Justita nokiás doboza - Sándor Zsuzsával beszélgettünk

Justita nokiás doboza - beszélgetés a könyvről, arról, hogy milyenek a rendőrök és az ügyészek, ellenállnak e a bírók a nyomásnak. És hogy az MSZP vitái hogyan segítették a kétharmadot. Sándor Zsuzsával beszélgettünk.

És aki kedvet kap hozzá, ide kattintva rögtön meg is rendelheti. 

 Valamint a jobb könyvesboltokban, a Láng Tékában és az Írók boltjában is - csak úgy mondom.

Soros György, Göncz Árpád és Fodor Gábor emlékezik Vásárhelyi Miklósra

Most mutatták be a CEU nagy előadótermében Kozák Gyula könyvét a százéves Vásárhelyi Miklósról.

Emlékeztem, hogy több interjút is csináltam Vásárhelyivel - ezeket keresgéltem, amikor a kezembe akadt az az  összeállítás, amelyet halálakor, 2001. augusztusában írtam a Népszavába (2001. augusztus 4, Népszava, Szép Szó 3. o.)

A kolumnás összeállításból most csak három interjúrészletet, visszaemlékezést emelek ki, Göncz Árpád köztársasági elnökét, Soros Györgyét és Fodor Gáborét. (És a történelmi tényekhez az is hozzá tartozik, hogy Fodor Gábor volt az, aki segített, hogy Sorossal beszélni tudjak.)

Vásárhelyi Miklós a Népszava cikkének fotóján

És mindjárt az interjúkat is előszedem, mert felettébb izgalmasak, A Soros-Alapítvány működéséről, illetve a sajtószabadságról beszélgettünk bennük. De kezdjük a megemlékezésekkel

Soros György leginkább nagyon jó itélőképességért, megbizhatóságáért, szókimondásáért tisztelte Vásárhelyi Miklóst, akire most úgy emlékszik, mint akire mindig lehetett számítani.

„Milyen nagyra tartottam az közismert. Az alapítvány tulajdonképpen az ő vivmánya. Amikor elkezdtük, ő volt az én megbizottam, bizalmi emberem. Nemcsak irányította az alapítványt, hanem ő súgott is nekem, hogyan lépjek fel a magyar hatóságokkal szemben. Aztán amikor létrejött az alapítvány ő lett az egyik legfontosabb szereplő a működésében. Fantasztikus eredményeket értek el. Jól emlékszem, mikor Budapesten jártam beszélgettünk arról, mit lehetne csinálni és amikor legközelebb odalátogattam már meg is csináltak mindent. Hogy sikerült nekik, nem is tudom.”

Göncz Árpád volt köztársasági elnök sok emléket őriz Vásárhelyi Miklósról, de a legfontosabbnak azt tartja felidézni, milyen jelentős volt részvétele az ötvenhatos események alakításában. „Vásárhelyi Miklós nélkül a forradalom nem úgy alakult volna, ahogy. Miklósnak jelentős szerepe volt Nagy Imre véleményének formálásában, a Nagy Imre kormány működésében s abban, hogy Nagy Imre meghozta döntését: magáévá tette a forradalom eszméit és haláláig kitartott mellette.

Persze nem egyedüliként - ott dolgozott vele egy kisebb kör, a nagyimrések - de ő nélkülözhetetlen volt abban a csapatban, hiszen mesterien tudta értékelni a politikai helyzetet, s abból következtetéseket levonni.

A forradalom bukása után osztoznia kellett társai sorsában, velük együtt ítélték el. Együtt ültünk a börtönben. Miklós soha egy pillanatig nem tántorodott el ‘56-tól, mindvégig kitartott ‘56 mellett, a forradalom egyik legfontosabb képviselőjévé vált.

Részben az ő nevéhez is fűződik Nagy Imre újratemetése, mindig is sokat tett Nagy Imre emléke feltámasztásáért, életben tartásáért.

A Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítójaként, nem elégtételt hanem igazságtételt kívánt, nem bosszúvágy vezérelte, hanem azt akarta, hogy ‘56 elfoglalja a magyarság tudatában azt a helyet, amit megérdemelt. A megtorlás idején megpróbáltak bemocskolni a forradalmat, ám amikor elérkezett az ideje Miklós tudta, mit kell tenni azért, hogy az igazság kiderüljön.

Irodalmi működéséről talán nem kell beszélnem, egészen kiváló újságíró volt. A Soros Alapítvány képviselőjeként személyesen is sokat tett Magyarországért.

Miklós életműve talán valmennyiünké közt a legfontosabb. Biztos vagyok benne, ahogy a történelem majd kirostálja az emlékezetből a percemberkéket Miklós megmarad, fényesen, ragyogóan” - mondta Göncz Árpád, volt köztársasági elnök.

Fodor Gábor először a Bibó szakkollégiumban találkozott Vásárhelyi Miklóssal a nyolcvanas évek közepén. Vásárhelyi Soros Györgyöt kalauzolta el oda, aki akkoriban hozta létre magyarországi alapítványát. Vásárhelyinek kulcsszerep jutott abban, hogy Soros György mindig is megkülönböztetett figyelemmel fordult a szakkollégium felé, segítette tagjait, így a mai miniszterelnöktől (Ez a cikk írásakor is Orbán Viktor volt éppen - DJ.)

kezdve sokan köszönhetik neki, hogy lehetőséget kaptak például külföldi egyetemeken tanulni.

„Rám Vásárhelyi Miklós fantasztikus bölcsessége hatott leginkább - emlékezik Fodor - Persze ismertük már korábban az életútját, tiszteltük, amiért még a börtönt is vállalta azokért az eszmékért, amelyekben hitt. De nagyon tetszett nekünk, hogy ő nem akart csak a múltban élni. Bízott a jövőben, a fiatalokban, kereste a változás lehetőségeit. Az évek során egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egy olyan ember barátságát nyertem el, aki borzasztó józanul gondolkodott, a saját életét is képes volt kritikusan szemlélni. Nem próbált semmit sem szépíteni a múltjából. Engem az az emberi nagyság fogott meg benne először, hogy a saját hibáival is szembe tudott nézni. Kiméletlenül beszélt a tévedéseiről is. Mindehhez bölcsesség, irónia társult. Nagyon szerettem vele megbeszélni a világ dolgait, jó, hogy sokat tanulhattam tőle. “

Cinkos vagy embermentő rabbi? - Berend Béla két nem ismert beszéde

Az őszi nagyünnepek ideje különösen jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk, mit miért tettünk.

A jó szándék önmagába sokszor kevés. Vajon cselekedeteink a világ összefüggésében, a dolgok bonyolultságában mit eredményeznek?

Különösen fontos ezt azoknak végiggondolni, akiknek szavai, tettei nagy befolyással lehetnek mások életére.

Mostanában sokat olvasok régi újságokat. S innen a jelenből – azaz nekik a jövőből – hümmögök azon, hogy mi is lett abból, amit akkor, értelemszerűen a jövő ismerete nélkül, mondtak, csináltak.

Senki sem felelős azért, amit nem tudhatott. De néha nagyon az az érzésem – persze utólag mindig könnyen okos az ember – hogy ha alapvető elvekhez tartjuk magunkat, akkor sokkal kisebb annak a veszélye, hogy túl nagy butaságba keveredjünk.

