A Sajtóstúl a házba című könyv kapcsán beszélgettünk.
2017. április 14., péntek
2017. március 30., csütörtök
2017. március 23., csütörtök
Hanna és Péter a színre lép és rögtön el is válik
Valamikor, a történelem előtti időkben, úgy a kétezres évek legelején írtam a Hanna és Péter ciklust. Miután minden szerda délig kellett egy anyagot szállítanom doktor Borosnak, jó pár részt megélt.
Ugyanis egy évben ötvenkét hét van, ötvenkét szerdával. A Szabad Lexikon ráadásul vagy nyolc-tíz évig rendre megjelent minden szombaton a Népszava Szép szó mellékletében. És minden szombat előtt van egy szerda. Persze, ebben a reménytelen betűfolyamban a Hanna és Péter csak egy kis múló epizód volt. Én mégis szerettem őket, közelről ismertem a gondolataikat. A szereplőknek, a sztoriknak mind akadt valami valóságalapja, de hogy pontosan mi, azt talán már csak Pistivel (lásd doktor Boros) együtt tudnánk felidézni. De tulajdonképpen mindegy. Hol Hanna voltam, hol Péter hol meg Kovács János, aztán cseréltünk, de hogy mit mire, már a jó ég tudja. Hol ő, hol én, hol egyikünk se. Alkalmanként, mindketten, Ahogy a Ráckerthez is lehet, már lábjegyzetet kellene adni. (És Hannának tényleg van két gyereke, de lehet hogy már három, az idő az múlik, és persze a szimfónia sosem készül el igazából, de hogy mi is az, majd egy későbbi részből világlik ki. De csitt.)
Akkor vágjunk is bele.
Ugyanis egy évben ötvenkét hét van, ötvenkét szerdával. A Szabad Lexikon ráadásul vagy nyolc-tíz évig rendre megjelent minden szombaton a Népszava Szép szó mellékletében. És minden szombat előtt van egy szerda. Persze, ebben a reménytelen betűfolyamban a Hanna és Péter csak egy kis múló epizód volt. Én mégis szerettem őket, közelről ismertem a gondolataikat. A szereplőknek, a sztoriknak mind akadt valami valóságalapja, de hogy pontosan mi, azt talán már csak Pistivel (lásd doktor Boros) együtt tudnánk felidézni. De tulajdonképpen mindegy. Hol Hanna voltam, hol Péter hol meg Kovács János, aztán cseréltünk, de hogy mit mire, már a jó ég tudja. Hol ő, hol én, hol egyikünk se. Alkalmanként, mindketten, Ahogy a Ráckerthez is lehet, már lábjegyzetet kellene adni. (És Hannának tényleg van két gyereke, de lehet hogy már három, az idő az múlik, és persze a szimfónia sosem készül el igazából, de hogy mi is az, majd egy későbbi részből világlik ki. De csitt.)
Akkor vágjunk is bele.
V. válás – olyasmi, amit házasság vagy/és szerelem előz meg.
Válni lehet férjtől/feleségtől vagy éppen szeretőtől is.
*
A kocsmában ültek megint, de többen csak alkoholmentes sört
ittak. Ők sem a régiek már. A nőkről beszéltek. Pontosabban a válásokról.
Karcsi szerint egy nő éppen olyan, mint egy kocsi. Kétszer örülünk neki.
Egyszer, amikor megszerezzük és egyszer, amikor megszabadulunk tőle. Karcsi,
miközben három feleséget és jópár szeretőt fogyasztott el – egyszerű szerelőből
egy autószalon tulajdonosává küzdötte fel magát. Most egy nagy terepjáróval jár
és évente egyszer, a thaiföldi út előtt megy, felíratni a Viagrát.
Robi, miután második feleségét otthagyta, egészen fiatal
lányokra specializálódott. Három-négyhetente újít, mint mondja, nem akarja
nagyon megszeretni őket, mert akkor sokkal vacakabb, mikor úgyis elmennek. A
lánykák annyira nem bánkódnak, csak az az egy, aki hónapok óta telefonon
zaklatja azóta is, állandóan belezokogva a kagylóba. Ezt a zokogót egyébként
Robi majdnem mégis feleségül vette, mert helyes, szép és szereti a Robit, de
aztán inkább arra jutott, kihasználja ezt a maradék néhány évet. És felcsípte a
zokogó lányka húgát.
De félre a régi történetekkel – söpörte arrébb a korsókat
Péter – engem a múlt héten hagyott ott a Hanna.
- Az
a gyönyörű testű, isteni mellű, nagyon jó fenekű, csillogó gombszemű, igazi kiskirálylány? – kotyogott közbe az évek óta
boldog házasságban élő Kovács János, és izgalmában megnyalta a szája szélét. –
Akiről mindig azt mesélted, hogy a legjobbakat lehet vele bulizni és egy tündér
az ágyban?
- Az.
