Focilabda kapedliből

Nagyszőllős jellegzetes kárpátaljai posztszovjet városka. Nyomokban még felsejlik a hajdani monarchia viszonylagos jóléte. De a szovjet idők jegyei még messze nem tűntek el, miközben már láthatóak az új idők új építményei is, a szép kávézók, egy-két normális vendéglő, tisztes üzlet – s közte mindaz, ami a szovjet idők igénytelenségét, szegénységét jelentette.

Nagyszőllősön a XVIII. századtól már biztosan élnek zsidók. Szépen gyarapodó, erős közösség volt. Híres haszid rabbik, később sok cionista szervezet. Egyre bővülő intézményhálózat, viszonylagos biztonság jó ideig. Épülő zsinagógák. Az I. világháború után megtelepedik itt és munkát kapnak Galiciából menekülő zsidók, vagy olyan zsidó hadifoglyok, akik itt reméltek biztonságot, munkát, ellátást. Köztük a híres rabbi Hajim Horowitz, akit majd a magyar hatóságok közreműködésével ölnek meg családjával együtt 1941-ben Kamenyec-Podolszkijban.

A negyvenes évek legelején a város lakóinak bő harmada, több mint 4 ezer ember, tartozik a zsidó közösséghez. A húszas években a 36 tagú városi tanács 11 tagja a Zsidó Nemzeti Párt küldötte, még az egyik polgármester-helyettest is ők adják. De hát ez a demokratikus Csehszlovákia ideje.

A bécsi döntés után a város Magyarországhoz kerül, s ezzel vége az itteni zsidó életnek. Előbb a jogfosztások, sokaknak a halál Kamenyec-Podolszkijban. A többieknek előbb a kifosztás – majd a gettóbagyűjtés, Auschwitz – ahol szinte mindenkit megölnek. A magyar királyi csendőrség és a hivatali apparátus brutális közreműködésével ér véget többé-kevésbé a zsidóság története itt.

Szombat délelőtt van, kedvesen süt a nap. Nekivágok a megmaradt kis utcáknak, ott ahol egykor a gettót berendezték. Akad egy emléktábla, amely a gettót idézi. Sokféle emlékmű van itt, a főtéren a legutóbbi háborúk áldozatainak az emlékműve, az afganisztáni harcoktól a legutóbbi ukrán-orosz háborúig.

A sarkon egy szovjet időket idéző boltocska, üres pultokkal ásítozik – mellette egy másik üzlet, amely még Bécsben is megállná a helyét. A vásárlók az előbbiben nézegetik az üres húsoskampót és a másodlagos frissességű felvágottat – úgy látszik a megszokás nagy úr.

Kicsit beljebb megyek és akkor ugrik elém egy szépen rendberakott épület, nyilvánvaló, hogy a zsinagóga. Megállok a kerítésnél, jobb kezemmel rázogatom a kilincset, zárva. A ballal kapedli után kutatok, hátha szükség lesz rá.

És ekkor látom, hogy jön kifelé egy úr, kapedlival a fején.

-          Git sabesz – köszönök neki.

-          Git sabesz – felel és várakozóan néz.

Eddig egyszerűn ment, de hogyan tovább? Errefelé elég nagy a nyelvi kavarodás. A legegyszerűbb utat választom:

-          Jó szombatot hát, beenged?

Nem is különösebben lepődik meg, nyitja a kaput és tessékel befelé. Ő itt a rasekol, Weiss Miklós úr. Büszkén mutatja, hogy részben magyar állami segítséggel elkezdték az épület felújítását. A szovjet időkben tornateremnek használták és igyekeztek minden olyasmit eltüntetni az 1874-ben felavatott épületről, amely emlékeztetett egykori használóikra, az itteni zsidókra.

A tető készen van, a vízelvezetést megoldották – de bent ma csak a csupasz téglafalak állnak. Mi tagadás, a pucérra vetkeztetett fal, az ablakokon betörő fény egészen különös hangulatot teremt. A pusztulásét és a feltámadásét egyszerre. Vagy legalábbis a reményét. Hiszen kérdés, honnan lesz pénz a folytatásra és az sem egyértelmű még, ki finanszírozza a további munkálatokat. A háborúban álló Ukrajnának belátható időn belül erre nem lesz pénze, a magyar állam már beszállt, s bár a Kárpátaljáról elszármazott zsidóknak például Izraelben is van csoportja, olyan kevesen élték túl a holocaustot, hogy nem sokan akadnak, akik segíteni tudnak.

Mindenesetre, jobb a helyzet, mint amikor tornaterem működött itt, ráadásul azzal, hogy a tető készen van már, megállították a további pusztítást.

A zsidó motívumokat részben régi képek alapján próbálják helyreállítani, részben a miniszobrairól ismert Kolodkó Mihály szobrászművész segítségével igyekeznek restaurálni.

