Izrael

Kótel

Jeruzsálem óvárosánál

Henry Moore szobra a jeruzsálemi muzeumban

Jeruzsálem

Golan és bor

A Knesszet

Jeruzsálem, bazár

Kínos ügy

 Öreg barátunk, Kertész Péter újabb könyvvel rukkolt ki. Kínos ügy a címe és arról szól, hogy Róbert Lászlóval együtt felfedezik, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége úgynevezett örökös tagjai között szerepel  Kecskési Tollas Tibor is. (Igaz, a nevét rosszul szerepelteti a a MÚOSZ a dicsőséglistán, két embernek tűnik benne.) Kecskés Tollas az, akire azt szokás mondani "ellentmondásos figura". Pályáját csendőrként kezdte és sok adat utal arra, hogy részt vett zsidók deportálásában is. A háború után 10 évet kapott, amelynek nagyrészét leülte. Ötvenhat után Nyugatra ment és a Nemzetőr című lapot szerkesztette. A rovására írt bűnöket mindig is tagadta. A MÚOSZ kitüntettjei közé jeles, feddhetetlen pályatársak választottak. Ám Kertészék - és a hozzájuk csatlakozók szerint, én is ide tartoztam -, lehet hogy mégsem kellene példaként állítani a szakma elé azt, aki enyhén szólva is kétes múltú. Az ellenvélemények szerint, egyrészt, nem is biztos, hogy annyira kétes ez a múlt, a másrészt, annyi egykor csúnya dolgokat tett honfitársunk lett később valódi nemzeti hős.
Kertész nem az, aki hagyja magát. Kitartóan levelezett, érvelt, kérdezett. Ennek a dokumentumaiból állt most össze ez a kötet, amely felettébb sokat elmond a közelmúlt magyar történelméről, meg arról, hogyan is tudunk szembenézni vele.
(Kertész Péter. Kínos ügy,  Wesley kiadó)

Brezsnyev halálára kaptam egy pofont anyámtól

Brezsnyev - Leonyid Iljics, aki éveken át vezette a szovjet népet a kommunizmus felé, de soha em értek oda. Különös ismertetőjele bajusznyi szemöldöke és végtelen számú kitüntetése volt.

Tünde néni itt még nem Brezsnyev távoztának örül

 Brezsnyev elvtárs halála komoly gyászt jelentett nekem. Na, nem azért, mintha különösebben szívemhez közelállónak éreztem volna az agg pártvezért, hanem inkább azért, mert jó anyámtól miatta kaptam egy tisztes pofont. Amikor ugyanis a tévé és a rádió végre bejelentette, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev, a Szovjetunió többszörös hőse, a Lenin rend kitüntetettje és a többi és a többi elhalálozott éppen orosz dolgozatot kellett volna írnunk a rendhagyó, mozgást jelentő igék ragozásából. Namost ennél kínosabb dolog kevés akad az ember életében. Hetek óta a legkülönfélébb fondorlatokkal akadályoztuk meg a felmérőt, de ezen a napon már úgy nézett ki, hogy nincs remény. (Madách Gimnázium, 4. c) És akkor éppen jókor meghalt Brezsnyev. A mozgást jelentő, rendhagyó igék ragozása iránt kevés érzékkel rendelkező osztálytársam, végső elkeseredésében azt találta kérni az osztályfőnökünktől, hogy hadd menjünk mi is el a szovjet nagykövetségre, leróni gyászunkat. A kérés olyan mértékben volt szemtelen, hogy nem lehetett rá nemet mondani. (Az ötletünkön kapva a fizika dolgozat előtt álló 2. d-sek is megpróbáltak azzal lefalcolni, hogy ők is jönnének kondoleálni velünk, de addigra a tantestület észbekapott s inkább azt ajánlotta a fiataloknak, hogy ha már tényleg olyan nagyon szomorúak, vigasztalódjanak Newton második törvényének magyarázatával.)
Mi mindenesetre felkerekedtünk, róttuk a gyászt, ahogy azt kell, de még mindig nagyon sok volt hátra a napból. Ekkor én azt ajánlottam, hogy ugorjon fel hozzánk az egész osztály, azt a pár órát kihúzni a tanítás végéig. Ugyanis, meglehetősen közel laktunk a követséghez. Így hát ez elég logikus. A vendégeket viszont valamivel meg kell kínálni. Csak egy kosár almát találtam otthon, ekkora tételben. Hát azt faltuk be. Az egyszerűség kedvéért azt ajánlottam, a csutkát mindenki dobja csak a földre, majd én összeszedem. Csakhogy a társasággal én is visszamentem a suliba, délután mindig akadtak jó balhék, elfelejtettem az egészet. A család persze, hogy előttem ért haza a derékig almacsutkás lakásba. S amikor anyám szeretett volna magyarázatot kapni arra, miért áll nyakig almacsutkában a lakás, azt feleltem, hát mert meghalt Brezsnyev.  Na és ekkor kaptam azt a pofont.
Pedig becs szó, meg tudtam volna magyarázni.

