2020. augusztus 4., kedd

Az iskolacsendőr dárdája



 Az új iskolacsendőr nem veszélytelen fegyver. Bizonyos klasszikusoktól tudjuk – mi, akik minimum érettségiztünk -, hogy ha egy színpadon puska van, az előbb-utóbb el szokott sülni.
Ha egy iskolában megjelenik az iskolacsendőr, akkor ott előbb utóbb lesz gumibotozás, kis bilincselés, talán még könnygázfújás is. Különben minek? Ha iskolacsendőrünknek egyetlen dolga az marad, hogy a nehezen nevelhető, több gondosságot igénylő, agresszív környezetben felnővő gyerekeknek megfújja a tejbegrízét, hogy ne égesse meg a száját vele, akkor előbb utóbb nyilván tetovált pedagógusokat fognak alkalmazni. Vagy jólelkű, kötényes, teltkarcsú konyhásnéniket.
Az iskolacsendőr nem teljesen új találmány. Nem szeretném felesleges ismeretekkel terhelni a szegény új csendőrök fejét, ugyanis, amit most szóba hozok, azt nekik, akiknek nyolc elemi az előírás, nem is kell tudniuk. Ugyanis érettségi anyag, a gimnáziumnak is inkább az utolsó évében kerül elő, hacsak néhány kitűnő Wass Albert és Tormay Cecile ki nem szorította.
Kosztolányi Aurelius című novellája ugyanis a korai iskolacsendőrség veszélyeire hívja föl a maga művészi eszközeivel a figyelmet. Arra, hogy az efféle felfegyverzett fickók mekkora bajt tudnak okozni.
A történet röviden annyi, hogy Marcus Aurelius császárnál megjelenik egy barátja, aki elpanaszolja, hogy eltűnt a 14 éves fia, Avidus, a császár legyen szíves megkeresni és hazajuttatni. Marcus Aurelius hívatja az őrparancsnokot és a centurio elmondja, hogy késő este a Capitolium környékén gyerekek játszottak, szaladgáltak és viccből azt kiabálták Avidusnak, hogy tolvaj, tolvaj. Megjelent az őrség (korának iskolacsendőre) és elkapta a fiúcska grabancát. Aki persze kiabált, hogy ő nem csinált semmi rosszat, eresszék el, talán még rugdosott is – nem szokott hozzá, hogy így bánnak vele.
Sextus, a felfegyverzett iskolacsendőr pedig dárdájával agyonütötte – ugyanis ennél bonyolultabb pedagógiai módszereket nem ismert. Egyszerű katonaember volt, a rendszer egyik szürke oszlopa. Nem véletlenül nem pedagógusnak tanult, mert akkor beírt volna az ellenőrzőjébe (volt a római korban vajon ellenőrző, és ha igen, hány napot igazolhatott a szülő?) vagy elmagyarázta volna neki, hogy nem kiabálunk, nem játszunk, mert itt a rend, csend, fegyelem országát építjük – ahogy a római alaptanterv is írja.
Mondják, akinek kalapácsa van, mindent szögnek lát. Akinek dárdája van, az leszúrandó ellenséget, akinek gumibotja és bilincse, az előbb utóbb keres magának egy bilincselésre alkalmas alanyt. Hadd tanuljon az a gyerek az életnek.
Sokan felháborodnak most azon, hogy elég a nyolc általános is egy iskolacsendőrnek, miközben a fizetésük több lesz, mint egy kezdő tanáré. Valóban, ez nem helyes. Be lehetne vezetni a teljesítménybért. Mondjuk az alsósok elverése kevesebbet érjen, mint a felsősöké. Eldöntendő. Hogy a lányok veréséért kapjon-e annyit, mint a fiúkért? És vajon a szülők elnáspángolása plusszpontot ér-e.
Tehát, a harmadik á-t kétszer kelljen végigvernie, hogy annyi pénzt kapjon érte, mint a nyolcadik b-ért.
Természetesen lehet még finomítani a tételeken, túlkoros móresre tanítása – prémium feltétel. Nagy kérdés, hogy összebilincselt kezű, földre lenyomott ötödikes nyakára térdepelünk-e vagy sem.
Nyilván ez majd azon az egy hónapos tanfolyamon kiderül, amit tartanak nekik.
Mi már megszereztük a tanfolyam anyagát, ezért elárulhatjuk, hogy az első héten a gumibot helyes használatát tanulják majd meg, amelynek egyik fontos pontja, hogy lehetőleg ne hagyjanak látható külsérelmi nyomokat a kedves tanítványon. Ha mégis, sebaj, úgysem szabad nyilatkozniuk. Újságíró felrúgása – Lovagkereszt-gyanús ténykedés.
És ismerjük el, vannak valóban nehezebb gyermekek, vehemensebb szülők, akikkel a kommunikáció egyetlen módja a nyers erő bevetése lehet. Nem mindenki ért a szóból, mit tegyünk. Viszont jobb megelőzni az ilyen helyzeteket – ez közismert. Ezért a rossz szociális helyzetben lévő környékeken működő iskolák esetében, ahol feltételezhető, hogy sok az agresszív, a bunkó, a tahó gyerek és szülő a rendelet egy alpontja szerint, kis kínzókamra építhető. A prevenciónál nincs jobb – ezt a nyolc elemis, egy hónapos tanfolyamon kiképzett is tudhatja. Randevú a vasszűzzel és máris hátratett kézzel ülnek majd a kis lurkók a plebános úr óráján. Ezekben a kis kínzókamrákban lesz majd kaloda, deres, spanyolcsizma, ujjszorító és a felsőbb éves fiataloknál a here áramozása is engedélyezve lesz – persze ezt már csak a fizikatanár felügyelet alatt – nehogy bajt okozzanak elektronikában járatlan csendőreink.
Egyes helyeken lehetőséget adnak majd a tizedelésre is. Végülis rendnek kell lenni. Mondjuk a nyolcadik c-sek közül - akik hát legalább mi ne tagadjuk, túlkorosak, sokszor bukottak - valaki rossz fát tesz a tűzre, akkor az iskolacsendőr az udvarra levezényli az egész iskolát. Négyzetbe állítja a fiatalokat a tanulság végett. Középre kerül a bűnös osztály, Addigra megérkezik a riadóautó is, mert erősítést hívni is joga az iskolacsendőrnek, és minden tizedik gyereknek elveszik az ellenőrzőjét és beírják, hogy magatartás, szorgalom: 1.
Esetleg utána az erre kiválasztott, vagy önként jelentkező iskolatársak el is náspángolhatják őket – hiszen, mint említettük, az iskola az életre készít föl.
És ha visszajön a digitális oktatás esetleg megint, az iskolacsendőr kiszáll lakásra és ott tartja majd fent a rendet. Ellenőrzi a házikönyvtárat és a nála lévő index alapján elkobozza a tiltott irodalmat.
Persze ne legyünk teljesen igazságtalanok. A vitéz Gömbös Gyula Iskolacsendőr Zászlóaljnak minden valószínűség szerint lesznek, lelkiismeretes, emberséges tagjai is. Már miért ne lennének? Ők azok, akik elbújtatják majd a rossz nebulót, akit keresnek már a vonalzóval felfegyverzett pedagógusok, hogy néhány körmöst adjanak neki. Vagy megosztják a cafetériában kapott szerény uzsonnájukat azzal a kölökkel, akit azért utaltak eléjük, mert gyomrának hangos korgása zavarta a többieket a hittanórán.
Szóval, ne adjuk fel a reményt. Az élet bonyolult.

