Vérnyúl kormányon

Akit lehet, leváltunk

Gróf Tárkonyosshy Eugén, Valóságos és Belső Titkos Tanácsos, az Aranygyapjas rend tulajdonosa, a Szocialista Munka Hőse, a Kiváló Kisdobos cím viselője, a Nemzeti Együttmunkálkodás Apostoli Ura, a Nyomtatott Nagybetűk Felkent Ismerője, a Nép Kedvence, Örökös Miniszterelnök és a többi, délutánonként rágyújtott egy csibukra. Ilyenkor behívta a főlakáj az udvari fényképészeket és a kiválasztott bulvárlapok tudósítóit. Gróf Tárkonyosshy Eugén ilyenkor hegyeseket pökött a pipája mellől, igazolva népies származását, pár előre gondosan kiválasztott anekdotát mesélt a megtiszteltetéstől elalélt tudósítóknak, egyiknek-másiknak megveregette a vállát, majd pár szóban ecsetelte zsenialitását és azt, hogy őt mennyire szereti a nép. Aztán egy pohár snapsszal – mindig elmondta, hogy szigorúan házi fűzet – koccintott a nép egyszerű fiaival. Néha egyik-másik kis Tárkonyosshy is megjelent a fényképezésen, izléses ruhában, szépen fésülve, jó modorral. Aztán a testőrök kirugdalták a fotós nyikhajokat, a főlakáj pedig fertőtlenítette utánuk a terepet. Ki tudja, milyen betegséget hurcolnának be ezek még ide.

Ezután Gróf Tárkonyosshy Eugén visszaadta a csibukot a szárnysegédjének és végre rágyújtott egy nagy havannára. Mostmár volt a látszatnak adva, jöhetnek az élvezetek. Gyakran adott egy pofont ilyenkor a jelenlévő gyermeknek is, nyilván megérdemli a lurkó – ő is csak úgy lett ember, hogy az apja néha-néha lekevert egy-egy maflást.

Aztán behoztak neki egy ketrecbe zárt, lefűrészelt fogú, enyhén korrumpált vérfarkast. Gróf Tárkonyosshy Eugén egy bottal piszkált és ingerelte a rácson át, a farkas a napidíjra és a jó állami ellátásra gondolva vicsorgott és kicsit rázta a rácsot, plusz napidíjért még vonyított is.

Gróf Tárkonyosshy ilyenkor arra gondolt, hogy ő nem is Nyúl Béla (ez volt születéskori neve, de aki elírta, vagy szóbahozta, az könnyen egy kőbányába kerülhetett), hanem a nemzet nagy nyula.

Később bejött a titkár, földig hajolt, és kivágta a nagy udvari pukedlit, majd így szólt: legfőbb Nyulak, nyula, dolgozzunk egy kicsit.

„Örülök, hogy megvan még a kormány” csapott tréfásan oda lovaglóostorával a gróf. És nekikezdett a nagy izzadságos személyzeti kérdéseknek. Mivel hűséges alattvaló mindig kevés, a főpincérét, ezt a kedves link embert, aki mindig egy fröccsel többet számolt, ámde azt igen sármosan, kinevezte főelnöknek. Az ölebét, azt a kis ugatósat, a városi rendőrparancsnoknak, már az anyukáját is ismertre, az is tudta, hogy kell ugatni.

Kellett még egy főbíró is, de senki nem jutott eszébe. Meg különben is olyan mindegy ki az, úgyis az van iten, amit Gróf Tárkonyosshy Eugén akar.

A titkár remegve újabb pukedlit vágott ki és nagy bátran azt mondta: Legmagasságosabb Úr, a Nagybetűk Atyja, Verzál és Capitalhen örökös ura. Már csak a külföld miatt is kell egy bíró ide.

- Ja, hogy a külföld miatt is? – jegyezte meg könnyedén, mert szíve mélyén nagyvilági dáma is szeretett volna lenni – akkor legyen az én kis csizmahúzó legényem. Nem a tülkösorrú, hanem az a másik, aki mindig elolvassa az újságot, amivel a csizmám fényesíti. Az egy művelt ember.

Aztán bekapcsoltatta a titkárrala tévéjét, és ismétlésben megnézett egy hokimeccset.

Ötvenszer- hetvenes szeretet

A második c. együttműködésének rendszere

A faliújság az osztály tükre – ezt Piroska néni számtalanszor elmondta, felhívva külön a figyelmet, hogy a faliújság mindig rendezett, ahogy ő fogalmazott, nett legyen. Rendszeresen frissüljön és hozzon híreket az örsi élet ünnep- és mindennapjairól. Megjelenhetnek rajta a Kriszta rajzai, de nagyon kéri a Tibikét, hogy ne firkálja össze az igazgató bácsi nyilatkozatát még egyszer, mert akkor kap egy irtózatos nagy pofont. Amelyre egyébként már régen rászolgált más okokból is, úgyhogy csak húzza meg magát.

Az igazgató bácsi nyilatkozatát azt nem kell frisssíteni, az friss marad tavaszig. Az a miheztartásról szól és arról, hogy minden kispajtás örüljön, hogy a 4021. számú Engels Frigyes úttörőcsapat tagja, így becsülje meg magát. Különösen becsülje meg magát a Tibi, aki csak kegyelemből lett felavatva úttörőnek, mert tulajdonképpen nem méltó rá. Mert aki összefirkálja az igazgató bácsi nyilatkozatát, amely éppen arról szól, hogy mi, mindannyian nagyon szeretünk ebbe az iskolába járni, büszkék vagyunk rá, hogy ide járhatunk, s valamennyien egyet akarunk – értékes tagjaivá válni a szocializmust építő társadalomnak, nos az csak hallgasson. Különben is, akinek annyira piszkos a körme alatt, mint a Tibornak, ráadásul nincs meg rendszeresen a leckéje, a számtan dolgozata pedig kegyelem egyes – mert az nullást érdemelne – az nem is tudjuk, mit keres az úttörőben. Ne röhögj nekem Tibor, vissza is lehet ám venni azt a piros nyakkendőt és akkor kész, te elvágtad magad örökre. Bár amilyen rossz gyerekanyag vagy te, még így sem biztos, hogy cipőfelsőrész-készítőnél többre viszed.

Inkább fennhangon olvasd föl az igazgató bácsi mélyen emberi és őszintén igaz sorait arról, hogy mi, a 4021-es számú Engels Frigyes úttörőcsapat tagjai úgy élünk itt nagy egyetértésben, együttműködésben és szeretetben, mint egy igaz család, ahol mindenki tekintettel van a másikra, együttműködik vele, hogy így is letegye az alapköveket.

Erről jut eszembe, ha a Trombitás Ildi még egyszer két forintokat szed a fiúktól azért, hogy a WC-ben megmutassa nekik a bugyiját, akkor kap egy igazgatói intőt, és még ki is csapjuk, mehet a hülyegyerekek osztályába. Ott aztán mutogathat azoknak a nyálcsorgató kreténeknek, akikben nincs belátás, nincs együttműködés, szeretet. Faliújságjuk sincs, de talán még olyan jóságos igazgató bácsijuk sem, aki ennyire érti a gyermekek nyelvét, mint édesanyja a kisbabáét.

Ne sírj Trombitás Ildi. Most már késő. Gondoltad volna meg előbb. Ne sírj, most még megbocsátok neked, de csak azért, mert ott lebeg az én szemem előtt is a faliújságon, ötvenszer – hetvenes álló téglalap formában a mi jóságos igazgató bácsink kiáltványa, arról, hogy mi, engelsesek végre forradalmi szellemben, maradék életösztönünket összeszedve megváltoztattuk éltünket és együtt, egymásért, szeretetben.

Tibi, most pedig letépem, lerúgom, leszakítom a fejedet – hát, milyen pofákat vágsz te itt nekem, miközben én a szeretetről beszélek?