Sajnos, az öltöny már nincs meg

Ma vágják a fákat

Bár többé-kevésbé kiegyeztünk az önkormányzat embereivel, ma kívánnak jó pár fát. Jó néhányat megmentettünk, de akkora vághatnékjuk volt, hogy nem tudtuk az összeset. Igaz, akad beteg faés olyan is amelyik nem szépen nő- de ettől még a mi szívünknek kedves volt. Megértem, magasabb szempontokból ez nem érv.
Mindenesetre ígértek pár új fát is. És csak alig pár bokor hal bele néhány új parkoló létesítésébe. Kétségtelen, kicsit arrébb kialkudtunk vagy öt négyzetméter új zöld felületet.

Menj már Orbán

Most egy törvény végrehajtása ellen fogok érvelni. Még akkor is, ha egyrészt tudom, egy országban, ha felbomlik a rend, ha az emberek nagy számban tesznek a jogszabályokra, ott súlyos bajok lehetnek. Másrészt, pontosan tapasztalom, hogy az internetes kommentelők egy része nem tud mást, mint alpárian gyalázkodni, személyében sérteni vitatársát és a legsúlyosabb sértéseket a fejéhez vágni. És akkor most még ne is szóljunk a nagy számban hivatásszerűen gyűlöletre szakosodott oldalakról, amelyek tömeggyilkosokat éltetnek, uszítanak, rasszisták.

Zugló, Papcsák úr itt polgármester. Lenne dolga

Akad mindig olyan is, amely faji alapon biztatja kedves olvasóit és kommentelőit egy kis emberölésre. Mindezzel együtt, most hogy minden valószínűség szerint Zugló polgármesterének indítványára a rendőrség több internetes oldal, így a Népszava néhány kommentelője ellen is büntetőeljárást akar kezdeni és az adataik kiadását írja nekünk elő, fájdalom, de azt kell mondanom, hogy nem.


Sajnálom, ha megsértették a polgármester urat, együtt érzek vele, amikor kikéri magának a nácizást – nota bene én sem szeretem, ha ún. polgári lapok kommentelői azt ajánlják, hogy szívesen elvisznek Auschwitzba a kedves családommal együtt, de ha nem szeretünk utazni, akkor már itt a Dunába lőnek, tovább hogy én itt csak ne szóljak bele semmibe, mert ehhez az országhoz nincs közöm, s így tovább.

Ez is Zugló. És, hogy itt miket mondanak a polgármesterre, ha azt hallaná...

Undorító, igaztalan és csúnya dolgok hangzanak gyakran el – és én sem gondolom, hogy bármit, de bármit le lehet írni büntetlenül. Igenis, szeretném, ha például a hatóságok megpróbálnának érvényt szerezni a holokauszt tagadásának büntethetőségéről szóló törvénynek – kevés nyomát látom ennek, tessék ott buzgolkodni. De pár, akár megengedem, túl szabadszájú vagy sértegető kommentelő ellen büntetőeljárást kezdeni? Éppen akkor, amikor készül egy jogszabály, amely meglehetősen tág teret ad a kormánynak ahhoz, hogy befogja a neki nem tetszők száját? Nagyon veszélyes út. Eddig túl sok mindent hagytunk. Elvették a sajtószabadság jelentős részét, most alaposan korlátozzák a szabad választásokat, a klientúrájuknak adnak minden üzletet –még hosszan sorolhatnánk. Nálam speciel betelt a pohár. Ha rajtam múlik, akkor kedvesen elbeszélgetünk majd a rendőrök derék képviselőivel, és megpróbálom elmagyarázni nekik, miért kell üres kézzel hazamenniük. Legfeljebb elvisznek magukkal.
Ceterum censeo: Menj már Orbán.

Bárdy Magda, az ÁVH és Magyarország

Egy régi interjú az MTV Nap-Kelte című műsorából Bárdy Magdy történetéről.