(Hócipő, 2020,  július 29.)

2020. július 17., péntek

Puskatussal az irodalom ellen - Szerb Antal és a buta szélsőjobb


A nyilaskás* ifj. Lomnici és Piszkos Fred esete az irodalommal



„A vandáloknak ferde bölcsessége
Ismét divatba jő s csudáltatik:
Égetni kell hát minden könyveket
Égetni mindazt aki gondol és lát!”
Berzsenyi Dániel

„Nincs új a lap alatt” – jegyezte meg Piszkos Fred P. Howard egyik regényében. S milyen igaza volt. Péhovardot, aki Rejtő Jenő néven is közismert volt, 1942-ben feljelentette egy nyilas lap, az Egyedül vagyunk, hogy ahelyett, hogy munkaszolgálatban lenne – az úgynevezett mozgó vesztőhelyek valamelyikén – Pesten láttál egy kávéházban.
A László András nevű szerző 888-as alapossággal utána nézett Rejtőnek. Szerinte színpadi sikereit, valamint azt, hogy a kor egyik legfontosabb lapjában a Színházi Életben sorra jelentek meg főleg az egyfelvonásosai, annak köszönheti, hogy a lap egyik „befolyásos tőkésének” a lányát vette feleségül. (Első felesége a lap gépírónője volt, a másodiknak kisebb írásai jelentek meg és ő is gépelt. De így hol lenne a „hálózat”.) A cikkből kiderül még, hogy „ezek” mind összefognak (tudjuk, kik azok az ezek) azért szaladt velük a szekér. Ráadásul ez a Rejtő Reich volt még nem olyan rég és az angol-francia fegyverbarátságról ír – micsoda szemtelenség. Akkoriban a hatóságok ezek szerint még olvastak újságot és gyorsan jóvátették a hibájukat. Rejtőt iziben behívták munkaszolgálatra. A többit tudjuk. A csontbrigád tagjaként, a munkaszolgálatban, lelte halálát.
Nincs új a lap alatt. Egy bizonyos CÖF nevű szervezet mindennapos provokátora, ifj. Lomnici Zoltán – legyen ott a neve László András mellett - Szerb Antalt illette kritikával, körülbelül nemzetietlenséggel vádolva meg a szerzőt, legfőképpen azért, mert a világirodalomról szóló könyve jóval vastagabb, mint a magyarról írt. (Amúgy, ha jól értjük a szöveget minderről az SZDSZ tehet, akik ugye tudjukkik.)
Ez az ifjú Lomnici bizonyítéka annak, hogy valóban nincs új a lap alatt. Szerb Antalt és könyvét rendes szélsőjobbosnak igazán illik támadnia.
A magyar országgyűlés 1942. december 2-i ülésén egy Palló Imre nevű szélsőjobbos képviselő intézett dörgedelmes interpellációt az akkori kultuszminiszterhez, hogy mik vannak már Szerb magyar irodalomról szólókönyvében. A hozzászólása színvonala összemérhető az Ifj. Lomnici féle megjegyzés bölcsességével. A közbekiáltó nyilas és más szélsőjobbos képviselők efféléket kiabáltak közbe: Égessük el a könyvet, máglyára vele. És egy különösen szellemes: szerb is meg zsidó is. És aztán még Rajniss Ferenc Szálasi későbbi kultuszminisztere zsidózik pár jókorát a felszólalás alatt.
Aztán azon élcelődik a szónok, hogy a közismerten zsidó Kiss József lapját a Hét címűt tartja a magyar polgári irodalom kezdetének, Szerb, amelynek méltó követője a Nyugat. (Erre megint következik egy kis zsidózás.) Majd a felszólaló azt nehezményezi hallgatósága egyetértő ordenáré derültsége mellett, hogy főként zsidóknak tartott szerzőket sorol fel, mint fontos alkotókat. (Hja, ezek mindig összefognak egymással, egymást tolják előre a mi iróink helyett.)
Majd nemes egyszerűséggel azt kérdezi a minisztertől, hogy hajlandó e ezt a könyvet az iskolákból kivonatni és máglyán elégettetni.
Nincs új a lap alatt. Később kiderült, hogy a szélsőjobbos felszólaló plagizálta a szövegét Túrmezei Lászlóné Értékrombolás című „tanulmányából”, amely a Cél című „fajvédelmi folyóiratban” jelent meg.
Miközben Sztálingrádnál körülzárták a német hadsereget, a magyar parlamentben bő zsidózással irodalomkritikát gyakoroltak, amihez Szerb szolgáltatta a célpontot. A neogótikus falak között többször lezsidózott Szerb, akinek keresztapja éppen az a Prohászka Ottokár püspök volt, akinek komoly szerepe jutott a magyarországi antiszemitizmus felszításában. Az élet néha bonyolult.
Szerb próbálta védeni magát a parlamenti kirohanás után, hogy az Erdélyi Helikon pályázatára írta a könyvet és egy erdélyi püspök kifejezetten ajánlotta azt a megszállt területek magyarságának. De mindez nem sokat ért.
A tankönyv már akkoriban is stratégiai eszköznek számított a nemzeti nevelésben és elhajló irodalom mégsem kerülhet szegény gyermekek kezébe – nincs új a lap alatt – a könyvet bezúzták. Szinyei Merse Jenő miniszter válasza szerint „sokszor helytelen megállapításokra és egyoldalú szellemeskedésre” indította a szerzőt az a törekvése, hogy mindig újat mondjon. Már akkor is úgy gondolták: a tankönyv legyen fennkölt, életidegen, unalmas, és mást se tegyen, mint a nemzet nagyságát ismételgető. Nincs új a lap alatt.
