándékos emberölés elvétve,
ha előfordul, de inkább még úgy sem. A bűncselekmények 22 százalékában
megtalálják a tettest, az országos átlag csak 18 százalék. A törvénytelen
cselekmények döntő többsége itt is a kábítószerhez kapcsolódik. A kapitányság
ultramodern, minden számítógépesített, még a fogdát is felújították. Úgyhogy
érezzük jól magunkat, járőrözzünk csak nyugodtan.
A diszpécserközpontban huszonéves, (vigyázat: nem pc
megjegyzés következik!) teltkeblű, fiatal hölgy. Tőle érkeznek az utasítások.
Azonnal hívd fel ezt a telefonszámot – kapjuk az első ukázt.
Rodrigez beletapos a gázpedálba, a kerekek csikorognak. Pár
perc vágta után egy autóparkoló-beli MacDonald's előtt fékezünk. Rodrigez
feltépi az ajtót, a telefonhoz ugrik és habozás nélkül tárcsáz.
– Mássz vissza a kocsiba és ki ne gyere, amíg nem szólok –
utasít. Tíz-tizenöt percet kuksolok a sötét rendőrautóban, mire Rodrigez
előkerül és egy rágóval kínál meg.
– A barátnőm keresett – veti oda magyarázatul. – Csak nehogy
a feleségem megtudja – vigyorog hozzá. Azzal nekiindulunk a körzetnek. Akad itt
jobb, felső-középosztálybeli villanegyed, spanyol kerület és egészen lepusztult
rész is.
– Minden kábítószer-kereskedőt névről ismerek. De hiába
tudom, hogy mit csinálnak, amíg nincs egyértelmű bizonyítékom, semmit sem
tehetek. Ha át akarnám nézni a kocsiját vagy a zsebeit és semmit sem találnék,
feljelentene az emberi jogai megsértéséért. És engem elítélnének. Mert ez egy
jogállam, itt nem lehet a polgárokat csak úgy molesztálni. Ezért aztán békén
hagyom őket.
Rodrigez büszkén
magyarázza szakmája alapfogásait, miközben lassan keringünk a sötét utcákon.
– Néha összeverekednek, kis késelés, némi lövöldözés.
Ilyenkor mi megvárjuk a csata végét. Nem jó az ilyesmibe beleavatkozni.
Intézzék el egymást, az a legjobb. Bíróság meg egyéb hercehurcák, sokáig tart. Így
meg gyorsan megoldódnak a dolgok.
Persze, ha egy tisztes negyedben történik valami, akkor nincs pardon. Mert a
rendes polgárokat meg kell védenünk. Milyen országból is jöttél? Szóval ott,
abban a (Hungary? What a fuck?) Magyarországban tisztelik a rendőrök az emberi
jogokat?
Rodrigez több "jó kis helyet" tud a városban. A
parkot, ahova a fiatalok a szerelemért járnak, azért nézzük át, nehogy
megerőszakoljanak valakit. A rendőr akkurátusan bereflektoroz minden bokor
aljába, nincs szerencsénk, sehol senki.
– Na abba a bárba be ne menj, érted! Az a buziké. Ez a város
tele van buzikkal – folytatódik az idegenvezetés. Aztán egy feketenegyeden
vezet át az utunk. Ruben rákapcsol.
– Itt jobb, ha nem veszünk észre semmit. Ha egy fekete ellen
intézkedem, akkor az megvádol azzal, hogy rasszista vagyok, aztán végem. A
Rodney King-ügy óta nincs esélyünk. A fehér negyedekben ilyen gondom nincs. Sőt
még a spanyolokban sem, hiszen Puerto Rico-i származású vagyok, nem lehet
elfogultsággal vádolni, de itt…
Megyünk tovább a Miami éjszakában. Egy pálmafaligeten vágunk
keresztül, amikor ismét a központ egy sürgős hívással. Újabb száguldás. Újabb
MacDonald's. Újabb telefon. Újabb barátnő. (Ezekben a poetikus régi kilencvenes
években ég nem hodtak a rendőrök mobiltelefont, hát ezért így.)
– Mi latinok már csak ilyenek vagyunk – mentegetődzik Ruben,
amikor előkerül. Elmegyünk egy üzlethez, megszólalt a riasztója. De csak az
óceánról fújó szél lökte be az ablakát. A tulajdonos holnap megkapja a
kiszállásról szóló 50 dolláros számlát.
– Én azért lettem rendőr, mert a lányok nagyon szeretik az
egyenruhát – világosít fel Ruben, majd mindjárt hozzáteszi, természetesen a bűn
ellen harcolni sem rossz. Meg aztán a fizetés is elég rendes, évi 40-45 ezer
dollár. Különben is szereti a fegyvereket, az erőt. Meg a lányokat, akiket
kedvére mustrálgathat a kocsijából.
– Többnyire a barátaim is rendőrök már – a civil ismerőseim
elhúzódnak tőlem. Jártam egy társaságba, egyszer csak nem hívtak többé. Néha
füvet szívtak, féltek, hogy feljelentem őket. A rendőröktől mindenki fél, mert
mindenkinek van valami a füle mögött. Meg aztán nehéz is hozzám igazodni.
Szolgálat, túlórák biztos ismered. Én tagja vagyok egy speciális kommandónak.
Ha terrortámadás vagy ilyesmi történik, már fogom is a puskám, az álarcom és
rohanok. A múltkor a moziból rángattak ki, még mielőtt megtudtam volna, ki a
gyilkos, valami benzinkútrablás miatt.
Ruben még soha nem tüzelt emberre, bár riasztólövéseket
többször adott le. A legborzasztóbb élménye, amikor egy balesetnél az első
ülésre letett kisbaba kirepült a szélvédőn és egy út melletti fa ága
felnyársalta. Ő találta meg. Egyébként kedélyes foglalkozásnak tartja a
rendőrködést. Ha unatkozik, megbüntet egy tilosban parkolót, vagy egy
stoptáblánál nem megállót. Ezt azon nyomban be is mutatja nekem, bár a
büntetést elengedi. "Köszönd az európai vendégnek" – mondja a
szabadkozó úrvezetőnek, aki becsületszavát adja, hogy ezentúl stoptáblánál még
éjszaka is és mindig fékez.
– Na, mára ennyi, hazaviszlek. Ne félj, a szálloda előtti
sarkon kiteszlek, nehogy rossz híredet költsék. Bye-bye.
Magyar GHrlap, 1995 január 27.
2014. január 9., csütörtök
2014. január 6., hétfő
Berlin felett az ég - alulról nézve
Hely:
Berlin, Németország
2014. január 5., vasárnap
Erdély 1989 decemberében, a forradalom után. Egy régi cikk
1989. decemberében egy csinos kis riportot írtunk arról, mit láttunk a forradalmi Romániában. Talán az Ország-Világ (esetleg a Képes Újság - erre már nem pontosan emlékszem) című újságban Zay Péter, akkori fotós kollegámmal egy képriportba ágyazott riportot is készítettünk, de fogalmam sincs, az hova lett.
Szóval, ez itt a Magyar Nemzet
Szóval, ez itt a Magyar Nemzet
Hely:
Arad, Románia
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)