Mester

Nagyok és igazán nagyok

Az igazán nagy szerkesztőket onnan lehet megismerni, hogy erős nyomot hagynak lapjukon, műsorukon. Ott a kézjegyük az egészen, a szellemiségük, a világlátásuk, az erkölcsiségük. Ahogy az Est Lapokon Miklós Andoré, vagy a Színházi Életen Incze Sándoré. Az igazán nagyon nagy szerkesztőket meg az jellemzi, hogy a legjobbakat próbálják megszerezni munkatársul (Miklós Karinthytól Móriczig az irodalom színe virágját, Incze Korda Sándortól a fotós Munkácsi Mártonig később világhírűvé lett alkotókat és a többi).

Mester Ákos rádiósként és lapszerkesztőként is nagy és nagyon nagy.

Az egykor volt Magyar Rádió 168 óra című műsorának szerkesztőjeként megalkotott és hosszú évtizedekig készített egy olyan műsort, amely érdeklődő ember számára kihagyhatatlan volt. Még a nem túl szerencsés időpont ellenére is – szombat délután az ember inkább szundikálna – ott kellett ülni, na jó heveredni, a készülék előtt, mert különben képtelenség lett volna kiigazodni a világban. (Feltételezem persze, hogy a 168 óra törzshallgatóinak egy jelentős része a Szabad Európa Rádióból is tájékozódott, s még így annak a rádióműsornak az ismeretében sem érezte falsnak, hazugnak vagy éppen tendencizusnak a Mester féle programot. Akadnak manapság ifjú csahosok, akik ezt nem hiszik el, és Kádár kori kövületként próbálják leírni ezen írásunk hősét. Mentségükre csak poetikusan fiatal koruk és végtelen elfogultságuk szolgál. Ha szolgál.)

Ami pedig mindazoknak a névsorát illeti, akik Mesternél kezdték pályájukat vagy éppen nála értek komoly szakemberré – hát annak ismertetésére itt és most nem vállalkozhatunk. Egyrészt terjedelmi okokból, másrészt úgyis kihagynánk valakit és akkor kész a sértődés. Legyen elég annyi, hogy az újságírás legjobbjai, nem kevesen közük már maguk s nagy vagy nagyon nagy szerkesztők.

Mindenesetre szombatonként Mester asztalánál ülni a Kispipában Aubel úrnál akkora dicsőség volt, mint legalább egy Pulitzerhez jutni.

Talán ezért is kellett többek között őt is eltávolítani a megboldogult Magyar Rádiótól, mert akkor is akadt egy rezsim, amelyik azt hitte, ha a sajtót megszerzi és az újságírókat a tenyeréből eteti, az önálló, független hangokat elzárja, akkor örök időkre a hatalomban maradhat. Itt emeljük föl intőn az ujjunkat: hamarosan csúnyán megbukott.

Mester Ákos másik élete a nyomtatott 168 óra. Fontos igazodási pont, határozott világlátás, nagyszerű kollégák. Hétről hétre lehet ellenőrizni.

A magyar sajtó legendakincse szerint Mester egyik legemlékezetesebb tette az volt, amikor a nyolcvanas években egy üres széket mutatott be a nézőknek. Egy fontos hivatalosságnak kellett volna ott ülnie és válaszolnia. Az persze megijedt a határozott riportertől és azt hitte, így megússza. Hatalomvédte postavezér volt. Azóta is emlegetjük szegényt. Akkoriban már/még zavarba jöttek a politikusok, ha hazudniuk kellett nyilvánosan. Ma legtöbbjének arcizma sem rándul ha hazudni, mellébeszélni kell. Hiába, halad a világ.

Ám Mester Ákos nem változik. Szakmai tisztesség, hozzáértés, alaposság, a mindenkori hatalom ellenőrzése. Na és nagyszerű kollegák helyzetbe hozása. Soka irigylik – még igaztalan vádlói közül is – de meg lehet próbálni utána csinálni. Most szólunk, fárasztó.

Mester Ákos most hetven éves. Sok boldogságot neki bis hundred und zwanzig.

Istenkirály a falon

Istenkirály és a szúnyogok

Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! Istenkirály vagyok! – mormolta már vagy negyed órája az Istenkirály. Határozottan kezdte úgy érezni, hogy Istenkirálynak lenni nagyon jó. Most aztán minden rajta múlik úgy az égben (Isten), mint a Földön (király). Lehet mondani, hogy ő a főnök, mindennek az ura, még esetleg a történelemé is.

Tulajdonképpen már egészen kicsi gyerekkoromban is a történelem ura szerettem volna lenni – villant át az agyán, de persze akkor még nem is sejtette, hogy tessék, ide is eljut. Ugyanis az Istenkirály nagyon mélyről küzdötte föl magát, egy kőbánya legmélyéről. Ellenségei régebben úgy mesélték, törpeként alkalmazták a bányában – de manapság már nincsenek ellenségei.

Egy Istenkirályt mindenki félve tisztel és még véletlenül sem beszél róla tiszteletlenül. De még csak nem is gondol vele kapcsolatban semmiféle rosszat, sértőt meg pláne nem. Egyrészt, mert nincs oka rá, hiszen az Istenkirály tökéletes. Másrészt, meg ha mégis, akkor elviszi az Istenkirály személyes őrsége az illetőt egy átnevelő táborba. És itt a hozzáértő szakemberek megtanítják a megtévedt báránykát arra, hogy még csak meg se forduljanak bűnös gondolatok a kis buta fejecskéjében. A legtöbben megértik a leckét, aki meg mégsem, annak egy picit leütik a kis buta fejecskéjét.

Az Istenkirály legjobban uralkodni szeret. Ahhoz egyébként van érzéke, legalábbis ezt gondolja magáról, s a körülötte lévő al- és főpapok, főminiszterek, főtábornokok, főétekfogók és főudvari bolondok ebben rendszeresen meg is erősítik.

A régi harcostársak maradéka – mert a régi harcostárs sajnos nagyon fogy, alig maradt belőle mutatóba – emígyen: Főnök, te nagyon jó vagy. Jogos, hogy te vagy itten a főnök.. Így nyilatkoznak, de ennek ellenére hullanak, mint a legyek.

A mind nagyobb számú újak meg földig hajolva, pukedlit kivágva így: Ó Istenkirály, a Föld és az egek, no meg a történelem ura, téged csak hódolat illet, nem bírálat.

Néha a nép egyszerű gyermekeit is az Istenkirály színe elé engedik, és ilyenkor szép beszédek hangzanak el, a nép kisebb ajándékokat kap, a múltkor is egy szép narancsot nyomott egy szőke kisleány kezébe, ami igazán nagy kincs mostanában. Nem is eszi meg azt a kisleány, hanem pajtásainak mutogatja, dicsekszik vele, mit is kapott azon a fényes audiencián.

Az ügyeket egyébként gyorsan elrendezi az Istenkirály. A Guinness rekordok könyvébe úgy került be, mint aki időegység alatt a legtöbb hivatalnokot képes kirúgni, illetve aki a legtöbb új hivatalnokot képes kinevezni. Ez utóbbiban egy különleges rekordot is tart, még Ózt a nagy varázslót is leelőzve: Két másodperc alatt egyszer százhúsz hivatalnoknak adott szakértelmet és hozzáértését. Csak rájuk nézett, föléjük tárta a kezét és annyit mondott: barátocskáim, ti mától kezdve szakértők vagytok. És kész. Attól kezdve szakértők lettek.

Az Istenkirály csak azt nem érti, hogyha ő ilyen hatalmasság, akkor mi a fenéért csipték össze a bal lábát és a jobb fülét azok a szúnyogok. Nagyon viszket.

Az nem lehet, hogy a szúnyogok fölött ne legyen hatalma.

