Ami jó. az jó. A vadiúj könyvtár helsinkiben csudás. Finnek lenni ( - talán az időjárás, bár ki tudja) elég meő dolog lenni, ha ott ilyesmik vannak.
Részletek róla itt, fotók meg emitt:
És ezek után az sem meglepő tán, hogy a büféje is nagyon rendben van. És ajándék sütit is adtak, mert jófejek.
Nem Molnár Frigyes volt az egyetlen ilyen katolikus pap. E
hasábokon többször írtunk már a Nagymező utcai Szent Teréz templom plébánosáról,Hévey Gyuláról, aki szintén ily módon segítette zsidó honfitársait. Neki
nemrégiben Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi társaságában avattunk
emléktáblát a Wallenberg Egyesület segítségével. Lehet, hogy most Molnár
következik.
Egyelőre még elég keveset tudunk a történetről, de napról
napra új részletek kerülnek elő. Az első látásra is biztos, hogy az 1944-es
keresztelési anyakönyv jóval vastagabb, mint az előző éviek – nem beszélve a
következő éviekről - és itt megmaradtak a kikeresztelt zsidók kérvényei,
iratai, néha esedezései, hogy kereszteljek ki őket, de még az amúgy elvben
kötelező alaki kellékként előírt kérelmek is, hogy az illetőt bocsássák el a
zsidó hitfelekezetből. Különösen érdekesek azok a dokumentumok, amelyek arról tanúskodnak,
hogy nem mindenki kapta meg a rabbinátustól ezt az engedélyt – így több olyan
dokumentum is szerepel itt, melyben a kérelmező tanukkal igazoltatja, ő el
akarta hagyni a zsidó felekezetet, de a rabbi nem engedte, ennek ellenére katolizálni
kíván.
1944—ben sokáig tartotta magát az a hír, hogy a kikeresztelkedett
zsidókat a keresztény egyházak majd megmentik. Ez nem is volt teljesen
alaptalan. Bár aztán, részben a katolikus egyházi vezetők, elsősorban Serédi
Justinián prímás túlzott óvatossága miatt, ez hiú ábrándnak bizonyult. Ám Hévey
és Molnár története azt mutatja, a plébánosok közül többeknek helyén volt a
szíve és tudta, mit jelent a felebaráti szeretet. Érdekes, bár talán nem
meglepő, hogy két olyan plébánián történt ez a dolog, amelynek területén nagy
számban éltek zsidónak minősített, kivégzésre ítélt, magyar állampolgárok.
További kutatást igényel, hogy bár sok dokumentum előkerült,
egyelőre annak még nincs nyoma, hogy az áttérni jelentkezőktől elvárták-e az
előbb hat majd három hónapnyi katekizmus tanulást – bár ebből is később mintha
engedtek volna a Nagymező utcában – vagy a közvetlen életveszély miatt, azonnal
megkeresztelték enélkül is az ebben reménykedőket.
Molnár[JD1]
nemcsak plébános volt itt, de az Actio Catholica karitászának, azaz jótékonysági
intézményének is az egyik vezetője, ezért az is kutatási feladatunk hogy a
Noemi Szekely-Popescu vezette washingtoni székhelyű United States Holocaust
Memorial Museum csoporttal, kiderítsük a pap vajon ott is végzett e segítő tevékenységet..
Az mindenesetre érdekes, hogy bár a korabeli zsidóellenes
megjegyzésektől sem mentes egy 1939-es nyilatkozata, ebben mégis határozottan
kimondja, hogy „mindenféle újmódi jelvény, népmozgalom, mindenféle eltorzított
és csúffá tett kereszt és állati bálványok helyett mi, az eucharisztiában
keressük üdvösségünket. Nem a nyilaskereszt, nem a csodaszarvas a mi eszménk,
hanem. a világ megváltónk keresztfája.” Bátor és fontos gondolat a korban.
És itt még nincs vége. a közvetett bizonyítékok sorának.
20003-ban jelent meg egy olvasói levél a Vasárnapi Hírekben, amelynek írója
arról számol be, hogy őt, mint katonaszökevényt másokkal együtt bújtatta volna
Molnár a Rókus pincéjében. (Bár e közlés erejét árnyalja, hogy egy olyan embertől
származik, akiről korábban már kiderült, a fantáziája sokkal, de sokkal
erősebb, mint az emlékezőtehetsége.)
De kutakodjunk még tovább. A Rókus templomot 1944-ben több
bombatalálat érte. Nagyon súlyosan megrongálódott. Plábánosa azonnal nagyszabású
akciót indított újjáépítésére. Nem sokkal a felszabadulás után a Magyar Nemzet
egy lelkesült cikkben számolt be arról, milyen sokan segítenek ebben. Az
írásban van egy tanulságos idézet a plébánostól: „A minap feljött hozzám egy orvos és két darab
húszkoronás aranyat adott át. A nyelve
alatt rejtegette - miközben meztelenre vetkőztetve hurcolták végig a városon.
-
Nem volt keresztény?
- - Nem fontos. A cselekedet a fontos. A vallást nem szabad nézni.”
