Orban has to go!

Orban has to go!

Ma a világ eszperantója az angol. Aki angolul tud, az nagyjából az egész világon képes megértetni magát. Sört tud kérni a sanghaji kocsmában, hozzászólni az atomfizikusok évi közgyűlésén, egy staubot kunyerálni Amszterdamban vagy elolvasni a szociológia tudománya legfrissebb értekezéseit. És akkor még nem is beszéltünk a számítógépekről, mint lassan már alapvető munkaeszközeinkről, amelyek – fájdalom – de szintén az angolt választották. Igaz, nálunk, a szinkronizált filmek hazájában ez kevésbé derül ki, de bizony James Bond éppen úgy angolul beszél, mint Batman.

Viccnek persze jó, hogy előbb mégiscsak tessék mondjuk németül megtanulni, mert az sokkal nehezebb. Már kedvet is csináltak hozzá. Ráadásul, Magyarországon közismerten mindenki két-három esetleg még négy nyelvet is megtanul, úgyhogy valóban érdemes azzal játszani, hogy ezeket milyen sorrendben érdemes megtanulni.

Kétségtelen, a bécsi egyetemeken – német! – sokszor már jóval olcsóbban lehet diákoskodni, mint Budapestem ahol ugye nincs is tandíj. Úgyhogy ha valaki jól bevágta a hoffmanni álomvilágban a németet, akkor járjon bátran oda egyetemre. És akkor szép nyugodtan megtanulhat angolul, hogy mégiscsak meg tudja értetni  magát a nagyvilággal.

Ceterum censeo: Orban has to go!

Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

Nyári emlék

Azért csak jobb nyáron, amikor szép az idő, süt a nap. És a lányokból is több látszik, mint most. A fotolexikon szerkesztőbizottsága ezeken a szép napokon mereng most.

Származási hely: Kollázsok

Nem is tudom, akkor miért van néha tél. Amikor csak a vastag télikabátokat látjuk. Ha egyáltalán valamit.

Származási hely: Kollázsok

Igazán maradhatna ilyen az idő, mint itt. És akkor mennyivel több szép élményben lenne részünk.

Származási hely: Kollázsok

A kérdés: hol van az a nyár?

http://picasaweb.google.com/lh/photo/9RXLh_rS0X6Xy95rU4PIlvLHOkju98b_bHlhzBBDhEo?feat=directlink

Az utolsó kérdés (a Népszavában)

Gondolatok a könyvtárban

- Jó napot kívánok. Bejöhetek?

Mit kérdez a bácsi? Hülye ez? Hát már bent is van.

- Elnézést az alkalmatlankodásért, de szánna rám pár percet? Szeretnék néhány dolgot kérdezni.

- Nyomjad apafej!

- Parancsol? Ja, hogy, akkor beszélgethetünk.

- Hát.

- Ezt vegyem igennek? Szóval, olvasnak manapság még az emberek?

- Mi az hogy. Rengeteget olvasnak.

- Ez igazán fantasztikus. A mi időkben alig-alig olvastak, talán csak százak vagy ezrek. És miket?

- Képregényt. Azok nagyon baró dolgok. Aztán meg pornográf történeteket az interneten. Meg Győzikéről is sokat.

- És másról nem?

- De. Kelemen Annáról is szoktak.

- Kedves, érdekes asszonyszemély lehet, ha így vonzza a közönséget.

- Igen. Meg azért is vonzza, mert popószexet is vállal az új filmjében.

- Bocsánat fiatalúr, ez nem értem.

- Rá se rántson öregem. Lényeg, hogy nagy műsora van a muffnak.

- A muffnak? Bizonyára így lehet. És szépet, nemeset keresnek e itt honfitársaim?

- Hohó, azt keresnek csak igazán. Ufós történeteket, gyilkosságosat, most a vámpíros a legmenőbb. Ha ideadja a nyugdíjasigazolványát, féláron beiratkozhat és akkor odaadom, mert ilyen baromi jó fej vagyok, a legújabb leszbikus vérszívós sztorit. Pedig arra előjegyzés van.

- Ó, édes barátom, a mi időnkben még nem kaptak a költők és írók nyugdíjat.

- Most sem kapnak. Fizetést sem kapnak. Miért kapnának. Hülyeség. Dolgozzanak a bányában. Majd akkor. Vagy írjanak pornó-vámpíros sztorikat. Az fizet.