New York

Öt év

Kovács János és Nagy István még a tavasszal a Ráckert nevű műintézetben múlatták az időt, zsíros kenyeret ettek lila hagymával, fröccsöt ittak műanyag pohárból és nézték a felhozatalt – természetesen a brutálisan kihívó, ingerlő csajszikat, akiknek puszta látványa még az átkosban anno felért volna egy rendszerellenes izgatással. Kovács János talán még unicumot is ivott, mert ez nála viszonylag gyakran megesik, de az biztos, hogy Nagy Istvánnal a lánykák gömbölyded melyecskéjéről beszélgettek. Ez volt Kovács János gyengéje, míg Nagy István éppen ellenkezőleg, a tüdőgépekért rajongott, de ez nem hintett konkolyt barátságuk tiszta búzájába.

Minden átmenet nélkül, teljesen váratlanul, abszolúte oda nem illő módon, azt kérdezte Nagy István:

- Elmegyünk októberben New Yorkba?

Kovács János bólintott és csak an

nyit jegyzett meg:

- Jó ötlet – azzal immáron sokadszor elmesélt egy történetet egy zöldkereszt túráról, amely egy sátorban teljesedett ki, természetesen megfelelő mennyiségű barackpálinka után, s amelynek az a lényege, hogy egy bizonyos Mónikával együtt aludtak, de ő erről mit sem tudott, az alkoholos befolyásoltság okán.

Ezt a történetet Nagy István már sokad

szor hallotta, de most is élvezettel figyelte, egyrészt, mert szórakoztatták az ismétlődésekben megbúvó eltérések, élvezte a sztori önfejlődését, kiteljesedését, másrészt szerette Kovács Jánost, harmadrészt vele is gyakran megesett az ilyesféle konfabulálás.

Aztán eljött a nyár, beköszöntött az ősz, és Kovács János és Nagy István

pontosan azon a napon, amikor az amcsik megindultak Afganisztán ellen, repülőre ültek és elszálltak New Yorkba.

Qeensben laktak, egy illegálisan működő panzióban, annak is az első emeleti szobájában (WC a fürdőtől jobbra). Költségkímélés címén választották ezt a megoldást, hiába nagy dolog a barátság, azt azonban nem sejtették, hogy egy franciaágyon kell aludniuk.

Ez legyen a legkevesebb, legyintettek, aztán mintha régi házasok lennének megosztoztak az ágyon: ki alszik jobb felől, ki balvást. Sőt egymás iránti figyelmük arra is kiterjedt – mint az első éjszakát együtt töltő szerelmeseknél -, hogy milyen rossz tulajdonságukról kell a másikat tájékoztatni. Kovács János a fogcsikorgatásról számolt be, Nagy István a horkolást említette, és azt, hogy álmában néha pukizni is szokott.

Már-már mindent elrendeztek, amikor Nagy István felfedezte, hogy bizony a franciaágyhoz kétszemélyes takaró dukált, s bár ezen igyekezett lazán átsiklani, nem nagyon mocorgok, mondta, ez azért már Kovács János harcedzett lelkének is sok volt.

- A barátságnak is vannak határai – mondta, és keresett egy higiénés sz

empontból még éppen csak elfogadható másik takarót.

Este, lefekvéskor Nagy István kuncogva jegyezte meg, mintha fiatal házasok lennének:

- Számold meg a sarkokat – ami persze eleve nagy baromság volt, m

ert egy szobának még New York Qeensben is csak négy sarka van.

Kovács János ezen gurgulázva felnevetett, aztán valamit az összebújásról és a hideg lábakról motyogott, de hogy mit, azt már Nagy István nem hallotta, mert elnyomta a buzgóság.

És ez így ment napokon keresztül.

Ahogy mondani szokták: a háborús

évek duplán számítanak…, aztán hazajöttek Magyarországra, és barátok maradtak.

Boros István

*

Igen, az ezen írást jegyző Boros Istvánnak (Kézirata kicsit poros/leporolja doktor Boros) éppen ma van az ötödik jahrzeitja, azaz halálozási évfordulója. -dj

Ennivaló kormány

Az árvízi polgármester

Az árvíz egyik kellemetlen mellékhatása volt mindenképpen, a krokodilok elszaporodása, elsősorban a Hernád völgyében. De máshol is meglepve tapasztalták az emberek, amikor visszahúzódott végre a nagy víz, hogy krokodilok lepték el a kis patakokat is. Ráadásul egy csomó hüllő annyira elszemtelenedett, hogy beköltözött az áradás miatt elhagyott falvakba, a félig összedűlt házakba, az elhagyott pajtákba, sőt néhány egészen gonosz fajzat még a polgármesteri hivatalban is tanyát vert. Az anyakönyvvezető nemzeti szalagjából csinos kis fészket varázsolt magának egy jól megtermett példány. A falu címeréből napellenzőt faragott hozzá, és a testületi jegyzőkönyvekre meg felpolcolta a sajgó farkát, amin a minap keresztülgázolt egy figyelmetlen traktor.

Már egészen otthonosan érezte magát krokodilunk, amikor a harmadik napon – már száradt fel mindenfelé – tisztelettudóan kopogtak és egy fiatalasszony lépett be. Segélyért jött, nagy tisztelettel előadta a nemzetiszín szalagba burkolódzott krokodilnak, mit is akar. Az állat végighallgatta rezzenéstelen arccal, csak akkor csapkodta a rémes pofáját, amikor a tűzrőlpattant menyecske valami olyasmit mondott, hogy ő tudja persze, vannak, akik elviszik az egész segélyt, a rendes embereknek meg nem marad.

Alig ért előadása végére, amikor a krokodil, hamm bekapta a nőt. Napok óta éhes volt már, két hét is eltelt azóta, hogy felfalt egy napközist, akit a szülei elfelejtettek időben hazavinni.

Néhány nap múlva újabb kérelmező érkezett, annak először csak a karjait harapta le, de aztán nem fért a maradék a fridzsiderbe, hát nem törődve diétájával, azt is elköltötte.

A faluban közben terjedt, hogy a „polgi” ugyan harapós ember, de még senki sem panaszkodott rá, azután, hogy találkozott vele. Míg régen mindenki napokig csak azt mesélte, micsoda érzéketlen ez a polgármester, csak a pofája nagy, de semmit nem old meg.

Egyre többen indultak el hát az egykori tanácsháza felé. Ennyi választópolgárt már egyszerűen nem lehetett felfalni. Ráadásul e jegyző is előkerült, aki azt tanácsolta polgármesteri irodában székelőnek, aki nyilván csak maga a polgármester lehet, hogy csináljanak félfogadási időt. Időnként azért adjanak segélyt is, hogy lássanak elégedetten kiérkező embereket is a népek. Hívják párszor össze a testületi ülést, nehogy szó érje a ház elejét – nyilatkozzanak a megyei lapnak, hogy sok támogatásra van szükség, mert nagy volt a baj. Aztán írjanak ki tendert a helyreállításra, majd egyezzenek ügyesen meg a kiválasztott építtető cégekkel, miként tudják a jólfizető munkát meghálálni.

Településünk – mondanom sem kell – rövidesen prosperálni kezdett. A krokodil átszokott a konzervre és csak a falu renitenseit ette meg – de azokat is csak grillezve, olíva olajjal, mert úgy egészségesebb. Igaz, közben a krokodil behívta krokodil barátait a faluba, az egyik a napközi otthon vezetője lett, a másik a rendelő igazgatója, a harmadik úszómester a tanuszodában – de persze senki nem mert szólni. És nem is akart. Jól elvolt ebben a dagonyában – ahol rend, csend, fegyelem uralkodott.

Legújabb híreink szerint a krokodil az országos politika felé kacsingat, már a miniszterelnöki posztot is kinézte magának, ahogy fogalmazott: rengeteg ennivaló embert látott a kormányban.