A napokban egy nagyobb cikket írva – Lévai Jenő és a zsidósors, ami innen letölthető is, ha valakit érdekel https://goo.gl/Uix4iS - kezdtem el Berend Béla történetével foglalkozni. A felettébb kalandos sorsú szigetvári rabbi a német megszállás után került fel Budapestre, itt hamarosan a Zsidó Tanács tagja lett.

A háború után perbe fogták, s először tíz évet kapott, majd másodfokon felmentették. Az azonban tény, Berend kapcsolatban állt egészen szélsőséges, antiszemita alakokkal és cikke is jelent meg az egyik leghírhedtebb fajgyűlölő, Bosnyák Zoltán Harc című hecclapjában.

Berend – sok részletében még ma sem ismert, zavaros pályájáról írt Randolph Braham, Schmidt Mária és egy igen remek összefoglalót Munkácsi Krisztina a Századok egyik 1996-os számában.

Berend később mindig is tagadta a bűnös együttműködés vádját az antiszemita hatóságokkal, az azonban ma már biztos, bizonyos dolgokat ugyanúgy képzeltek el. Berend is azt gondolta, hogy a zsidóknak el kell költözniük Magyarországról – bár ő ezt állítólag cionista alapon mondta – tehát ugyanúgy egy „zsidómentes” Magyarországot tartott elképzelhetőnek, mint a nyilasok, a fajvédők. Még ha egészen más alapállásból is.

Bizonyára.

Berendnek a háború előttről viszonylag kevés beszédét, nyilvános állásfoglalását ismerjük, így különösen érdekes az a kettő, amit most fogok idézni. Mindkettő Lévai Jenő Képes Családi Lapok című újságjában jelent meg, s árnyalja talán azt a képet, hogy Berend csak a zsidók Magyarországról való elköltözésében értett egyet az antiszemita rendszerrel.

Berend, 1940 őszén, mint tábori lelkész beszélt az „az izraelita vallású magyar királyi honvédekhez.” Többek között a következőkkel biztatta a zsidó katonákat: „Büszkének és boldognak kell lennetek, hogy a mai zord és viharos időkben sem feledkeztek meg rólatok, hogy nem vagytok feleslegesek, nem vagytok nélkülözhetőek, hogy a Hazának igenis szüksége van rátok, hogy a Haza ismét hívott titeket. Legyetek büszkék arra és boldogok, hogy magyar királyi koronás gombokkal díszített és ékesített katonazubbonyban szolgálatot tehettek a Hazátoknak és hasznos és értékes honvédelmi feladatokat végezhettek!” Kétségtelen, Berend sem láthatott a jövőbe. Hogy rövidesen meggyilkolandó munkaszolgálatos lesz ez a sereg. Valóban, nem sokkal később már csak mint munkaszolgálatosok „tehettek szolgálatot a Hazának” a zsidók. Különösen érdekes ez a cikk abban a környezetben, amelyben másról sincs szó, mint a zsidók jogfosztásáról, lehetelten anyagi helyzetbe hozásáról, kilátástalan életéről. És Berend mégis a kormánypropagandát szolgálta.

És ezt is túl lehet szárnyalni. Amikor már a zsidókat nem fegyveres katonai szolgálatra, hanem megalázó munkaszolgálatra hívták be, s már katonai felszerelést, egyenruhát sem kaptak, Berend újabb beszédet mondott. Amikor kitaszítottságának egy újabb állomásához érkezett az a közösség, amelynek legnagyobb része minden megpróbáltatás ellenére hazafiasága hangsúlyozásával próbált válaszolni, a szigetvári rabbi, Berend, mint tartalékos tábori lelkész ekképpen lelkesítette a munkaszolgálatra behívottakat: „Egy egészen újszerű, sajátos, valóban «különleges» alakulat vagytok a m. kir. honvédség történetében: saját felszerelésű, civilruhás munkáskatona! (...) nektek éppen azt kell most bebizonyítani, hogy lehet valaki a saját civil ruhájában is kiváló katona! Arról kell megdönthetetlen bizonyságot tennetek, hogy a ti polgári öltözetetek alatt igenis katonaszív dobog. (...) Azt kell most igazolnotok, hogy ha nem is jutott néktek kincstári uniformis, ti azért mégis rendelkeztek és ékeskedtek azokkal a katonakincsekkel és erényekkel, amiket tulajdonképpen az egyenruha van hivatva jelképezni és kidomborítani. (...) Ti igenis egyek vagytok és egybeforrtatok abban a magasztos gondolatban, szent elhatározásban és nemes célkitűzésben, hogy mennél jobb, mennél kiválóbb munkaszolgálatosok legyetek, hogy mennél önzetlenebbül, mennél odaadóbban, hívebben szeressétek és szolgáljátok minden erőtökkel, képességetekkel, legjobb tudásotokkal a hazátokat.” Hol van már a magyar királyi koronás gombokkal ékesített zubbonyról szóló tiráda.

. Talán a munkaszolgálatosokat lelkesíteni próbáló Berend is érzett valamit a helyzet tragikusságából, mert mielőtt áldást kért volna a m. kir. honvédség minden fegyvernemére és állománycsoportjára, valamint Horthy kormányzóra még megjegyezte: „Munkásszázadbéli testvéreim! Ti aztán valóban nem pénzért, bérért, jutalomért, nem címért, rangért, csillagért, nem emelkedésért és nem előbbrejutásért szolgáljátok hazátokat, hanem sokkal inkább odaadó, önzetlen, öncélú, igaz hazaszeretetből.”

Szigetváron Berend folyamatosan harcban állt a saját hitközségével. Munkácsi már hivatkozott cikke szerint „a szigetvári vezetőség erőltetett hazafiságban és magyarkodásban élte ki magát. Berend Béla ezzel szemben a zsidó népiség-nemzetiség eszményét hirdette. A helyi vezetőség szerint a magyarországi zsidóság a magyar nép része, Berend szerint a zsidóság magyarországi ága.” Legalábbis Berend is szerette volna így láttatni saját szerepét.

Könnyű dolga volt, mert a Képes Családi Lapok eltűntek a polcokról, s valószínűleg olyan egykori munkaszolgálatos is kevés maradt, aki még emlékezett arra, mit is mondott nekik.

Berend történelmi tévedését menti, hogy nem látott a jövőbe. Ám, ha következetesebb, ha nem hódol be, talán nem mondott volna afféléket, amelyeket most idéztünk.

Tanulságként. Az őszi ünnepekre.

(Pesti Sólet, 2017. szeptember)

Justitia nokiás doboza - menetelés a kétharmad felé

Százmilliós végkielégítések, nokiásdobozba dugott megvesztegetési pénzek, feleslegesen megrendelt tanulmányokkal kifizetett politikai csókosok. Hagyó-per, BKV-ügy.

Lassan feledésbe merülnek, elhomályosulnak ezek az egykor a napilapok címlapjain, híradókban mindent túlharsogó botrányok – túlordítják őket a még több nullával sokkoló, nagyságrendekkel nagyobb korrupciós ügyek, brutális lopások.

Pedig ezeknek (a vád szerint) „korrupciós” ügyeknek, máig tartó hatásuk van: alapvető szerepet játszottak abban, hogy a Fidesz meg tudta szerezni a kétharmadot.