- No igen, ismerem én is az ilyetén való dolgokat. A talmi már akkor is kelendőbb volt, amikor pedig még vátesznek hittek sokan minket.

- Ja, így megy ez baszkikám. De haladjunk, haladjunk, nincs nekem erre időm. Van még valami?

- Ment-e a könyvek által a világ elébb?

- Mi elébb?

- Előrébb. Hogy haladt-e?

- Nézz körül ember és kapj a fejedhez. Hát haladt? Egy nagy lótúrost haladt. Firkálgathatsz amit csak akarsz, megmondhatod hetente kétszer a tutit. Semmi. Nem kell az. Minek. Csak szó, szó, szó.

- A rongyos ember bőszült kebele, dögvészt sohajtson a hír nemzetére?

- Én nem politizálok. Tőlem ezek meg is ehetik egymást. Engem nem érdekelnek a hírek. Marhák mind. A híradót se nézem meg, napilapot meg csak akkor látok, amikor krumplit pucolok rá.

- Mi dolgunk a világon?

- Ne filozófáljunk. Szex, drog és rakendroll. Tudod!

- Szagáról ismerem meg az állatember minden bűneit.

- Szépen mondja. Be tudom hozni a vámpíriparba ha akarja.

- Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél halotti képe kárhoztatja el.

- Banyek. Ez jó. Ezt mondhatná a hegyes csöcsű, csábvámpír is. Beleírod és cseng a kassza. Adsz húsz százalékot és elsikáltuk

- Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

- Akkor ezt ledumáltuk. Írod a sztorikat, de minden második oldalra jusson egy hulla ám, és minden elsőre egy rendes dugás. Különben nem vállalom a menedzselésed és akkor aztán éhenhalsz.

- Mi dolgunk a világon?

- Erre is tudom a választ. Sok zsé, meg a csajok. Hogy elmondhassuk: ez jó mulatság, férfi munka volt!.

Házi Cointreau ciciből

Nagymama
a pálinkás-hordóban

A mama ma rám bízta a papát, hogy menjünk el együtt sétálni a friss levegőn. Mert a papának szüksége van arra, hogy táguljon és erősödjön a tüdeje, hogy ne legyen satnya. A mama arra is megkért, hogy vigyázzak rá, vigyek mindenképpen üvegben sört, nehogy kiszáradjon véletlenül, meg a butykosomban egy kis pálinkát is. Arra az esetre, ha elromlana a kedve vagy nem lenne már ereje tovább levegőzni, akkor csak egy stampedlit belediktálok és rögtön bírja tovább.

A mama nagyon finomakat főz otthon egyébként. Rendszeresen kotyvaszt nekünk almapálinkát, meg cseresznyepálinkát, meg barackpálinkát – alig győzzük a cefrét kerülgetni a konyhában. De az az igazság, hogy nincs jobb, mint a friss, erős, jóillatú házipálinka. A bolti, vagy a főzetett sohasem tudhatna ilyen ragyogó lenni. A mamám még az ő anyjától, a nagyanyám meg a dédnagymamámtól tanulta ezt, mondhatni anyáról leányra száll a tudomány. Nekem a pálinka szaga jelenti az otthont – ha bárhol járok a világban és megcsapja az orromat a friss törköly illat, máris elgyengülök, remeg a lábam és a képzeletem szárnyán hazarepülök, a jó kis háziak világába. A mama nem tesz bele cukrot általában, és igazi gyümölcsből is szokta csinálni. Bár a papa néha, amikor valamiért nem ízlik neki eléggé, szokott vele tréfálkozni, hogy ebbe édesem, a gumicsizmát, a nádszéket és a nagymamát is belefőzted.

Persze ő is tudja, hogy ez erős túlzás – és nem is szép ezzel tréfálkoznia. Mert a nagymama egyszer tényleg megszédült és belezuhant egy hordó pálinkába. Nem voltunk éppen otthon, senki sem volt a közelben, aki meghallotta volna a kiabálását. Amikor másnap hazafelé jövet megtaláltuk, a hordó alján feküdt, egy csepp nem sok, de annyi sem maradt a hordóban. Mert szegény bánatában kiitta az egészet.