Nem kell különösebb rejtvényfejtő képesség
e szöveg megértéséhez. Nyilvánvalóan egy a Rókus papja által segített zsidó
orvos hálájának kifejezéséről van szó. (Azt pedig, hogy ezt miért nem írták le
egyenesen, már a korabeli viszonyokra jellemző.)
És más nyoma is található annak, hogy
Molnár igyekezett segíteni. A zsidó hitközség székházában néhány éve avatták
föl Trom Aladár emléktábláját, aki zsidómentő tevékenységéért a Világ
Igazai közé is került. Táblaavatóján, s most nekem külön is, megerősítetté fia,
hogy édesapja Molnártól szerzett egy írást, hogy rövidesen a nunciatúrától egy
igazolást kap, hogy pápai védettség alatt áll. S ez a papír segített neki
abban, hogy szabadon mozogjon, s így többeket képes legyen megmenteni. Egy
egyszerű, aláírt, lepecsételt, iktatószámmal ellátott cetli, nem egy nagy dolog.
De egy olyan ember kezében, aki merte használni, életeket jelenthetett.
Adott e másnak is ilyen vagy ehhez hasonló
dokumentumokat Molnár? Találunk-e esetleg oylanokat, akiket ő keresztelt ki, még
nem tudjuk. Mindenesetre, akinek esetleg van bármi személyes emléke a Rókus
templom plébánosáról, Molnár Frigyesről, az
kérjük, keressen meg a desijanos@outlook.com
címen.
Megérdemli, hogy megőrizzük az emlékét.
Éppen tíz éve, (illetve most már 16) 2004 kora tavaszán beszélgettünk Méray Tiborral az ATV Arc-élek című műsorában. Hetekkel voltunk csak Magyarország hivatalos EU csatlakozásától, ez okot adott optimizmusra, de már az is látszott, nem olyan egyszerű ez a demokrácia, mint a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején gondoltuk. Most az újabb születésnapra készülve előkotortam ezt az interjút, s újra végignézve, arra jutottam, olyan ez, mint egy palackba zárt üzenet, amelyet ugyan 2004-ben bocsátottak útjára, de tíz évvel később, amikor megtaláljuk talán még izgalmasabb.
- Ágoston Vilmos
barátom írta a születésnapjára az Élet és Irodalomban, hogy van, akit a
kíváncsiság van, akit a jóindulat éltet soká. Önt a jóindulat. Pedig egy
újságírónak nem jobb rosszindulatúnak lenni?
-
Én kíváncsi vagyok és igyekszem jóindulatú is lenni. A
szakmánkról pedig nincs ennyire lesújtó véleményem. Jobb rosszindulatúnk lenni?
Miért lenne így?
-
Mert az embereket
jobban érdekli, ha valami nem sikerül, karambolozik, leesik, összetörik,
kigyullad, hazudott.
-
Ez más kérdés. A sajtót valóban mindig az érdekelte,
ami kilóg a sorból. Ha ezer vonat pontosan érkezik, arról nem akarunk olvasni.
Ha egy vonat kisiklik, az az első oldalra kerül. Ugyanúgy van ez a politikával
is. Ha egy politikussal minden rendben, akkor nem kapirgálnak körülötte. De ha
valami nincs rendben, akkor azt miért ne írnák meg? A probléma Magyarországon
inkább az, hogy fel-feldobnak valamit a sajtóban, aztán az egész nagyon hamar
elfelejtődik
-
Mert jön a következő
botrány.
-
Igen. Az egyik söpri el a másikat. De azzal, hogy a
sajtó komoly ügyeket hagy feledésbe merülni, saját magát is lejáratja. Példának
okáért, Nixont a sajtó buktatta meg. Az a két újságíró, aki felplankolta ezt a
történetet, addig nem engedte el, amíg Nixon bele nem bukott. De ehhez az
kellett, hogy két cikk után ne hagyják abba az üggyel való foglalkozást. Vagy
következetes a sajtó, vagy szalad újabb és újabb ügyek után és ezzel komolytalanná
válik.
-
Szalad. És azzal
is vádolják, hogy a politikai elfogultságai nagyon befolyásolják, mit leplez le
és mit menteget.
-
Politikai rokonszenv mindig is létezett. Ha a saját
szemünkben a gerendát sem vesszük észre, miközben a másikéban a szálkát is megleljük,
akkor baj van. De azt, hogy politikai beállítottságuknak megfelelően adagolják
a lapok a híreket, ezen aligha lehet változtatni.
-
A francia vagy az
amerikai sajtónak már van gyakorlata ebben. Itt meg, maximum 14-15 év van
mögöttünk.
-
Ami a 14-15 illeti, abba kellene hagyni, hogy azzal
mentegetődzünk mindig, fiatal demokrácia vagyunk. Már csak azért is mert a
sajtóban, mert a húszas évek előtt szabad volt
a sajtó. Sőt, a Horthy korszakban – amit a legkevésbé sem szeretnék
idealizálni – is viszonylag szabadon működhetett egy darabig. Persze állítottak
bíróság elé olyan embereket, mint Fejtő Ferenc – de korlátozott szabadság létezett,
amelyekkel bizonyos újságok jól tudtak élni. A másik, ami a napokban jutott
eszembe ezzel a 15évvel kapcsolatban, hogy mennyi ideig is tartott a Horthy korszak?