Trianon bécsi szeletből

Haza. Szereted?

Az egész úgy kezdődött, hogy Gyula barátomnak már megint született egy zseniális ötlete. Merthogy van ez a szokásos ARC plakátpályázat. Az feladvány címe az, hogy „Haza. Szereted?" Namost, mi ezt oldjuk meg úgy, hogy egy párizsi szeletből – amely már majdnem rántott hús és, mint ilyen Magyarország jellegzetes nemzeti eledele – formázzunk egy Nagy-Magyarországot, aztán meg egy mai Magyarországot, írjuk rá, hogy „Párizsi szelet". és akkor mindenki érteni fogja, hogy a párizsi békeszerződésre célzunk, ahol leszeletelték az országot, ugyanakkor

meg felidézzük a rántott hús, ubisali életérzést is, amely szépen rímel a haza szeretésére – a többit meg hagyjuk a műkritikusokra. A nagyszerű ötlet után következett a megvalósítás kalandos fázisa. Kell ugye megfelelő párizsi szelet. Hosszas kísérletezés után a „Bécsi szelet" vendéglő Bethlen téri üzemegysége mellett döntöttünk, ahol vagy 5 féle vékony, szépen sütött husit rendeltünk.

Az alkotás következő fázisának a helyszíne a mi konyhánk volt, ahol Gyula barátom levette sötét zakóját és meglazította pompás nyakkendőjét – a bankból szökött el, ebédidőre, és neki ez az öltöny-nyakkendő a játszóruhája ott. Kötényt húzott és egy éles késsel megkezdte Nagy-Magyarország kialakítását. Aztán tányérra helyeztük az egészet, hátteret csináltunk, világítottunk, fényt mértünk,adjusztáltuk, nagyokat nevettünk. És meg is voltunk az első leckével.

Ezután következett az országcsonkítás. Előbb Erdélyt vágta le a késsel Gyula barátom, aztán a Felvidéket, majd jött a Délvidék – azt a macska elorozta és bezabálta. Elégedetten bólogatott, a bajszát simogatta zsíros mancsával és afféle hazafiatlan célzásokat tett, hogy s

zeretné a Tiszántúlt és megkapni, mert még éhes. Áruló megnyilvánulásáért finoman felrúgtam és kizártam a házból, tanulja meg, hol a helye.Ezután Kárpátalja felé még kis kiigazítást tettünk. Mint a mellékelt képen is látszik, elég ügyesen megmintáztuk párizsi szeletből szeretett hazánkat. (Hogy kulisszatitkokat is eláruljunk, ez ám egy kóser Magyarország. Ugyanis a disznóból készült, organikus rántott/párizsi szelet nem elég jól formázható, ezért pulykahúst használtunk e művelethez. Csalás, csalás, de csak kegyes.) Majd következett a fotózás fázisa. Több kép készült a mi hazai párizsi szeletünkről, mint Salma Hayekről egy egész hét alatt. Pedig ő is elég jó hús és szerintem szeretni is lehet.

Ezután a művész urak kést, villát, tányért, krumplipürét és ubisalit vettek

elő és ahogy egy rendes performance után illik gondosan elfogyasztották az alkotást, amelynek csak digitális lenyomata maradt az utókorra.

A csocsó hatalma

Egy legendáról

Mint minden valamire való történet, ez is a régmúltban kezdődött. A kádárizmus óloméveiben egy New York palotabéli szerkesztőségi szobában. Ott ahol jetünkre jutott két írógép, ám sose volt tolongás, hogy ki használja. Az ebéd és a kora délután elütése tehát abból állt, hogy történeteket meséltünk egymásnak.

Illetve, mivel akkoriban még én voltam valahogyan a elgfiatalabb, nekem mesélték a többiek a korábbi évek nagy kalandjait.

Ezekben a történetekben előkelő helyet foglalt el a csocsó. És azok a fényes győzelmek, amelyeket ott arattak. (Vereséget mindig csak a Szász Pista szenvedett, különösen a kabátnapokon, de erről részletesebben, bizonyára, majd az ő születésnapján értekezünk.)

A csocsóbajnokságon csakis Magyar Nemzetesek vehettek részt (fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). Egyetlenegy kivétel akadt. Egy Magyar Hírlapos. (Fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). A sportrovat vezetője. Aki lejöhetett a harmadikról és beszállhatott a második emeleti asztalifoci (Kristóf Attila szép szavával: pörgős foci) olimpiászba. E sportrovati vezető később annyira odaszokott – így a kora délutáni beszámolók – hogy később már a pörgősfoci asztal mellől szerkesztette saját sportrovatát. Ahogy ezen oral history archvum adatközlői megjegyezték: zsebből.

Természetesen ettől, vagy éppen ezért, a sportrovat kitűnően prosperált, a labda gömbölyű volt,a gólok záporoztak, a szocializmus végnapjai kedélyesen teltek, egyik a másik után.

Egyszer az Etuka grillben – ez az üzemi menza volt az ötödik emeleten, az óvoda mellett, a torony alatt -, aztán személyesen is megismerhettem a zsebből szerkesztő, egykori csocsóbajnokot. A Nagy Csocsóbajnokot.

Azóta persze történt egy s más, de hát hagyjunk valamit a százéves ünneplésekre is.

Bis hundred und zwanzig.

A Kaláka első negyven éve

Lakitelek, koncert

A legendák szerint 1969-ben a pesti Népköztársaság útján, egy kőhajításnyira a Divatcsarnoktól, az Ádám sörözőben találta ki a Kaláka együttest Mikó István és Gryllus Dániel. Hogy az idő múlását érzékeltessük, nincs Népköztársaság útja, nincs meg a régi áruház, a Divatcsarnok, és Ádám söröző sincs. Ellenben a Kaláka együttes él és virul.

Az én barátságom a Kaláka együttessel még a nyolcvanas évek elején bimbódzott ki, természetesen meglehetősen egyoldalú módon. Ugyanis eleinte egyáltalán nem lelkes, majd kevésbé lelkes végül egészen lelkes közönségükké váltam.

A helyzet az, hogy a jó csajok egy része Piramis rajongó volt. Ezek azok az idők, amikor az építőtáborokban Som és Révész brigádok alakultak, csöves nadrágot és Alföldi papucsot hordott, aki adott magára. Őszintén szólva, akkoriban nem kedveltem különösebben a Piramist, ráadásul a piramisos leánypajtások oly mértékben lelkesedtek az ő Lajosukért vagy Sanyikájukért, hogy rám már nem maradt volna elég érzelmük.

Ezért aztán én a Kaláka imádó leányokat választottam, talán így jutottam el először a Marcibányi téri művházba,a hagyományos szombati koncertre. Egyáltalán nem lelkes meg azért voltam, mert egészen más elképzeléseim voltak az estéről.

Aztán rájöttem, hogy ha már úgyis itt vagyunk, akkor töltsük kellemesen az időt, és hát a Kaláka tulajdonképpen még egy magamfajta botfülűnek is tetszhet.

Aztán a harmadik-negyedik alkalommal már én is komoly törzsközönségnek tartottam magamat. Mi tagadás, beleszerettem a Kalákába.

Jó, az azért zavart, hogy koncert után a jó csajok Huzella Péterről áradoztak, vagy Radványi Balázsról, esetleg azt tárgyalták ki, hogy Becze Gábor milyen aranyos – az édi szót még nem ismertük, boldog idők – vagy, hogy a Gryllus Dani megint milyen szellemes és okos volt. De semmi féltékenység, olyan messze voltak tőlünk a kalákások, mint ide Mick Jagger.

Vonatkozó legnagyobb sikeremet egy este akkor értem el, amikor lovagiasan felajánlottam a jegyemet egy leánypajtásnak, s a koncert idejét a Mártirok útjai Négy szürkében vészeltem át. A hősies lemondás méltó jutalomban részesült. Ezúton is, kösz érte Kaláka.