Két hétig csuklott utána és elég súlyos alkoholmérgezést is kapott. Azóta a papa szerelt egy fedőt a hordóra, nehogy a nagyi még egyszer így járjon. Az orvos is mondta, jó lenne ha vigyázna inkább és nem lefetyelne be napi egy-két litert. Mi is így gondoljuk. Nem mintha sajnálnánk tőle, van elég. Mostanában mindenki annyit főz, amennyit csak akar. És mi sokat akarunk, hogy jó legyen a kedvünk.

Pedig a mi lakásunkban van távpálinka-vezeték is. Sőt tavaly szereltettünk rá egy pálinkamérő-órát. Ugyanis addig az egész háznak közösen mérték az elfogyasztott pálinkáját és a lakók között mindig vita volt, ki mennyit is ivott meg belőle. Mi általában rosszul jártunk, mert mi ugye magunknak csináltunk inkább. Amikor már volt óránk és jött a pálinka mérő óra leolvasó, meg is jegyezte, hogy miénk alig a felét mutatja a mi a többiekének. Az az igazság, hogy a távpálinka közel sem olyan jó, mint az önálló rendszerben készülő. Ezért is váltunk le a hálózatról.

A mama most egyébként azért is küldött el minket sétálni a levegőzésen túl, hogy ne legyünk láb alatt. Ki akarja próbálni a házi unicum, meg a házi Cointreau készítését is. Én drukkolok neki. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, hogy amikor szopikálok, az egyik cicijéből viszki, a másikból meg konyak jönne. Házi. Én tényleg az anyatejjel szívom magamba a házi pálinkafőzést.

Utálom a vöröset, különösen színben

Az újságírók és a rózsa

Az újságíró egyetem – mert már régen egyetemen tanítják ezt a tudományt – utolsó éves hallgatóinak az egyik szemináriumára a professzor bevitt egy szál rózsát egy kis vázában és letette az asztal közepére, majd fölszólította a hallgatókat, legyenek szívesek másfél flekket írni erről azonnal.

Tessék mégiscsak azt a másfél flekket papírra vetni. (Bocsánat, tanár úr! Mi is az a flekk? A múlt órán én hiányoztam. – veti fel egy bátrabb harmadéves médiatudományi hallgató.)

Végül pár mű csak elkészül. Fussunk bele.

„A tanár úr behozott egy virágot. Rózsa vagy szegfű lesz az. Esetleg muskátli. De semmi esetre sem napraforgó. Mert annak a belsejében nő a szotyi. Ezében meg nincs szotyi. Mindenesetre letette az asztalra a növényt. Most a rózsa vagy szegfű, esetleg muskátli ott áll. Csak tudnám, mire vár.” –a szerző később a Magyar Agrár lap szerkesztője lesz, de ma még nem sejt ebből semmit.

Nézzünk egy másikat:

„Utálom a vöröset. Különösen színben. A vörösök miatt van minden baj e kis hazában. Jönnek az idegenszívűek. Elfoglalják a mi helyünket. Összefognak ellenünk. Kitúrják a mi őshonos szerény ibolyáinkat, mindent eltűrő hóvirágjainkat. Ráadásul a pimasz rózsáikon direkt tüske van, hogy az a körmünk alá menjen és fájjon. Ezt tudják ezek a vörösök, fájdalmat okozni nekünk és ránk rontani. Minden igaz hazafi kiáltsa egyként: le a rózsával, éljen a kökörcsin” És így tovább, majdnem másfél flekken keresztül. A végére odaírva tollal: T. Tanár! Ez így jó, ahogy van, ha bele mer javítani vagy nem adja meg a maximális pontot, akkor maga is egy rohadt vörös és feljelentem a dékáni hivatalba, hogy molesztálja a lányokat.

Van itt másik is:”Találkoztunk a híres énekesnővel. A híres énekesnő otthonában fogadta lapunkat. A híres énekesnő nagyon édibédi volt. A híres énekesnő már kétszer látszódott a tévé kajálós műsorában. Ezért híres. A híres énekesnő igen cukipofa volt velünk. Szerelmi bánata van neki. Elhagyta a szerelme tegnap. Most a híres riporter könyvet ír erről. Két napig élt a szerelmével. A híres riporter azt ígéri, hogy ha tényleg megvolt a két nap, akkor két kötet is lehet a mű. Olvasóinknak adunk egy kis előzetes a szexi könyvből. A híres riporter aztat kérdi: és tényleg egy vörös olyan izé, rózsa volt a melled közé tűzve azon a forró estén? És én őszintén kitárulkozva téptem fől a blúzom: Miért? Mit gondoltál, hova tűzöm – néztem rá incselkedve. Nézd, tapintsd meg, itt a szilikon völgyben még látható a karmolás nyoma. Holnap újabb fejezetet adunk az elképesztő történetből, garantáltan pornográf részletekkel. Mert persze máshova is dugta..” A szerző később bebizonyította, jár neki a jó jegy, mert az egyik legnépszerűbb celebes internetes oldalon mindez nemcsak megjelent, de a legtöbb kattintást is hozta a héten. Igaz, a kép is ott volt, a mellel, a rózsával, sőt még a folytatással is.