Múlt szerdáig minden a legnagyobb rendben ment. Megbeszéltük, hogy másnap
megint táncolunk előbb egy nagyot, mielőtt egymáséi leszünk. Aztán csütörtök
délben elhívott ebédelni és minden különösebb átmenet nélkül közölte, hogy
előző este, amíg én a konferencián ültem, bepasizott. Valami jólmenő csávó.Bocs. És viszontlátásra.
Este már nem együtt megyünk táncolni, két hét múlva nem velem utazik Rómába –
amire pedig hónapok óta készültünk. Futtában megcsókolt, hogy azért továbbra is
nagyon szeret és már el is tűnt. Én meg elsírtam magam, hogy utoljára éreztem a
nyakából szálló illatot.
- Sírni? Te? A híres cinikus állat? – szólt bele
megint Kovács János, mert neki mindig bele kell szólnia.
- Ő!
– vágta hátba az okoskodó Kovácsot Robi, s közben arra gondolt, hogy nahát
milyen kár. Ő is hogy megkedvelte ezt a mindig mosolygó lányt, pedig egyszer
kikapott tőle az unicumivó versenyben.
- És
tudjátok – mi volt a legvacakabb? – kérdezte Péter
- Hogy
fel kellett hívnod csütörtökön valamelyik korábban hűtlenül elhagyott
szeretődet, ha nőt akartál – vélte Kovács János. De Karcsi majdnem megpofozta.
Tudta, neki is hiányozni fog Hanna.
- Az – párásodott el Péter, híres cinikus tekintete -, hogy
tegnap felugrottam hozzá, elhozni a könyveimet, a fogkefémet, és a maradék
kotongumikat. Nagyon édes volt, és próbált lelket önteni belém, meg
vigasztalni. Aztán, ahogy régen, kikísért az előszobába. Ott, ahogy 3 éve
távozóban mindig, megsimogattam a mellecskéjét. Gondolkodás nélkül, nyomban
kaptam egy pofont, ahogy egy idegen férfinak is adna, ha az így tapperolná. És
mind a ketten, ebből az ösztönös mozdulatból értettük meg, tényleg vége.
(És a java még csak most fog jönni.
Mondhatnánk szép szóval: folyt. köv.)
Bacher Iván a Láng tékában
Bacher Iván a Láng Tékában. Főleg az étkezéssel kapcsolatos könyveiről mesél.
Meg minden másról.
2017. március 15., szerda
Magyar - zsidók Kelet-Indiában
Egy közkeletű vélekedés szerint, mindenhol élnek magyarok.
Egy másik széles körben elterjedt nézet szerint, akárhová mehetünk a világban,
ott találunk zsidókat. És ha ezeket a premisszákat vesszük, akkor egyértelmű a
konklúzió: Igen, mindenhol akadnak a Földön magyar zsidók.
Tételünket most empirikus módon nagyszerűen tudjuk
bizonyítani. A Pesti Sólet 2014. decemberi számában irtunk arról, miként éltekzsidók az egykori Kelet-Indiában, azaz Jáván, Szumátrán és Celebesen. Ebben
beszámoltunk arról, hogy a zsidó kolóniák elsősorban a XIX. század végén
alakultak itt ki, főleg európai bevándorlókból. A „bagdadi zsidók” leginkább a
jávai kikötő Surabaya környékén telepedtek le, s éltek nemzedékeken át.
Európából leginkább persze Hollandiából valamit Németországból, Ausztriából
érkeztek. Akkor azt is hozzátettem, hogy azon az amszterdami kiállításon, ahol
az életüket bemutatták, arról nem találtam semmit, hogy esetleg Magyarországról
is volt-e olyan család, aki a világ e távoli szegletébe vándorolt volna.
Pedig, a maga módján vonzó helynek tűnhetett, bár valóban,
távolinak. Az úgynevezett Kelet-Indiában viszonylag békében lehetett élnie a
zsidóknak, tisztes középosztálybéli módon. A fehér, gyarmati létben, ha a
klíma, a körülmények szokatlanok is voltak, sokan megtalálták a számításukat.
Egészen a második világháborúig, amikor a japánok elfoglalták ezt a területet,
egy idő után internálták, táborokba zárták a zsidókat. A felszabadulás után az
indonéz függetlenség kivívásával gyakorlatilag megszűntek a zsidó közösségek
itt.
Persze a „zsidó aranykor” korában sem éltek itt sokan
zsidók. Ám mégis, Délkelet-Ázsia legnagyobb zsidó közösségének számított az
itteni. Három-ötezren lehettek a körülbelül 300 ezer itt élő európaiból, ami
egy 70 milliós világban bizony csak egy csepp a tengerben. De mégiscsak valami.
És gondolom, már többen kitalálták, bizony Magyarországról
odaszármazottak is próbáltak a világ e különös szegletén új életet kezdeni.
A Pesti Sólet egyik olvasója Jakabné Kádár Zsuzsa osztotta
meg velünk családja történetét és néhány fotót.