Kétharmad győzelem

Itt voltak az önkormányzatos hölgyek-urak. Mi is  jópáran összegyültünk az utcából a fék megmentésére.

Ebből a zöldből sikerült megmentenünk pár fát

Az egyik hölgytől "megtudtuk" hogy mi akartuk ezt és örömöünket fejeztük ki, hogy ők itt kivágják azt, ami szembejön.
Tisztáztuk ezt a félreértést és utána viszonylag konstruktiv megbeszélést folytattunk. legalább öt vagy hat fát megmentettünk. Akad olyan is, amit valóban ki kell vágni, mert elég vacak állapotban van már. Van olyan is, amit én meghagytam volna, meg a többiek is itt az utcában, de beláttuk, hogy  nekik is kell valami vágnivalót hagyni.
Ráadásul tettek igéretet arra, hogy ültetnek újat is - és ez is a jó hírekhez tartozik.
Más dolog, hogy egyrészt itt még soha nem maradt meg semmi, amit utólag ültettek. Másrészt meg két éve nagy munkával kicseréltéka  csöveket az utcában, akkor ment tönkre nagyon sok minden. Most ráadásul hosszan kritizáltak az akkor elvégzett munkákat és részben azt bontják le, szedik fel, amit akkor csináltak.
A legzebb, hogy kiderült, ha hétfőn nem esik az eső, már nem lett volna miről beszélnünk, mert mire hazaérünk, kivágták volna a fákat. De esett. Így még skerült elrohannunk az önkormányzathoz,, ide oda- és amit megmentettünk, az már a mienk.

A haditerv- Pár kivágást lealkudtunk

A többi meg majd menet közben kiderül. A kivitelező képviselője is konstruktivnak tünt.
Mindenesetre, azért áj aszívem, hogy most éppen azt bontják, amit mi építettünk.
Eddig ez olyan kétharmad győzelem.

A fák ugyan még állnak, e a kis parkot már szétverik

A szegélyt, amit mi építettünk, már szétverték, most várják a következő feladatot

A fáinkért még küzdünk. Állítólag tizkor kiszáll egy komoly bizottág, hogy tényleg ki kell e vágni az utcánkban azokat a fákat, amelyeknek ugyan semmi baja nincsen, és amelyek tulajdonképpen még annak a meglehetősen értelmetlen átépításnek sem állnak az útjűban, amelybe itt belekezdenek. De nyilván, valaki úgy gondolta, hogy ha már itt vannak, ha már úgyis bosszúságot okoznak a a lakóknak, ha már úgyis rombolnak, akkor romboljanak nagyot. Zugló, 2012.
Szóval, a fák sorsáról még nem tudjuka  döntést. De azt igen, hogy ma reggel pár ember nekiállt - Rönk-Vár kft - és csaákánnyal már szétverte azt a kis kő szegélyt, amelyet mi építettünk néhány éve , saját magunk, ennek a kis zöldterületnek a védelmére.
Visszaraktuk a köveket, ha hülye autósok széttúrták és a többi.
Önkormányzati ember itt soha a közelben sem volt.
Két éve felújították a csatornát az utcában, akkor alaposan szétvertek mindent, ez a kis kert is megsinylette, de végülis csak  a fű pusztult ki és néhány bokor.
Most szép kényelmesen verik szét a maradékot.
Hogy a fákat is kivágják, nem tudjuk.
Mindenesetre, csak úgy megjegyzem, hogy a környezetvédelmi jogokért felelős ombudsman, akinek szintén szóltunk, bizonyos Szabó Marcel, vagy akár a Greenpeace sem mozgatta a füle botját sem.

A fát még tényleg nem vágták ki, de a rombolást már megkezdték

Minenesetre, mi még küzdünk egy kicsit.

Van-e ellenzékben haza

A haza nem lehet ellenzékben – valószínűleg efféle épületes baromság egyetlenegy republikánus s politikusnak sem jutott eszébe, amikor szembesült az eredménnyel, a demokrata Obama győzött. Vagy, ha arra is gondolt, hogy a fene vigye el, mi vagyunk a jobbak, mi érdemeltük volna a győzelmet, akkor is igyekezett a lehetőségekhez képest jó arcot vágni a történtekhez. Különösen azután, hogy Romney nem azzal jött elő, hogy akkor most polgári köröket szervezünk és azon nyomban nekiállunk az új vircsaft embereinek és politikájának kicsinálásához, hanem kifejezetten azt mondta szomorú híveinek, hogy drukkol az országnak, az elnöknek, aki mögött fel kell sorakozni, ráadásul, a feleségével még imádkozik is értük.