Weiss meséli, hogy amikor kiemelték az ablak-keretet, akkor egy résben szalmával kitömve két labdává egybegyúrt kapedlit találtak. Minden valószínűség szerint a negyvennégy tavaszán a gettóból ide összegyűjtött gyerekek játszhattak ezzel – életükben utoljára – s miután már semmijük nem maradt, így készítettek labdát maguknak. Aztán, amikor elvitték őket, utolsó kincsüket eldughatták – talán ők még bíztak benne, hogy visszajönnek.

Megyünk fel a lépcsőn, egy kis szobában ketten imádkoznak – orosz anyanyelvű zsidók, akik itt kötöttek ki. Az egykor itt élőket megölték, a visszajött maradék a háború után vándoroltak ki, vagy a nyolcvanas-kilencvenes években. Az utolsó zsidók, ahogy a magyarok,  most mennek el – de az élet nem áll meg. S ha a minjen még nincs is meg, lehet, hogy egyszer feltámad még az élet a nagyszőllősi zsinagógában.

(Pesti Sólet, 2020 augusztus)

Nagy Imre ügyvédje: Nem követtek el bűncselekményt, 1989. június 16.

A halott költő visszanéz Erdélyi József antiszemitizmusa és "zsidó barátsága"

Könnyű belátni, hogy a magyar hazát tönkretenni akaró háttérhatalom (a tugyukkik) erőnek erejével próbálja leszoktatni a felnövekő ifjúságot az olvasásról. Azokról a könyvekről, amelyek megmutatják a magyarság felsőbbségét, erejét, élni akarását – és mindennek felett való voltát. („KIT ELVÁDOLTAK, ELÍTÉLTEK, / ÁLLJON MINDEN NEMZET ELŐTT / ISTENI HŐSKÉNT A MAGYAR/ S MINDEN NÉP ÜNNEPELJE ŐT.” Erdélyi József: Gömbös Gyulához, Egyedül Vagyunk 1940. 2. szám. És igen, így csupa nagybetűvel.).

A háttérhatalom már annyira elszemtelenedett, hogy a nemzeti alaptanterv készítésére is rátette szőrös, görbeorrú mancsát. Különben, hogy fordulhatna az elő, hogy példának okáért olyan tervet állították elő az irodalomoktatásnak, hogy attól valamire való diák – persze ha akad tanár, aki következetesen végigviszi – soha többé könyvet olvasási céllal a kezébe nem vesz, és jogos önvédelemből csak a telefonját fogja mindörökké nyomkodni. Ott meg aztán könnyen a kommunistából liberálisba átöltözött ellenség pornográf tartalmaira kattinthat és akkor oda a keresztény, ezeréves Magyarország és még a fehér ló is hiába bolyong a vörös rongyokba bújtatott fővárosban.

Képes Családi Lapok

Kétségtelen, van haladás. Kertész ki, Wass be. De példának okáért, hol marad Erdélyi József? A legnagyobb magyar géniuszok egyikének tartotta a Horthy-kormányzat sajtója, a nyilas lapok ünnepelt sztárja volt, aki aztán az ötvenes évek második felében újra előkerült.
Hát nem kellene ismernie a fiataloknak azt a versét, hogy: „Ne féltsétek a zsidókat, / az Egyiptom pusztítókat! / Mit nekik a vörös terror? / Vörösebbet láttak egykor! / Ilyen-olyan kommunizmus / nem fog ki a héberen. / száraz lábbal ment át Mózes / már a Vörös-tengeren. [...] De csak tűrjünk: a türelem / sírhalmunkon rózsát terem. / Lovak vagyunk vörös hámba, / zsidót viszünk Kánaánba. / Így aztán a kommunizmus / nem fog ki a héberen.”
Még szerencse, hogy a Solymosi Eszter vére című örökbecsűje minden tisztes mai szélsőjobb rocker koncerten megidéztetik, népszerű és államilag támogatott nemzeti rockzenekarok révén.
És most fordítsuk komolyra a léha szót. A durván antiszemita Erdélyi – akit kollégái a Solymosi vers után – „halott költőnek” nyilvánítottak, azért ingadozott sokáig. 

Képes Családi Lapok

Érdekes, hogy egy 1946-ban  megjelent, Boldizsár Iván szerkesztette könyvben, amelyben úgy idézik fel, mint a kevés nyilas költőt, azt írják róla, hogy öngyilkos lett. Valójában csak bujkált, nagyon rövid börtönbüntetést kapott később és az ötvenes években még új kötettel is jelentkezhetett.)

Nemcsak, mert kezdetben a „kis jelentéktelen zsidó lapocska” a Nyugat jelentette meg verseit, kapott jócskán támogatást a Baumgarten alapítványtól, de két antiszemita vers között megpróbálkozott azzal is, hátha a zsidóbarátság inkább hoz a konyhára.

Az Egyenlőség című zsidó lapnak egy Mózes éneke című költeményt küldött például, s a Mózes éneke című költeményt, a lap szerkesztője így minősítette, „a vers izzóan zsidó, bár szerzője nem az. Mindenesetre jellemző a költőre, aki hétfőn a Virradatban ír Solymosi Eszterről és csütörtökön az Egyenlőségben akar írni – Mózesről.” (Egyenlőség 1937.  augusztus 12.)