Sok természetesen a tisztázatlan pont ma még. De talán
másnak is eszébe jut valami, talán egyszer a részletekről is többet megtudunk.
Most csak annyit, hogy olvasónk nagymamájának a fivére,
Géza, a numerus clausus miatt Bécsben kényszerült orvosi egyetemre járni, mint
annyi tehetséges zsidó fiatal, akit elüldöztek Magyarországról. Bécsben tanulni
akkoriban sem lehetett olcsó mulatság ezért az édesapja – visszaemlékezőnk
dédapja – juhtúrót küldött általános egyenértékesként, hogy annak eladásából
próbálja tanulmányai költségét fedezni hősünk. Ám Bécsben akkoriban valahogy
nem nagyon keresték a magyar juhtúrót.
Ekkor afféle direkt marketing ötletet dobtak be. Sorra
járták barátaikkal a szóba jöhető boltokat és aziránt érdeklődtek, lehet e
juhtúrót vásárolni. A szegény osztrákok bevették az élelmes magyarok trükkjét,
egekbe szökött a juhtúró iránti kereslet, s így aztán sikerült kitermelni a
tandíjra valót.
Az egyetem sikeres elvégzése után hősünk elnyerte a Holland
Királyi Társaság egy pályázatát, s Jávára került orvosnak. Hamarosan nem is
mást gyógyíthatott, mint magát a szultánt.
A szép karrierhez egy feleség is dukált. Ám Géza bácsi nem
tudott olyan egyszerűen hazaugrani Jáváról nősülni, ezért egy itteni barátját
kérte meg, hogy itt a nevében vegye feleségül régi menyasszonyát Reneet. Aki
persze később csatlakozott a doktor úrhoz.
Géza bácsi aztán többször is visszalátogatott Magyarországra,
1939-ben halt meg, s ma a Kozma utcai temetőben nyugszik.
A szultán fiával
Legnagyobb bánatunkra, a történet itt megszakad. Sőt, a
részleteket sem tudjuk. De ne adjuk fel a reményt, hogy egyszer még előkerülnek
újabb epizódok.
Az eredeti amszterdami kiállításról, amely a kelet-indiai életről
számolt be, az is kiderült, hogy sok zsidó dolgozott az oktatásügyben vagy
éppen az igazságszolgáltatásban, de még a postánál is. S ami talán meglepő,
szolgáltak zsidók tisztként a holland gyarmati hadseregben is. És persze
akadtak gyártulajdonosok, orvosok és mérnökök is köztük. Külön megemlíti az
amszterdani kiállítás, hogy néhány tudományos ember, művész és újságíró is
kikerült a sorukból. Természetesen saját újságot is kiadtak hollandul, Erets
Israel címen.
És persze magyarországiak innen sem maradhattak el.
*
És még egy érdekesség. A 2014. decemberi cikkünk megjelenése
óta kezünkbe került egy kötet, amely a Surinamon megtelepedett zsidók korai
életéről szól. (The Jewish Nation in Surinam, edited by R. Cohen, S. Emmering,
Amsterdam, 1982.) Ez a felettébb érdekes könyv tovább árnyalja a képet. Kiderül
belőle, hogy Surinamon már az 1600-as évek közepén megjelentek az első zsidó
telepesek. A vándorbotot azért kellett megragadniuk, pert a portugál területnek
számító Brazíliában 1654-ben megtiltották a zsidóknak az istentiszteletek
megtartását. Így aztán az akkor már holland fennhatóság alatt lévő Cayenne-n
telepedtek le. Ahol nemcsak szabadon imádkozhattak, de bizonyos önigazgatási
jogokat is kaptak. Aztán, amikor ezt a területet pár ével később a franciák
szerezték meg, továbbálltak Surinam-ra. Komoly szerepük volt a sziget gazdaságának
a felvirágoztatásában, többek között azokat a korszerű mezőgazdasági
technikákat alkalmazták, amelyeket még Brazíliában tanultak el. Az első
cukormalmokat is ők készítették.
A gyarmati évek viharaiban jöttek és mentek itt az emberek.
Annyit tudunk, hogy 1694-ben 93 „portugál” zsidó, és 10-12 „német” zsidó
família élt itt. Mondanunk sem kell, hogy a viszony a két csoport között
gyakran volt feszült.
Ezzel együtt sokáig szépen és dinamikusan fejlődött a
közösség – de erről, egyszer majd máskor.
(Pesti Sólet, 2015. május)
2017. március 11., szombat
Sajtóstul a házba - Vigyázat sértődésveszély - Sajtóstul a házba!
Sztorik, történetek, vidám mesék és gyilkosságok - médiatörténelem a maga módján. Pikó András és Pálinkás Szűcs Róberttel beszélgettünk a Sajtóstul a házba című könyvről a Klubrádióban.
Vigyázat sértődésveszély! Pár barátot most megint elveszítettem.
Vigyázat sértődésveszély! Pár barátot most megint elveszítettem.
