Meghalt a majdnem első magyar űrhajós

Éppen most fejeztem be Szász Pista nekrológját.
Azzal kezdtem, hogy van, akiről csak kedélyes nekrológot lehet írni, hogy ettől jobban érezzük a tragédiát.
Pistát egészen a múltból, a Lenin körúton lévő New York Palotából, a Magyar Nemzet szerkesztőségéből ismerem.
A következők nincsenek már meg: Lenin körút, Magyar Nemzet, Szász Pista - és a New York palota is egészen más már.
Első közös kalandunk úgy kezdődött, hogy a szerkesztőségbe igyekezvén egy lomtalanításnál találtam egy ötvenes évek dalosfüzetét. Pista meglátta az asztalomon és azt ajánlotta énekeljük el a dalokat. Kicsit szabadkoztam, hogy a Sztalin kantátát például nem is ismerem, de azt mondta, sebaj. majd segít. (Később tudtam meg komoly komolyzenészként végzett, zenetanári diplomája is volt.) Nem vertek meg minket, de csak Pistára teintettel, aki évekig adott alapanyagot a délutáni anekdotázásokhoz. A szerkesztőségi történetek nagy része róla szóltak és erre igen büszke volt.
Párat megörökítettem a Sajtóstúl a házba (Régi és új anekdoták a média világából) című könyvemben. Erre is büszke volt Én meg rá

-->

Pista az űrben

1975-ben a közös amerikai-szovjet Szojuz-Apolló program újra izgalmassá tette az űrkutatást.

A szerkesztőségekben írások készültek, magyarázatok jelentek meg minderről, pörgött az élet, ebben az eseménytelen kádári pangásban.

A Magyar Nemzet kicsiny szerkesztőségi kollektívája ekkor határozta el, hogy egy apró tréfát űznek kedves kollégájukkal, Szász Istvánnal.

Pista kapott egy levelet, szépen elkészítve. Hol volt akkor még számítógép, nyomtató és más efféle, a hamisítást egyszerűvé tevő eszköz. Komolyan meg kellett vesztegetni nyomdászok egész sorát, hogy elkészüljön a nagy mű. Igazi boríték, fejléces papír, veretes angol szöveg, amelyet Vértessy Péter készített el.

A főszerkesztő, Pethő Tibor már napokkal korábban szólt Szásznak, hogy „Pistám, fogsz majd kapni egy fontos levelet” – és már ment is tovább a folyosón, titokzatos képet vágva, nem felelve „Pistám” érdeklődő kérdéseire.

Aztán egy szép napon megjött a titokzatos küldemény. Címzettje forgatta, nézegette, aztán eldöcögött vele Vértessy Péterhez, hogy fordítsa le, mi áll benne.

Nem több, nem kevesebb, mint hogy a Szojuz-Apolló program sikerén felbuzdulva, több újságírót terveznek kilőni az űrbe, hogy onnan számolhassanak be, saját élményeik alapján, milyen is fentről a Föld.

Szász István is a potenciális jelöltek közé került. Természetesen ahhoz, hogy valóban bekerüljön a csapatba, és részt vehessen a csillagvárosi kiképzésen alapos orvosi ellenőrzésen kell átesnie.

És felsorolták az összes kellemetlen orvosi vizsgálatot, amely csak eszükbe jutott.

Az emlékezők innen kezdve két csoportba sorolhatók. Szász Pista esküszik rá még ma is, hogy ő hamar átlátta a turpisságot és csak azért csinált úgy, mint aki elhiszi, hogy ne rontsa el a játékot.

A visszaemlékezők egy jelentős halmaza szerint, mikor már látták, hogy Pista túlzottan beleéli magát a dologba és próbálták megmondani neki az igazat, akkor azzal felelt: Ezt csak azért mondjátok, mert irigyek vagytok arra, hogy engem fognak kilőni és nem titeket.

A történet közszájon forgott, mint Pistáról annyi más.

Sőt, ebből még tévéjáték is lett. Valaki elmesélte Módos Péternek is, aki színre vitte a történetet.

Avar István játszotta a főszereplőt és talán Bodrogi Gyula az újságírót, akit majdnem kilőnek az űrbe. Talán a sok ismétlés közt valamikor majd újra feltűnik. És akkor tessék tudni, ez (majdnem) a valóság.

Forradalom? Puccs? Mi történt

Hogyan lesz a diktatúrából egy pillanat alatt demokrácia?
Mi történt romániában, Puccs? Vagy forradalom?
Erről beszélgettünk az események egyik résztvevőjével 29 év után újra a Klubrádióban.

Fotók és egy korábbi interjú pedig itt.