Jöjjön még egy:

„A víz a legnagyobb kincsünk. Minden cseppjéért kár. Be kell jól osztani, nem szabad pazarolni. Száradjon el minden virág. Takarékoskodni kell a természet kincseivel. Óvni kell amit unokáinktól kaptunk kölcsön. Nehogy már vázába tegyünk vizet, döglött virág alá. Zsebkendőbe köhögj, tüsszögj.” – ő csak azért jár ide, mert közel lakik az egyetemhez.

És végül mára az utolsó:

„A virágtermelők rendes évi kongresszusán a felszólalók nehezményezték az alacsony állami támogatást, azt, hogy a termelők nem kapnak elég sok pénzt, de azt azonnal. Az elnökség határozatban követelte, hogy a kormány vásárolja fel mindenki rózsáját, méghozzá a tavalyi kétszeres árán. Többen elmondták, hajlandóak megegyezni félárban, cserébe, nem adnak semmit, és így jár mindenki a legjobban. Végül petíciót fogalmaztak meg, hogy továbbra sem hajlandóak adót fizetni, ellenben privát szférájukba való beavatkozásnak tartják, ha bármiféle minőségi követelményt állítanának fel.” Ezen írás szerzője megbukott, mert kiderült, hogy plagizált, mert az idézett cikk valóban több lapban megjelent.

Levetkőztetett óvodások

Az emberek különbözőek

Nem tudom, hogy megfigyelték-e, hogy nem vagyunk egyformák. Az egyik ember ilyen, a másik meg olyan. Én például ismerek olyat, aki nemhogy megeszi a finomfőzeléket, hanem még a száját is megnyalja utána. Miközben én azt gondolnám, hogy épeszű felnőtt ember csak akkor fogyaszt ilyet, ha vagy konkrétan éhen hal különben, vagy szigorú tekintetű, marcona alakok csőre töltött fegyvert tartanak a fejéhez. Esetleg még akkor sem – ha eszünkbe jutnak az óvódáskori emlékeink a répa- és finomfőzelékekről.

Talán a korra, a kádári pangás éveire, jellemző, amikor történetünk játszódik, hogy ha az óvódás (mert az óvódás is ember, csak kicsi), nem ette meg a főzeléket – nem ette meg- akkor Gréti néni, az óvó néni, beledobta a csikket a tányérjába, azzal a felkiáltással: Fiam, ez neked már úgysem kell. Két megjegyzés ezzel kapcsolatban. Az egyik csak most tűnik fel, akkor nem különösebben gondolkoztam el rajta, hogy ezek szerint az óvó néni buzgón dohányzott, amikor az ovisok ettek. A másik már akkor is zavart. Ugyanis Gréti néni a lányokat is „fiam”-nak szólította. Na most, azt azért Gréti néninek is illett volna észrevennie, hogy az ovisok nem egyformák. Példának okáért fiúk és lányok. A fiúk lehetnek „fiam”-ok, de a lányoknak „lányom”-nak kellene inkább lennie. Pedig már akkor biztos voltam benne, hogy Gréti néni felismerte a differenciát a kétféle gyermek között. Ugyanis nevelési módszerei közé tartozott, hogy ha valaki rosszul viselkedett a csoportban, akkor annak le kellett vetkőznie. Mindenki szépen sorban leült a fal mellé, a padra. Hátratette a kezét és fegyelmezetten előrenézett. A bűnös már ki volt középre állítva és vezényszóra szépen le kellett vennie a ruháit, miközben a többiek röhécselve nézték. És ekkor már azért észrevette az ember, hogy a Kriszta nem pont olyan, mint a Laci. Ha mi láttuk, akkor az óvó néni is biztosan.