Miközben kétségtelen,a kampánystábok sok mocskot összehordtak a konkurens jelöltekről  mindez mostantól kezdve a múlt.  Obama nem is felejtette el megjegyezni, hogy több kérdésről ő is konzultálni szeretne majd Romney –ékkal. (Igaz, ott az alsóházi többség, nehéz lenne nélküle.)

Ettől persze még kemény politikai csatározásoknak lehetünk rövidesen a szemtanúi, menni fog a nagy adok kapok. Ám jó tudni, hogy a világ nem teljesen reménytelen. Még kétszáz évig locsolunk, füvet nyírunk és mi is elérünk oda. Persze, jó lenne azért előbb.

Szóval, ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

Vallai Péter emlékére

A tatabányai Jászai Mari színházban egy Rejtő írásaiből készült darabban.

Ma reggel Vallai Péter még Petrit szavalt a Klubrádióban :-(   Isten nyugosztalja.

Obama nyert

Bejött a papírforma. Obama nyert. Obama won

Lehet, hogy megmenekülnek a fáink?

A zuglói önkormányzat ki akarja vágatni a Cserei közben lévő, egészséges, fákat, mert útban vannak egy – amúgy meglehetősen feleslegesnek tűnő – felújításkor – írtuk néhány napja.  

csütörtökig még biztosan haladékot kapott

Azóta egy kicsit javult a helyet. A lakók közösen tiltakoztak az önkormányzatnál, a kivitelezőnél, a kerületi képviselőknél, sőt még az újonnan kinevezett zöld ombudsmanhoz is fordultak. (Mondjuk ez utóbbi még a füle botját sem mozgatta – de biztosan minen idejét leköti, hogy az új hivatalát belakja.)

Az önkormányzat illetékes előadója, küldötteink előtt, fellapozta az ügy aktáját, nem nagyon ismerte, és némiképp meglepve valami olyasfélét mondott, tényleg, miért is kellene kivágni egészséges fákat?  Hiányoznának is, ráadásul 54 új fát kellene ültetni cserében, ami meglehetősen sokba kerülne az önkormányzatnak. (Ráadásul, a Cserei közön semmit sem segítene.)

A kivitelező – a budaörsi Rönk-Vár kft - képviselője sem tűnt hajthatatlannak. Bár a kivitelező végülis csak az állami ítéletvégrehajtó – ha az önkormányzat kiadja az utasítást, akkor ő vágni fog majd nyilván – ha hagyjuk. De talán ideáig nem fajul az ügy.

Ők kiváták vollna, mi nem hagyjuk

Mindenesetre, csütörtökön délelőtt 10 órára egy bejárást szervezett az önkormányzat, ahol szakértők megnézik a szegény fákat és talán ezután nem ítélik halálra őket. Ez mindenesetre reménykeltő és jó hír.

Úgyhogy most felvetni azt, miért nem jöttek ki körülnézni, amikor elkezdték  tervezni ezt a projectet, vagy miért nem vizsgálták meg az egészet egy évvel ezelőtt, amikor a lakók már tiltakoztak, most felesleges lenne. Most bízunk benne, hogy hátha győz a józan ész, és maradhatnak az évtizedek tépázta fák a  zuglói Cserei közben.

Orban has to go!

Orban has to go!

Ma a világ eszperantója az angol. Aki angolul tud, az nagyjából az egész világon képes megértetni magát. Sört tud kérni a sanghaji kocsmában, hozzászólni az atomfizikusok évi közgyűlésén, egy staubot kunyerálni Amszterdamban vagy elolvasni a szociológia tudománya legfrissebb értekezéseit. És akkor még nem is beszéltünk a számítógépekről, mint lassan már alapvető munkaeszközeinkről, amelyek – fájdalom – de szintén az angolt választották. Igaz, nálunk, a szinkronizált filmek hazájában ez kevésbé derül ki, de bizony James Bond éppen úgy angolul beszél, mint Batman.

Viccnek persze jó, hogy előbb mégiscsak tessék mondjuk németül megtanulni, mert az sokkal nehezebb. Már kedvet is csináltak hozzá. Ráadásul, Magyarországon közismerten mindenki két-három esetleg még négy nyelvet is megtanul, úgyhogy valóban érdemes azzal játszani, hogy ezeket milyen sorrendben érdemes megtanulni.