A romániai forradalomról, egy egykori szereplővel

A romániai forradalom idején találkoztunk először Nótáros Lajossal, aki az "események" hevületében született új lapot szerkesztett. Hogyan lett a diktatúra sajtójából pillanatok alatt igazi újság? Erről beszélgettünk 27 évvel később a Klubrádióban. Íme

Colorfull - Fésüs Virág a Kahan Art Space-ben

Kahan Art Space, ezúttal Fésüs Virág fotókiállítása. Még januárban is.

(Képeink a vernizsázson készültek)

A művész maga

Tibor barátunk Sárga szerepét játssza nagy átéléssel

A Szabad Föld egy régi kalandja

Ugyanabba a folyóba ám sokszor bele lehet lépni. A Szabad Föld története sem most kezdődött.
1990-ben már ment a kótyavetye.

Az itáliai zsidóság emlékeinek magyar megőrzője

A festői Toscana egyik legszebb városa Siena, turisták tízezrei rohamozzák nap, mint nap. Nem messze az egyik fő attrakciónak számító  Piazza del Campotól található a zsinagóga, a Sinagoga di Siena. Ami egyrészt azért is érdekes, mert az itteni Toszkána egyik legrégibb zsidó közössége, az első írásos emlék a XIII. század első feléből származik (kicsit a magyarországi tatárjárás előttről), másrészt mert a zsinagógának, illetve az ott őrzött tárgyaknak pici magyar vonatkozása van. Sőt, nemcsak magyar, de kifejezetten Dohány utcai.

A zsinagógába csak vezetéssel lehet bejutni, turistaszezonban minden órában kétszer, negyedkor és háromnegyedkor indul a túra. Érdemes kivárni. A mi kalauzunk, a lelkes, önkéntes Anna, arra a hírre, hogy Magyarországról jöttünk, rögtön elmondja, hogy az itáliai zsidók múltjáról nagyon sokat egy magyarországi kutató jóvoltából tudnak, és a sienai zsinagóga és környéke régebbi képét is csak az ő harmincas években készített fotói alapján tudják felidézni. Sőt, van olyan sienai kegytárgyról készült fotója, amely már rég nincs meg, így a múzeumlátogatóknak csak az egykori fotókat tudják megmutatni.

A fotók eredetije pedig Pesten, a Zsidó Múzeumban találhatóak – teszi hozzá. Készítője Munkácsi Ernő.

A pesti Munkácsi Ernő élete önmagában is felettébb izgalmas. Jogász, ügyvéd, aki a pesti izraelita hitközség jogi vezetőjeként dolgozott sokáig. Ilyen minőségében vett részt a múzeum újjászervezésében, amelynek egy időben az ügyvezető igazgatója is volt (Később a zsidó tanács tagja lett, a háború után perbe fogták, s ugyan később felmentették, de az eljárás nagyon megviselte az egészségét, s hamarosan, igen fiatalon, 54 éves korában, meg is halt. Munkácsi volt az egyik első – Lévai Jenő  mellett -, aki a shoa után publikálta az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amely a magyar zsidók közelgő végzetére figyelmeztetett. A holocaust dokumentumait összegyűjtő műve máig alapvető forrása a kutatásoknak, a címe: Hogyan történt: - Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához.)

Munkácsi azonban nemcsak jogász és hitközségi vezető volt, hanem nagyon komoly művészeti kutatómunkát is végzett – nyilván ez is inspirálta arra, hogy részt vegyen a pesti múzeum szervezésében, vezetésében.

Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit megörökítette fotóin, s ebből a gyűjteményéből a harmincas évek második felében kiállítása is nyílt, „Az olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. (A képek most az interneten, a Magyar Zsidó Levéltár gyűjteményében egy kattintássalmegtekinthetőek

Munkácsi fotój Elijahu székéről

és a szék ma

Kötete, amelyben a miniatűrművészet Itália könyvtáraiban, héber kódexek címen jelent meg, komoly visszhangot vert, máig idézett munka.

Egy korabeli kritikusa a német nyelven megjelent a nápolyi zsidók történetét bemutató kötetét  a Libanon című folyóiratban így méltatta:  „Munkácsi könyvének tárgya ezúttal is régi, kedves területe, azt mondhatnónk, központi területe: az olasz zsidóság, amely köré eddigi munkái közül a Római napló, a Livornói régiségek és Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban című könyve épül fel. (…)Munkácsi könyve elhozta hozzánk a régi olasz zsidóság kúltúremlékeit, nemcsak szavakban, hanem számos, szebbnél-szebb képben. Azonban a régi sírkövek, elhagyott gettók, keresztény templomokká alakított ősrégi zsinagógák, melyekhez széleskörű tudományos felkészültséggel és a tárgy iránt való őszinte, rajongó szeretettel sikerült eljutnia olaszországi tanulmányútjai folyamán, maguk is egy nagy épület kövei. Ezekből építette fel azt a harmonikus egészet, mely munkája során a leélesebb vonalakban kristályosodik ki előttünk: a régi olasz zsidó kultúra szintetikus képét.” (Katzburg Ilona,  Libanbon 1940. 2. szám)