Egyenlőség

Erdélyi hamar döntött, nyilas költő lett. A nyilas lapok sztárja. Annyira, hogy a hatalomtól támogatva – vesd össze irodalmi erőközpont – például lelkesen nekiállt a nagymúltú Petőfi Társaság zsidótlanításának. A Petőfi Társaság vezetősége próbált ellenállni – igen, akkoriban létezett ilyesmi – mire Erdélyi sértetten kilépett, mondván: „a társaság regenerálását, elsősorban a zsidó tagoktól való mentesítését illetően a társaság vezetősége nem veszi komolyan, elnöke meg gyerekségnek mondja.” (Egyedül Vagyunk 1943. 1. szám.)

Futólag idézzük fel, nem tagadva, hogy van a mai korral áthallása, azt a költeményét, amelyet nem sokkal Pearl Harbour japánok általi megtámadása után írt Rokonság címen. „Nap fiai a japánok, / mint régi magyarok; / elszakadtak rég egymástól, / de mind máig rokonok. / Büszkén vallja a japán is! Rokonának a magyart / Rokon a szó ajkukon és / markukban a hősi kard. (Egyedül Vagyunk, 1942. 3. szám.)

Nevezetes verse, még az, amelyben 1944-ben beszámol arról, hogy szép, új lakáshoz jutott a kormány jóvoltából – egy zsidó lakásához, akit kitettek onnan. Fenyő Miksa is megemlékezik erről a versről a naplójában (Az elsodort ország) A régi lakástulajdonosról „akit az embersorból és ebből a lakásból kidobtak, a legjobb esetben negyedmagával egy gettóház szobájába szorították, de a rosszabb esetben Kistarcsára vitték, ha ugyan nem Németországban a német szépség, jóság igazság - mert ott is van! – tudós gázlaboratóriumába!”

Sok évvel ezelőtt egy hosszú interjút készítettem (Szombat, 1999. február) egy igaz költővel, Faludy Györggyel, aki lehet, hogy nem része most éppen a dúsan tenyésző iskolai tananyagnak, de ettől még a legtöbbet olvasott magyar szerzők közé tartozhat.

Ebből idézem most fel az Erdélyi Józsefről szóló részt.

-     Emlékszem Nagy Lajossal ültem a kávéházban. Erdélyi is gyakran ült ott vele. Amikor megjelent a Solymosi Eszter vére című vers oda akart ülni Nagy Lajoshoz, aki azt mondta, ide többször nem ülsz le. Mire azt felelte: mi az Lajos, te is elárultál minket? (A történetet némi variációval Erdélyi is elmesélte, méghozzá a nyilas Fiala Ferencnek, s az Összetartás című lap 1937. augusztus 29-i számában meg is jelent. Aszerint Nagy Lajos felesége szólt volna vissza neki, akire Erdélyi rálegyintett volna,  nem számít, mert zsidó -dj.) Bár én csak hallottam a Solymosi versről, de nem olvastam el. Minek?

-     Azóta se olvasta?

-     Nem. Nem hagyom magam bosszantani ezektől. Nem érdekel, hogy micsoda aljasságokat ír. Sok hülye volt, nagyon sok. (…) Miközben a magyar nácik sohasem voltak a többség. Féja Gézán, Erdélyi Józsefen -a ki mint ember is jelentéktelen volt, s néhány ilyen nagyszájún kivéve, igazi írók közül senki nem tartott velük. Sőt, az igazi írók a nácik ellenségei voltak. Nem az volt, mint Németországban, ahol nagyrészt - persze ott sem mindenki - náci volt. Nálunk kit tud náci költőt mondani?

-     Erre biztos lenne, aki azt felelné, persze hogy nem tudok, hiszen nem tanították ideológiai okokból az iskolában őket.

-     Nem is lett volna kit. Hülyék, gyengék voltak.”

(Megjelent a Hócipő 2020. március 10-i számában)

Az embermentő dominikánus szerzetes

Pater Jozef Lexmann sokakat rejtett el a templom alatti kriptában

 „Pilóta lett a kassai dominikánus perjel” tudósít egy 1936-os újságcikk, s már ez sejteti, hogy egy nem mindennapi figurával van dolgunk.

Jozef Lexmann, aki szerzetesként veszi fel a Mikulas nevet,1899-ben született a Trencsény megyei Bobot településen. Édesapja kovács, édesanyja 8 gyereket nevelt fel, akik közül ketten szerzetesek, ketten apácák lettek.

Jozef Budapesten a dominikánusoknál kezdte tanulmányait – minden valószínűség szerint tökéletesen tudott magyarul – majd Grazban és Bécsben folytatta filozófiai és teológiai tanulmányait. 1923-ban avatták pappá.

Kassára került, ahol nagyon aktívan tanított, vett részt a pasztorációs munkába. De a gyakorlati dolgokból is kivette a részét, jelentős szerepen volt a dominikánusok területén lévő élelmiszerpiac korszerűsítésében és alapítója a Veritas nevű kulturális centrumnak, amit a dominikánus templom mellett hoztak létre. Később, részben ebben az épületben bújtatja az általa menekített személyeket, főként zsidókat.