Kétségtelen, a bécsi egyetemeken – német! – sokszor már jóval olcsóbban lehet diákoskodni, mint Budapestem ahol ugye nincs is tandíj. Úgyhogy ha valaki jól bevágta a hoffmanni álomvilágban a németet, akkor járjon bátran oda egyetemre. És akkor szép nyugodtan megtanulhat angolul, hogy mégiscsak meg tudja értetni  magát a nagyvilággal.

Ceterum censeo: Orban has to go!

Magyarbűnözők

A kaposvári kisfiú brutális meggyilkolása érthetően és joggal okoz óriási felháborodást. Még azt a fellobbanó – és nem egy politikai szervezet által célzatosan fűtött  - vitát is megértjük, bár nem támogatnánk egy efféle javaslatot,  amely a halálbüntetés visszaállításával próbálna valamiféle elégtételt venni, esetleg megnyugtatni háborgó lelkiismeretünket, hogy akkor aztán biztosan többet nem fordulna elő efféle szörnyűség. Sajnos, dehogynem.

Nemrégiben egy fiatalember négy közvetlen rokonát gyilkolta le, egy másik, anyját-nagyanyját ölte meg. Megbocsáthatatlan, felháborító bűnök.

Mégsem hallom, hogy derék rendpártiak tüntetéseket rendeznek a tettek helyszínén a magyarbűnözés ellen. Merthogy ezeket nem „magyarbűnözők”,  követték el, hanem brutális gyilkosok, , esetleg súlyosan beteg emberek.

Ennyi. Ha P. Erika meggyilkolja a nevelt gyermekét abból nem következik semmi másokra, a „magyarokra” és a többi. Ha P. László meggyilkol egy csinos, fiatal lányt Pécset, akkor ebből csak annyi vonható le, hogy P. László embert ölt és a bíróság majd a körülményeket mérlegelve elítéli.

Aki viszont P. László vélt származásából következtetéseket von le és tüntetéseket szervez, az rasszista, nem ért semmit a világból, esetleg provokátor, politikai haszonleső. Különben most a magyarokbűnözők ellen szervezne felvonulást, ami éppen akkora butaság lenne, mint a „cigánybűnözők” ellen.

A fák halálára

Ezeket a fákat napokon belül kivágják. Hogy miért, arra nincs épelméjű magyarázat. Csak. Mert megtehetik ezt is.
Zuglóban van egy kis utcácska, Cserei köz a neve.

Még az önkormányzat is úgy fogalmazott honlapján, hogy "Század eleji brit idill Zuglóban”  
Kétségtelen, az elmúlt években a környék lepusztult. Félbehagyott építkezések, kosz, rendezetlenség, szemét mindenfele.
A Cserei köz lakói időnként ezt megelégelik, akkor rendet raknak, kitakarítanak, virágokat, bokrokat ültetnek az utcácskájukban..
Az önkormányzat utasítására holnaptól a budaörsi Rönk-vár kft (amely évek óta sok megrendelését teljesíti a Papcsák féle önkormányzatnak) parkolóhelyek építésébe fog. Már ez is elég nehezen magyarázható, mert ez a zsákutca így is megtelt, nagyobb forgalmat nem igazán bír el. És az a pár négyzetméter zöldfelület is több a semminél - itt a betondzsungelban.
Ráadásul, az utcában lévő évtizedes fákat is ki fogják vágni. "Mert nem csinosak" - válaszolta az önkormányzat embere a lakók kérdésére.

Mert persze egy évvel ezelőtt, amikor híre ment az átalakításnak, a lakók több levelet írtak az önkormányzatnak, amelyek nagyrészére persze sosem válaszoltak.
Végül, annyit kiböktek, az önkormányzat némi pénzt kapott a vámőrségtől, amely a közelben épített egy parkolót magának, és azt el kell költenie.
Hogy miért nem épelméjűen és miért kell kivágnia  fákat ehhez? Csak. Érdemi válasz nincs.

Úgyhogy, isten veletek fák.

A sajtószabadság emlékműve épül a tévénél

A négynapos ünnep kellős közepe, amúgy halottak napja, éppen alkalmas arra, hogy a közszolgálatinak nevezett médium kegyurai elsöpörjék azokat a kitartó, és bizonyos szempontból naiv kollegáinkat, akik a valódi közszolgálatiságért demonstrálnak hosszú ideje.