Munkácsi fotója

És a tér ma

Munkácsi nemcsak gyűjtötte a fotókat, könyveket, tanulmányokat írt, kiállítást szervezett az anyagból, de előadásokon is népszerűsítette a számára oly fontos itáliai zsidó élet történetét. Az Újság 1934 március 29-i száma például arról tudósít, hogy  az OMIKE, az Országos Magyar izraelita Kultúrélet kulturális otthonában tartott előadást, amelyet vetített képekkel illusztrált, s melyben ismertette az olasz zsidó templomi művészetet.

Egy a Pesti Hírlapban megjelent beszámolóból pedig az derül ki, hogy különben is kapcsolatot tartott az olasz zsidó kulturális élet képviselőivel, akik az olaszországi zsidó műemlékekről ajánlottak fel a pesti múzeumnak egy jelentős fényképkollekciót éppen az ő bátorítására.

Annyi a sienai zsinagógában mindenesetre kiderül a látogatónak, hogy Munkácsi fotói, gyűjteményei nagy becsben állnak és alapvető forrásnak számítanak. Annál is inkább, mert itt gyakorlatilag nem maradt meg semmilyen emlék erről a korról. (Miközben a levéltárban a kora középkortól kezdve ámtalan dokumentumot őriznek a zsidósággal kapcsolatban.) A Munkácsi képen szereplő „Elijahú széke a sienai zsinagógában” ma is látható, de mint megtudtuk, a „reneszánszkori előimádkozói emelvény” – csak ezen a pesti Zsidó Múzeumban őrzött fotón maradt meg.

A múzeum igazgatója, Toronyi Zsuzsanna, meg is említi egy Munkácsi itáliai fotóiról szóló írásában, hogy „Történelmi emlékeket néha nem ott kell keresni, ahol logikusan lenniük kellene, hanem meglepő helyeken bukkanhatunk kincsekre.” Hozzátéve, hogy Munkácsi  „Kutatásai során amatőr fotósként végigfényképezte az itáliai zsidó emlékeket Anconában, Ferrarában, Firenzében, Livornóban, Padovában, Rómában, Rovigoban, Sienában és Velencében.”

Az mindenesetre biztos, hogy a sienai zsinagógában, a sienai zsidók történetét bemutató kis kiállításon igazán nagy becsben tartják a Dohány utcai múzeum egykori vezetőjét, Munkácsi Ernőt.

(Megjelent a Pesti Sólet 2018. augusztusi számában.)

Herzl biciklin

Néhány hete egy csuda kis szobor jelent meg alig macskairamodásnyira a Dohány zsinagógától. Egy a zsinagógával szemben lévő lámpaoszlopon egy kerékpárja mellett álldogáló Herzl Tivadar tűnt fel.

Aprócska szobor, talán nem is venni észre rögtön, leginkább az a feltűnő benne, hogy szinte mindig körbeállják mosolygó emberek.

De mi ez a szobor és hogy kerül ide és miért a kerékpár?

Ezeket a pici szobrokat valószínűleg sokan ismerik. Budapesten is jó néhány helyen láthatók már a „gerillaszobrász” Kolodko Mihály remek alkotásai. ( https://szubkult.blog.hu/2017/07/28/ezekkel_a_mini_szobrokkal_talalkozhat_budapest_utcain ) Ráadásul éppen november végén zárult a Kahan Art Spaceban – a szomszédos Nagy Diófa utcában – Kolodkó tárlata ezekből a mini szobrokból. S ezen a kiállításon is igen sokan nézték meg ezeket.

Kolodkó Mihály kárpátaljai születésű, Lembergben (Lviv) végezte tanulmányait. S aki járt például már Ungváron láthatta, ott is hány ilyen alig arasznyi szobra van, s azt is tapasztalhatta, Budapesten vagy Ungváron, hogy mennyire népszerűek, szerethetőek ezek. (Az ungváriakból pár: https://fotolexikon.blogspot.com/2018/11/mini-szobrok-gerillaszobrasztol.html ) A nagy lovasszobrok kora úgy tűnik lejárt – és ezek az emberléptékű művek azok, amelyeket egyre inkább érzünk mai világunkhoz valónak.