Palló felszólalásáról bőven tájékoztattak a lapok. Szerb nem nagyon tudott válaszolni sehol, mert miközben a szélsőjobb azt harsogta, hogy a „zsidóké” minden lap – valójában már néhány ritka kivételtől eltekintve csak kormánypárti és szélsőjobbos lapok jelenhettek meg – igaz ezek lelkesen és nap, mint nap támadták az akkor már tényleg sokszor szó szerint is az életükért küzdő kollégáikat.
A mellette szóló néhány cikket a figyelmes cenzúra nem engedte megjelentetni.
A Magyar Nemzetben Kunszery Gyula írhatott pár sort mellette – többek között a mi mottónkban szereplő Berzsenyi idézet is onnan származik – felidézve azt, hogy Palló sok mindenhez ért, hiszen a magyarság őstörténetéről is előszeretettel beszél a parlamentben (Nincs új a lap alatt.)
Kunszery, amikor a könyvet betiltották, egy szakmai érveket hosszan soroló cikket írt, ez sem jelenhetett meg sehol. Ebben kiemeli a könyv értékeit, fontosságát, pedagógiai hasznát. Szegény, talán azt hitte, a pöffeszkedő szélsőjobbal lehet az értelem hangján beszélni. (Nincs új a lap alatt.)
Közben Szerb Antalt, a magyar irodalom egyik legműveltebb, legszórakoztatóbb tagját szintén munkaszolgálatra hívják be. Kőfejtőben dolgoztatják. Majd keretlegények agyonverik. Nekik a parlamentből szóltak, hogy most ezt lehet. Aki képviselő az szóval védi az ezeréves, lángoktól ölelt keresztény Magyarországot, akinek puskatus jutott az meg szétveri a fejét az éppen kijelölt ellenségnek. Hála a magas színvonalú oktatásnak, fogalma sincs, kit gyilkol meg – nem mintha ennek sok jelentősége lenne.
1945. január 17. Az ország szerencsésebb fele addigra már felszabadult.
Szerb Antalt, Rejtőt ma is ismerjük emlegetjük – de korunk Palló Imréi is itt járnak közöttünk. Szóval,csak óvatosan.

* Andrassew Iván találó kifejezése
(Hócipő, 2020. 15. szám)

2020. június 5., péntek

Csoda Rómában – de Sica zsidómentő akciója


A filmrendező Vittorio de Sica zsidómentő tevékenységéről még elég keveset tudunk, pedig a világ egyik legismertebb filmkészítőjéről van szó, aki szinte egyedülálló módon színészként és rendezőként is nyert Oscar díjat – összesen négyet. (Az utolsót, 1972-ben a Finzi-Continiék kertje című alkotásáért, amely egészen megrázóan idézi fel azt, hogyan jutott el a világ a zsidóság egy jelentős részének az elpusztításáig.) Sicaról számtalan életrajzot írtak, magyarul is. Interjúk, cikkek ezrével, tízezrével születtek róla Évtizedekig Olaszország egyik legsikeresebb embere volt. Mégis, életének erről a szeletéről egyelőre még nagyon keveset tudunk.
?a
A washingtoni székhelyű United States Holocaust MemorialMuseum (USHMM) szervezésében interjúkat, visszaemlékezéseket gyűjtünk a negyvenes években történtekről. Így jutottunk el kollégáimmal Vittorio de Sica sztorijáig. Filmjei, a Biciklitolvajtól a Csoda Milánon át vagy a Házasság olasz módra-n keresztül az Egy asszony meg a lányáig minden mozit szerető ember örök kedvencei. Már csak ezért is különösen kíváncsiak voltunk, nekünk mit sikerül kiderítenünk. Most még csak a kutatás elején járunk – a karanténidőszak nem segít -, de nem adtuk fel, dolgozunk tovább. De fussuk át gyorsan, eddig mit tudunk.
Elöljáróban érdemes annyit felidézni, hogy az 1901-ben született de Sica már a harmincas években az egyik legnépszerűbb olasz filmszínész volt. Számtalan alkotásban jelent meg – ráadásul egy olyan korszakban, amikor az olasz filmkészítés a csúcson járt. Részben mert a mind jobban elszigetelődő fasiszta Olaszországba nem jöhettek be az ellenséges amerikai vagy angol filmek, részben valamit kellett adni mégiscsak a népnek. Érdekes módon a fasizmus nem telepedett rá teljesen a művészetekre -valami relatív kis szabadságuk megmaradt.
A sztár de Sica éppen a negyvenes években debütált, mint filmrendező. Sorra jelentek meg alkotásai, míg 1944-ben elkészítette azt a filmet, amely már „valóban” de Sica film. A gyerekek figyelnek minket című alkotással egyből a legnagyobbak közé emelkedett.
Közben az olasz fegyverletétel után az ország déli felét megszállták a németek, míg az északin a fogságból kiszabadított Mussolini névleges vezetésével német bábállam alakult, a Saloi Köztársaság. (Ha már film, ajánljuk erről Passolini Salo avagy Sodoma 120 napjá-t.)
Állítólag Goebbels ötlete volt, hogy Saloban szervezzék újra az olasz filmipart, annak propaganda értéke miatt és ezt bízzák de Sicara. Egy ilyen invitálásnak nehéz ellentmondani. Ám Sica semmiképpen sem szerette volna a fasiszta államot még így sem támogatni. Azt találta ki, hogy a Vatikán megbízásából forgat egy filmet. A „La porta del cielo” (Az ég kapuja) zarándokok csodás utazásáról szólt. Sica azt felelte hát Mussoliniék hívására, hogy amint befejezi a forgatás már megy is Saloba.