Aztán eljött az 1984-es év – más szerzőtársak, más vonatkozásban erről már írtak – amikoris, mint szervező vehettem részt a lakiteleki Bagi Ilona építőtábor programjának előkészítésében. Kalákát akarunk, döntöttük el. És bár országos sztárok voltak akkor már, akik a világ sok színpadán arattak tisztes sikert, elvállalták ezt is.

Az ebédlőből kihoztunk pár asztalt, és széket – ezzel meg is volt a színpad berendezése. Ők meg előkapták a hangszereket, a verseket, a dalokat – és akkor ott, a poros, koszos táborudvaron, a böglyök és szúnyogok nem nyugvó attakjai közt, megszületett a csoda. Négy vidám ember, akit nem zavar a szél, a szálló homok, a traktorok dudálása, pár tucat gyereknek belead apait-anyait és még élvezi is amit csinál. (Jártak ott más nagy művészek is – volt összehasonlítási alap.) A lányok persze még szerelmesebbek lettek beléjük. De mi nem izgultunk, egyrészt, mert tényleg igen jó volt a buli, másrészt, meg tudtuk, a kalákások mindjárt csomagolnak és mennek tovább, mi pedig maradunk. A babérok leszakajtása ránk marad.

Szlovák Paradicsom

Minden jó, ha jó a borovicka

A Szlovák Paradicsomba (Slovensky Raj) való utazás televan kellemes izgalmakkal. Rögtön itt a helyfoglalás ügye. A Hernád áttörés közelében, a nagy hegyek ölén, ott, ahol a fenyők az égig érnek (na jó, ez kis túlzás), de az igaz, hogy a borovicka friss és erős, nos, ott van a mi kis kulcsos házunk. A kulcsosház üzemeltetője bizonyos Ljubomir. Akinek az a kényszerképzete, hogy ő a szlovákon kívül igenis tud még németül is. Mindenesetre lelevelezni vele, hogy akkor csütörtökön érkezünk 26-an – nem is olyan egyszerű.

Aztán amikor újra lát minket, kedélyesen bólogat, és megjegyzi, hogy mennyit nőttünk tavaly óta. A gyerekek felfelé, mi széltében – de lehet, inkább arról beszél, hogy fentről nagy vihar jöhet, ami könnyen elsodorja majd a hegyekben azt, aki nem vigyáz. Ő továbbra sem tanult meg németül, a mi szlovákunk továbbra is elég gyenge. Mindenesetre Ljubomir egy szótárral erősítette meg az infrastruktúrát tavaly óta és ennek segítségével határozottan állítja, hogy ő tulajdonképpen magyarul is ért. Egyrészt, mert sok itt a magyar vendég, másrészt meg, mert néhány hónapot valahol Tata közelében töltött, de lehet hogy az inkább az öccse Vladimir, mindenesetre valamelyikük ott dolgozott és ott tanult meg ilyen jól magyarul. Persze megdicsérjük a tudását – és továbbra sem értjük, mit mond.

Aztán lebaktatunk a közeli vendéglőbe, ahol az euro ellenére még mindig barátiak az árak. A személyzet megadóan veszi tudomásul, hogy 26-an természetesen huszonhatfélét kérünk, s többen párszor meg is gondolják magukat. Még arra is marad erejük, hogy a rohangáló kölykök fejére barackot nyomjanak, miközben küldjük befele a juhtúrós levest hagymával, kenyérkockával vagy a brindzás galuskát, no meg a sztrapacskát, közben jönnek a sörök is szépen rendben , a gyenge, de erőshabú Smädný mních (annyit tesz állítólag, mint szomjas barát), vagy a barna Corgoň Ležiak, Aranyfácánt köszönjük nem kérünk, az otthon is van. Közben felismerjük a slivovica szó nemzetközi használatát, igazán vidám itt az élet.

Reggel Bizonyos Ljubomir egy térképen pontokra bököd és lelkesen magyaráz valamit. Rövid szavazás után úgy döntünk kétharmados többséggel: arról beszél, hogy ma menjünk be Iglóra ahogy ő mondja Spišská Nová Ves-be, mert az nagyon szép. Lehet korzózni, de a kisebbség szerint azt közölte velünk inkább, hogy Iglón, ahol az az egész házfalat betöltő Becherovka reklám van, a megbonthatatlannak nem nevezhető cseh-szlovák kapcsolatok nagyobb dicsőségére akad Becherovka, amire többeknek közülünk mérhetetlen szüksége lenne, akkor is, ha az cseh ital. Hagyjuk ezeket a nemzeti érzékenységeket.

Ha már kocsiba ülünk és itthagyjuk az erdőnket, Késmárkra is benézünk. A vár gyönyörű, az utcák rendezettek és mondhatni festőiek, csak a szél fúj rohadtul.

A kulturális élvezetek után hát egy korcsma következik, ahol az utasok sört fogyaszthatnak, a sofőrök meg nézik ezt szomorúan. A pincérlány boldogan pakolja a korsókat, megy az üzlet-csuhaja.

Jönnek még a nagy hegyek, melyek csúcsára keskeny szurdokokon kapaszkodunk fel, láncokon mászunk és fapallókon egyensúlyozunk – de egy ilyen hosszú hétvége is gyorsan elmúlik.

Ljubomir figyeli, amint a kocsik csomagtartója elnyeli a hálózsákokat, a koszos ruhákat, a maradék üveg söröket. Közben bölcsen bólogat, és állítólag azt mondja, hogy akkor jövőre rezerválom nektek megint a házat, de az is lehet, hogy csak annyit, szerbusztok és nem is haragszom a felfordulásért, ami itt marad mögöttetek. De akármelyiket is mondja, kedvesen integet és mi is neki.

Francis Drake nem novicius

Kedves választóim!
Kedves választóim, hölgyek és urak! Mint tudják, nem azért jelöltek engem erre a nevezetes posztra, mert olyan lennék, mint egy ferences novícius. Továbbmegyek, még csak azért sem, mert olyan lennék, mint egy bencés novícius. Már miért lennék olyan? Nincs nekem kérem tonzúrám sem. Sőt, még a jezsuitákra sem hajazok, bár kétségtelen, hogy én is kitartóan tudom képviselni az ügyet a legvégsőkig. De mégsem vagyok az az imádkozós, istenes típus. Ha már mindenképpen történelmi hasonlattal kellene engemet leírni, akkor voltaképpen egy igazi hét tenger ördögét választanék. Egyet őfelsége admirálisai közül. Lássuk csak, kit is? Mondjuk, Sir Francis Drake megfelelne, mert az istenuccse jól megütötte azt az egész Nagy Armadát. Picit kalózkodott, na jó, nem mondom, ezt elismerem. Néha elvette a másét, de hát tudják, kalózból lesz a legjobb pandúr. És pandúrnak én aztán legjobb vagyok. Nem dicsekvésből mondom, csak azért mert ez a tény. És ezekben a forradalmi időkben, amelyekben most élünk nem szabad az álszerénység bűnébe esni. Forradalom van itt kérem, hogy csak úgy zúg. Aki nincs velünk az nincs is. Ezt ne tessék üres fenyegetésnek venni, mert nem az. Keményen, férfiasan elbánunk a rendszer ellenségeivel. Ki is vettem a könyvtárból néhány alapműve, így az „Inkvizíciós módszerek és eljárások”, a „Boszorkányok márpedig vannak” és valami régi szerzőtől a „Rajk per kihallgatási módszertana és perbéli eljárása” - elég nehéz olvasmány ez az utóbbi. Dehát, mit meg nem tesz a magamfajta a népéért. Még olvas is. Ráadásul nem is pénzt, pedig pénzt olvasni jó. Ahogy asszonyt verni is, de ez most nem tarozik ide.
De lépjünk egy kicsit tovább. A közbiztonságról is szeretnék egy picit beszélni. Higgyék el, ezentúl sokkal bátrabban közlekedhetnek majd az utcákon, tereken, ugyanis több komoly bűnöző ezentúl a Parlamentben dolgozik. Szerintem a zseblopás is kevesebb lesz kint – hát hogy bent miként alakulnak a dolgok, azt még nem tudom. Mindenesetre robbantgatás nem lesz – annak már vége. Elvettem a gyerekektől a dinamit rudakat meg még a gyújtózsinórt is – mindjárt megmondom mivel játszanak, de ezentúl nem ezzel. De ez maradjon az én titkom. Végülis, csak az a lényeg, hogy robbantás ezentúl ott van, ahol mi megengedjük.
Mindenestre két hét nem sok, annyi sem kell hozzá és minden megváltozik itt. A rablógyilkosok zsenge virágpalántákat nevelnek és a kiscsoportos óvodások lovagolnak a hátukon majd, a faluszéli romák az akadémiai nagydoktori értekezéseik védésére készülnek és a tolvajok, nos a tolvajok egy része kormányfeladatot kap, másik része meg nem lesz tolvaj már és nem kap. Ennyire egyszerű az egész. És ugyan kolbászból lesz a kerítés, de mindenki csak a magáéból tör majd le egy falatot – nem nyúl a másikéhoz. Pedig a másik kolbásza mindig finomabb. És mégsem. Ezt teszi az erkölcs, a hit, a hazaszeretet, amely nekünk megadatott.
Kis zöld komám onnan oldalról azt kérdezi, miért ez a ruha van rajtam? Nos, ez még a régi gúnyám, amely úgy a szívemhez nőtt, de rövidesen itt a szép új tábornoki egyenruhám, hát hogy abban én milyen fess legény leszek, azt el se hiszik. Egy deli, amorozó lép majd önök elé. Ezt teszi kérem a hatalom.