Az általános iskolában is hamar kiderült, nem vagyunk egyformák. Például a Tibi bármit csinált, mindig rossz jegyet kapott. Általában persze buta volt mint a tök. De néha azért összeszedte magát. Ilyenkor a tanító néni ugyanúgy egyest adott neki – valószínűleg oda sem figyelt különösebben. Megszokta, hogy Tibi koszos körmű, elhanyagolt külsejű, állandóan éhes, rendezetlen családi helyzetű, verekedős. És úgyis megbukik év végén.

Az Andrea, akinek kétségtelenül jó illata volt mindig, nagy uzsonnákat hozott és a magas kontyot viselő anyukája szülői munkaközösségi tagként szolgálta a közösséget– ötösnél rosszabbat nem tudott kapni. Pedig például amikor az ű betűt tanultuk és szép sorban mindenkit felszólított a tanító néni, hogy, na mi is van azon a képen, akkor mindenki szép hangosan azt felelte: tűűűűzhely. A Tibi tüzhelyet mondott. Így rövid ü-vel. Karó. És az Andrea, huszonötödikként ezt felelte, szépen hangsúlyozva, ahogy egy jó gyerekhez illik: sparhelt.

- Látjátok gyerekek – oktatott minket erre a tanító néni – nem vagyunk egyformák. A Tibi képtelen kimondani szépen, hogy tűűűzhely, ahogy kértem. Andika viszont képes rá, hogy megmutassa, mennyire művelt, milyen szavakat ismer. Piros pont.

Azóta tényleg sejtem, hogy nem vagyunk egyformák.

Csadorban, Miki egérrel

Az ember egyik alfaja

Az ember egyik alfaja a turista. A turista (homo sapiens vector) sok tekintetben hasonlít az emberhez (homo sapiens), de néhány lényeges tulajdonságában jelentősen alatta marad.

Elsősorban értelmi képességei korlátozottak. Így például ragaszkodik ahhoz, hogy olyan vendéglőkbe járjon, amelyet a bennszülöttek jó érzékkel, és alapos okkal elkerülnek. (Lásd erről: gulasch suppe és társai). Felesleges butaságokra szórja a pénzét. Előszeretettel vásárol hűtőmágnest, kis méretű kertitörpét és viccesnek gondolt feliratokkal ellátott pólót.

Kellemetlen, kis szobában szorong, amikor otthon is ellehetne a jó, megszokott ágyában a vánkusával. Nagy csomagokat cipelget, izgul, hogy le ne késse a vonatot. Szorong a repülőgépen – csak azért, hogy újabb kényelmetlenségekben lehessen része. Föltétlenül megnéz olyan dolgokat, amelyek különösebben vagy nem is érdeklik, vagy már ezerszer megbámulta a tévében – és ott sokkal jobban lehet látni, ráadásul kisgatyában ülve, sörrel a kezünkben. De a turista ember –alfaj, mintha tudatosan keresné a fáradságot, a vesződséget, célszerűtlenséget.

A turistát onnan lehet felismerni, hogy mindenhol lefényképezi magát. Az Eiffel-torony előtt, a Piccadillyn, a Vencel téren vagy a pálmafa alatt. A japán turista – amely talán a legturistább turista – állítólag nem is csinál mást, mint csoportba verődve vonul és fényképez.

Aztán unalmas téli napokon – ha éppen nem sítúrán jár – mutogathatja a fényképeket, hogy tessék megnézni, az a kis kék ruhás, ott a sarokban, az én vagyok. Csak éppen elém állt ez a hülye dagadt pacák és kicsit kitakar. Illetve ma már ez sem egészen így van. Mert internet facebook vagy blog vagy valami ilyesmin elküldjük a képeket a többieknek – akiket ez ugyan nagyon nem érdekel. De cserébe ők is küldenek nekünk magukról képeket, az viszont minket nem érdekel. És közben hálát adunk a sorsnak, hogy a diavetítés kiment a divatból, mert azt lehetett unni csak igazán.