Az, hogy miért Herzl és éppen itt, talán magyarázni sem kell. (Az ötletadó, az éceszgéber a hírek szerint Fényi Tibor, s aki a Kahan Art Space egyik kurátoraként szervezője is volt Kolodkó ottani bemutatkozásának.)

 Hol legyen Herzl szobor, ha nem szülőházánál, a róla elnevezett tér sarkán, a Dohány zsinagóga mellett.

S miért biciklin?

Magyarázatnak talán az is jó lehet, hogy itt fut a szobor mögött Budapest egyik legforgalmasabb bicikliútja. Valószínűleg naponta sok százan elkerekeznek itt. De ez talán csak tovább erősíti azt, hogy ez az alkotás itt otthon van.

Az az igazság, hogy Herzl kevés megmaradt fotóinak egyikén éppen így áll valahol Ausztriában egy biciklistúrán a kerékpárja mellett. A szobor ezt a viszonylag kevéssé ismert képet idézi fel, kedvesen, kicsit talán karikatúraszerűen, de mindenképpen együttérző barátságossággal.

S hogy Herzl a biciklizést komolyan gondolta, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nevezetes regényében, az Ősújországban (Altneuland), amelyben felvázolja, miképpen is képzeli el a modern Izraelt, három helyen is említi a kerékpárt, mint a zsidó államban bevett közlekedési eszközt.

Szóval, Herzl, bicikli, Pest, Dohány templom – igazán összetartoznak

.

Érdekes lenne persze megkérdezni a szobrot nézegető, simogató emberektől, tudják-e kit ábrázol? Valószínűleg a művészi koncepció része, hogy a szobroknál nincs felirat, sem az általában, hogy kit, mit ábráról, sem az, hogy ki készítette. Így aztán lehet találgatni, játszani vagy éppen nekiállni, utánanézni a történetnek. És ne abból induljunk ki, hogy Herzl Tivadarról mindenki tudja, hogy ki, pláne itt. Ami a Pesti Sólet olvasóinak nyilvánvaló, az egyáltalán nem biztos, hogy tudott a pesti polgárok többségének, vagy az erre járó turistahadak tagjainak.

Ráadásul a Herzl ábrázolások, köztéri szobrok – mert akad belőle nem egy a világban – a hagyományos köztéri szobrászat szellemében készültek általában, igyekezve megfelelni annak a merev elvárásnak, hogy miként képzelünk el egy komoly politikust, valakit, aki megálmodott egy „Ősújországot”, s komoly politikai szervezőmunkát is végzett a megteremtéséért

.

Pátosz, távolba révedő tekintet, gondok ráncolta homlok, nagyság, erő és bölcsesség – efféléket próbálnak ezek az alkotások sugallani. Valószínűleg a megrendelők kívánságának megfelelően mintegy azt érzékeltetve, hogy azok, akikre bronzba öntve i megemlékezünk valahogy nagyobbak, bátrabbak, erősebbek nálunk. Nem olyanok, mint mi vagyunk. Őket csak hódolat illeti, s nem bírálat.

A közönség valószínűleg gyakran ezért ha csodálja is, de kevéssé szereti ezeket a szobrokat, mert életidegenek, távolságtartóak – nem igazak.

Miközben ez a szakállas-bajszos kerékpározó fickó valószínűleg sokkal közelebb áll a valódi Herzl Tivadarhoz.

Miért merem ezt állítani? Tessék csak elolvasni (újra) az Ősújországot. Ha ma már helyenként didaktikusnak is érezzük, de ott van benne az a kedélyes életszeretet, a mindennapok ismerete, és az a töretlen optimizmus, hogy ha egyszer sikerül a zsidóknak létrehoznia Izraelt, akkor az a világ egyik legjobb, legélhetőbb helye lesz.

Herzl olyan embereket ír le regényében, akikkel valószínűleg ma is szívesen élnénk egy hazában.

Kolodkó pici szobra azért nagyon nagy, mert Herzl valódi lényegét ezerszer jobban megragadja, mint a pátoszos megemlékezések, művek. A pátosz a gyengék és a szimplán gondolkodók eszköze. A bátrak és az őszinték, tudják, hogy egy efféle, kicsit tán ironikus szobor sokkal-de sokkal többeket vesz rá, hogy utánanézzenek ki is ez az ember és mint mondott, mit írt.

A sok simogatástól kifényesedő feje mutatja majd azt, hogy nézői is így gondolják.

Závada Pál: Az utolsó üzlet

A szegedi Kisszínházban (amelyik persze elég nagy) játsszák Závada Pál új darabját Az utolsó üzlet-et  Lukáts Andor rendezésében.
A premier képei ezek a szerzővel.
És igen nagy taps volt ám, s nem véletlenül.