A papok közül az elsők között tanult meg vezetni és a munkanélkülieknek sofőr iskolát is szervezett. És ami aztán a korban különösen meglepő volt,  ahogy idéztük már letette a pilótavizsgát is.

Közvetlenül a háború előtt került Prágába. Cseh- és Morvaország megszállása után németellenes szentbeszédeket tartott, ezért el kellett hagynia Prágát. Hogy megmentsék a németek bosszúja elől Magyarországra „száműzték” Sopronba, illetve Vasvárra került. Utalnak dokumentumok arra, hogy itt sem vált a mind szélsőjobbra tolódó rendszer hívévé, bár szentbeszédei elvesztek mára – amelyekből talán pontosabban rekonstruálni lehetne gondolatait.

Itt sem maradt sokáig.  Még mielőtt a front odaért volna, visszahívták Kassára. (ezt bizonyítja többek között az először a Pesti Sóletban publikált levelezőlap, amit a vasvári dominikánus levéltárban találtunk.)

Kassára tehát 1944 késő őszén, a magyar nyilas hatalomátvétel után érkezett. És hamar felismerte, hogy nagyon sok ember, alapvetően zsidók, élete került közvetlen veszélybe. Ezért a dominikánus templom alatti kriptában egy rejtekhelyet alakított ki, megtisztítva az emberi csontoktól, bevezette az áramot, megoldotta szellőztetés problémáját. Ha éppen nem volt ott más, akkor a Veritas kultúrházban lehettek a menekülők, itt használhatták a mosdót és a WC-t, kinyújtózkodhattak. Csak rendezvények idején kellett visszabújniuk a kriptába. Zsidók, kommunisták vagy éppen szlovákok – akiket a nyilasok el akartak pusztítani. A Veritas valódi kultúrotthonnak készült, de a menekültek rejtegetésére is kitűnő szolgálatot tett.

Lexmann az életét kockáztatta az akcióval, hiszen ha lebuknak, őt is kivégzik. Ráadásul nemcsak a kriptában  kellett élhető (!) körülményeket teremtenie, de meg kellett szerveznie a nagyjából húsz ember mindennapi ellátását is, úgy, hogy ne derüljön ki, mit is tesz. (A kor drámája: élni, túlélni – csak a halottak birodalmában a kriptában lehet.)

A dominikánus rend ma ott élő szerzetesei – akik különösen büszkék bátor elődjükre – úgy tartják, azért volt képes a gyakorlati problémákat is megoldani, mert igen komoly műszaki-gyakorlati érzékkel rendelkezett. És ami ennél is fontosabb, bátor volt, aki időnként saját rendtársai ellenében is tudta, hogy mit kell cselekednie.

Akadnak arra utaló dokumentumok, hogy például magyar rendtársai között lehetett olyan, aki nem nézte jó szemmel tevékenységét.

Egy rendtársa így írt:

„Kassán állandóan az a rémhír terjed, hogy Páter Provinciális Miklós Atyát Kassára akarja helyezni )…)nemzetvédelmi szempontból is vállalnom kellene, hogy most ne kerülhessen ide olyan egyén aki magyar szempontból veszélyt jelent egy határvárosban. Maradjon ő csak ott, ahol tót propagandájával senkinek sem árthat, legfeljebb magának…”

A visszaemlékezések szerint körülbelül húsz ember életét mentette így meg Lexmann. Nem mindenkinek a nevét tudjuk – próbáltak arra vigyázni, hogy a rejtőzködők is minél kevesebbet tudjanak meg a másikról, hogy lebukás esetén még véletlenül se tudják egymást beárulni. Akiket biztosan ismerünk. Dr. Štefan Kaifer, Professor Jozef , Výrostko, Vojtech és fia  Šebastián, Ing. Edmund Szenes és fia, Ján, Rácz Olivér – akinek a fiával mi is beszéltünk többször, Herczog ls Gejza Jaschko.

Bár megmentettjei között akadtak, akik miden valószínűség szerint relatíve magas tisztségekhez jutottak az új Csehszlovákiában, a háború után továbbra is lelkesen a katolikus életet szervező Lexmann ellen vizsgálatok indultak 1948 elején, vizsgálati fogságba is került Pozsonyban, a vádak között szerepelt az akkoriban szokásos: amerikai ügynök.

De azt is a rovására írhatták, hogy részese lehetett egy hazafias mozgalomnak a Rogina-nak (Család).

1950 április közepén Csehszlovákiában is elfoglalták fegyveresekkel a szerzetesrendeket, s Lexmannt is letartóztatták ismét. Egy táborba deportálták, s ott is halt meg az az ember, aki néhány éve még maga mentett másokat. Alig múlt ötven éves.