Na most akkor képzeljük el, hogy mi turisták vagyunk. Ráadásul hithű muzulmán asszonyok. Koncentráljunk csak erre. Fantázia dolga az egész. Akkor, ha az utcán meglátunk egy Miki egeret, az ő Minnie egér asszonyával, amint hívogatják a turistákat, hogy karoljanak beléjük és fényképezkedjenek így le, mit teszünk? Melyik énünk győzedelmeskedik? Merthogy a kendőnek mégsem vehetjük le idegenek előtt, így viszont éppenhogy csak a szemünk látszik ki. Viszont a buta turista jelleg ilyenkor is kiütközik. Egy turista semmiképpen nem hagy ki egy jó fotózási lehetőséget a Miki egérrel. Származásra, hitre, szokásra tekintet nélkül. A turista az turista és semmi más.

Ezért aztán odapattanunk a két ízléstelen állatfigurának öltözött szerencsétlen közé, és csitt-csatt, máris készen van a fotó.

Mi vagyunk rajta, a hithű muzulmán asszony, a kendőben. De jól látszunk rajta. És lehet otthon majd mutogatni, meg a barátnők bosszantása végett feltölteni a facebook-ra, hogy tessék, tessék. Nézzétek meg, milyen jó helyen jártam. És milyen jól néztem ki.

A rendőr

Személyit, jogosítványt, forgalmi engedélyt!

A rendőröket egyenruhájuk (jelvénnyel), illetve szolgálati igazolványuk és azonosító számmal ellátott jelvényük igazolja. Amennyiben kétsége merülne fel az intézkedő személyazonosságával kapcsolatban, hívja a 107-es segélyvonalat! (Police.hu)

Közúti ellenőrzéskor igazoltatja a rendőr a jó tündért, aki így szól hozzá:

- Rendőr, a lelked mélyén jó ember vagy. Teljesítem három kívánságodat! Mit kérsz?

- Személyit, jogosítványt, forgalmi engedélyt! (Régi rendőrvicc)

Rendőr:

fakabát | járőr | hekus | őrszem | zsaru | zsernyák, biztos úr ,buktató ,cvifl ,dorong, drazsé. [Szójáték a zsé 'rendőr'szóval.] duhaj. [A hajdú 'rendfenntartó' szóval képzett szótagcsere.] durrancs. [Vagy a lövésre utaló durrant után, vagy pedig a tolvajnyelvi durrant 'lop' alapján, miután a rendőr a tolvajt üldözi.] dzsé. [ <>

1.

Rendőri korrupció az, ha rendőr önös (általában anyagi) érdekből olyan lépéseket tesz, melyek ellentétesek a rendőrség társadalmi feladatával. Ez általában azt jelenti, hogy a rendőr anyagi, politikai vagy természetbeni előnyért cserébe eltekint az eljárástól, vagy súlyosabb esetben részesévé válik a bűncselekménynek. (wikipedia)

Akkor lehetsz rendőr, ha magyar állampolgár vagy, betöltötted a 18. életévedet, de nem múltál el 33 éves, állandó belföldi lakhellyel rendelkezel, nem vagy büntetett előéletű, és van érvényes érettségi bizonyítványod. Ezeken kívül vállalnod kell bizonyos speciális alkalmassági vizsgálatokon való részvételt is.

Ha mindezek rendben vannak nálad, akkor következhet a felvételi vizsga! (Sulinet)

(Arra a rendőrre, aki megbüntet:) Inkább a gyilkosságokkal törődnének. Amikor szükség van rájuk, soha nem találni egyet sem a közelben. Mindig ott van dugó, hol a rendőrök irányítják a forgalmat és nem a lámpák (Hernádi Miklós: Közhelyszótár)

Rendőrség az a hatósági szervezet amely hivatva van a közrend előfeltételeit létesíteni, fenntartani és biztosítani, ha kell kényszerhatalommal is. A rendőri feladatok állami feladatok lévén, azokat az állam vagy közvetlenül a saját szerveivel oldja meg vagy közvetve, átruházottan autonóm helyi hatóságok útján. (Révai Nagy Lexikona)

Az első Rendőr Akadémia filmet 1984-ben mutatták be az amerikai mozik. Az összesen hét részt megért „folytatás” 1994-ben, a moszkvai küldetéssel ért véget. A hírek szerint a Mahoney-t alakító Steve Guttenberg egy új Rendőr akadémia film összehozásán munkálkodik. (Mozifilm ismertető)

Egy életen át cipeli magával a halálfélelem emlékét az a két rendőr, akik először érkeztek ki szeptember 18-án, hajnalban az M1-esen a pénzszállító autó kirabláshoz. (Újsághír)