Huszonöt évig. Tíz év múlva, 2014-ben a mi demokráciánk annyi idős lesz,
mint a Horthy korszak. Amely ma már egy
zárt egésznek tűnik, s amelyben annyi minden történt. Meddig fogunk még a
fiatalságunkra hivatkozni? Már nem magamról beszélek, mert én már semeddig, de egyáltalán
az ország, a politika, a sajtó, - elég volt ebből, hogy fiatalok vagyunk s
tapasztalatlanok vagyunk. Legalábbis már serdül a bajusza ennek az új korszaknak.
-
És ezzel a
serdülő bajusszal leszünk mindjárt az Európai Unió teljes jogú tagjai.
-
Az EU sajtójában is megfigyelhető egy olyan hangulat,
hogy mi vagyunk a régiek és jönnek az újak. És ebben akad egy kis türelmes
lenézés. Ezt nem tudják, azt nem tudják – jó, sok az igazság benne. Fiatal
Európa – öreg Európa? Németország, Franciaország dinamikus, fiatal országok,
hiába van sok évszázados múltjuk. És a „fiatal országok”, mint Magyarország, Csehország
vagy Lengyelország –- mégiscsak ezeréves a történetük. A belépéskor ez a
kettősség persze ettől még létezni fog, de nem nagyon sokáig.
-
Anyagi értelemben
azért még sokáig megmarad. A Váci utca jó darabig nem lesz olyan, mint a
Kartner Srasse
-
Illúzió lenne hinni benne, hogy pillanatok alatt
megváltoznak a dolgok. Nem is tudom, ki mondja ezt?
-
Sokan győzködtek
erről, politikusok is.
-
Biztosan. De hogy magukban is ezt gondolták volna… Az
elmúlt 15 évben egyszer jöttem haza autóval és amikor visszafelé átléptük az osztrák
határt és gurultunk 20-30 kilométert, azt mondtam a feleségemnek. Negyven év. Negyven
évig fog tartani, hogy arra a szintre jussunk, ahol akkor Ausztria volt.
És eltelt 15, de még legalább 10 év kell,
hogy az akkori osztrák szintet elérjük. Ez a történelem hibája. A Kádár
rendszer szörnyű állapotban hagyta ezt az országot, és ezt nem csak a politikára
értem, Mert ott volt egy erjedés egy lazulás már jóideje. Ahogy ezt illet
mindig elmondani, különösen a szomszéd országokhoz képest. Csakhogy a
gazdaságon nehéz változtatni, a hatalmas ittmaradt adósságon például. És az,
hogy az emberek jobban éltek, mint a szomszédos országokban, abban ez az
adósság nagy szerepet játszott. Mert nem az országot modernizálták a
hitelekből, hanem a gazdasági csődöt próbálták leplezni. A pénzt az emberek
életszínvonalának a megtartására fordították. Nehogy valami felkelés törjön ki,
mert ’56 óta a zsigereikben volt a félelem a felkeléstől. Ahogy az ország állapotát
elnézi az ember, a városokét, a házakét, akkor az a benyomása, hogy még azt is
hagyták elromlani, amire pedig futotta volna.
-
Jó mindenért a
politikusokat felelőssé tenni. De azért, ha átmegyünk Ausztriába, akkor látjuk,
hogy az emberek tavasszal kifestik a házukat, rendbe rakják a kiskertjüket,
összeszedik a szemetet az utcában. Itt meg jöjjön a köztisztasági vállalat, nem
a mi dolgunk.
-
Ez belerögződött a tudatba. Mert nem magántulajdon volt
az a ház, ahol éltünk, hanem valami ingatlankezelő vállalaté. Hányszor látom,
ha kiég egy villanykörte a folyosón abban a házban, amelyikben 15 lakás van. És
senki sem cseréli ki az égőt. Pedig már övék a lakás, a ház. De majd jön a közös
képviselő és ő megoldja, mi inkább két napig botladozunk a sötétben. Negyven
évig nem volt az övék a ház. Ma igen, de a gondolkodás még megmaradt. Talán egy
új generáció kell, míg ez megváltozik. Igen, ez a 15 év ennyiben akkor mégsem
sok. De a politikában, a sajtószabadságban, vagy a művészet ügyeiben gyorsabban
lehet haladni.
-
Nagyon jó, ha
mindenki azt ír, szaval, énekel, szónokol vagy fest, amit csak akar. Éljen. De
az emberek mégiscsak jobban szeretnének élni. És 15 év után hányan vannak, akik
anyagi értelemben is sokkal kiszolgáltatottabbak lettek.
- Ez így van. De ezt előre lehetett látni. Nagy Erzsébet és a Nagy család felkérésre én beszélhettem Nagy Imre sírjánál az újratemetéskor. Az akkori beszédemből idéznék egy mondatot „Nagy Imre és ötvenhat mártírjai nem azért haltak meg, hogy a gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek legyenek”
(Az interjú a Méray Tibor 90 születésnapjára megjelent kötetben szerepelt.)