Ma emléktáblája a Veritas falán látható. Családja és rendtársai szeretnék elérni, hogy megkapja a Világ Igaza kitüntetést, de eddigi próbálkozásaik nem jártak sikerrel. Érthetetlen okokból a Yad Vashem az alapos, jól dokumentált, angol nyelvű anyagra érdemben sosem reagált.

A hős dominikánus történetét részletesen megírta Salamon Pál történész, levéltáros.

Mikulas Jozef Lexmann születésének 120 évfordulóját nemrég ünnepelhettük. Január 19-én családja, tisztelői emlékeznek rá Kassán. 

(Pesti Sólet, 2019. február.)

Egy szokatlan életmentő akció a Nagymező utcai Teréz templomban - ha tud róla, írjon

Ennek a furcsa zsidómentő történetnek sok elemét ismerjük, de számtalan szereplőjét még nem találtuk meg. Hátha e cikket olvasva még előkerülnek olyanok, akiknek személyes emlékük van az 1944-es őszi ünnepek környékén történt dolgokról.

  

Részlet egy nyilas lapból

1944-ben a magyarországi zsidóság végveszélybe került. Május közepétől néhány hét alatt deportálták és meggyilkolták a vidéki zsidóság döntő többségét.

Budapestre ekkor még nem került sor, de aki csak egy kicsit is ismerte a történteket joggal tarthatott tőle, hogy a tömeggyilkosság sorozat nem áll meg a főváros határánál.

1944 július 7-én jelent meg a főváros rendelkezése arról, hogy a zsidóknak minősülő személyeknek el kell hagynia otthonukat és úgynevezett csillagos házakba kell összeköltözniük. Így az embereket nem csak tulajdonuktól, ingatlanuktól fosztották meg, de megteremtették az alapját annak, hogy később, az egy helyre költöztetett zsidókat, könnyen, gyorsan lehessen majd deportálni és a halálba küldeni. Ekkor körülbelül negyedmilliós volt a budapesti zsidó közösség.

Természetesen – bár a legtöbben nem merték elhinni a valóságot, hogy a magyar állam halálra ítélte őket – azért megindultak, ha lassan is a mentő-önmentő akciók.

Adjuk át a szót a kor krónikásának, Lévai Jenőnek:

„Híre terjedt hamarosan, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő, s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal „kitérési láz” vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. Tumultuózus jelenetek zajlottak le a Nagymező utca és a Próféta utca (ma Hegedű utca – DJ.) között felsorakozó sárga csillagos tömegben. Lökdösték, ütötték, verték egymást a zsidók: ki juthasson előbb keresztvíz alá. A tömeggel szemben a plébános és káplánjai tehetetlennek bizonyultak, de feltűnt az a „hitbuzgóság” a nyilasoknak is, akik élesen támadták a zsidókon túl a katolikus papságot, sőt a katolikus egyházat is. Ám ezzel sem elégedtek meg, hanem belekötöttek a templom előtt tömörült zsidókba is. A megbotránkoztató utcai jelenetek úgy elszaporodtak, hogy az érseki helynök kénytelen volt beleavatkozni. A plébániák ajtaját bezárták, s táblákon közölték; az áttérések szünetelnek.

Ezentúl az egyes zsidó házakban megbízottak írták össze az áttérni szándékozókat, csoportokba gyűjtötték őket, s egy-egy vallástanár vezetésével többnyire az óvóhelyen 3 hónapos tanfolyamokat indítottak. Természetesen e téren is sok a visszaélés. Pénzért azonnal is kiállítottak keresztleveleket, s hamis vallástanárok is tartottak térítő tanfolyamokat, állítottak ki katekumen-i bizonyítványokat. (A keresztény beavatás szentségeire készülő felnőtt) Itt jegyezzük meg, hogy ténylegesen is igen sokan hagyták el vallásukat, bár igen nagy százaléka a jelentkezőknek később megbánta tettét és visszalépett. Érdekes számadat: a VIII. Népszínház u. 31. alatti hatalmas csillagos házból 240-en jelentkeztek a tanfolyamra, s végül mindössze 14-en tértek át. A július–augusztusi sűrű légitámadások alatt aztán az óvóhelyeken érdekes és jellemző jelenetek zajlottak le. Katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérő-jelöltek, s ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak. A „Smá Jiszráel”-t a szeplőtlen fogantatás és a szentségek mibenlétéről folyó értekezés váltotta fel. Ilyen óvóhelyi diskurzusok során hangzott el ez a jellemző mondat:

– Minden jó lenne a katolikus vallásban, csak térdelés után nem tudok felkelni.

Hatalmas molett hölgy panaszolta így el keserveit barátnőjének az elemi iskolás katekizmus lapjait gyűrögetve.