Ahogy Károlyi Mihályt  is még napfelkelte előtt deportálták a Kossuth térről, hogy helyet csináljanak a demokrácia, a társadalmi egyenlőség, a szabad választások egyik nagy ellenségének, gróf Tiszának.

Magunk közt szólva, kit zavart az a pár kitartó ember, aki egymást váltva régóta ott gubbaszt, mert hisz a szabad és független sajtóban? Nos, a hatalom képviselőit úgy látszik mégiscsak irritálta mindez. Mint a szálka a köröm alatt. Miközben a közmédium újabb és újabb mélységekbe száll alá, ahol pártkomisszárok osztják az észt, ahol nemes verseny folyik, ki tudja jobban nyalni a kedves vezér és néhány korántsem kedves alvezér alfelét, ott mégiscsak kellemetlen nap mint nap azzal szembesülni, hogy akadnak még olyanok, akik szabadon és függetlenül szeretnének beszámolni a hírekről.

Ezért a szokott, sunyi módon távolítják el őket. Na ja, hogy szobor kell oda, majd ötven millióért. Szobrot minden letakart fejű főbíró mellé! Virágozzon minden szobor! Imádjuk a szobrokat. Ez a bűnben fogant új alkotás, bármilyen is lesz, a megtiport, megtépázott sajtószabadság emlékművévé válik. Annak jelképe, hogy természetesen a diktatúra ( ahogy a fél és negyed diktatúra is, ha lehet félig vagy negyedik terhesnek lenni) már csak olyan, hogy jobban szereti, ha kuss van, pofa súlyban. Ahol lehet dicsérni a kedves vezetőt, és be lehet számolni rendszeresen az ellenzék alávalóságáról. Csakhogy ez az emlékmű arra figyelmeztet, hogy hohó pajtikáim, azért ez nem teljesen így van.

Mindig akadnak olyanok, akik a képetekbe vágják a kellemetlen igazságot. Most éppen azt, hogy egy zsebdiktátor jólfizetett szolgálatában bármire képesek vagytok, gyáva és sunyi módon. Mondjuk, néhányatokat ismerve, ezen nem is vagyok oly nagyon meglepődve.

Miközben kollegáink százait rúgják ki megint pénzhiányra hivatkozva készül az emlékmű, amelyre hivatkozva el lehet távolítani az igazakat.

De ezek a mamelukok annyira buták, hogy még azt sem veszik észre, annak az emlékművét építik fel, amit pedig lerombolni próbálnak. A sajtószabadságét.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

Lábszagú szerelem

A negyedik cé tagjai

A részletekre már nem emlékszem pontosan. De, gondolom, enyhe lábszag ülte meg a szobát. Ami nem is olyan nagyon meglepő, ha azt vesszük, hogy négy tizenéves fiú lakott benne. A büdös lábon túl sok közös nem lehetett bennünk. Talán, ha annyi, hogy valamennyien egy osztály padjait koptattuk a Madách Gimnáziumban. Na, és valamennyien ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Illetve hárman biztosan, mert a negyedik, András, végigaludta azt az éjszakát, amelyen mindez kiderült. Legalábbis úgy csinált, mint aki alszik. Az már csak a sors igazságtalansága, hogy ha jól emlékszem, később ő lett az egyetlen, aki kisebb sikereket ért el közös kedvesünknél. Most képzeljék el azt az éjszakát. Az elsőt, amelyen talán komolyan beszélni mertünk a szerelemről. A szerelemről, amely számunkra ártatlan és elérhetetlen volt, és sok szenvedéssel járt. És mégis vágytunk rá piszkosul. Holdfényes éjszaka, tiszta égbolt, tücskök ciripelnek (merthogy osztálykiránduláson jártunk Debrecenben, ha minden igaz). A falon túl ott a nagy Ő, talán ugyanolyan álmatlanul hánykolódik az ágyában, talán ugyanazokat csillagokat nézi mint én, talán ugyanúgy rám gondol, mint én rá. Beleborzong az ember. De nicsak, itt a szobámban, a mellettem levő ágyban is hánykolódik valaki, s sóhatjtozik epedőn. Epedőn az epedán. Haha. (Másodikosok lehettünk mégis, mert nem ittunk egy sört sem. És arra emlékszem, hogy a harmadikos kiránduláson nyoma sem volt a lírai hajlamnak, tisztes diák módjára ittasodtunk le.) Na most képzeljék el azt az éjszakát. A nyitott ablakon át bezúdulnak a felajzott szúnyogok, enyhe lábszag lengi be az éjt, s a tetejében valaki sóhajtozik (epedőn) a mellettem lévő ágyon. A piszok disznó.