Csakhogy a film nem akart elkészülni. Ebben az időben egy átlagos forgatás maximum három hétig tartott. Ez a film több mint 120 nap alatt sem került dobozba. De Sica lánya, Emi, akivel mi is interjút készítettünk Rómában, bár kisgyerek volt a forgatás idején, úgy idézte fel, hogy Pénelopé módszert alkalmaztak. A napközben leforgatott nyersanyagot este eldobták, hogy reggel mindent újra kezdhessenek. Abban bíztak – mint utóbb kiderült joggal -, hogy a szövetségesek előbb szabadítják fel Rómát, mint ahogy befejezik a munkát.
Már önmagában ez is elég ravasz dolognak tűnik. De ennél sokkal többet tett Sica. A népes statiszta csapatban elrejtett 300 – de egyes források szerint – 500 üldözött zsidót, de partizánok is megbújtak köztük. Akik, miközben keresztény zarándokokat játszottak, megmenekülhettek a deportálástól.
S itt nem csak arról volt szó, hogy de Sica és stábja úgy alakította a sztorit - ebben nagy szerepe volt alkotótársának, a forgatókönyvíró Zavattininek is -, hogy szükség legyen ennyi szereplőre, hogy zsidókat rejthessenek el. De a stábnak kellett még az ellátásukat, a szállásukat is megszervezni.
Kétségtelen, ehhez jelentős segítséget kaptak a Vatikántól. A filmet jegyző Orbis filmstúdió a vatikáni állam tulajdonában állt. Sőt, a pápai állam a Vatikán határain túl lévő római templomot, a Szent Pál bazilikát ajánlott fel a forgatás helyszínéül. Ebben a hatalmas templomban húzták meg magukat éjszakánként a németek elől bujkáló zsidók. A templomban aludtak, ettek, éltek. Állítólag az ott szolgálatot teljesítő papok sokszor morogtak, hogy egy templom mégsem erre való – de ők is tudták, mi várna ezekre az emberekre, ha kitaszítanák őket, így igyekeztek jó képet vágni.
A forgatás legfőbb vatikáni felügyeletével Monsignore Montinit bízták meg. Ő egy szép napon megelégelte a templomban lévő felfordulást, ami a filmkészítéssel és a többszáz ott megbújt ember mindennapi jelenlétével járt. Magához hívatta a rendezőt és lehordta azzal, respektálják, hogy I’ten házában vannak. A rendező letérdelt előtte, kezet csókolt a főpapnak és elnézését kérte. Montini állítólag visszahúzva a kezét megértően morgott, de azért hozzátette, ne feszítsék túl a húrt. Montini később VI. Pál néven lett a katolikus egyház feje.
És a film milyen lett? Róma felszabadulása után ez már senkit sem érdekelt. Sica és a rejtegetett zsidók is megmenekültek. A rendező egy jó évtizeddel később mondta el egy interjúban, hogy sosem látta a végső verziót, minden bizonnyal el is veszett. Évek múltán derült ki, hogy a negatív valahogy Párizsba került és a Nemzeti Könyvtárban fent maradt.  Akkor restaurálták és több mint húsz évvel de Sica halála után 1997-ben mutatták be a velencei filmfesztiválon.
Sica lánya és unokája, akikkel beszéltünk, nemcsak a filmkészítőre, hanem az embermentőre is büszke. Unokája megmutatta azt a házat, ahol Sica elrejtett még pár embert. És lelkesen hozzátette, nem ő volt egyedül ezzel a családban, mert például egy nagynéni is elrejtett a lakásában pár üldözöttet.
 (Pesti Sólet, 2020. április)

2020. április 13., hétfő

Helsinki a kirakaton túl

A kirakaton túl is van élet. Főleg így, vesztegzár idején. Helsinki. Persze ezek a képek nem most készültek, hanem a boldog békeidőkben, amikor még azt sem tudtuk mi az a Covid-19. (De még a 18-ról sem volt tudomásunk. A 19-ről is csak annyi, hog az egy híján húsz.)
Mégis, valahogy üvegen át néztük a világot - persze akkor még kint is bent is boldog volt (van.)