De mit is tettek a vádlottak, történetünk főszereplői? Loptak? Csaltak? Hazudtak? Vagy óvatlanul, egymással torzsalkodva, saját politikai érdekeikre koncentrálva belesétáltak egy a Fidesz kampánygurui által ügyesen felállított csapdába? Aztán a Fidesz „szerencséjére” a rendőrök és az ügyészek sokszor éppen azt tették véletlenül (véletlenül?), ami a mai kormánypárt malmára hajtotta a vizet a kampányban?

Megpróbálom megérteni, mi történt. A világ jóval bonyolultabb annál, mint hogy a „lopás” szóval intézzük el az egészet. Jogilag ugyanis nem „lopás”, ha tízmilliós végkielégítést kapnak a BKV-tól nyugdíjba vonuló emberek. Vannak törvények, amelyeket betartottak.

Ám van természetes igazságérzetünk is. És valóban az esetek egy részében jogosnak tűnik a Fidesz, amúgy szintén nem túl árnyalt leírása a történtekről: pofátlanság.

Igen, akadnak gyanús üzletek, de más kérdés, hogy ami „gyanús” rögtön bűncselekmény-e?

A mai kormányzat gátlástalan pénzlenyúló akciói után szinte gyermekdednek tűnnek azok az ügyek, amelyekről a könyvben a vád részeként olvashatnak. Ám, ha ezekben az ügyekben történtek arcátlan, etikátlan dolgok, akkor annak maradandó, egyre súlyosbodó hatásai miatt leginkább a baloldali és liberális érzelműeknek kell felháborodniuk. Ugyanis ezekre hivatkozva, ennek hullámait meglovagolva tudta a Fidesz megszerezni a kétharmados többséget – amelyet napról napra látjuk, mire használ. Ha tűrhetetlennek tartod, amit a Fidesz tesz – nem hunyhatsz a szemet másik oldal esetleges bűnei felett sem. Eddig rendben, ez természetes.

De mindez csak az érem egyik oldala. Megdöbbenve és rémülten olvastam a rendőrségi és ügyészségi jegyzőkönyveket, amelyekben világosan tetten érhető, hogy ha valakit „el akarnak intézni”, akkor szinte azt tesznek vele, amit akarnak. Jogállam és az ártatlanság vélelme? Esélyed alig marad, hogy egy tisztes eljárásban vizsgálják ki, mit tettél. És talán ez az, ami mindennél félelmetesebb.

Ítéletet a bíróság hoz. Az én kérdésem: Mennyire tud az igazságszolgáltatás független maradni a nyilvánvaló politikai nyomás ellenére is?

Dési János

(Váradi Júlia interjúja a Klubrádióban)

A könyv megrendelhető itt:

Dedikálás szeptember 23-án a Láng tékában (Bp. XIII. Pozsonyi út 5.) 16.00 órától

Varga László emlékére

A hír, amely oly sokunkat szíven ütött, ennyi: Varga László történész, levéltáros életének 68. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Birtalan Zsolt felvétele

Varga Laci elsősorban a barátunk volt. Felnéztünk rá tudása, bölcsessége, kimért humora miatt. Másodsorban afféle mesterünk, aki, miközben a viszkisüveg lassan ürült közöttünk, elmagyarázta, minek hol nézzünk utána. Ki fontos és ki lényegtelen szereplő a történelem színpadán. Írtam róla részletesebben a Múlt és Jövő 2017/1. számában ( Varga László történész pályaképe), de szeretném, ha mind többen, így a pesti Sólet olvasói is megőriznék emlékezetükben a kortárs zsidó történetírás egyik legjelentősebb szereplőjét.

Ma sokan a hatalmasok közül azt gondolják, hogy a történelem csak arra való, hogy mai tetteiket igazolják. S mindig akadnak ehhez udvari történészek, akik állásért, tanszékért, múzeumért, intézetigazgatói posztért készségesen kiszolgálják az igényeket. Méretre igazítják a történelmet, és hozott anyagból is dolgoznak.

Ám Varga László azt vallotta, hogy csak akkor alakulhat ki demokratikus közélet egy országban, ha annak lakói határozottan és bátran szembenéznek azzal, mi minden és miért történt korábban. Sokakat zavart ez, mennyivel jobb például a titkosszolgálati iratokat zsarolásra fölhasználni – és ezért zárolni –, mint pontosan hozzáférhetővé tenni.

De nemcsak a megismerhetőség lehetőségéről van itt szó – még ha Varga közéleti tevékenységének talán ez a legismertebb része. Hanem arról is, hogy a végül hozzáférhető forrásokat hogyan értelmezzük, mit tudunk meg azokból, hogyan helyezzük el a nagyobb összefüggések rendszerében.

És még valami. A történelem – a történetek sora, amit szerencsém volt tőle meghallgatni – emberi sorsok története. Igen, az ügynök is ember, és oka van annak, hogy miért súgja be társait, a halálra üldözött zsidónak is élete, sorsa volt valamikor, nemcsak egy szám, ami maradt esetleg utána. Vagy az ötvenhatos forradalom résztvevői is mind más és más utakon jutottak el oda, hogy azt mondja róluk az utókor: 56-os résztvevők. Sorsok, életek, tragédiák.

Mert a huszadik század magyar történelme nagyjából a tragédiák története is.

S bár egyszer így fogalmazott: „Nem válhatok azonossá sem a tettessel, sem az áldozattal. Nekem a krónikát kell írnom” – pályafutása során mégiscsak tudta, ki mellé kell állnia.

Öntörvényű volt, sokszor makacs, nem izgatták a „magasabb szempontok”. Ha egy általa fontosnak tartott ügybe belekezdett, nem könnyen szállt le róla. Ahogy egy beszédében fogalmazott: „Én senkit és semmit nem képviselek, legfeljebb magamat, a történetírást, ahogy én képzelem.” Legfontosabb vezérlőelve a nyilvánosság volt. Harcolt levéltárakkal, levéltárosokkal, de a politikusokkal, döntéshozókkal is – ha úgy tapasztalta, és gyakran tapasztalta úgy, hogy saját, önös céljaik érdekükben zárják el a közösséget saját történelmétől.

Ezért nemcsak szakmunkákat írt, de közéleti publicisztikája is igen jelentős.

Viselt tisztségeket, a vezette a Fővárosi Levéltárat, igazgató volt a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, tanított, sokat írt. De elsősorban tántoríthatatlanul hitt abban, hogy az igazság megismerhető, ha meg akarjuk ismerni.

„Nekem a történelem nemcsak kenyerem (mit tagadjam, belőle élek), hanem az életem, hiszek a hasznosságában. A morális hasznában. Nem azért írok, hogy nemzetem okuljon belőle, hanem mert a múlt feltárása nélkül féltem a jövőt. Nem azért, mert mindaz, amiről írtam – fasiszta és kommunista diktatúra –, megismétlődhet (a történelem sohasem ismétli magát, a vörös terror is egészen más, mint a fehér), hanem mert mi, én leszek szegényebb, ha nem tudom.”

2014-ben Dombi Gábor kezdeményezésére és szerkesztésében megjelent ismét (az első, 1946-os kiadás után) Lévai Jenőnek A pesti gettó története című könyve, amely éppen a Dohány tremplom környékének a történetét eleveníti fel. Ennek egyik utószavát Varga írta – a másikat én -, összefoglalva az olvasóknak a magyar zsidók elpusztításának a történetét, és bemutatta a cionisták, majd a Zsidó Tanács tagjainak háború utáni meghurcoltatását.