 Pedig én arra szeretném kihasználni e csendes éjt, hogy szerelmemről álmodozzak. Így elalvás előtt néhány perccel szerettem volna kettesben maradni a kedves képével. Magamban elsuttogni neki néhány drága szót arról, hogy milyen gyönyörű is. S talán merészebb pillanataimban még az is felrémlett előttem, hogy egyszer talán még a kezét is megfoghatom. (Nem akarom csigázni a kedélyeket, négy év alatt a legbensőségesebb testi kapcsolat az volt köztünk, amikor rajzórán valahogyan a hajába kentem a ragasztót. Mire Ő lehülyézett én meg lovag módjára felajánlottam, hogy egy ollóval kiigazítom a frizuráját. Na és amíg így dulakodtunk, megfogtam egy futó pillanatra a kezét. Mi ez, ha nem a nagy beteljesedés.) Talán még a nagy Ő nevét is mormoltam ott éjszaka magamban, amikor Zoli végre kinyögte a szomszéd ágyon, hogy ő most rettenetesen szenved, mert szerelmes. Mindenkinek megvan a maga baja - gondoltam. De inkább udvariasan hallgattam. Egyrészt,  mert én voltam az ODB titkár (Osztály-Diák Bizottság), ami ugye választott tisztség, és a választók bizalmával nem illik visszaélni; másrészt mert némileg szemtelenségnek éreztem, hogy ez a nyüszörgő lábszagú ugyanazon a szent érzelmek lángját élesztgeti kebelén, mint én. Gondoltam, elmondja én kinevetem, azt kigyógyul belőle. Úgyhogy elmesélte, hogy borzasztóan szerelmes egy lányba, egy osztálytársunkba. Egy angyalba. Aki szőke, kék szemű, karcsú, hajlékony, okos és Andrea. A bibi csak az, hogy én is ugyanebbe a lányba voltam szerelmes.

Vágvölgyi tanár úr a húslvesről magyaráz éppen

Míg azon gondolkoztam, hogy most mit is mondjak, az emeletes ágy tetejéről megszólalt Gábor, hogy milyen érdekes, ő is pont az Andreába szerelmes. Nem is lepődtek meg, amikor megjegyeztem, hogy én is. Tulajdonképpen megnyugodtunk. Ha mind a hárman ugyanabba a lányba vagyunk szerelmesek, akkor 1. nem is választhattunk olyan rosszul; 2. hárman egyszerre esélytelenek vagyunk (mondom még csak 2-ba jártunk), az meg lovagiatlan lenne, hogy a barátainkat, akik szívünk nagy titkát ránk bizzák, kiüssük a nyeregből. Ergo, nem kell azon törni a fejünket, hogy szerelmünk miként ölthetne testet, hogyan mondjuk meg szívünk hölgyének vágyainkat és a többi. Így aztán egész éjjel (hold, csillagfény, talán még az a kis lábszag is kiszellőzött) a mi hármunk nagy Ő-jéről beszélgettünk. Felidéztük minden kedves szavát, minden mozdulatát. Azt, hogyan tartja a kezét, és mikén igazítja meg haját. Milyen a szeme színe ha dühös és azt, hogy kis ráncok futnak össze a szája körül, ha ránk mosolyog. Milyen ellenállhatatlanul tud fintorogni, és hát kérem férfiak voltunk vagy mifene, milyen tenyérbe simuló a mellecskéje. (Soha nem hord melltartót - hallottam a fölső ágyról. Hetekig figyeltem, hogy tényleg így van-e.) Éjfél után már a személyiségjegyei felvázolásánál tartottunk, akkor állapodtunk meg benne, hogy Ő szeret mindig a középpontban, a centrumban lenni. Akkor adta ki valamelyikünk a jelszót, hogy CÉL A CENTRUM. Akkor már a legnagyobb egyetértésben tárgyaltuk, hogy milyen jó szerelmesnek lenni egy ilyen gyönyörű nőbe. Mind a hárman kezdtünk megnyugodni, hogy semmi gond, nem is kell ezt a nőt elcsábítanunk, hiszen az nem lenne tisztességes a barátainkkal. Kockázat nélkül üríthetjük fenékig a szerelem keserű poharát, és még szemrehányást sem kell magunknak tenni a kudarcért. Hiszen csak úr voltam és átadtam a helyet a többieknek. Hát nem egyszerűbb így az élet. Ettől kezdve még szerelmesebb voltam a Centrumba (ahogy magunk közt neveztük) és irtózatosan drukkoltam a többieknek, hogy hatjsanak rá. Hogy őket utasítsa vissza, őket zavarja el és az én szerelmem sértetlen maradhasson.