2020. április 5., vasárnap

Hogyan csináljunk házilag maszkot, ha senki nem segít

Megoldás akkor is van, ha nem jó a helyzet. Nem tökéletes, de talán több a semminél. Csináljunk maszkot házilag. Ha egy altengernagynak (Vice Admiral - 3 csillagos tábornoki rang) képes rá, nekünk is menni fog. Covid-19 kifogunk rajtad.

2020. március 25., szerda

A halott költő visszanéz Erdélyi József antiszemitizmusa és "zsidó barátsága"


Könnyű belátni, hogy a magyar hazát tönkretenni akaró háttérhatalom (a tugyukkik) erőnek erejével próbálja leszoktatni a felnövekő ifjúságot az olvasásról. Azokról a könyvekről, amelyek megmutatják a magyarság felsőbbségét, erejét, élni akarását – és mindennek felett való voltát. („KIT ELVÁDOLTAK, ELÍTÉLTEK, / ÁLLJON MINDEN NEMZET ELŐTT / ISTENI HŐSKÉNT A MAGYAR/ S MINDEN NÉP ÜNNEPELJE ŐT.” Erdélyi József: Gömbös Gyulához, Egyedül Vagyunk 1940. 2. szám. És igen, így csupa nagybetűvel.).
A háttérhatalom már annyira elszemtelenedett, hogy a nemzeti alaptanterv készítésére is rátette szőrös, görbeorrú mancsát. Különben, hogy fordulhatna az elő, hogy példának okáért olyan tervet állították elő az irodalomoktatásnak, hogy attól valamire való diák – persze ha akad tanár, aki következetesen végigviszi – soha többé könyvet olvasási céllal a kezébe nem vesz, és jogos önvédelemből csak a telefonját fogja mindörökké nyomkodni. Ott meg aztán könnyen a kommunistából liberálisba átöltözött ellenség pornográf tartalmaira kattinthat és akkor oda a keresztény, ezeréves Magyarország és még a fehér ló is hiába bolyong a vörös rongyokba bújtatott fővárosban.
Képes Családi Lapok
Kétségtelen, van haladás. Kertész ki, Wass be. De példának okáért, hol marad Erdélyi József? A legnagyobb magyar géniuszok egyikének tartotta a Horthy-kormányzat sajtója, a nyilas lapok ünnepelt sztárja volt, aki aztán az ötvenes évek második felében újra előkerült.
Hát nem kellene ismernie a fiataloknak azt a versét, hogy: „Ne féltsétek a zsidókat, / az Egyiptom pusztítókat! / Mit nekik a vörös terror? / Vörösebbet láttak egykor! / Ilyen-olyan kommunizmus / nem fog ki a héberen. / száraz lábbal ment át Mózes / már a Vörös-tengeren. [...] De csak tűrjünk: a türelem / sírhalmunkon rózsát terem. / Lovak vagyunk vörös hámba, / zsidót viszünk Kánaánba. / Így aztán a kommunizmus / nem fog ki a héberen.”
Még szerencse, hogy a Solymosi Eszter vére című örökbecsűje minden tisztes mai szélsőjobb rocker koncerten megidéztetik, népszerű és államilag támogatott nemzeti rockzenekarok révén.
És most fordítsuk komolyra a léha szót. A durván antiszemita Erdélyi – akit kollégái a Solymosi vers után – „halott költőnek” nyilvánítottak, azért ingadozott sokáig. 
Képes Családi Lapok
Érdekes, hogy egy 1946-ban  megjelent, Boldizsár Iván szerkesztette könyvben, amelyben úgy idézik fel, mint a kevés nyilas költőt, azt írják róla, hogy öngyilkos lett. Valójában csak bujkált, nagyon rövid börtönbüntetést kapott később és az ötvenes években még új kötettel is jelentkezhetett.)
Nemcsak, mert kezdetben a „kis jelentéktelen zsidó lapocska” a Nyugat jelentette meg verseit, kapott jócskán támogatást a Baumgarten alapítványtól, de két antiszemita vers között megpróbálkozott azzal is, hátha a zsidóbarátság inkább hoz a konyhára.