2017. március 3., péntek
A zsidó temető Szabadkán
Címkék:
Szabadka,
utazás,
zsidó történelem
Hely:
Szabadka, Szerbia
2017. február 26., vasárnap
Így történt a merénylet a Nemzeti Bank ellen - Matolcsy hősiessége
Egy ködös, holdtalan éjjel sötét kaftánba bújtatott,
borostás férfiak gyülekeztek egy csatornafedél fölött, valahol az amerikai
nagykövetség melletti utcában. Az egyikük transgender nemű szíriai homokos
volt, aki szabadidejében a Magyar Idők című lapban pirossal húzta alá mindazt,
ami nettó hazugság volt benne, majd a teljesen vörössé vált lapot kitűzte az
Auróra ágyúja mellé harci lobogónak.
A másikuk a kaftánja alatt mindig kockás inget viselt,
KDNP-s politikusok kisleányokhoz és kisfiúkhoz fűződő viszonyával viccelt, s
hogy tetézze, volt egy cigány barátja is.
Nos, ez a barát, ez a telepi cigány, ez is itt volt velük,
elméleti fizikusként végzett, de Los Alamosból hazahúzta a szíve – most már
évek óta, mint a társadalom hasznos tagja közmunkán árkot tisztított, szemetet
söpört az öt elemit némi protekcióval elvégzett CÖF-ös munkavezető hangos
nógatása mellett, aki persze szigorúan megtiltotta, hogy mindenféle
krikszkrakszokat firkáljon a rövid pihenőkben a jegyzetfüzetkéjébe, amit a szemétből kikapart papírdarabok
összefűzésével nyert, mert nyilván ezek ellenséges dolgok, amelyeknek nincs
helye egy becsületes és munkaalapú társadalomban.
Szóval, meglehetősen vegyesnek volt mondható a társaság.
Ráadásul, volt náluk egy feszítővas, egy NAV-hoz bekötött pénztárgép és egy az
alkotmány asztaláról elcsent Orbán Viktor beszédeit tartalmazó, dedikált kötet
is.
És amikor a borzongató éj homályában a holdat teljesen
eltakarta egy sötét felleg, hármas füttyszó hangzott fel az amerikai követség
egy világos ablakából, s szinte ezzel egy pillanatban egy ürgebőrbe varrt Wass
Albert kötet landolt előttük a kövön.
A kötetben, amelyet láthatóan nem sokan forgattak még, pár
betű alá volt húzva. Ezeket összeolvasva először a Felcsút szó tűnt fel, majd a
titkos utasítás, Obama, kelt mint fent. Pir burg pár káp aláírással.
Mikor ideértek, egy szemvillanás nem sok, lefeszítették a
csatorna tetejét –a roma fizikus azon nyomban eladta egy MÉH használtvas telepen
– számolt be az esetről később a közszolgálati tévé -, ahol már ott állt Orbán
Viktor időközben feleslegessé vált egész alakos olimpiai szobra.
Egy patkányjáraton keresztül jutottak be a Magyar Nemzeti
Bank féltve őrzött épületébe. Ugyan két tüzér dandár, egy lövész hadosztály,
egy páncélos gárdaezred valamint egy
rakétás magasabbegység védte aznap éjjel Matolcsy György birodalmát, bizony a
gonosz efféle erőivel ők sem bírtak.
Annál is inkább, mert egy fekete macska is csatlakozott
hozzájuk, akit társai Belzebubnak szólítottak.
Nos, e kis csapat határozott, biztos léptekkel, de a fal
mellett sunnyogva haladt előre, belső árulás következményeként hamar elérve
Matolcsy György sztupáját, amit két hatalmas Buddha őrzőt. Belzebub
odavillantotta tolvajlámpáját, mire a Buddha szemében lévő vasúti
forgalomirányító készülékből kilopott szemafor üveg a Stop Stop szót
hunyorogta a rosszban sántikáló csapat
tagjaira.
Tolvajkulccsal kinyitották a
szentély ajtaját, s ott keleti füstölők, Buddha szobrok rejtekén,
megkerülve ott a háremben élő, sudár szép aligazgatókat, nemzetközi titkárokat,
és feleség jellegüket már régen elvesztett hívogató, fedetlen keblű
kereszténydemokrata hölgyeket, besurrantak a legbelső szentélybe.
Itt őrizte a nemzeti bank elnöke, Matolcsy György a Szent
Grált, amely leginkább egy eldobott, összegyűrt, kiürített kólásdobozra
hasonlított. De a megátalkodott gonosztevőket ezzel nem lehetett becsapni.
Tudták, ebből ivott egyszer a legnagyobb kis vezető. S azóta, akinél ez van, az
a világ ura.
Körbeállták a szent tárgyat s direkt visszafelé elénekelték
az olimpiai himnuszt, miközben hátul még fityiszt is mutattak karmos ujjaikkal.