Nem fogják kitalálni, egy idő után szerelmes lettem egy másik lányba. Egy osztállyal felettem járt és ezért állandóan kisfiúnak nézett. És amikor nagyon fájt a szívem angolóra alatt mindig Centrumnak meséltem el legújabb megcsalaltásaim szomorú ám felettébb tanulságos történeteit. Egy kicsit talán abban bíztam, feltámad benne a féltékenység. De Ő nem tudhatta, hogy mi szeretjük egymást - mert a szíve mélyén biztos, hogy szeretett! - és hülye tanácsokat adott. Közben a bulikon lassúkat táncolt azzal a sráccal, aki negyedikként végigaludta azt az éjszakát. Negyedikre rájöttünk, hogy egy másik lány a legszebb az osztályban és elhatároztuk, hogy belé leszünk szerelmesek. De addigra már minden adandó alkalommal rossz söröket és olcsó pálinkákat ittunk, arról nem is beszélve, hogy meg is öregedtünk, így nem nemes érzelmekre, hanem egy jó dugásra vágytunk. Az eredményeink nem voltak sokkal biztatóbbak, mint amikor megelégedtünk volna egy szerelmes pillantással. Csakhogy addigra ezt már nem vallottuk be egymásnak. És a lelki rezdülések helyett talán soha meg nem történt coitusokról beszélgettünk. Az idő sok mindent megold. Én még évek múltán is rá gondoltam, ha valami nem sikerült, vagy éppen nagyon is összejött. Néha találkoztunk az utcán vagy egy közös ismerősünk esküvőjén. Ilyenkor én mindig különösen kedves próbáltam lenni a barátjához. Elvégre ő az, aki beteljesítette hármunk ifjúkori álmát. A pasi persze érezhette, hogy valami nincs rendben köztünk és rögtön gyanakodni kezdett. És ez nekem egy kicsit tetszett. Szóval sejt valamit, talán mégis Ő is szerelmes volt belém.

Egyszer egy két sarkot együtt kényszerültem menni kettesben ezzel a baráttal. Vagy egy tízessel volt öregebb nálunk. És majdnem megpukkadtam a röhögéstől, amikor ez az öregember (volt már vagy harimc - a szerk. megj.) mindenféle történetekbe kezdett ott gyaloglás közben, amelyekből az derült ki, hogy ő mennyivel különb mint én. (Aha, versenyzünk kisapám?) És ez az érthetetlen, visszafojtott röhögés nagyon idegesítette. Amitől én még boldogabb lettem, mert el bírtam képzelni, hogy otthon majd felelősségre vonja Őt, hogy mi is volt köztünk… És lehet, hogy a pasas minden nap látthatta azokat a ráncokat a szája szélén, azokat a szép szemeket, érezhette a tenyerében azokat a melleket, de akkor semmi pénzért nem cseréltem volna vele. Hülye öregember, csak irigykedjen.Ő most valahol az óceán túlpartján dolgozik egy kórházban. Néha fölhívom (született egy gyerekem/ nahát, nekem már a második stb,) és olyankor mindig újra érzem azt a régi jó lábszagot. Népszava, 1998. augusztus

Schweitzer professzor szülinapja

Mazel tov!

A pápai zsinagógában

Üdvözlet mindenkinek

Erdős Virág: Édes hazám

Erdős Virág nagyon jó versét a Klubrádió Reggeli Gyors estjén adta elő.

Kínai arcok, Faces from China

Néhány kedves és néhány nem kedves, de mindenesetre sok érdekes arc Kínából

Mandel Róberttel a Bálint házban - gyertek!!

"Mandel Róbert zenésszel, zenetörténésszel beszélget Dési János a budapesti Bálint házban (Bp. VI. Révay utca6.)s 2012 szept. 15-én, szombaton, 18 órakor nem csak a zenéről.

Várunk mindenkit!

http://2010.balinthaz.hu/2006/index.php?option=com_events&occasion=28868"