Az Egyenlőség című zsidó lapnak egy Mózes éneke című költeményt küldött például, s a Mózes éneke című költeményt, a lap szerkesztője így minősítette, „a vers izzóan zsidó, bár szerzője nem az. Mindenesetre jellemző a költőre, aki hétfőn a Virradatban ír Solymosi Eszterről és csütörtökön az Egyenlőségben akar írni – Mózesről.” (Egyenlőség 1937.  augusztus 12.)
Egyenlőség
Erdélyi hamar döntött, nyilas költő lett. A nyilas lapok sztárja. Annyira, hogy a hatalomtól támogatva – vesd össze irodalmi erőközpont – például lelkesen nekiállt a nagymúltú Petőfi Társaság zsidótlanításának. A Petőfi Társaság vezetősége próbált ellenállni – igen, akkoriban létezett ilyesmi – mire Erdélyi sértetten kilépett, mondván: „a társaság regenerálását, elsősorban a zsidó tagoktól való mentesítését illetően a társaság vezetősége nem veszi komolyan, elnöke meg gyerekségnek mondja.” (Egyedül Vagyunk 1943. 1. szám.)
Futólag idézzük fel, nem tagadva, hogy van a mai korral áthallása, azt a költeményét, amelyet nem sokkal Pearl Harbour japánok általi megtámadása után írt Rokonság címen. „Nap fiai a japánok, / mint régi magyarok; / elszakadtak rég egymástól, / de mind máig rokonok. / Büszkén vallja a japán is! Rokonának a magyart / Rokon a szó ajkukon és / markukban a hősi kard. (Egyedül Vagyunk, 1942. 3. szám.)
Nevezetes verse, még az, amelyben 1944-ben beszámol arról, hogy szép, új lakáshoz jutott a kormány jóvoltából – egy zsidó lakásához, akit kitettek onnan. Fenyő Miksa is megemlékezik erről a versről a naplójában (Az elsodort ország) A régi lakástulajdonosról „akit az embersorból és ebből a lakásból kidobtak, a legjobb esetben negyedmagával egy gettóház szobájába szorították, de a rosszabb esetben Kistarcsára vitték, ha ugyan nem Németországban a német szépség, jóság igazság - mert ott is van! – tudós gázlaboratóriumába!”
Sok évvel ezelőtt egy hosszú interjút készítettem (Szombat, 1999. február) egy igaz költővel, Faludy Györggyel, aki lehet, hogy nem része most éppen a dúsan tenyésző iskolai tananyagnak, de ettől még a legtöbbet olvasott magyar szerzők közé tartozhat.
Ebből idézem most fel az Erdélyi Józsefről szóló részt.
-     Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban. Erdélyi is gyakran ült ott vele. Amikor megjelent a Solymosi Eszter vére című vers oda akart ülni Nagy Lajoshoz, aki azt mondta, ide többször nem ülsz le. Mire azt felelte: mi az Lajos, te is elárultál minket? (A történetet némi variációval Erdélyi is elmesélte, méghozzá a nyilas Fiala Ferencnek, s az Összetartás című lap 1937. augusztus 29-i számában meg is jelent. Aszerint Nagy Lajos felesége szólt volna vissza neki, akire Erdélyi rálegyintett volna,  nem számít, mert zsidó -dj.) Bár én csak hallottam a Solymosi versről, de nem olvastam el. Minek?
-     Azóta se olvasta?
-     Nem. Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Nem érdekel, hogy micsoda aljasságokat ír. Sok hülye volt, nagyon sok. (…) Miközben a magyar nácik sohasem voltak a többség. Féja Gézán, Erdélyi Józsefen -a ki mint ember is jelentéktelen volt, s néhány ilyen nagyszájún kivéve, igazi írók közül senki nem tartott velük. Sőt, az igazi írók a nácik ellenségei voltak. Nem az volt, mint Németországban, ahol nagyrészt - persze ott sem mindenki - náci volt. Nálunk kit tud náci költőt mondani?
-     Erre biztos lenne, aki azt felelné, persze hogy nem tudok, hiszen nem tanították ideológiai okokból az iskolában őket.
-     Nem is lett volna kit. Hülyék, gyengék voltak.”