S a gonosz varázslat bizony megfogant. S a rontás nyomán
a Puskás Akadémia kis híján kiesett az
NB 1-ből, Tállai András még a nyomtatott nagybetűket is elfelejtette, a
felcsúti vasút elnöki pullmankocsiját megette a rozsda, szalmonellás lett a
kolbász Orbán doktor kerítésében, senki sem utalt TAO pénzt a héten a
kedvenceknek s még Mészáros Lőrinc sem nyerte meg a lottó ötöst, pedig azt már
évek óta mindig ő szokta.
És persze kis híján minderre egy banki pánik is kitört –
nyilván erre ment ki a játék, direkt
Obama és Clinton asszony utasítására, akik egy sarki pizzázóból élőben követtek
az FB-n az eseményeket, miközben gyermekhússal ízesített fokhagymás-ananászos
pizzát szeleteltek maguknak.
De ekkor ott termet fess, magyaros mentében, kócsagprémes
fövegben a snájdig Matolcsy György, kezében két
közpénzzel, amit rögtön zsebre is vágott és leleplezte az egész összeesküvést.
Így állt helyre a világ rendje egészen a délutáni újabb gyógyszerosztásig.
2017. február 2., csütörtök
Humor a Holocaustban
Már a cím is veszélyes: Humor a Holocaustban, vagy talán inkább a Holocaust idején. Pedig igazán komoly munkáról van szó, az izraeli Chaya Ostrower könyvéről, amely alcíme további eligazítást ad a mű tárgyát illetően: Ez tartott minket életben.
Mármint a humor, a művészet, az emberiségbe vetett hit.
A szerző, pszichológus-kriminológus, PhD dolgozatában foglalkozott ezzel a kérdéssel a Tel Aviv-i Egyetemen és ezért kapta meg a doktori címet. Könyvben is megjelent elemzése (angolul Chaya Ostrower: Humor int he Holocaust, It Kept Us Alive, Jeruzsálam, Yad Vashem, 2014.) alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket éveken keresztül folytatott a haláltáborok túlélőivel.
A beszélgetéseket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a humor afféle lelki ellenállás része volt a szörnyűségekkel szemben a gettókban, a munka- és haláltáborokban. A téma kockázatos, több szempontból is. A tömeggyilkosságok sora, egy nép kiirtásának (majdnem sikeres) története nehezen fér meg a közgondolkozásban a humorral, vékony jégre merészkedik, aki ezzel foglalkozik.
Arról nem is beszélve – arra is vigyáznia kell, nehogy a holocaust tagadói arra használják fel írását, hogy lám, nem is lehetett az olyan szörnyű, ha még viccelődni is kedve volt az embereknek, Ostrower ügyesen kerüli ki ezeket a csapdákat, felemlítve azt, hogy a humor közismerten nagyon fontos szerepet játszik az ember lelki védekező mechanizmusában, s talán ez a leghatásosabb eszközök egyike is a szörnyűségek elviselésében.
Ugyanakkor egy interjújában elmondta, amikor Auschwitzba látogatott, maga is megrendült azon elgondolkozva, vajon szabad e Auschwitz és a humor kérdését egy lapon emlegetni. Egyetemi kollégái is óvták a témától, azt tanácsolva neki, foglalkozzon valami mással, ebből lehetetlen lesz ledoktorálnia. Ráadásul a holocaust ügye Izraelben is szent. Korábban soha, senki nem mert még csak hasonló kérdésben sem publikálni. S tény, hatmillió ember módszeres legyilkolása minden, csak nem humoros. Ugyanakkor – teszi hozzá – tény, a humorérzék és talán a kultúra segíthetett abban a túlélőknek, hogy valahogyan mégis elviseljék azt, ami egyébként emberi ésszel elviselhetetlen. Sok túlélő interjúalany elmondta, hogy talán az egyetlen reménysugarat jelentette az, hogy még létezik emberi humor. A könyvben többen beszámolnak arról, hogy például Birkenauban, a női táborban egész kis daljátékokat, sőt afféle balettokat is megpróbáltak előadni. Van, aki arról beszélt, hogy fogoly kabaré színészekkel és írókkal készítettek előadást, amit aztán a legnagyobb titokban mutattak be éjszaka a barakkban Auschwitzban.
De mit?
„Mindenfélét. Először az én barakkomban, hogy ne verjenek addig sem amíg énekelek. Aztán két máramarosi nő elkezdett slágereket énekelni és kitelt az időm. De akkor átmentem más barakkokba is énekelni.”
S bár 16 órás sorakozókkal, kényszermunka, gyötörték őket, embertelen körülmények között tartották az embereket. S a Schumann vagy Schubert dalok, ha pillanatokra is, de talán feledtetni tudták a teljesen reménytelen helyzetet.. Később operarészletek is következtek, talán a Carmenből.