Vargával sokat beszélgettem arról, hogy nagy tervem egyszer megírni apai nagybátyám, Lévai Jenő kalandos élettörténetét. (Több kisebb-nagyobb próbálkozásom volt, részben itt a Pesti Sólet hasábjain is – s ezek elkészítésében Varga rengeteg tanáccsal segített.)

Egyik ilyen szokásos, éjszakába nyúló beszélgetésünkön – viszkit ittunk persze, és ő egyik cigarettáról gyújtott a másikra – egyszer csak felkapott egy ütött-kopott barna iratgyűjtőt, és a kezembe nyomta.

– A tiéd. Csinálj vele, amit akarsz. Olvasd el. Használd föl. Publikáld.

Majd valami afféle magyarázatot adott, hogy most rendezi „hagyatékát” – ezt a szót többször is használta, mindig feltűnően hangsúlyozva, akkor ennek legfeljebb csak annyi jelentőséget tulajdonítottam, hogy talán ezt viccesnek, ironikusnak tartja –, s ezt a szekrényében találta. El is feledkezett róla. De nekem biztos érdekes lesz.

A paksamétában egy elfeledett, soha meg nem jelent Lévai-kézirat volt, afféle háborús feljegyzések, napló. Különösen érdekesek, és nemcsak Lévai élete szempontjából, hanem fontos adalék az 1944-es zsidó mindennapokról.

Hogy miként került hozzá, az sosem derült ki pontosan.

De az biztos, Lévai Jenő hagyatéka szőrén szálán eltűnt az az MTA Történettudományi Intézetéből – s csak ez maradt meg, Lacinál.

A Lévai-életrajzot meg csak tervezgetem továbbra is.

Szépen fejlődik az anyag, egy igazi, huszadik századi zsidó történet lesz. Persze, gyakran megakadok, nem találok forrásokat, elveszek a részletekben, számomra ismeretlen szereplők kerülnek elő. Ilyenkor nyúlok a telefonhoz, hogy Lacit hívjam…

Egyik utolsó közös ebédünkön a Kiskakukkban meséltem, hogy milyen érdekes dolgokat találtam Lévai 1944-es pörével kapcsolatban, és mennyi furcsa dolog történt ott. Megtörölte a szája szélét, letette a kanalat, és vagy egy fél órát magyarázott a megoldásról, Babos József hadbíróról, aki Bajcsy-Zsilinszkyék embere volt, segített a németelleneseknek. Talán Lévai is miatta úszta meg a súlyosabb büntetést hűtlenségi perében. A felét biztosan rögtön elfelejtettem annak, amit mondott. De nem izgattam magam ezért különösebben, tudtam, ha szükségem lesz rá, bármikor felhívhatom, és újra megkérdezhetem. Jegyzetelés helyett kértünk hát egy pohár sört.

(Pesti Sólet, 2017. július)

Varga László emlékműsor a Klubrádióban

df

Utunk a zsidó Pozsonyban

Folytassuk sorozatunkat a zsidó kiállítóhelyekről, itt a Pesti Sóletben (Legutóbb a jeruzsálemi Földalatti Ellenállás Múzeumáról – 2017. február - és a Yad Vashemről – 2016. december - volt szó.) Legyen most a következő állomás Pozsony, amelyik csak egy macskairamodásnyira van még a Dohány templomtól is. Pompás város, remek célpont kirándulni és zsidó emlékekben is bővelkedik.

 Pozsony egyik legfontosabb zsidó vonatkozású emléke a híres Hatam Szófer (1762-1839) rabbi immár kultikussá vált sírhelye. Szófer korának egyik legtekintélyesebb Tóra magyarázója volt, jelentős iskolát működtetett és emlékét ma is szépen őrzik. Sokan zarándokolnak el emlékhelyére, Pozsonyból a Malacka felé vezető úton. Apropos Malacka – egy igen helyes egykori zsinagógával rendelkezik a városka.

Malacka, volt  zsinagóga, ma zeneiskola

 Az épületben ma zeneiskola működik, belül sok már nem emlékeztet az elpusztított közösségre. Kívülről pedig olyan, mint egy lekicsinyített Dohány utcai templom egy kis Rombach templomi beütéssel. Itt legalább megvan a zsinagóga, míg Pozsonyban az egykori nagy és fényes zsinagógát a hatvanas években lerombolták, amikor az új Duna hidat építették. A zsinagóga a magyar koronázási templom mellett állt – a legendák szerint leginkább a koronázási templom állt útjába az építtetőknek. De végülis a magyar történelemben oly fontos szerepet játszó templomot - többek között a Vatikán rosszallása miatt – nem bántották. Míg a nagyzsinagógát nem volt, aki megvédje.

Ma egykori helyén egy márvány emlékmű áll, oda vésték föl körvonalait. Szembe vele a holocaust áldozatainak a modern szobra látható, talapzatán mindig sok az emlékezés köve, kavicsa. Arról, hogy milyen lehetett ez a környék, amikor még állt a templom, mikor még nem ölték meg, nem kergették el az zsidó lakókat némi képet nyerhetünk, ha felmászunk rögtön itt a várral szemben a városfalra. Itt ugyanis régi fotókon, kinagyított képeslapokon láthatjuk ezt az elpusztított világot. A sürgő-forgó, soknyelvű, soknemezetiségű Pozsonyt – ahol évszázadokig éltek a zsidók is. S mielőtt tovább mennénk, említsük meg, hogy azért ma is van Pozsonynak egy szép nagy, működő zsinagógája (ulica Heydukova 11-13), ide mintegy tíz perc sétára.

A Heydukov utcai zsinagóga

A háború előtt Pozsonyban húsznál is több zsinagóga működött, mára ez a huszas években épült maradt csak mutatóban. Modern, vasbeton épület, amely már kívül áll az egykori zsidónegyed határán, hiszen a csehszlovák időben az itt élő zsidók már nagyrészt integrálódtak a társadalomba, s szétszóródtak a városban. Ebben a zsinagógában rendszeresen tartanak istentiszteleteket és emeletén egy kis kiállítás is megtekinthető. És most sétáljunk el a pozsonyi vár oldalán lévő Zsidó utcába, (Ulica Zidovska) itt a 17-es szám alatti palotában működik a Szlovák Nemzeti Múzeum tagozataként az igazán csinos és méltó Zsidó Kultúra Múzeuma. A szépen berendezett, áttekinthető, többszintes múzeumban megismerkedhetünk a zsidó élet mindennapjaival.

Kegytárgyak, a vallásos zsidó élet tárgyai sorakoznak itt a vitrinekben, tárlókban, rövid, áttekinthető –angolul is olvasható – magyarázatokkal. Az egyik sarokban még egy kis templomrészletet is felépítettek, padokkal, látható a Tóra szekrénye, a bima, de még egy taleszt hordó kalapos baba is segít, hogy – persze fantáziánk, emlékeink mozgósításával – felidézzük azt a kort, amikor még volt itt a környéken zsidó élet. Külön rész mutatja be a pozsonyi zsidók évszázados történetét. Fotók, festmények a XIX. – XX. század mindennapjaiból. Különösen érdekes – és ennek külön magyarázatát itt nem nyertük -, hogy Székely Bertalan jópár pozsonyi rabbi portréját festette meg, amelyek szintén itt láthatóak. XIX. századi használati tárgyak, egy visszafelé járó, héber vekkeróra, vagy egy berendezett kis iroda, de akár egy templombelsőről készült érdekes festmény, ami az aranykort idézi.