Péterfy Bori koncertjén

Szandált is vettünk már itt

Az ember azért megy Péterfy Bori koncertre, mert:

- elnézte egy kicsit a műsort, tulajdonképpen egy Korda György – Balázs Klári showra, vágyott volna,

- nagyon elnézte a műsort, Záray- Vámosi duettre indult,

- berúgni végülis akárhol lehet,

- lelkes rajongója Péterfy művésznőnek,

- valahol el kell ütni az estét,

- jó buli ígérkezik, ott a helyük,

- egy igen kedves leány hívja el.

A koncert helyszíne a West-Balkán névre hallgató, sokat költözködő üzemegység, amely most éppen a Skála-Metró épületében ütött tanyát:

- ez majdnem olyan jó ötlet, mint a Corvin tető, ami viszont zseniális,

- valahová a West-Balkánnak is költöznie kell, végülis a Nyugati aluljáró nem is West, hanem igazi mély-Balkán.

- ha a zene jó, a csajok csinosak, az ital olcsó, a kidobóemberek nem minket dobnak ki, akkor elmegy ez is,

- szandált is vettünk itt, akkor zenét is hallgathatunk,

- ha nem dűl a fejünkre – bár néha az az érzésünk, hogy dűl -, akkor vicces az egész.

A közönség szemmel láthatóan:

- nem csak a legfiatalabbakból áll, városi középosztály,

- néhány külföldi is,

- nagyon ismerik a számokat ám,

- az ital szépen fogy, egy gin-tonic viszont kijön ötszázból, más kérdés, hogy mennyi benne a gin.

- lehet tombolni is, meg táncolni és üvöltözni – itt ez senkit sem zavar. Tombolás garantált.

A művésznő:

- hozza a formáját,

- elég jó a formája,

- énekelni is ügyesen tud,

- szereti a közönség,

- nem bántuk meg, hogy eljöttünk.

A legnagyobb siker egy régi, régi szám, talán a Bizottság együttesé volt, a jó Wahorn András adta elő. Én először Bódy Gábor filmjében láttam, hallottam, a Kutya éji dalá-ban, 1983-ban a balatonföldvári kertmoziban. Igazi nyári block-buster. De a dal igazsága örök.

„Már megin' csak őrája gondolok
már megin' csak akarok egy jó nagyot”

Aztán köpni kell, mert megint itt van a szerelem.

Egy szép, szőke lény énekli e sorokat:

- ebben van valami mókás,

- szókimondóbb így a dolog, hatásosabb,

- változik a világ, már a lányok is ilyesmiket danolnak,

- elmélázunk azon, hogy a impresszáriók volnánk, összehoznánk-e egy Wahorn-Péterfy duót ebből. (Összehoznánk, mi az hogy.)

- nem vagyunk impresszáriók, hát kérünk még egy gin-tonicot, meg egy duplaviszkit – hogy ne nagyon lógjunk ki a sörből.

- Sorból, nem sörből, Te!

Szívesen járunk efféle koncertekre, mert:

- akkor tudunk villogni fiatalabb kollegáink, és idősebb gyermekeink előtt

- úgy tehetünk, mintha rajtunk nem fogna az idő vasfoga, ott tartjuk kezünket az élet pulzusán,

- nagyon műveltek leszünk, különben is, a zene nemesít,

- szeretjük Borit, szeretjük a gin-tonicot

- szertjük, ahogy a művésznő énekel, szeetjük nézni, amint testre feszülő ruhában, ruganyosan ugrabugrál a színpadon.

Mindent összevéve:

- nem bántuk meg, hogy elmentünk,

- jó helyen voltunk, jó emberekkel,

- ittunk, zenét hallgattunk, kulturáltan szórakoztunk,

- megnéztük, hogy mulat a mai fiatalság,

- lehet, hogy a jövő héten is megnézzük valahol.

Egy esténk a belgával

Zsolti, a béka, aki nem balga béka

„Magyar rapper ne viseljen baseballsapkát,
Mely eltakarja szép magyar homlokát!
Magyar rapper viseljen darutollas föveget,
Magyar nyelven szavaljon szép magyar szöveget!” - így rappeljük magunkban a régi dalt, miközben bandukolunk egy igazi bëlga koncertre az egyre inkább központi hellyé váló Dürer-kertbe. Hol jó idő esetén a nagy kertben művelődik a fiatalság (ide értve a kulturált ivás módjainak elsajátítását, hát édes istenem, az iskolában sem mindenki kitűnő tanuló, itt sem.) Rossz idő esetén pedig bent terül el és várja a koncertkezdetet.

Jegyezzük meg, hogy a Dürer-kert kitűnően alkalmas szórakozóhelynek. Lakott területtől viszonylag távol, nehéz zavarni másokat. Aztán az is jópofa, hogy korábban itt az ELTE több tanszéke húzódott meg – két kisfröccsöt is megittunk most a „Nederlandisztika tanszék” feliratnak dőlve. De ha visszafelé megyünk az időben, akkor a pártfőiskola működött itt. Aki megkérdezi, melyik párté – annak hiába magyaráznám. S ha még régebben haladunk a történelem időszalagján rákmenetben, s egészen a mamutok korági tekintünk, akkor apácazárda volt e hely. Hát ma nem az.

Ellenben az oktatási intézményi funkció a maga módján marad, mert ma a bëlga azokat a darabjait adja elő, amelyeket középiskolai tananyagból írtak a mi nagyobb örömünkre.

Gyűlik a nép, nagy a tudás- és sörszomj bennünk. Egyelőre a söröset oltjuk. Közben belépőjegyhez is jutunk ez egy pecsét a bal kezünkön, amely lilás fényben foszforeszkál és igazolja, jogosultak vagyunk a nemzeti hip-hop legújabb alkotásait meghallgatni.

Félhomály, sűrű füst, a hatvanas-hetvenes évek megmaradt darabjai ékesítik az ivót. Az ittlévők legtöbbje még meg sem született akkor, amikor ennek a fotelnak már kiszakadt a huzatja, amin meghúzzuk magunkat.