SZEREPLŐK

KOHNER ARTÚR – (50) nagytőkés, bankár Kárász Zénó

KOHNERNÉ WEISS HELÉN – (45) Artúr felesége, örökös Szávai Viktória

ÖZV. MAUTHNERNÉ VALÉRIUSZ LOLA – (33) Helén rokona, Artúr szeretője – a „kis özvegy” Menczel Andrea

CHORIN FERENC – (60) iparbáró, Artúr és Helén sógora Jakab Tamás

HANS BECHER – (35) SS-alezredes Vicei Zsolt

(Az életben őt Kurt Bechernek hívták)

RAJCZY BÁLINT – (50) ezredes, repülőtiszt Szegezdi Róbert

WEISS JUDIT – (50) Helén nővére, örökös Szilágyi Annamária

ÖZV. MAUTHNERNÉ WEISS ELZA – (55) Helén nővére, Lexi anyja, örökös – a „nagy özvegy” Fekete Gizi

MAUTHNER LEXI – (30) Elza fia, Lola sógora Krupp Bence

• 
  

  

  
  

  

  
  

  

Mini szobrok a gerillaszobrásztól

Kolodkó Mihály, a "gerillaszobrász" izgalmas s alkotásai még november 17-ig a Kahan Art Space-ban láthatóak.

Meg persze itt-ott az utcákon. Hiszen a gerillaszobrász már csak ilyen, elhelyezi apró remekműveit a városban. S nemcsak Budapesten. Most az ungvári szobrokból adunk egy ízelítőt. Vigyázat, az utolsó, a lámpagyújtogató nem miniszobor, talán nem is gerilla, de hogy nagyon jó az is, az biztos

ő Houdini

Svejk

A lámpagyújtó

Egy tucat interjú kiadót keres - Holocaust történetek

„Befejezetlen múlt” ezzel a prófétikus címmel jelent meg 1986-ban egy könyv, amely az akkori viszonyok között meglehetősen nagy vihart kavart. A „befejezetlen múlt”-ra utalt, hogy nem akadt állami kiadó – más akkor meg még nem nagyon volt – amelyik vállalkozott volna arra, hogy megjelentesse, ámde az már azért az új idők, ha nem is új szele, de fuvallata volt, hogy azt megengedték, hogy a szerző magánkiadásban kihozhassa azt a hat interjút, amelyet itt összegyűjtött. Egy 1994-es visszaemlékezése szerint 1984-ben a cenzúra még nem engedte megjelentetni és 1986-ban is magánkiadásba száműzték. (Rögtön el is fogyott ötvenezer példányban, ami egy efféle kötetnél igen-igen nagy szám.)

Olyan dologról volt szó, amelyről még a Kádár korszakban sem nagyon illet a nyilvánosság előtt beszélni. Mi történt a zsidókkal Magyarországon? Hogyan fordulhatott elő, hogy abban az országban, ahol a zsidók jelentős része a leginkább asszimilálódott, a háború legvégén, a német vereség árnyékában, amikor a szovjet hadsereg már a közvetlen közelben van, a szövetségesek partraszálltak Normandiában, összegyűjtenek, kifosztanak, elszállítanak sokszázezer embert, akik nagy részét aztán nagyipari módszerekkel meggyilkolják.

A könyv hat interjút tartalmaz – Szenes, mint később elmondta, eredetileg az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyv sorsát kívánta követni. Vagyis azt, hogy az Auschwitzból megszökött két fogoly, aki hírt hozott a halálgyárról, jegyzőkönyvét – vagyis a hírt, milyen sors vár a marhavagonokba zsúfolt emberekre - miként ismerték, ismerhették meg azok, aki talán tehettek volna valamit a tömeggyilkosság ellen. Kibővült ez a keresztény egyházak felelősségével – amelyik a kész kötetnek hangsúlyos része lett.

Olyanokkal beszélt Szenes, akik közel álltak, vagy valamiképpen részesei voltak az eseménynek. A nyolcvanas években már maguk sem fiatalok, mondhatni az utolsó pillanatokban adták tovább, amit ők tudtak.

Az elbeszélt történelem, az oral history a múlt feltárásának egy fontos eszköze. Nyilván az elhangzottakat kritikával kell fogadni és összevetni más forrásokkal is, éppen úgy ahogy az írott dokumentumokban szereplő dolgokat is.