 Újabb külön fejezet a csehszlovák éra viszonylagos jogegyenlőségéről és demokráciájáról szóló rész után a jogfosztás kora. Mi történt a zsidókkal a Tiso-féle szlovák államban és mi a Magyarországhoz visszakerült részen. A gettóba gyűjtés, deportálás szomorú és máshonnan is sajnos ismert dokumentumai sorakoznak itt egymás után. Batyuját cipelő öregasszony – ő még nem sejti mi vár rá, nekünk már úgy kell néznünk a képet, hogy tudjuk mi történt vele. Hogy elhurcolják abból a városból, ahol ősei talán évszázadok óta éltek, dolgoztak, boldogultak. S meggyilkolják, miközben alig akad valaki, aki legalább védő kezet próbálna nyújtani neki. Sőt, a háború után az emlékét is elpusztítják, eltűnik az a városrész, amelyet egykor zsidó negyednek neveztek, s amelyre itt már csak pár kép emlékeztet. A legdrámaibb fotó talán mégis az, amelyik egy a történtekhez képest közel sem olyan tragikus eseményt idéz.


Egy szemmel láthatóan rettegő ortodox zsidó fiú szakállát röhögő katonák vágják le erőszakkal – mi ez persze a saját maga megásta sírba lövéshez, vagy a gázkamrához képest? Mégis az emberi aljasság, a megtestesült gonoszság döbbenetes erejű és nehezen feledhető bizonyítéka ez. A következő teremben a zsidó ellenállás történetét láthatjuk, az auschwitzi jegyzőkönyvvel a haláltáborból megszökőknek állítanak emléket. Visszafelé a földszintre jutunk, ahol még leereszkedünk egy pincébe, ahol egy zsidó temető rekonstruált része látható. Temető, de valahogyan mégsem az elmúlást, hanem a túlélést jelenti most ez. Azt, hogy igenis él a zsidó közösség és képes emléket állítani őseinek. Kár lenne kihagyni. S utána már jár a szomszédban a fáradt turistának a hívogató kocsmák, kávézók, sörözők valmelyikének árnyában a jó hideg szlovák sör.

(Pesti Sólet, 2017. augusztus)

Diktatúrát akarunk!

Diktatúrát akarunk! Hajlandóak vagyunk érte küzdeni is.

Digital Confession

Lajtai Péter műve Velencében a Palazzo Moraban.

Majd még sok további részlet jön.

Cséplő Gyuri a Klubrádióban

Filmklubrádió. Schiffer Pál Cséplő Gyuri című filmjéről beszélgettünk Andor Tamás operatőrrel és Báron györgy filmesztétával, valamint a közönséggel. Szerkesztő Rózsa Péter, műsorvezető Dési János

A Dohány zsinagógától az indiai „trónig”

 „Trónra kerülhet egy pesti lány” írta a hangzatos cím, majd így folytatódott a Pesti Napló 1934. novemberi számában megjelenő korántsem visszafogott tudósítás: „Egy pesti kézimunkaüzlet tulajdonosának a lányát feleségül veszi India egyik leggazdagabb főura: a lahori rádzsa unokája – Januárban tartják az esküvőt, amelyre Indiába utazik a menyasszony egész rokonsága – Friedmann Fóri már Indiában van és áttért a brahminok vallására.”

Baloldalt Fóri, aztán Indira Gandhi, és igen: Kennedy elnök és felesége Jacqueline

A hír tulajdonképpen igaz. Sőt, ha úgy tetszik, még ennél is szenzációsabb. Friedmann „Fóri” édesapja, Ármin ugyanis a Dohány templom gyülekezetéhez tartozott ezekben az években, s lánya visszaemlékezéseiből azt is tudjuk, hogy, más előkelőségek között, a 3-4 sorban volt állandó helye. A családnak szállítmányozási cége és a Váci utcában divatboltja is volt. Innen indult az indiai menyegző.

Ami már csak azért is érdekes, mert Friedmann Magdolna nem egyszerűen a „lahori rádzsa” unokájához ment férjül, hanem az India politikai életét évtizedeken keresztül alapvetően meghatározó Nehru családba házasodott be és volt annak megbecsült tagja egészen nemrégiben bekövetkezett haláláig. 108 éves volt.

Férje, Bubakker Nehru, volt nagykövet Washingtonban, Londonban, a Pestről elszármazott lány jó kapcsolatot ápolt Kennedy elnökkel vagy Lyndon Johnsonnal is.

Aztán férje több indiai állam kormányzójaként is szolgált, s a pesti becenevét Indiában is megtartó Fóri követte őt, s tiszteletet, mint menekülteket önzetlenül segíti, női ügyeket előrelendítő személy - szerzett saját jogán, abban a családban, amelyik India vezetőit adta.

Férje nagybátyja, Dzsavarharlal Nehru a függetlenné váló ország első vezetője volt, az ő lánya, Indira Gandhi többször is miniszterelnök – s férje unokatestvére. Indu – ahogy a családban szólították.

A történet persze nem egészen tipikus magyar zsidó sors - bár paradox módon igenis kellett a zsidóüldözés ahhoz, hogy a pesti Vadász utcából valaki a világ egyik legnépesebb országának vezetői közé kerüljön.

A tehetséges fiatal lányt ugyanis Pesten a zsidókat a felsőoktatásból kirekesztő numerus clausus miatt Magyarországon nem vették fel egyetemre. A családja, amelyik valószínűleg nem volt túl szegény, előbb Franciaországba, majd Anglia legjobb egyetemeire küldte. Előbb a London School of Economics, majd Oxford.

Itt ismerkedett meg jövendőbelijével és szerettek egymásba az „indiai herceggel”.

 Azt mondanunk sem kell, hogy egyik család sem nagyon lelkesedett a frigyért. Pesten az hangzott el, hogy mégiscsak, ki tudja hány felesége van egy ilyen „füstös képűnek”. A „füstös képű” akkor már három oxfordi doktorátussal rendelkezett, s nem törte meg, hogy a lány családja szinte kidobta.

Legközelebb már szüleivel – és a későbbi miniszterelnök nagybácsival Nehruval – megerősítve érkezett Pestre leánykérőbe.  Végül Magdolnát jövendő anyósa szánta meg, amikor meglátta, hogy a leány – akkor már szintén több oxfordi diploma tulajdonosa  - milyen keservesen zokog, amikor kútba esni látszik a frigy.

Az indiai család engedett, s Fóri, hivatalos nevén Shoba Nehru, gyorsan beilleszkedett a számára teljesen új világba.

Édesanyja még a háború előtt utána utazott, így élhette túl a holokausztot, de rokonainak egész sorát meggyilkolták Magyarországon. Bár József öccse és Saci húga, ha nagy viszontagságok árán is, de túlélte a munkaszolgálatot és a holocaustot. A negyvenes években aztán mindketten elhagyták Magyarországot, s ismereteink szerint Ausztráliában kezdtek új életet.

Shoba fiaival először – és talán utoljára – 1949-ben járt Budapesten, s legidősebb gyermeke arról számolt később be, hogy édesanyja szinte folyamatosan sírt, ahogy szembesült vele, mi történt itt szeretteivel, barátaival, akik nem hagyták el időben Magyarországot.