Mi kivárjuk a mi belgánkat. Villódzó színes fények töltik meg a termet, amikor Bauxit, Még5lövés, DJ Titusz, Tokyo művésznevű urak berobbannak és egy fizikai tétel elreppelésével hangolják a közönséget.

„Az út egyenlő sebesség szer idő.
Mérd meg, hogy a hajad egy év alatt mennyivel nő!
De csak egyenes vonalú egyenletes mozgás
esetére igaz ez a szorzás. „

És így tovább. Az igazi belga rajongókat nagyon nehéz megkülönböztetni itt a fizika-szakos hallgatóktól. Ugyanis olyan torzan ordít itt a zenekar, hogy csak az tudja velük rappelni a szöveget, aki vagy ismeri a dalt kívülről (rajongó), vagy a fizikai tételeket ismeri nagyszerűen (fizikus).

Mi egyik csoportba sem tartozunk, ezért inkább figyeljük az arcokat, a boldogan ugráló fiukat és lányokat – ez utóbbiaknak nem csak az arcát nézzük meg, hanem továbbsiklik a tekintet.

Sok itt a jó nő.

Aztán persze jön Zsolti,a béka – itt már mi is bekapcsolódunk.

Zsolti a béka,
Figyeld, hogy nyomja le épp a környezetszennyezőket,
Ez zöldövezet, védd a növényzetet
Gondold meg, a szemeted hova teszed, brekk
Szszs hé húzd el a csíkot, mondta a béka
És leverte a gyíkot, mert a tóba piszkított

Éljen a magyar rap. Szép este volt.

Popper Péter
emlé-
kére

A képen két Popper Péter látható. Egy a falra akasztva, festmény formájában és a másik egy kis hokedlin előtte ülve, teljes életnagyságban.
A helyzet az, hogy a falon függő, olajkép formátumú Popper Péter Naszódi Zsuzsa festőművész munkája. Ami a papírsámedlin üldögélő Popper Pétert illeti: nemrégiben jelent meg egy igen izgalmas könyv (A tigris és a majom), amely a vele készült interjúk sorozatát tartalmazza, 2001-től egészen a közelmúltig. Az interjúalany szellemes mesélő, jól felépített, pompás kis történeteket ad elő, a nagyon is mesterien kérdező Mihancsik Zsófiának.
Sorakoznak a szakmai és magánéleti pletykák, a nőügyek és egy két politikai intimitás is - s valószínűleg mindez nemcsak azért hatásos, mert ki nem szereti más magánéletét kifürkészni. Ha milliós példányszámban kelnek el lapok tökéletesen érdemtelen és érdektelen felfújt alakok szór sem érdemes kalandjaival, akkor most gondoljuk el, ez azért mennyivel jobb. Kelemen Anna, Győzike vagy Kiszel Tünde kimódolt butaságainál azért itt mégis színvonalasabban van előadva még a ki kit csalt meg vagy milyen együtt élni egy leszbikus nővel – tipusú históriák is.
A hatásosság másik oka valószínűleg az, hogy Popper – legalábbis Mihancsik előadásában – érezhetően végig úgy mesél, hogy fontos neki a közönség szeretete. Az hogy érezze, de legalábbis elképzelhesse az olvasók reakcióját. Nyilván ezért is tán a történtek egyszer-egyszer túlzóak, az interjúalany néha gyermeki módon kérkedik, máskor direkt rosszindulatú megjegyzéseket tesz pályatársaira – mert tudja, hogy az ilyesmiket kedveli a publikum. Időnként úgy beszél, mintha a világ legokosabb embere lenne, máskor meg szándékosan túlszerénykedi a dolgot. Csak hogy szórakoztatóbb legyen az egész, Meg is jegyzi valahol, hogy egyetemi oktatóként is mindig fontosnak tartotta, hogy a hallgatók élvezzék az előadásait.
Ezt a helyenként bölcs, helyenként vicces, néhol dühítő kötetet igazán lehet. Szórakoztatókat mondott ez a másik, papírszéken üldögélő Popper.

Dési János

Április 4

Kapaszkodik
a dagadt bácsi

Április negyedikét is elfújta az a szél. Pedig éveken át gyönyörűen énekeltük, hogy „Április 4-ről szóljon az ének, felszabaduuulvaaa zengeee a néép” És különösen azt a részt szerettem, hogy „érctorkok harsogva zúúgják a széélnek”. Ugyanis sokáig próbáltam elképzelni, milyenek lehetnek azok az érctorkok. Aztán arra jutottam, hogy az ércből fém lesz, tehát a szerző valószínűleg leginkább fémtorkokra gondolt. Csak nem jött úgy ki neki a szöveg. Fémtorka meg minden valószínűség szerint a robotoknak van. Ráadásul, a robotok közismerten zúgnak, majdnem úgy, mint a Raketa 4-es porszívónk, amely csempészáruként érkezett Leningrádból. Kétségtelen a porszívó szelet kelt hátrafele –de ez még nem magyarázza, hogy miért kell a szélnek énekelni, merthogy a szélnek nincs füle. Füle a falnak van – ezt a megjegyzést is akkor hallottam, mikor valaki nekikezdett kifejteni a véleményét április négyről. „Vigyázz mit mondasz, a falnak is füle van”. Én sosem láttam, hogy a falnak füle lenne – úgyhogy arra jutottam, ennek se füle se farka. Pont olyan, mint a boci boci tarka. A harsogás kifejezést azt még e sorból elég jól értettem. Ugyanis az énekórán Erzsi néni állandóan rám szólt ha énekelni próbáltam a többiekkel, hogy „ne harsogj már”. Ezek szerint én nem harsoghatok, de az érctorkú –fémtorkú robotok igen. Persze ők is csak a szélnek és nem a harmadik b-nek.

Április negyedikén egyébként gyakran tartottak díszszemlét. Amit előtte hetekig próbáltak a katonák, főleg éjszaka. S miután mi közel laktunk a városligeti Felvonulási térhez, hetekig nem tudtunk a zúgó harckocsiktól és a felettünk eldörgő repülőktől rendesen aludni.

A díszszemlét a tévében lehetett megnézni. Imádtam amint egy dagadt bácsi egy nyitott kocsiban állva föl alá autózgatott a katonák előtt. Látszott rajta, hogy élvezi a dolgot. A katonákon ez már kevésbé. A kövér bácsi egyébként nagyon rendes lehetet. Mert rám ugye mindig rámszóltak a trolin, a hetvenesen, hogy kapaszkodjak, különben elesek. Miközben én csak ki akartam próbálni, térdből ki tudom-e egyensúlyozni, amikor a vezető fékez vagy gyorsít. (Nem tudtam, lett is plezúr a térdemen). A kövér bácsi viszont szófogadóan kapaszkodott a nyitott kocsijába épített kapaszkodóba, és így nem is esett el és nyilván a bőr se jött le a lábáról. (Később oda jutottam, hogy a pofájáról se, de ez már egy másik világba történt.)

A hetvenes trolit egyébként – ezt Gábor barátom súgta meg, aki rengeteget tudott – Sztalin kapta a hetvenedik születésnapjára. Neki ezt a nagymamája mondta, de ez titok, nem szabad róla senkinek, érted, senkinek sem beszélni. Így aztán jóleső érzés töltött el, ha meghallottam a troli hangját, hogy azt csak én tudom, hogy ezt a Sztalin kapta. De mondjuk, hogy ki a Sztalin az sokáig nem derült ki. És miután ez is éppen olyan titok volt, mint hogy hova rejtettük el a kis fémdobozt a banda naplójával és a bandapénzzel, azt sem tudtam megkérdezni , hogy a 78-as trolit meg a 78-dik születésnapjára kapta e Sztalin? És különben is, minek neki ennyi troli?