Ráadásul a műfaj itt interjú, egy gyakorló és igen alaposan felkészült újságíró beszélgetései, nem történelemkönyv ez egyszerűen, hanem fontos eszmecsere, amelyből nemcsak valamivel többet tudhatunk meg a múltról, de elgondolkozhatunk a politikusi, emberi felelősségen – azon, hogy miként fajulhatnak el a dolgok egy magát kulturáltnak és kereszténynek tartó országban – odáig, amit ma holocaustnak nevezünk.

A könyvben nem a túlélők beszélnek, hanem a keresztény egyházak korabeli vezetőinek munkatársai, a jegyzőkönyv fordítója és a jegyzőkönyv “küldöncei”, és egyháztörténészek: Éliás József református lelkész a zsidókon is segítő protestáns Jó Pásztor misszió egyik vezetője, Küllői-Rhorer Lászlóné fordító, dr. Zakar András katolikus pap Serédi Jusztinián prímás titkára,  Török Sándor író, aki a kikeresztelkedett zsidókat képviselte a zsidó tanácsban, Hetényi Varga Károly egyháztörténész, aki igen sokat foglalkozott a keresztény egyházak embermentő tevékenységével és felelősségével, és dr. Kis György katolikus plébános, a keresztény-zsidó párbeszéd elszánt híve.

A maga korában viszonylag kevés méltatás jelent meg a könyvről – alaposabb dolgozat 1986-ban csak a a relative szabadabb Magyarország című hetilapban látott napvilágot, a szerző Gárdos Miklós, maga is holocaust túlélő. Majsai Tamás írt róla a Kritikában – ahol korábban pár részlet már megjelent a kötetbe rendezett interjúkból, és Schmidt Mária írt egy összefoglalót a Magyar Nemzet könyvismertető rovatába. A Népszabadságban F. R. monogrammal idéztek pár részletet a kötetből.

Pedig Szenes Sándor végülis a kor megbízható emberének számított, az 1940-es években munkaszolgálatos, majd 1944 májusában megszökött, hamis papírokkal bujkált, majd a szakszervezeti ifjúsági mozgalomban vett részt, volt Dachauban, aztán Augsburg környékén egy táborban, a felszabadulás után kerül a sajtóba. Előbb az MSZMP központi lapjának a Népszabadságnak a debreceni tudósítóka volt aztán a  Népszabadság egyik szerkesztője, a Társadalomtudományi Közlemények című folyóirat rovatvezetője volt, s e folyóirat az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének a kiadásában jelent meg. Ahogy abban a korban mondták „megbízható káder”. Talán ez a „hátszél” tette lehetővé, hogy egyáltalán a könyv megjelenjen.

De úgy tűnik, ez is kevés volt ahhoz, hogy a többi, tucatnyi  a nyolcvanas évek elején készült interjú is megjelenhessen.

Szenes Sándor ugyanis nem csak ezt a hatot készítette, amelyik a kötetben van. Sokakkal másokkal is beszélt, köztük a magyarországi cionista ellenállás tagjaival, túlélőkkel és őket segítőkkel, a korszakot kutató történészekkel, embermentőkkel.

Alapos, hosszú interjúkat hozott össze, nagy szakmai felkészültséggel, célirányosan, ugyanakkor hagyva az interjúalanyokat beszélni, elmondani a saját verziójukat. Kérdéseivel segítette felidézni nekik az akkor már jó negyven éves eseményeket. Igazán alapos munkát végzett.

Ami – mai tudásunk szerint – soha nem jutott el a nagyközönségig.

Az okokat nem tudjuk.
Csak azt, hogy a közelmúltban az interjúk még fellelhetőek voltak, gondosan legépelve – már csak egy kiadó kellene, amelyik megszerzi a jogokat – ez sem feltétlenül olyan egyszerű - összerakja a könyvet, jegyzetekkel látja el – alapvető történelmi forrás lehetne. Kár lenne elveszni hagyni.

Ajánlgattam egy két kiadónak az anyagot, az az igazság, hogy eddig még senki sem kapott rá. Hátha most itt kedvet kap hozzá valaki.

S azért is gondoltam, hogy megosztom legalább a Pesti Sólet olvasóival ( e cikke redetileg ott jelent meg) ezt a történetet, hogy maradjon valami nyoma ennek az anyagnak. Ne veszhessen el örökre. Talán egy jobb korban valaki ráérez, milyen alapvető fontosságúak ezek a visszaemlékezések és segít abban, hogy a nagyközönség elé kerüljenek ezek az interjúk – nagyrészt olyan emberekkel, akiket már nincs módunk újra megkérdezni arról, mi történt.