- Pedig a körülmények finoman szólva, közel sem voltak ideálisak. Körülbelül 500-an élhettek a blokkban, amiben semmilyen bútor sem volt. Akadt, akinek jutott takaró, nem kevesen voltak, akiknek még az sem. Sokszor előfordult, hogy takaró nélkül a puszta földön tudtak csak aludni. Nem volt ivóvízvíz bár, lajton hoztak vizet, , de abból nem lehetett inni. Kávét csináltak belőle, de legtöbbjüknek az sem jutott. Éheztek és szomjaztak. Ha mégis valami minimális ennivaló került, öten-hatan ehettek egy soha el nem mosott csajkából.
A nőket kopaszra borotválták. A kápók verték őket. Mosakodásról szó sem volt.
„Akinek haja volt, annak joga volt minket ellökni, ahová inni mentünk. De ugyanígy volt a vécénél. Amikor sípoltak 12 ember rohant, vödrök voltak. Azért kezdtem el énekelni, mert állt egy nő a korbáccsal, hogy schnelle schnelle és vertek, és rohanni kellett a vödrökkel a latrinára. Talán, addig sem bánt- amíg énekelek gondoltam.”
A többi a könyvben.
A szerző, pszichológus-kriminológus, PhD dolgozatában foglalkozott ezzel a kérdéssel a Tel Aviv-i Egyetemen és ezért kapta meg a doktori címet. Könyvben is megjelent elemzése (angolul Chaya Ostrower: Humor int he Holocaust, It Kept Us Alive, Jeruzsálam, Yad Vashem, 2014.) alapjául azok az interjúk szolgálnak, amelyeket éveken keresztül folytatott a haláltáborok túlélőivel.
A beszélgetéseket elemezve jutott arra a következtetésre, hogy a humor afféle lelki ellenállás része volt a szörnyűségekkel szemben a gettókban, a munka- és haláltáborokban. A téma kockázatos, több szempontból is. A tömeggyilkosságok sora, egy nép kiirtásának (majdnem sikeres) története nehezen fér meg a közgondolkozásban a humorral, vékony jégre merészkedik, aki ezzel foglalkozik.
Arról nem is beszélve – arra is vigyáznia kell, nehogy a holocaust tagadói arra használják fel írását, hogy lám, nem is lehetett az olyan szörnyű, ha még viccelődni is kedve volt az embereknek, Ostrower ügyesen kerüli ki ezeket a csapdákat, felemlítve azt, hogy a humor közismerten nagyon fontos szerepet játszik az ember lelki védekező mechanizmusában, s talán ez a leghatásosabb eszközök egyike is a szörnyűségek elviselésében.
Ugyanakkor egy interjújában elmondta, amikor Auschwitzba látogatott, maga is megrendült azon elgondolkozva, vajon szabad e Auschwitz és a humor kérdését egy lapon emlegetni. Egyetemi kollégái is óvták a témától, azt tanácsolva neki, foglalkozzon valami mással, ebből lehetetlen lesz ledoktorálnia. Ráadásul a holocaust ügye Izraelben is szent. Korábban soha, senki nem mert még csak hasonló kérdésben sem publikálni. S tény, hatmillió ember módszeres legyilkolása minden, csak nem humoros. Ugyanakkor – teszi hozzá – tény, a humorérzék és talán a kultúra segíthetett abban a túlélőknek, hogy valahogyan mégis elviseljék azt, ami egyébként emberi ésszel elviselhetetlen. Sok túlélő interjúalany elmondta, hogy talán az egyetlen reménysugarat jelentette az, hogy még létezik emberi humor. A könyvben többen beszámolnak arról, hogy például Birkenauban, a női táborban egész kis daljátékokat, sőt afféle balettokat is megpróbáltak előadni. Van, aki arról beszélt, hogy fogoly kabaré színészekkel és írókkal készítettek előadást, amit aztán a legnagyobb titokban mutattak be éjszaka a barakkban Auschwitzban.
Ahogy az egyik volt fogoly fogalmazott: Bár éheztek, de akadtak olyan pillanatok, amikor úgy érezték a „lelki táplálék” fontosabb, mint a testi, s volt aki még azon az áron is megnézte az előadást, hogy így lemaradt az életmentő ételosztásról.