(Megjelent a Hócipő 2020. március 10-i számában)

2020. március 6., péntek

Tel Aviv-i dobszó a tengerparton

Elkaptuk a ritmust



Pesten esett a hó, méghozzá nagy sűrű pelyhekben, mint egy régi, szovjet mesefilmben. A közlekedés megbénult – erről a mesékben ritkán esik szó – mindenki átült egy másik kocsiba, amikor mi felszálltunk a Tel Aviv felé induló repülőre.

Fentről néztük aztán a havas tájat - melyet bizonyos rossz ízlésű szerzők „nagy fehér, mindent beterítő paplanként” szoktak leírni – pedig csak kellemetlen vizes pamacs az egész – és tudtuk, mi rövidesen a nyárban, vagy legalábbis a szép tavaszban landolunk.
És tényleg.
Miközben magyarországi barátaink éppen több napos élelmiszerkészlek felhalmozásán ügyködtek, mert, ha ekkora a hó, ki tudja mit hoz a jövő, mi szépen leereszkedtünk a tengerpartra, oda a nagy szállodasor elé, ahol már oly sok kedves órát töltöttünk el, és lehúztuk előbb a bal, majd a jobb cipőnket.
Aztán következett előbb a jobb, majd a bal zoknink. És talán többen kitalálták a folytatást, előbb a jobb, majd a bal lábunkat dugtuk be a tengerbe – több stílusművész nyilván úgy fejezné ki magát, hogy a hűs hullámok mosták mind a két lábunkat.
Mondhatnánk, hogy az élet szépnek és biztatónak tűnt nekünk, s ha egy egy játékos, tajtékos hullám pofán is vert minket, hát csak nevettünk rajta. Ahogy körülöttünk Tel Aviv vidám ifjúsága élvezte  pészahi szünetet.
Dehát, mint tudjuk, az örömbe néha üröm is vegyül – hogy eképpen fejezzük ki magunkat. Mert ahhoz, hogy még egy üveg bort is csapra verjünk és az erről szóló úgynevezett szelfi képekkel bosszantsuk Tél tábornok markába került otthoni barátainkat, először is szükség lett volna egy palackra a gyöngyöző (!) nedűből.
De ki húzza fel a zokniját, a cipőjét és vág át az autóúton, hogy a kedvesnek nem mondható, de egész éjszaka, sabeszkor és ünnepnap is nyitvatartó oroszul beszélő néninél vételezzen egy italt.
Kő-papír-ollóval hamar kijelöltük a legfiatalabbat, aki már el is indult útjára, s rövidesen vissza is tért egy goláni vörössel. Addigra mi is kihúztuk a lábunkat a tengerből, megszárogattuk és hörpintésre készen álltunk.
Mondanom sem kell, dugóhúzóval viszont nem rendelkeztünk.
Ekkor nekiindultam, hogy a parton nagy tömegben partizó helybéliektől kölcsönkérjek egyet. Főleg nevetős falassa lányok mulattak köröttünk. Kérdésemet a dugóhúzót illetően felettébb viccesnek találták és majd mindegyikük rá akart beszélni egy furcsa illatú spanglira. De mi nem vagyunk olyanok, s ha kell ezt a falassa lányok is bármikor tanúsítják. Már úgy nézett ki, hogy a mind kedélyesebb ifjúság körében mi szomjan halunk, amikor egy Szergej Ogyesszából megoldotta a problémánkat. Ültünk hát a többiek között, ők néha szippantottak a lazán tömött trombitából, mi illedelmesen, kisujjunkat eltartva, meghúztuk a  golani vöröset és talán még szelfizni is elfelejtettünk, annyira jó volt.
Másnap reggel Budapesten a hó olvadni kezdett, kaptuk a hírt, miközben nekünk leégett a fülünk, miközben Jaffa felé bandukoltunk.
A parton éppen hangszórókat állítottak föl s rövidesen vagy harminc-negyven nyugdíjas pár perdült ki és a zenére vad salsazásba kezdett.  
Ekkor három féle ember tartózkodott a parton. Aki rá se hederített erre a furcsa táncórára – ők az izraeliek. Akik mit sem törődve semmivel, csak úgy a maguk örömére táncoltak. Akadt, aki nagyon ügyesen, más felettébb falábúan – a többség maximum életkorában emlékeztetett Fred Asterre és Gingere Rogersre – ők is izraeliek. És a szájtáti nézők – nos, ők a hülye turisták, akik látványosságnak tekintik ezt a szabadidős tevékenységet. Akik nemcsak bámulnak, hanem tréfásnak vélt megjegyzéseket is tesznek, nos, ők a turisták kelet-európai alcsoportját képezik, akik valahogy nehezen hiszik, hogy igenis jó a kellemes tavaszi szélben egyet táncolni a barátainkkal, a többi nagypapával és nagymamával – csak úgy, az öröm kedvéért. Mert a tánc, hogy együtt vagyunk, hogy itt a nagy kék tenger, kellemesen süt a nap és mindjárt valami jóféle humuszos dolgot is elmajszolunk – hát mi ez, ha nem ok arra, hogy tudjuk, hogy szép az élet. 
Főleg, ha két szám között megpihenve slukkolunk egyet az unokánk tekerte mareszt illetően. Mert mi ugyan ellene vagyunk az efféléknek, de itt mintha elég megszokott lenne ez az unokától nagymamáig tartó sor. Cserében nincs pálinkázás, vacak sörök de még a viszkisüvegek is ott porosodnak a felső polcon.
Ballagunk tovább, már éppen elhagyjuk az egykori delfinárium vonalát, amikor éktelen dübörgés csap le ránk.
Nem én kiáltok, a föld dübörög – mondjuk, és már fel is tűnik a nagy zöldpázsitos park kanyarulatában egy jelentős doboló sereg. Kedves révületben ütik a ritmust, van, aki már egész jól el is találja.
Tátáttátám, tátám, tátátám  - visszhangzik minden. És megint csak háromféle ember található itt. Aki dobol – izraeli. Aki rá se hederít minderre – izraeli, és akik a fényképezőgépük után kapnak, egymást böködik oldalba – a turisták.
Próbálunk úgy tenni, mintha mi a második csoport lennénk. Talán túl tökéletesen? Rövidesen kiválik egy fehér, izzadt atlétatrikót viselő, piros boxnadrágos lány a csoportból. Nyújtja a dobot és a verőt – közben nagy nevetve lökdös befelé. Én persze szabadkozom, hogy ugyan már, én csak erre jártam, nem is vagyok itt és különben is, papírom van róla a Rottenbiller utcai általános iskolából, hogy rémes az ütemérzékem.
De már ott állok köztük, valaki megmutatja, hogy fogjam az ütőt és amikor persze beleverek a szünetbe senki nem nevet, mint egykor a harmadik cében. Sőt










. Egy göndör fekete lány és egy colos srác rámkacsint, mintha sikerült volna, hogy na ugye. „Ken, ken” mondják meglepő módon és még egy „joffi” is elhangzik. És mintegy vezényszóra, lelassítanak. Mindenki lassúra fogja, mert így biztosan fel tudom venni a ritmust.
Tá-tát-tá-tám, tá-tám, tá-tát-ám. Lassan elkapom az ütemet, mire újra szikrát hánynak a dobverők. „Jalla” – bólint a göndör és a colos, és már én is ott verem velük a dobot a tenger partján. És a helyiek rá se hederítenek, mit csinálunk. Csak a szájtáti turisták állnak meg és fényképeznek minket, miközben mind vadabbul verjük együtt a dobokat.

Ez már a mi közös ritmusunk.

 

(Pesti Sólet, 2020. február)

2020. március 2., hétfő

A tűzből mentett maradék - Érsekújvár

Érsekújvár, Nové Zamky, a régi ortodox zsinagóga. Majdnem ötezer embert deportáltak innen és gyilkoltak meg.




2020. február 13., csütörtök

Egy embermentő kisváros Itáliában



Olaszország derekánál, Róma és Nápoly között majdnem félúton, az Appenini hegység egyik völgyében található a középkori városka San Donato val de Comino.