Sztálin máskor is előkerült. A nagymamám például egyszer azt mondta, a Felvonulási téri dísztribünre mutatva, hogy ez volt a Sztálin szobor alapja.

Tőlem. Én csak felmászni szerettem a domborművek közé és onnan leugrálni.

De egyszercsak átépítették az egészet sima márványborításura. Na, arra már felmászni sem lehetett.

Választás a nyihaháknál

A ló is csak ember,
meg is botlik

Nagy az izgalom a Nyihahák országában. Választás lesz és az előrejelzések szerint a vízilovak nagyon törnek előre. A pejek pártja szerint az angol telivérek tehetnek erről, kudarcos, rossz politikájuk miatt, az angol telivérek képviselője viszont többször kifejtette már a legkülönfélébb zabhegyezői fórumon, hogy a pejek titokban összeszövetkeztek a vízilovakkal, s bár úgy tűnik, a felszínen nyírják egymást, a valóságban még közös istállójuk is akad egy két vidéki helyen. A bizonyítékok között az is elhangzott, hogy a pejek egy csoportját látták, amint úszóleckét vesz, és a lóbikini és a lófecske is igen kelendő ruhadarab mostanában – nyilván, mert már készülnek arra, hogy a vízilovak rövidesen mindent elárasztanak, miután elfoglalták a kulcspozíciókat.

Az angol telivérek szerint, ha eljön a nílusi vizilovak korszaka, akkor ez átírhatja a nyihahák országának sok eddigi törvényét és szokását. A vágtázás, az ügetés valószínűleg örökre megszűnik, marad az úszkálás és a fröcskölés. És csak nehogy késő legyen – mire minden ló rájön, hogy ez neki mégse konveniál. Mert addigra már könnyen lehet, hogy késő lesz és ne lehet visszacsinálni az egészet. És akkor lónemzedékek egész sora lesz kénytelen hozzászokni ahhoz, hogy ő már egy egészen másik világban él.

Mindeközben a vízilovak kényelmesen dagonyáznak, és fröcskölődnek, tréfásan kergetik egymást vagy a meleg brűgölőben heverésznek és a lapokat olvassák, miközben nagyokat szippantanak méretes szivarjaikból. Röhögnek és csóválják a fejüket. Maguk sem hitték volna, hogy ilyen könnyen az ölükbe hullik az egész lóbirodalom.

Gyakran azzal játszanak, hogy kiosztják a tisztségeket. Dolgozni a muraköziek és a bányalovak fognak továbbra is – pedig ők a vizieket támogatták eddig. Úgy gondolták, ha jól ráijesztenek az angol telivérekre, akkor nekik nem kell ezentúl gürcölniük. Ülnek majd a finom meleg vízben az erős támogatóikkal és röhögnek a telivéreken, amint megpróbálnak elrángatni egy nagy szekeret.

Csakhogy a vizipajtásokat sem ejtették a fejükre. Biztatták, ígérgettek a buta paciknak, hogy jön majd itt a jobb világ, egy egész lómenyország, csak el kell ezeket zavarni azt passz. De ugye az nyilvánvaló, hogy a szavazás után majd azt felelik az érdeklődő muraközieknek, hogy bocs öreg, teljesen igazad van. És nagyon jó, hogy miket választottál, de egy kicsit még légy türelemmel, mert most derült ki, hogy ezek a dög telivérek átráztak minket és a ti zabotokat már régen elajándékozták, felfalták és a többi.

A muraköziek egy darabig türelmesek lesznek, aztán persze egyre többet rugdosódnak a patáikkal, hogy ez már tűrhetetlen.

Ekkor a muraköziek elrendelik, hogy pár nagyszájú telivért, angol és arabsot egyaránt, nehogy rasszizmus vádja legyen, mérjenek ki lókolbásznak, lóparizernek. Ettől a muraköziek lelke egy időre helyrebillen és minden mehet tovább.

Aztán, amikor megint lázadásszag terjed a levegőben – a muraközieket is levágatják és kiméretik szaláminak. De addigra már nincs, aki tiltakozzon.

Na, itt ébredek föl. Indulunk lovagolni.

Hundertwasser áthelyezve

Gonosz manók
rossz vicce

Egy havas tavaszi napon néhány gonosz manó csúnya tréfát eszelt ki. Az álnok törpék szépen megfogták és felemelték a bécsi Hundertwasser házat és lepakolták a pesti Rákóczi út egyik mellékutcájában. Helyette meg Bécsbe vittek innen egy épületet, az előtte lévő kutyaszarral, szeméttel, és járdán parkoló autókkal együtt.

Bécsben mindig tömegek zarándokolnak a csodás házakhoz, álmélkodó turisták és büszke helyi polgárok zsongják mindig körül. Nézzük meg, itt ki, mit szól hozzá.

Két hétig senkinek sem tűnt föl a változás. Amikor a rendszeresen arra járókat végül leszólongattuk és megkérdeztük minderről, a legtöbben a vállukat vonogatták és valami olyasfélét morogtak, hogy ők nem politizálnak. Vagy, itt kérem,már mindent lehet. Esetleg: biztos még csak félkész, ha befejezik, reméljük egész rendesen fog kinézni. Főleg ha kiegyenesítik, meg egyforma szürkére festik a falakat.

A kerületi önkormányzat akkor rendelt el azonnali vizsgálatot, amikor két kopogtató cédula gyűjtő aktivista bejelentést tett, hogy inzultálták őket a második emeleti, felettébb gyanús lakók. Kiszállt a vizsgálóbizottság is és megállapította, hogy nem bántotta senki a cédulagyűjtőket, csak egyszerűen a szegény osztrák polgárok, akik a házzal együtt átkerültek ide, nem értették, mi a fenéért zaklatják már őket napok óta erőszakos fráterek.

Közben két közlemény is megjelent, az egyik szerint az idegenszívű erők már mindent megengedhetnek maguknak, de rövidesen vége lesz ennek a labanc vircsaftnak és mindenki le lesz csukva. A kozmopolita, a magyar néplélektől idegen, bizonyos elemeiben zsidós és cigányos, épület pedig le lesz rombolva és a helyére egy becsületes honmagyar otthon lesz felhúzva a magunkfajtáknak. Ha mégsem, akkor addig legfeljebb marad egy kis grund, meg egy kis szeméttelep – de az legalább a miénk.

A másik közlemény örömmel üdvözölte, hogy jelentős befektetéssel, komoly áldozatok árán végre Budapest is hozzájutott egy ilyen magas művész színvonalú alkotáshoz, amely jól példázza a kormányzat hatékonyságát, hozzáértését és áldozatvállalását.

Az egyik tévéhíradó arról számolt be, hogy korrupció miatt lecsukták egy építőipari cég vezetőjét. Ugyanis azok, miután lopták a festéket, a legkülönfélébb színekkel mázolták be a házat. Ráadásul több helyen a fal ferde, a csempék összevisszák. Egy internetes fórumon a hozzászólók meg is állapodtak abban, azért ilyen rendetlen ez, mert a korrupt építésvezetők cigány munkásokat alkalmaztak és azok ugye már genetikailag is képtelenek a rendes munkára.

A kéményseprők szakszervezete is tiltakozott, mert amikor rendes ellenőrző körútjukra mentek a házba, egyik lakó sem volt hajlandó megvesztegetni őket, hogy csak írják alá a papírt és ne koszoljanak és így a kéményseprők kénytelenek voltak felmászni a tetőre és még pénzt sem kaptak. Ennek pedig azonnal véget kell vetni – emelték fel intőn ujjukat.

Ekkor a manók visszavittek mindent a helyére. Bécsbe a házat, ide a kutyaszaros, lepukkadt telket a járdán parkoló autókkal. És ekkor mindenki megnyugodott.