Más meg éppen azt mutatta be, hogy egy produkció miként segített neki, elkerülni például a verést. Tudunk magyar vonatkozású történetről is, ha nem is feltétlenül a humorról, de arról szól, miként lehetett a kultúra életmentő a haláltáborban. A nyolcvanas évek közepén Rékai Gábornak volt a Magyar Rádióban egy műsora. Ennek egyik adásában hangzott el, hogy a szerkesztőség arra kérte hallgatóit, akinek van valami különleges története ossza meg velük. Sok más között érkezett egy nagyon meglepő levél is. „1944 nyarán egy vasárnap Auschwitzba bejött egy nő a barakkba, azzal, hogy elénekel nekünk pár dalt, ha meghallgatjuk. Elkezdtek potyogni a könnyeim, annyira nagy volt a kontraszt.” A rádiós zenei szerkesztőnek, Bubnó Tamásnak rémlett, hogy ő már korábban hallott valami efféle történetet. Egy zenetanár mesélt neki effélét. Megkereste hát a hölgyet, aki elbeszélte neki ezt és a riporterrel elvitték a levélíróhoz. Gondolták, milyen érdekes lesz, hogy a két – akkor már meglehetősen idős hölgy - a mikrofon előtt beszélheti meg, az átélt szörnyűségeket. A levélíró valahogy így kezdett bele nagyon kevesen menekültünk meg kész csoda hogy mi igen. Ahogy odaértünk Auschwitzba azonnal beteg lettem, elvittek kórházba. Mire visszavittek a barakkba, már senki nem volt ott, akit ismertem. Idegenekkel kerültem egy barakkba. Augusztus közepétől voltam ott. Teltek múltak a napok, s egyszercsak bejött egy szép fiatal nő és elkezdett énekelni. És –negyven évvel az események után – kibomlik a történet. Az egykori auschwitzi énekes „közönsége” egy tagjával találkozik a mikrofon előtt.Hiszen ő volt, az, ő énekelt ott a reménytelenség kellős közepén.
(Pesti Sólet, 2017. januári szám)
Címkék:
holocaust,
zsidó történelem
2017. január 1., vasárnap
A gonosz törpe birodalmának a vége
Néhány szó a korról, mely hosszú, simogatható ősz szakállal jár. Valamint arról, kell-e vezényszóra hazudni, valamint arról, hogy jönnek a szebb napok, vége lesz a gonosz törpe birodalmának.
2016. december 26., hétfő
Megyünk a levesbe - Bálint Judittal főzünk egyet
Klubrádió, 2016. december 25.
Ezt főztük ki.
Ezt főztük ki.
2016. december 18., vasárnap
Az értelmiség és a rendszerváltás
Az értelmiség és a rendszerváltás - egy régi műsor az ATV-ről, a Civil a pályán-ban.
Hajós András, Oszkó Péter, Varga László.
Műsorvezető: Dési János Szerkesztő. Morvay Péter
Műsorvezető: Dési János Szerkesztő. Morvay Péter
Varga László emlékére
Kitűnő barátunkra, Varga László történész, levéltárosra emlékeztünk a Klubrádióban.
Rainer M János, Murányi Gábor és Dombi Gábor volt a beszélgetőtársunk.
Műsorvezető: Rózsa Péter és Dési János 2016. december 16.
.
Műsorvezető: Rózsa Péter és Dési János 2016. december 16.
.
És egy régi riportban, itt is látható
Címkék:
Klubrádió,
sajtótörénet,
történelem,
zsidó történelem
2016. november 29., kedd
Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével
Varga Lászlóra emlékezünk egy régi filmecskével.
,i mást tehetnénk most.
Címkék:
történelem,
zsidó történelem
2016. november 27., vasárnap
Hírdetésben kereste az embermentőt
1945. június közepén az alábbi, akkoriban egyáltalán nem
olyan túl szokatlan apróhirdetés jelent meg a Népszava utolsó oldalán:
„Aki tud dr. Kasza (Kasser) Sándor,
lakott azelőtt Újpest, Árpád utca 25., később Budapest, XIV. Izsó u. 5 és özv.
Drexler Ferencnéről lakott azelőtt Dunaharaszti, később Budapest, XIV. Izsó u.
5. sz., jelenlegi tartózkodási helyéről, illő jutalom ellenében haladéktalanul
közölje Schramm Ede, Budapest VII. Dohány utca 71. címre.”
A hirdetés szereplőit nem egyszerű azonosítani. A korabeli
telefonkönyvek szerint a Dohány utca 71. alatt lakó Schramm Ede „igazgató”. S a
korszakból ismerünk egy Schramm Edét, aki több kisebb-nagyobb újságkiadó
vállalatot is igazgatott, s többek között egyik vezetőségi tagja volt az
újságírók és más haszontalan kártyások „Otthon” körének. Akkor ő meg is lenne. Drexlerné, aki egy
tetőfedő felesége volt Soroksáron, (Dunaharasztit Soroksárral összekeverni nem
olyan nehéz) talán cseléd lehetett az Izsó utcában.
Akiről még a legtöbbet tudjuk, az Kasza (Kasser) Sándor.
Pedig az egyik legkevésbé ismert történet a vészkorszak
ideji pesti embermentőkéi közül éppen az övé és feleségéé, Arányi Erzsébeté
(Elizabeth) .
Kasser az egyike volt a Valdemar Langlet irányította
magyarországi Svéd Vöröskereszt vezetőinek, közvetve, közvetlenül ezrek
köszönhetik neki az életüket. Felesége
jónéhányszor, mint Raoul Wallenberg tolmácsa működött közre az embermentésben.
A velük történteket a Wallenberg jegyzőkönyv (Ab ovo kiadó, 2014) címűkönyvemben viszonylag részletesen ismertettem.
De azóta is újabb és újabb apró
részletek kerülnek elő.