A fasizmus idején, 1940-ben itt jelöltek ki kényszerlakhelyet közel 30 külföldről származó, zsidónak minősített embernek. Akad köztük híres színésznő, némafilm sztár, vagy az író, Franz Kafka egykori kedvese éppen úgy, mint Lengyelországból menekült orvos. Míg Európa sok országában halomra gyilkolták a zsidókat, itt viszonylag békességben éltek egészen 1944-ig a helyiekkel. Dolgoztak, barátkoztak, pletykáltak, hol segítették egymást, hol irigykedtek a másikra.
1943-ban Olaszországnak ezt a területét megszállták a németek. És elhatározták, hogy összeírják, majd deportálják a zsidókat. Volt, aki közülük már megjárta Dachaut, tudta mi várna rá ezért a hegyekbe szökött, másnak a helybéli városházán hamisítottak igazolványt, de akadt, akit talán addigi szomszédai dobtak fel. Akik elmenekültek, hamis papírokkal bujkáltak, túlélték. A többieket Auschwitzban ölték meg.
Mussolini Olaszországa sokáig relatív biztonságot nyújtott az Európa más részeiben már kirekesztett, üldözött zsidóknak. Bár Hitler sokszor sürgette az olasz diktátort, Itáliában közel sem siették el a zsidók összegyűjtését és meggyilkolását.
Így Olaszországban sokan kerestek menedéket más országokból. Amikor a magyar numerus clausus, Európa első zsidótörvénye sok fiatal továbbtanulását ellehetetlenítette Magyarországon, jópáran jártak egyetemre Olaszországban. Később, főként a gyilkos Kristályéjszaka után, többen menekültek az akkor még relatíve biztonságosnak tűnő Itáliába. Közülük nem kevesen megtanultak a nyelvet, beilleszkedtek a társadalomba, egzisztenciát teremtettek maguknak vagy akár családot is alapítottak.)
Azért ne idealizáljuk a képet. 1938-ban születtek meg az itteni faji törvények. S ezek hoztak először jelentős korlátozásokat a zsidók mindennapjaiban, még, ha ezek a jogszabályok elsősorban a gyarmatokról érkező feketék ellen születtek. A jogszabályok jelentősen korlátozták a munkavállalás vagy éppen a továbbtanulás lehetőségeit. S bár egy ideig a Mussolini rendszerben zsidók is betölthettek magas tisztséget, még miniszterek is lehettek, ekkortól kiszorították a közigazgatásból, a hadseregből, de a tudományos- és művészeti életből is.

1940. június 10. Olaszország belép a háborúba, ezután rögtön elkezdik kitelepíteni a gyanúsnak tartottakat. Az ellenséges országok polgárait, a zsidókat – hát még azokat, akik „ellenséges” zsidó polgárok voltak, például Lengyelországból, vagy a Szovjetunióból. De a Németországból, Ausztriából vagy éppen Magyarországról elmenekült zsidók sem jártak sokkal jobban. Bő hatszáz települést jelöltek erre ki internálóhelyként szerte az országban, elsősorban távoli, elzárt területeket, utaktól távoli pontokat, stratégiai jelentőséggel kevéssé bíró helyeket.
Az Appeninekben található, Monte Casinotol csak pár kilométerré lévő, festői középkori városka San Donato is felkerült a listára.
Nem zárt tábort hoztak létre, hanem gyakorlatilag kényszerlakhelyként jelölik ki a városkát az ide küldött zsidóknak.
A helyieknél szállásolták el őket, más a kis panzióban kapott helyett –s ezért az állam fizetett. Igaz, nagyon szerény, de napi appanázst kaptak, hogy megélhessenek.
Érkeztek családok, akadnak egyedülállóak és van olyan, hogy a családfő, aki valahol máshol egy kényszermunkatáborba került, elérte, hogy felesége és gyerekei után ideküldjék –s itt újra együtt élhessenek.
Grete Berger híres színésznő volt - ő is ide került
Az interjúkból és visszaemlékezésekből, amelyeket most a washingtoni székhely United States Holocaust Memorial Museum csapata gyűjt össze, az derül ki, hogy San Donatoban legálisan nem dolgozhattak ugyan, de például a szomszédos Piciniscoban fából készítettek használati tárgyakat és abból próbálták kiegészíteni a jövedelmüket.
San Donatoba került orvos, s ha illegálisan is, de gyógyított embereket a környékbeli nagyon szegény falvakban. Tudunk olyanról, aki asztalosműhelyben dolgozott. Van, aki német nyelvleckéket adott. És egyikük, aki korábban is színházakban dolgozott, egy passió-játékot szervezett meg a helyiekkel együtt, amit aztán nagy sikerrel adtak elő.
Meggyilkolták
Meggyilkolták - Imserte őt valaki, (Kazár Gabriella)
Az 1943-as olasz kiugrási kísérlet majd az ezt követő német megszállás az, ami megváltoztatta a viszonyokat.
Meggyilkolták
Eleinte csak az állami apanázs tűnt el, aztán egyre veszélyesebb a helyzet. A németek először csak összírják az itt lévő zsidókat. A San Donatoiakközül többen segíteni próbálnak.
A környéken nagy hagyománya volt az irathamisításnak – például bevett gyakorlat volt, hogy a kivándorláshoz szükséges dokumentumokat hamisították. Így talán nem volt akkora csoda, hogy a helyi igazgatásban dolgozó fiatalok segítettek hamis dokumentumhoz jutni a zsidókat.
S talán azért is, mert a falu többsége meglehetősen baloldali, németellenes, beállítottságú[E1]  volt.
Már az olasz férfiak egy része is elbújt a hegyekben. Nem akartak katonák lenni. A front egyre közeledett, majd a híres Monte Casino-i csata után sok, egységétől elszakadt szövetséges katona is az erdőkben talált menedéket. Azok a zsidók, akiknek volt mersze – és érezték, hogy baj lesz – elbújtak velük együtt a hegyekben.
Kazár Gabriellát és fiát Auschwitzban gyilkolták meg
1944 tavaszán a németek azokat a zsidókat, akik nem menekültek el, összeszedték, hosszú, keserves úton Auschwitzba deportálták őket, ahol kevés kivétellel mindenkit megölnek.

Azt is tudjuk, hogy egy magyar fiatalasszony, Kazár Gabriella is a San Donatóból Auschwitzba került áldozatok közöttt volt, két kisgyerekével, Italoval és Noémivel. Érdekes lenne, ha valaki tudna róla valamit és írna nekem a desijanos@outlook.com címre.

(Pesti Sólet, 2020február)





 [E1]

San Donato képeken