A három hónapi tanulási idő – véletlen végzetszerűséggel – éppen a zsidó ünnepekre esett. Az újév és a hosszúnap templomba járói között is tömegével voltak a kitérésre jelentkezettek. A templomi prédikációk közül különösen Hevesi Ferenc dr. ostorozta a szószékről élesen a hitehagyottakat. A prédikáció hatása nagy volt, s a templom elhagyása után Wosner templomgondnok a padokban néhány katekizmust talált. Talán jelképül, hogy azok tulajdonosai letettek áttérési szándékukról. Ugyanakkor a hithű zsidóság körében valósággal „vallási téboly” tört ki. Különösen sűrűn és napjában többször mondották el a könyörgő imát, a Sma Jiszraelt”

(LévaiJenő: Csak ember kezébe ne essek én, Múlt és Jövő Kiadó, 2016)

(Lévai Jenő életéről itt olvashat)

Eddig Lévai beszámolója. Ma már tudjuk, a kikeresztelkedés nem mentette meg az embereket. A németek és a magyar hatóságok „a zsidókra” vadásztak, legyenek keresztények vagy zsidók. Őket ölték meg.

S az is nyilvánvaló azok a keresztény papok, akik mégis vállalták, hogy egy efféle mentőakcióban részt vesznek, maguk is nagyot kockáztattak. Elég csak belelapozni a korabeli nyilas hecclapokba, milyen durván támadták ezért a zsidóknak segíteni szándékozókat.

Hiszen azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem „megtértek” új „hiveik”, hanem az életüket mentik.

A terézvárosi templom plébánosa abban az időben dr. Hévey Gyula volt. Több ezer – egyes számítások szerint akár 30 ezer – embert is megkeresztelt, nem törődve a veszéllyel és abban bízva, hogy ezzel megmentheti őket.

Nagyon sokat segített

S, hogy mennyire tisztában volt azzal, mit is tesz, az is bizonyítja, hogy amikor családok jelentkeztek keresztelésre, mindig előbb a szülőket keresztelte. Így, amikor az anyakönyvbe be kellett írni a szülők vallását, már a valóságnak megfelelően írhatta oda, hogy a szülők római katolikusok.

A nyilas lapok támadása ellenére a keresztelések csak az ostrom legdurvább napjaiban álltak le. A háború után a túlélők döntő többsége levetette a kereszténységét – de az biztos, hogy Hévey azt mutatta, akadt segítőkészség a társadalomban.

Ahhoz, hogy többet tudjunk erről a történetről keressük azokat, akik tudnak róla valamit. Kérem, ha van erről ismeretük, írjanak a desijanos@outlook.com címre levelet.

Hajó a ködben - ZÁVADA PÁL új könyve

A kortárs magyar irodalom egyik legkitűnőbb szerzője, Závada Pál újabb izgalmas, a múltról (is) szóló kötettel jelentkezett. A Hajó a ködben a háború előtti egyik leggazdagabb magyarországi család sorsát mutatja be: a csepeli óriásgyárakat birtokoló Weiss Manfréd família megmenekülését idézi fel a holokauszt idején. Persze, még ha helyenként meglehetősen hűségesen követi is a valódi eseményeket, a könyv ahogy ezt Závadától már elvárjuk, nem csak történelem, hanem alapvetően izgalmas regény, személyes sorsok, szerelmek, intrikák sora is.

Szerzőnk a Kótelnál

Még akkor is, ha Závada regényeinek keretét általában a történelem adja. A múlt, a maga sok letagadott rémségével és hazugságával. „Az egész huszadik századi történelmünkről nagyon hiányos a tudásunk, és ez különösen igaz azokra az eseményekre, amelyekkel kapcsolatban a legtöbb bűntudatunk kéne, hogy legyen” – mondta egy interjújában. Amikor kizökken az idő – s az elmúlt századokban mikor nem kellett volna azt a kizökkent időt valakinek helyretolnia – akkor sok olyan választás elé kerülnek az emberek, amelyeket a boldog békeidőkben elkerülhetnek. Gyakran élet és halál kérdésében kell dönteni. Sokan sokszor álltak a rossz oldalra, tudatlanságból, butaságból, az erkölcsi érzék jóhiányából vagy éppen nacionalizmustól, rasszizmustól fűtötten. Az utókor ezeket a döntéseket nem egyszer „történelmi hibának” nevezi és a kínos ügyeket igyekszik letagadni vagy éppen tisztára mosni az elkövetőket a szembenézés helyett. Klasszikus példája ennek Závada művészetében az Egy piaci nap című regénye, illetve az ebből készült színdarab, amelyet még mindig telt házakkal játszanak a pesti Radnóti Színházban, amelyik a második világháború utáni egyik magyarországi pogromról szól, amikoris holokausztot túlélt embereket vernek agyon egy kis magyar településen, a felheccelt, elszabadult emberek.

Éppen itt üldögéltünk, amikor e-mailon megjött a könyv címlapja-

A regény, és a színdarab, Kunvadason játszódik, de aki csak kicsit is ismeri a történelemnek ezt a szeletét az hamar rájön, hogy az 1946-os kunmadarasi pogromot rekonstruálja, meglehetős pontossággal. Ám azzal, hogy fiktív helyre teszi, egyrészt megnyitja a lehetőséget a szerző előtt, hogy szereplői nevében gondolkozhasson, érezhessen, beszélhessen – anélkül, hogy számon lehetne rajta kérni, hogy „hát aztán azt honnan tudja.” Másrészt egyetemessebbé teszi ez az írói eszköz a művet. Ez ettől kezdve nem a kunmadarasi szégyenteljes gyilkosság, ahol túlélő zsidókat gyilkolnak meg brutális kegyetlenséggel a szomszédaik. Hanem annak a története, hogy a tudatos uszítás, a politika gátlástalan ellenséggyártása milyen következményekkel járhat.