Kasseréknak komoly része volt az embermentés
megszervezésében és lebonyolításában, a túlélés feltételeinek a biztosításában.
A háború előtt a Neményi Papíripari részvénytársaság egyik
vezetője volt. Papír alapanyagot már akkor is leginkább Svédországból lehetett
szerezni. Ezért Kasser elhatározta, hogy megtanul valamennyire svédül. S órákat
kezdett venni a pesti bölcsészegyetem svéd lektorától, Valdemar Langlettől.
A két férfi össze is barátkozott az órák alatt.
Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor
rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, Nina Langlet életrajzi
kötetében úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek
felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a
haláltáborból megszökött fiatalember
hívta fel a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére
készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen
Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz,
továbbította azt a svéd követnek Carl
Ivan Danielsonnak, s részben így szerzett minderről tudomást a világ.
Érdekes, hogy a magyar
hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet –
persze, hogy ismerték – és nemcsak tudni nem akartak róla, hanem általában nem
is késztette cselekvésre őket.
Nem így a svéd nyelvtanárt. Amikor a Magyar Vöröskereszt
elhatározta egy mentőakció megszervezését, Langletet bízták meg ezzel. Langlet
pillanatok alatt hatalmas és hatékony apparátust hozott létre szinte a
semmiből. Megalakította a „Svéd”
Vöröskeresztet és ennek főtitkárává nevezte ki Kasser Sándort.
„Ha úgy tetszik, mindannyian véletlenül került ebbe a
munkába bele. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk. És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az
üldözöttekért. Ő is hogy került bele?
Neki rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek is, mint például
Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz Jöttek tanácsot,
segítséget kérni. Langlet meg próbált
tenni valamit, először csak értük. És
aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció”
- idézte fel már a kilencvenes
években egy interjúban, amit Bécsben készítettem vele.
Langlet asszony visszaemlékezései szerint Kasserhez
tartozott a központi iroda vezetése, itt
állították ki az oltalomleveleket és menleveleket személyek, épületek és
intézmények számára. Ide futott be minden információ a nagy és bonyolult
szervezet működéséről és a segélykérők is itt álltak sorba. Tizenkét kórházi
részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent – és bújtattak,
élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a
védett gettóban legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban
És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést,
Langlet ötlete nyomán 1944. májusától menleveleket állítottak ki. A Svéd
Vöröskereszt által bevezetett Schutzbrief volt az előképe a Wallenberg féle Schutzpassoknak.
Kasser felesége, Erzsébet asszony szerint „az első dolog,
amit a férjem megtervezett a Schutzbrief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte.
Mire Wallenberg megérkezett, már
körülbelül négyszáz ilyen lett kiadva. Úgy nézett ki, mit egy valódi útlevél.”
„Persze valójában ennek diplomáciai ereje nem volt, csak
pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem
jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták” – tette hozzá Kasser úr.
Arra a kérdésemre, hogy ki lehetett az a szerencsés, aki
hozzájuthatott efféle életmentő irathoz, elmondták, hogy tulajdonképpen bárki
jöhetett hozzájuk, aki úgy érezte, hogy szüksége van rá. Elsősorban persze
zsidók, de olyanok is, akiket politikai okokból üldöztek.
Eleinte csak négy ember dolgozott az akcióban, aztán
hamarosan húsz. Májusban aztán a Magyar
Vöröskereszt, ahol addig működtek, elküldte őket azzal, hogy számára már
kellemetlen ez a mentőakció.
„Sorban álltak kint az utcán az emberek.
Csillaggal a mellükön. Ez már sok volt a magyar Vöröskeresztnek. Ott is az
antiszemitizmus volt az irányzat. Kivéve
a vezetőjét. Az egy intelligens, kulturált ember volt.” – idézte fel Kasserné.
Aztán nyáron megérkezett Wallenberg „és ez nagyon nagy
segítség volt nekünk, mert most már az ő védelme alá mentünk mi is. Különösen
októbertől vált ez nagyon fontossá. Addigra már kiderült, hogy a Svéd
Vöröskereszt nem egy hivatalos szerv ilyen célokra. Kellett valami kapcsolat.”
– jegyezte itt meg Kasser.
De ez már egy másik történet.
S, hogy miért kereste Schramm Ede „illő jutalomért” Kassert?
Talán előbb-utóbb ez is kiderül.
(Pesti Sólet, 2016. október)
Címkék:
holocaust,
történelem,
Wallenberg,
zsidó történelem
2016. november 17., csütörtök
Kóser esküvő - a gyerekek
Akkor következik az ortodox esküvő második része.
Az elsőt itt lehet megtekinteni.
A félreértések elkerülése végett, ő kisfiú. Csak még nem vágták le a haját.
A kemény mag
Ő szerzett nekünk viszkit. Fontos kapcsolat.
A kóser tánc pedig itt
Címkék:
Izrael,
Izrael2015,
zsidó történelem
Hely:
Bnei Brak, Izrael
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)