Október 15- után

"Vitéz nagybányai Horthy Miklós október 16-kelt és Lakatos miniszterelnök által ellenjegyzett kéziratában, amelyet a magyar országgyűlés két házának elnökeihez intézett, kinyilvánította, hogy a nemzet belső egysége és összefogása érdekében kormányzói tisztéről és a kormányzói hatalommal kapcsolatos minden törvényes jogáról lemond és egyidejűleg Szálasi Ferencet megbízza a nemzeti összefogás kormányának a megalakításával."

Aztán ez lett belőle

Reismann Mariann fotója

Fotók a tömeggyilkosságról

Több mint 20 ezer embert gyilkoltak meg 1941 augusztus végén Kamenyec-Podolszkijban, akiket a magyar hatóságok gyűjtöttek össze és deportáltak. Ez a pár kép Lévai Jenő elveszett hagyatékában volt és a Képes Figyelő című lapban jelent meg. 

A szöveg szerint: "Az I. kép az 1941 augusztusában Magyarországról kiutasított "állampolgárság nélküli" zsidók egy csoportjának deportálását ábrázolja, amint teherautókon dobják őket Munkácsról a határra, ahol 18.000 magyarországi kiutasítottat mészároltak le. A II. kép a kiutasítások katonai parancsnokát adjutánsával ábrázolja, amit művében gyönyörködik. A III. kép a munkácsi deportáló különítmény fényképe. Mögöttük egy deportáló teherautó utasaival látható. A IV. kép a deportálások rémségei közepette került felvételre. A kép jobboldalán az azóta felakasztott Ferenczy László  csendőralezredest láthatjuk a "helyzethez illő" kitűnő hangulatban. mellette felesége, karján kisfiával. Tőlük jobbra egy másik pár, ugyancsak ragyogó jókedvben. Vajjon kicsodák ők, s mi a szerepük a tragédiában?"

Berat, Dél-Albánia

Akkor gyorsan körülnéztünk Dél-Albániában is. Berat.  Jövünk még ide szerintem, úgyhogy ez most csak afféle bemelegítés, kis kóstoló.
Annál is inkább, mert állítólag remek vendéglők vannak a környéken és azokat még fel kell térképezni alaposabban is. Különösen a gyenge kecskehúst ajánlják, aminek nehéz ellenállni.

Még pár fotó Albiáiából

Tirana, itt fogunk élni?

Arcok Tiranából

Tirana Quick Look

És a halottak újra énekelnek

Egy különleges nyomozás történeteként is nézhetjük azt a felemelő előadást, amely Elek Judit filmrendező áldozatos munkája nyomán kerülhet most a szemünk elé, s amely eredménye most egy egészen ritka szépségű könyv formájában is a kezünkbe vehető. Eisikovits Miksa zenei gyűjtése ez a harmincas évek zárt zsidó közösségéből, amelynek tagjait szinte kivétel nélkül meggyilkolták nem sokkal az ősi dallamok lejegyzése után.

Elek Judit a sajtótájékoztatón

Az Oscar díjas Saul fia című film végén felhangzó ősi, utánozhatatlan zsidó dallam, vagy a Nobel díjas íróról Elie Wieselről szóló film végén felcsendülő zene mind ugyanonnan származik.

A világtól elzárva élő szegény haszid zsidók énekelték a harmincas évek végén még ezeket a dalokat. A holocaust idején szinte mindenkit meggyilkoltak közülük.

E dalok csak úgy maradtak fent, hogy 1938-1939-ben egy lelkes, akkor pályája elején álló, ifjú zenetudós, Eisikovits Miksa, összegyűjtötte őket az erdélyi Máramarosszigeten. Mivel a gazdagabb zsidók nem segítették, hogy egy fonográfot vehessen, s így rögzíthesse a dalokat, ezért ceruzával iskolai kottafüzetekbe jegyezte fel az ősi, de akkor még rendszeresen énekelt dallamokat, s szövegeket – számol be ő maga erről, egyetlen megmaradt, már a háború után készült visszaemlékezésében.

Aztán a háború után, a kommunista Romániában élő Eiskovits, ahelyett hogy a világ elé tárta volna ezeket a kincseket, elrejtette a füzeteket amelyekbe jegyzetelt, majd minden érdeklődőnek azt mondta, hogy azok elvesztek. Zsidósággal, vagy bármiféle vallásos dologgal akkoriban nem volt tanácsos foglalkozni.

A dalok tehát ugyanúgy eltűntek, mint az őket éneklő emberek.

Eisikovits, aki a romániai magyarság zenei életében fontos szerepet játszott, azért nem feledkezett meg teljesen erről az anyagról. Annyit például biztosan tudunk, hogy megmutatta a minap elhunyt költőnek, Kányádi Sándornak, aki megpróbált segíteni, értelmezni Eisikovits jegyzeteit. A „Volt egyszer egy kis zsidó, Erdélyi zsidó népköltészet” kötetében szereplő néhány verset szinte biztos, hogy ez a gyűjtemény ihlette.