Amíg a kunmadarasi/kunvadasi történet egyszerű, hétköznapi, sokszor iskolázatlan falusi emberek között játszódik, a Hajó a ködben-nek a fontos szereplői a magyar elit tagjai.

A csepeli Weiss Manfréd Művek Magyarország legjelentősebb ipari kompelxuma. Weiss Manfréd halála után lányainak a férjei (a vők) veszik át az irányítást, köztük a legtehetségesebbnek tartott Chorin Ferenc. A magyar ipar egyik legfontosabb szereplője, Horthy közeli ismerőse, a vagyonos osztály egyik közismert tagja.

Sikertörténet, bárói rang, közmegbecsülés, a legvagyonosabb úri osztály életmódja, felsőházi tagság, politikai befolyás és kapcsolatok a legfelsőbb körökkel.

S bár a család tagjai – kevés kivétellel – már sem hitben sem lélekben nem zsidók, bizony 1944-ben mégiscsak azzal kell szembesülniük, hogy egyszercsak megint „zsidók”’ lesznek és nem iparbárók.

A „zsidók” osztályrésze pedig ekkoriban Magyarországon a kifosztás, összegyűjtés, deportálás majd a megölés.

De van-e elég kapcsolata, ereje, ügyessége és pénze ennek a hatalmas családnak, hogy megmeneküljön?

Az, hogy a gyáraiakat átengedik a német haditermelésnek egy idő után már kevés.

A zseniális üzletember, a legfelsőbb körök tagja Chorin egyszercsak egy ausztriai táborban találja magát.

A vég, úgy tűnik, feltartóztathatatlanul közeleg. Szegény vagy gazdag? Befolyásos vagy nímand? Mindenkire ugyanaz vár.

Ám ekkor, ahogy az életben is, a könyvben is, feltűnik egy furcsa SS tiszt, Kurt Becher, aki szokatlan üzletet köt Chorinon keresztül a családdal.

(Kurt Becherről magyarul Lévai Jenő, a vészkorszak egyik első történésze, írt egy érdekes könyvet: A fekete SS fehér báránya címmel.)

A tét nagy. Az életük. Hány embert menthetnek meg, hány kerülhet fel arra a vonatra, amelyik elviszi őket Magyarországról? Jöhet-e az egyik fontos szereplő szeretője is – mert persze a szerelmi szál ennek a Závada regénynek is igen fontos része, ahogy valószínűleg az életnek is -, vagy ő már nem fér be? És az ügyvéd, aki tető alá hozza a megállapodást? És lehet e hinni egy náci tisztnek? Vagy megegyeznek vele, átadják a vagyonukat, aztán kivégzik őket? Esetleg itt kellene maradniuk és segíteni másokat, amíg és ahogy lehet, felhasználva nevüket, vagyonukat, kapcsolataikat? És el szabad-e fogadni a náciktól egy tisztes vagyont, amivel aztán új életet lehet kezdeni a szabad világban? Esetleg, ha már megtartani nem lehet, a magyar államnak kellene adni a gyárat, mint a magyar nemzeti vagyon egyik igen fontos részét?

Yad Vashem - az elpusztitott zsidó közösségek névsora. Tótkomlóson született szerrzőnk.

Rengeteg kérdés, és elég, ha csak egyszer mellényúlsz, véged.

S hogy a könyv elég závadás legyen, ahhoz az is kell, hogy miközben meglehetősen pontosan követi a valódi eseményeket, megjelennek benne kitalált szereplők is, akik olyan finoman illeszkednek a történetbe, hogy olvasó legyen a talpán, aki rájön, kik is ők. Miközben gondolataikon, érzéseiken keresztül a valóságot ismerjük meg.

És ami a legfontosabb, a Hajó a ködben nem történelmi tanulmány, hanem egy izgalmas, fordulatos, változatos regény az eltagadott magyar/zsidó múltból. Sok fordulattal, izgalommal. Egy igazi Závada regény.

(Pesti Sólet, 2019. augusztus)

Dési János

 

A zsidó vallás lefokozása Horthy idején

A zsidók elleni jogfosztás-sorozatnak egy mára már nagyjából elfeledett állomásához érkezett a Horthy korszak 1942 nyarán. A Kállay-kormány ekkor fogadtatta el az 1942. évi VIII. törvénycikket, amely kivette a zsidó vallási felekezetet a bevett egyházak sorából.