Pedig maga is látott addigra már éppen elég rémséget. Az India függetlenségével járó háborúk, a kialakuló pakisztáni - indiai ellentétek, a menekültek százezrei között azonban mindig tudta hol a helye, s ha közvetlenül a politikában nem is vett részt közismerten sokat tett például a menekültek szenvedéseinek enyhítéséért. Menekültszállásokat szervezett, anyaotthonokat hozott létre, népkonyhák felállítását szorgalmazta, de annak a kézműves-iparnak a megteremtése is az ő nevéhez fűződik, amelyik munkát adott a menekült asszonyok tömegeinek.

S apolitikus sem volt:  azt is följegyzik, hogy a szigorú Indut - Indira Gandhit – például ő merte figyelmeztetni azokra a súlyos visszaélésekre, így kényszersterilizálásokra – amelyek kormányzása alatt előfordultak.

Vagy, egy súlyosabb indiai - amerikai konfliktus idején, amikor Johnson elnök nem akarta elfogadni az indiai követség meghívását, ő volt az, aki végül rábeszélte az elnököt, hogy mégiscsak jöjjön el, aki nem tudott ellenállni ennek a kérésnek, elhárítva így egy nagyobb diplomáciai konfliktust.

Fóri és férje az esküvőjükön

Fóri – aki becenevét még a pesti Szemere utcai gimnáziumban szerezte, mert akkoriban Forbáth volt a családi neve – bizonyos szempontból indiaivá vált. Száriban járt, megtanult hindiül, beilleszkedett a családba. Fiai persze – már csak a családi hagyományok okán is – Oxfordban végeztek. De zsidó származásukat – egy vezető indiai politikus, aki pesti zsidó tulajdonképpen ! – sosem tagadták. Fóri már jóval a nyolcvan fölött, kezdett el ismét érdeklődni a zsidó hit iránt. Fia, Ashok, egy oxfordi történész barátjának panaszolta el, hogy milyen keveset tud már  édesanyja, az ősei, hitéről. De szeretné ezt minél jobban megismerni. Ezért a professzor hosszú levelekben foglalta össze neki a zsidóság történetét Ádámtól-Évától – a holokauszton keresztül . egészen napjainkig.

A levelezés aztán könyv alakban is megjelent és népszerű lett, Levelek Fóri néninek címmel –  (Martin Gilbert: Letters to Auntie Fori  sajnos magyarul még nem elérhető, pedig tanulságos, miként magyarázza el a zsidó történelmet egy oxfordi professzor egy az életét Indiában leélő Pesten született embernek, akinek az apja még a Dohány zsinagóga harmadik sorában imádkozott.

 (Pesti Sólet,.2017. június)

Ha valaki tud esetleg a családról, ma is élő rokonokról akkor írjon a desijanos@outlook.com email címre. Előre is kösz.

Dés Mihály, de jó volt beszélgetni

Dés Mihály.

Mostantól már csak ez. Hihetelten

Tudott-e Csák Máté Hérát szerelni? Persze Mészáros Lőrincről is szó lesz

. 

Nekünk addig jó, míg Orbán él. Mondtam már, ugye? Mert mit ad nekünk Orbán? A gyűlölet szabadságát. A gyűlölet szabaddá tesz. S szabad ember tesz csuda dolgokat. Például megveszi a Mátrai hőerőművet, mert üsd a vasat és a fémet ezzel is a pénzed véded.

A mi emberünk, a mi közbeszerzésünk. Épül az újabb saját láb, még ha kicsit füstöl is. Le a napenergiával. Abcúg sorosista, sátánista szélenergia.

Sugározza minden tekintet a Paksba vetett hitünket.

Éljen a szabad lehetőségek hazája. Ma még vidáman gázt szerelsz, tömítést igazgatsz, holnap meg tiéd ez a tejben vajban fürdő, hét tenger határolta, aranyló rónákkal teli, árvalányhajas kis haza.

Haza. Hóhö

Itt mindenki annyit ér, amennyije van.

Mészáros gazdának sok, az ő birtokain és disznóhízlaldái felett sosem nyugszik le a nap. Amely reá fényesebben süt, mint másra. De tudott e Csák Máté bekötni Héra gázmelegítőt? Na ugye? És különben is, ki az a Csák Máté? Le az iskolával! Hülyének lenni állampolgári jog – majd mi segítünk ebben. Éljen a nemzeti nevelés. Virágozzék minden virág – a tantermek helyett is. Szántsuk be az oktatást, s szórjuk be CEU-val a helyét is.

Vége az áltudományok korának.

Egyet tanulj meg pajtás.

Parírozni és félni – ehhez meg minek egyetem?

Félni ma hazafias kötelesség. Aki magyar, velünk fél. Éljen a békemenet, a gyávák menedéke. Férfinek félni hősies kiállás a kormány mellett, nőnek kötelesség, leánynak dicsőség.

Festéket dobálnál? Mikor szép csendben imát is mondhatsz a bonzai duce-ért?

Tudott te, hol a helyed? Légy szegény, maradj buta –de azért annyi eszed még legyen, hogy Semjén Zsoltnak be tudd fizetni az ebadót. Mert eb a lelke mindennek.

S gondunk ételre sincs.

Ha gazdánk jóllakék,

Marad még asztalán,

S mienk a maradék.

-         Mi van eladó – nézett be ekkor egy köpcös disznószemű nagyúr a szerkesztőségbe és zsebrevágta az uzsonnámat. De nem fizette ki. Elvette Mikor kérdőre vontam emiatt kicsit elvörösödött. (Fel vörösök, tiétek itt minden.)

-         - Bocs felelte, közben hagymásat böfentett – azt hittem ez is az enyém. Hogy minden az enyém. Az enyém.

Ezzel kivette belőle a szalámit és undorral visszadobta a megcsócsált, fél zsömlét, majd kárpótlásul zsebrevágott egy megyét, két stadiont, egy erőművet egy vasgyárat, húsz napilapot és két „Állítsátok meg Brüsszelt” plakátot. S úgy ment, mintha mindig itt maradna.

-          

Maradj még, mesélj. Tegnap Garancsi testvérrel stadionozás volt ám. Kenyeret és cirkuszt. Cirkusz már van. Ráadásul ingyen. Kalács is sokaknak – de az ő tagkönyvükön már régen megszáradt az ötös számú tinta.

- Nincs kalácsa? Akkor egyen… maszlagot.

És akkor legyen már kuss. A magyar nem felesel, nem írogat vissza a kommentekbe, max, ha cigányozni, zsidózni támad kedve. Soros megölte az anyját, hogy részt vehessen az árvák vacsoráján, ahol élve megevett egy egész Németh Szilárdot. (Bocs, de ki az a Németh Szilárd? Kérdezd erről origodat, rivaldádat, további részletek a Tényekbe. Ahol kiderül, hogy Soros Hitler rossz szelleme volt, aki a Cion bölcseibe köttette a Mein Kampfot. Majd nadrágszíjjal elverte a kis Orbánt. Bocs, az nem ő volt. Az id. Orbán. Az a kőbányatulajdonos.

Kőbánya blues.

Váci út felelj neki.