S azt is tudjuk, hogy készült egy zongora átirat, amely New Yorkban megjelent – de közel sem okozott szenzációt. Hozzáértők szerint éppen azért, mert az eredeti dalok sava-borsa veszett el akkor, amikor azt a különleges ízt kihagyták, vagy nem tudták lekottázni, ami az eredeti előadást értékessé tette – s amely valóban alig-alig reprodukálható egy halott anyagból.

Miközben, hozzáértő kezekben egy egészen csodálatos világ elevenedhetett volna meg a lappangó kottákból.

Aztán a kilencvenes évek elején egy sikeres magyar filmrendező, Elek Judit, amikor a szintén Máramarosszigetről származó Béke Nobel díjas íróról, Elie Wieselről készített filmet, hallott az elveszett füzetekről. Szerette volna eredeti zenével illusztrálni az alkotását.

Tudta, hogy az egyetlen esély arra, hogy valamit megtudjunk az ott élő haszid zsidók dalairól, az az, ha megtalálja ezeket a kottákat.

Krimibe illő, kalandos nyomozás után jutott a nyomukra – erről részletesen ír a most megjelent könyvben -, s 1993 májusában Eisikovits egyik rokonától, Erdélyben, három órára kölcsön kapta azokat. Három órára, 1993-ban. Hogy másolja le azokat akkor?

Egy ismerősét, Markó Bélát hívta fel, aki csak annyit tudott mondani, épen előző nap kaptak Soros Györgytől egy másológépet, még ki sem csomagolták, bekapcsolni sem tudják, de menjen oda, hátha neki sikerül elindítani.

Sikerült, így készült el a másolat a 166 oldalról. S ez adja a mostani könyv és film alapját. Ugyanis, az eredetieket vissza kellett adnia, s azok azóta újra eltűntek.

De a másolatok megmaradtak.

Melis László

Igenám. De Eisikovits feljegyzései finoman szólva sem voltak egyértelműek. Többek között azért sem, mert sem héberül, sem jiddisül nem tudott, ezért halás után, fonetikusan jegyezte fel a szöveget, ráadásul magyar és román karaktereket is használt munkája során. Sokszor félrehallotta a szöveget, vagy nem volt elég ideje a kotta és a szöveg egyidejű jegyzetelésére. Ráadásul, az ottani előadásmódra jellemző, hajlításokat, a sokszor elcsúszó hangot sem lehet kottában lejegyezni – viszont ezek nélkül érdektelen az egész.

Így aztán, mint rejtvényt kellett megfejteni az anyagot. A sokszor nehezen érthető feljegyzéseket, kottákat Elek Judit és csapata negyedszázados munkával tudta értelmezni.

Ráadásul, túlélő, olyan, aki még hallotta volna ezeket, alig-alig akadt.

A munkában nagyon sokan segítettek, itt elsősorban említsük meg a nemrégiben tragikus fiatalon elhunyt nagyszerű zenész Melis László munkáját. De kellettek zenészek, rabbik, hangmérnökök és így sikerült feléleszteni a kottából a dalt – amely az egyik legjelentősebb kelet-európai zsidó zenei emlék.

Elek Judit most nemcsak egy gyönyörű kötetben tette közkinccsé a dalokat, amelyben értelmezi őket, s jelenteti meg Eisikovits egyetlen visszaemlékezését a gyűjtésről, de egy nagyszerű színpadi produkcióban fel is támasztották a dalokat, s a bemutatóról készült film DVD-je szintén elérhető, amelyen többek között Nógrádi Gergely énekel.

Elek Judit sokszor elmondta, elmondja, hogy a célja ennek a zenei világnak a feltámasztása, megismertetése a világgal. Talán, ha felcsendülnek ezek a sok más helyről is részben ismerős, mégis sajátos ízt kapott dallamok, akkor azzal felelevenedik valami abból a régi elpusztult világból is. S, hogy számítása ennyiben mindenképpen bejött, mutatja nemcsak az, hogy a világ nagy zenei gyűjteményei ugyanúgy érdeklődnek a kötet, a kotta és a film után, mint például a washingtoni Holocaust Memorial Museum is. De például szeptember 4-én Budapesten a csodálatos hangú Fekete László főkántor ad elő részleteket ezekből a régi zsidó dalokból, amelyek hála Eisikovits Miksának és Elek Juditnak ránk maradtak.

(„És a halottak újra énekelnek”, Dánielfilm, 2018. Könyv, CD és DVD)

Fekete László főkántor koncertje

Pesti Sólet, 2018. augusztus