Kedves, vén Európa, Viszlát. Jó lett volna veled. De mi most megyünk le a mélybe. Nekünk önkény kell. Diktátort ide, hamar. Ha nincs tatár, török, muszka – akkor saját erőből megoldjuk. A magyar leleményes. És nekünk ne tessenek magyarázni polgári jómodorról, késről és villáról. Mi, ha akarjuk a hagymát is hagymával esszük. Mi nem akarunk tanulni semmiből. Kedves jó zsarnokunk, zsarnokolj meg.

És sírva kérünk, lopj, lopj, lopj.

Lopva vígad a magyar.

Viszlát Európa, jó lett volna veled. De nekünk sötétlelkű kisdiktátor kell. Korszerű egyetem, független bíróság, profi közigazgatás, öntudatos művészek, szabad újságírók? Minek?

Minek?

Már megint izzad a tenyerem. Már megint őt látom. Szeretem.

Tekints le reánk a királyi vár magasából és meglátsz minket.

Szia, mi vagyunk a nép. A mi jövőnket loptátok el te, a Mészáros, meg a Matolcsy.

:

De  Ha! Mi zúg? … mi éji dal? Tarlós, tudod, ha bosszant bármi nesz!

Százezeren az utcán? Ellenem tüntetve? De miért? Hiszen én jó vagyok nekik, engem szeretnek, én a népemért adok és kapok. Na jó, mostanába inkább kapok. Akkor miért?

Ezek tényleg Európát éltetik? Az én váram alatt? Enyém a vár és a lekvár is, a csuporról nem is beszélve. Lőrinc barát, privatizálta mind, mert Ráchel szereti lenyalni a mézet a kötélről.

De Ó háládatlan nép!. Ti tényleg elhittétek, hogy Európa innen keletre van?

Légy szárnya bent, se künn. Ellopták.

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

A karaktergyilkosság, még az antiszemita karaktergyilkosság sem új találmány

A „legnagyobb magyar író”, Jókai Mór, mindig is kiállt a zsidók jogegyenlősége mellett. Az egyik legnépszerűbb magyarként szava igenis sokat nyomott a latba. Aztán élete utolsó éveiben feleségül vette a zsidó Nagy Bellát – és ekkor példátlan antiszemita támadás indult ellene. Az addig ajnározott, szeretett íróból szinte egycsapásra afféle közellenség vált. Ma már tudjuk, hogy egy tudatos, jól szervezett lejáratókampány, ahogy ma neveznénk, karakter-gyilkosság áldozata lett minden idők legolvasottabb magyar szerzője.

Az akció szervezője, Jókai nevelt lánya, Róza azaz Feszty Árpádné volt. S miért tette mindezt? Egyrészt, természetesen a remélt Jókai örökségért. Az agg szerző korábban elképzelhetetlen nagyságú jogdíjakat kapott és feltételezhető volt, hogy halála után az örökség is mesés méretű lesz. Ám házassága után örökösévé új feleségét tette meg. A másik ok, mint erre Láng József Jókai Mórné Nagy Bella emlékiratai című kitűnő tanulmány szerzője rámutat, hogy az események mögött „Jókai által adoptált Feszty Árpádné állott. mely alighanem legfontosabb meghatározója volt annak, ami Jókai második házassága s Nagy Bella személye körül történt.” S miért? „Nagy Bella zsidó, mégpedig szegényzsidó származásának ténye miatt. (…) A szegénysorsból jött Nagy Bella, akinek úri köreikbe való befogadására még egy Jókai kedvéért sem voltak hajlandók.”

Érdekes, hogy az antiszemita hangulatkeltés miért is lehetett ilyen hatásos a századforduló Magyarországán? Sokáig élt az a nézet, hogy a kiegyezéstől az első világháború végéig tartó periódus afféle aranykora volt a magyarországi zsidóságnak. S ha több szempontból igaz is, hogy megnyíltak az utak a polgári jogegyenlőség előtt, s az asszimilálódó zsidóság mind nagyobb része találhatta meg helyét a polgárosodó társadalomban, a századfordulóra az antiszemitizmus mind erősebb lett. Persze a politika fősodrába nem kerülhetett ekkor még, de egyre többeket fertőzött meg ez az eszme. Így aztán volt mire építenie Fesztynének, aki kitartó szorgalommal tejesztette, hogy a „zsidó”Nagy Bella kizsákmányolja, zsarolja, megtéveszti, tönkreteszi, kifosztja és meggyilkolja a nagy írót.

S az antiszemita közhangulatban mind többen készségese elhitték, hogy megjelent itt a patás ördög egy zsidó képében, aki tönkreteszi a legmagyarabb írót – akitől el is fordult a közönség egy része.

Jókai kiadója katasztrófaként írta le a történteket – az addig sosem látott példányszámban eladott könyveket nem vásárolták az olvasók „büntetésből”, amiért Jókai egy „zsidó” nőt vett feleségül. Derék magyar ifjak tüntetéseket szerveztek a pár ellen, sorra jelentek meg a denunciáló cikkek.

S hogy a „kegyetlen” Nagy Belláról szóló vádak alaptalanok voltak, puszta koholmányok? Ez már akkor sem érdekelte azokat, akik hinni akartak a „nagy zsidó összeesküvésben” a zsidók született gonoszságában.

S nem is voltak kevesen.

Jókai halála után n Fesztyné újra képtelenebb és képtelenebb vádakkal állt elő.

Az 1940-es évek elején a nyilasok támadtak ismét rá Nagy Bellára. Egy Oláh György nevű nyilas képviselő, aki a parlamentben, majd lapjában a zsidók ellen minden vádnak helyet adó Egyedül vagyunk-ban hozta újra és újra elő, hogy a magyar törvényhozás, személyre szabott jogalkotással – mert nincs új a nap alatt – vegye el Jókainétól a szerzői jogokat, mégsem kaphat pénzt egy „zsidó” egy magyar író alkotásai után.

Ma már tudjuk, meglehetősen alapos irodalma van ennek, hogy a Nagy Bella elleni gonosz vádak, amelyeket a sajtó lelkiismeretlen része oly bőszen terjesztett, hazug koholmányok voltak. De a zsidók elleni hangulatkeltésre, az antiszemita érzelmek felkorbácsolására tökéletesen alkalmasnak bizonyultak. Azok, aki saját maguk számára is mentséget kerestek ahhoz, hogy ők tulajdonképpen nem is rossz emberek, amikor a zsidókat gyűlölik, hiszen azok igenis okot adnak az ellenszenvre – örömmel olvasták ezeket a primitív gyűlölködéssel teli cikkeket.

Ha úgy teszik, ezek az írások, és ezeknek a szerzői is hazug, uszító cikkeikkel hozzájárultak a mind zsidóellenesebb közhangulat kialakulásának – amely aztán, persze sok más tényezővel együtt – elvezettek sokszázezer ember módszeres meggyilkolásához.

S hogy egy alaposan megszervezet szándékos karaktergyilkoság állt Jókai és felesége lejáratása mögött, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy Jókai sosem rejtette véka alá filoszemita meggyőződését.

Az Én és a zsidók című életrajzi novellájában így ír: „Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam, mint sok fejletlen ember. A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztyén gyermekek vérét használják!” Aztán leírja miként próbálta megverni egy idősebb zsidó iskolatársát, akivel egy költészeti kérdésben vitatkoztak össze, Amikor édesanyja ezt megtudta, keményen ráförmedt:

„ - De hát ezért minek kellett valakit megütni? – kérdé az anyám.

– Hiszen csak egy zsidó volt!

– Mit? – kiálta fel az anyám. – Te azt mondod, hogy csak egy zsidó volt. Hát teelőtted a zsidó nem olyan ember, mint más? Te lenézesz mást a vallása miatt? Te elfelejted, hogy a <> vallásunkat még ötven év előtt éppen így üldözték ebben a városban, ahogy te üldözöd most a zsidót? Ezt nem tanultad te éntőlem, se boldogult édesapádtól! – Most rögtön eredj, és keresd fel azt a zsidó diákot, akit megütlegeltél, kérj tőle bocsánatot, és hozd tőle nekem írásban, hogy teneked megbocsátott.

El voltam szörnyedve a drákói keménységű ítélet fölött.

– Én megalázzam magamat az előtt a zsidó előtt?

–        Megalázod magad az Isten előtt, aki a zsidót veled egyenlőnek teremtette.”

A történet jól végződik, s a zsidó iskolatárs azt feleli: azért van az a jó erős öklöd, hogy azzal majd megvédd a zsidókat.

„Ettől a perctől fogva lettem én filoszemitává.” Fejezi be írását.

És valóban, alkotásaiban éppen úgy, mint politikai állásfoglalásaiban – évtizedekig képviselő volt – kiállt a jogegyenlőség így a zsidó jogegyenlőség mellett is. S ezzel együtt – vagy épen részbe ezért is – lett a kor legnépszerűbb írója.

Egészen addig, míg aztán az antiszemita indulatokat kihasználva, szervezett lejárató kampány nem indult ellene.

Jókai utolsó éveit sikeresen megkereserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont meglehetősen sokan olvasnak.

(Pesti Sólet, 2017. május)

Broáf a piszoárba Fenyővel

A Sajtóstúl a házba című könyv kapcsán beszélgettünk.

A CEU-ért

Hanna és Péter a színre lép és rögtön el is válik

Valamikor, a történelem előtti időkben, úgy a kétezres évek legelején írtam a Hanna és Péter ciklust. Miután minden szerda délig kellett egy anyagot szállítanom doktor Borosnak, jó pár részt megélt.

Ugyanis egy évben ötvenkét hét van, ötvenkét szerdával. A Szabad Lexikon ráadásul vagy nyolc-tíz évig rendre megjelent minden szombaton a Népszava Szép szó mellékletében. És minden szombat előtt van egy szerda. Persze, ebben a reménytelen betűfolyamban a Hanna és Péter csak egy kis múló epizód volt. Én mégis szerettem őket, közelről ismertem a gondolataikat. A szereplőknek, a sztoriknak mind akadt valami valóságalapja, de hogy pontosan mi, azt talán már csak Pistivel (lásd doktor Boros) együtt tudnánk felidézni. De tulajdonképpen mindegy. Hol Hanna voltam, hol Péter hol meg Kovács János, aztán cseréltünk, de hogy mit mire, már a jó ég tudja. Hol ő, hol én, hol egyikünk se. Alkalmanként, mindketten, Ahogy a Ráckerthez is lehet, már lábjegyzetet kellene adni. (És Hannának tényleg van két gyereke, de lehet hogy már három, az idő az múlik, és persze a szimfónia sosem készül el igazából, de hogy mi is az, majd egy későbbi részből világlik ki. De csitt.)
Akkor vágjunk is bele.

V. válás – olyasmi, amit házasság vagy/és szerelem előz meg. Válni lehet férjtől/feleségtől vagy éppen szeretőtől is.

*

A kocsmában ültek megint, de többen csak alkoholmentes sört ittak. Ők sem a régiek már. A nőkről beszéltek. Pontosabban a válásokról. Karcsi szerint egy nő éppen olyan, mint egy kocsi. Kétszer örülünk neki. Egyszer, amikor megszerezzük és egyszer, amikor megszabadulunk tőle. Karcsi, miközben három feleséget és jópár szeretőt fogyasztott el – egyszerű szerelőből egy autószalon tulajdonosává küzdötte fel magát. Most egy nagy terepjáróval jár és évente egyszer, a thaiföldi út előtt megy, felíratni a Viagrát.

Robi, miután második feleségét otthagyta, egészen fiatal lányokra specializálódott. Három-négyhetente újít, mint mondja, nem akarja nagyon megszeretni őket, mert akkor sokkal vacakabb, mikor úgyis elmennek. A lánykák annyira nem bánkódnak, csak az az egy, aki hónapok óta telefonon zaklatja azóta is, állandóan belezokogva a kagylóba. Ezt a zokogót egyébként Robi majdnem mégis feleségül vette, mert helyes, szép és szereti a Robit, de aztán inkább arra jutott, kihasználja ezt a maradék néhány évet. És felcsípte a zokogó lányka húgát.

De félre a régi történetekkel – söpörte arrébb a korsókat Péter – engem a múlt héten hagyott ott a Hanna.

-       Az a gyönyörű testű, isteni mellű, nagyon jó fenekű, csillogó gombszemű, igazi kiskirálylány? – kotyogott közbe az évek óta boldog házasságban élő Kovács János, és izgalmában megnyalta a szája szélét. – Akiről mindig azt mesélted, hogy a legjobbakat lehet vele bulizni és egy tündér az ágyban?

-       Az. Múlt szerdáig minden a legnagyobb rendben ment. Megbeszéltük, hogy másnap megint táncolunk előbb egy nagyot, mielőtt egymáséi leszünk. Aztán csütörtök délben elhívott ebédelni és minden különösebb átmenet nélkül közölte, hogy előző este, amíg én a konferencián ültem, bepasizott. Valami jólmenő csávó.Bocs. És viszontlátásra. Este már nem együtt megyünk táncolni, két hét múlva nem velem utazik Rómába – amire pedig hónapok óta készültünk. Futtában megcsókolt, hogy azért továbbra is nagyon szeret és már el is tűnt. Én meg elsírtam magam, hogy utoljára éreztem a nyakából szálló illatot.

-        Sírni? Te? A híres cinikus állat? – szólt bele megint Kovács János, mert neki mindig bele kell szólnia.

-       Ő! – vágta hátba az okoskodó Kovácsot Robi, s közben arra gondolt, hogy nahát milyen kár. Ő is hogy megkedvelte ezt a mindig mosolygó lányt, pedig egyszer kikapott tőle az unicumivó versenyben.

-       És tudjátok – mi volt a legvacakabb? – kérdezte Péter

-       Hogy fel kellett hívnod csütörtökön valamelyik korábban hűtlenül elhagyott szeretődet, ha nőt akartál – vélte Kovács János. De Karcsi majdnem megpofozta. Tudta, neki is hiányozni fog Hanna.

- Az – párásodott el Péter, híres cinikus tekintete -, hogy tegnap felugrottam hozzá, elhozni a könyveimet, a fogkefémet, és a maradék kotongumikat. Nagyon édes volt, és próbált lelket önteni belém, meg vigasztalni. Aztán, ahogy régen, kikísért az előszobába. Ott, ahogy 3 éve távozóban mindig, megsimogattam a mellecskéjét. Gondolkodás nélkül, nyomban kaptam egy pofont, ahogy egy idegen férfinak is adna, ha az így tapperolná. És mind a ketten, ebből az ösztönös mozdulatból értettük meg, tényleg vége.

(És a java még csak most fog jönni. 

Mondhatnánk szép szóval: folyt. köv.)