Kállay Miklós felvonul/Fortepan fotó

Túl volt már ekkor az ország régen Európa első zsidótörvényén, a numerus clausus-on, vagyis azon a szabályon, amely megszüntette a zsidók jogegyenlőségét azzal, hogy ravasz módon korlátozta számukat a felsőoktatási intézményekben. Aztán 1938-tól sorban jöttek az „igazi” zsidótörvények, jogkorlátozó, jogfosztó szabályok. 1941-ben fogadták el az úgynevezett faji törvényt, amely nemcsak megtiltotta a zsidóknak minősített személyek házasságát „nem zsidókkal”, de – jobb szó híján használjuk most ezt a szót – faji alapon határozta meg, ki számít zsidónak.

Az 1942 tavaszán hatalomra került Kállay-kormány kétségtelenül kereste a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal, ugyanakkor a németekkel sem mert ujjat húzni. Ingadozott, ahogy akkor mondták: Kállay kettőst járt. Ugyanakkor, a törvényhozásban, az igazgatási apparátusban, a hadseregben és a sajtó jelentős részében felbátorodtak és erősödtek az antiszemita hangok. A munkaszolgálatra kötelezett zsidó férfiakat számtalan atrocitás érte.

A zsidó vallás recepcióját megszüntető törvény, ha úgy tetszik, közel sem járt közvetlenül olyan tragikus következményekkel, mint más zsidóellenes rendelkezések. Ugyanakkor jól beilleszkedik abba a sorba, amely a zsidók teljes jogfosztásához, kirablásához, összegyűjtéséhez, deportálásához, majd megöléséhez vezetett.

Miközben a zsidók jelentős része még ekkor is – sőt még két évvel később is – bízott a magyar állam lovagiasságában, abban, hogy ha ők hűséges polgárai az országnak, akkor az is megvédi majd őket, a viharfelhők gyorsan gyülekeztek.

Az egymást követő jogfosztó intézkedések, a megkülönböztetés azt mutatta a népnek, hogy a zsidókat ki lehet lökni a társadalomból, őket már nem védi a törvény, hanem üldözi, velük már bármit meg lehet tenni.

Sokszor előkerül, hogy a zsidótörvényeket azért kellett meghozni, hogy kifogják a szelet a nyilasok és a nácik vitorlájából. Kétségtelen Kállay nem engedte, hogy sárga csillag viselésére kötelezzék a zsidókat és a deportálások német követelésének is ellenállt. Dehát sokat mindez nem ért. A sorra megszavazott, elfogadott rendeletek mind-mind hozzájárultak, előkészítették a zsidók végzetét.

A magyar történelem szebb lapjaira tartozik, hogy a kiegyezés után nem sokkal elfogadták a zsidók polgári és politikai egyenjogúságát biztosító jogszabályt (1867. XVII. tc.), amely megnyitotta az utat a zsidók társadalmi felemelkedése előtt.  Jellemző a kor hangulatára, hogy a jogszabályt a képviselőház egyhangúan fogadta el és a főrendiházban is csak 4 ellenszavazat akadt.

Ezek után neves zsidó és nem zsidó közéleti emberek komoly akciót indítottak, hogy ne csak mint egyének, hanem, mint vallási közösség is egyenjogúvá válhassanak a zsidók. Vázsonyi Vilmos, Lőw Imánuel, Mezei Ferenc és Mezei Ernő, Márkus Dezső neve fémjelezte többek között ezt az akciót. Ebben a korban a keresztény, különösen a katolikus egyház, előjogokat élvezett, és nem kevesen akadtak, akik szerették volna ezeket megőrizni. Ám mind nyilvánvalóbbá vált, hogy egy polgári, fejlődő államot nem tarthat a feudális klérus a fogságában.

1892 elején a pesti hitközség dísztermében fogadták el azt a határozatot, amelyben a zsidó vallás teljes egyenjogúsítását kérték.

A polgári Wekerle kormány idején sorban születtek a modern egyházpolitikai jogszabályok, s ha nem is viták, összetűzések nélkül, de végülis 1895. októberében elfogadták az 1895. évi XLII. törvénycikket, amely a zsidó vallás recepcióját jelentette. Vagyis a zsidó felekezetek a „bevett egyház” kategóriájába kerültek, a nagy keresztény egyházakkal együtt. Vagyis ezeket a felekezeteket az állam az oltalmába vette, tagjainak szabad vallásgyakorlást biztosított, engedélyezte, sőt gyakran támogatta, szociális- és tanintézményeit. Önkormányzati jogokat adott nekik, belső működésüket nem háborgatta.

Nos, a Kállay-kormány ezt vonta vissza, amikor az izraelita felekezetet az „elismert” kategóriába lökte. (Kétségtelenül, volt ennél rosszabb is. A „tűrtek” csoportja, amelyek tagjai folyamatos hatósági zaklatásokat kellett, hogy elszenvedjenek, főként a kisebb szekták kerültek oda.)

Az „elismert” vallásfelekezetek jóval kevesebb joggal rendelkeztek és sokkal szigorúbb állami felügyelet alá kerültek, mint a „bevettek”. Korlátozták ingatlanszerzési képességeiket – a zsidó felekezeteknek ekkorra már és ekkor még – komoly vagyona volt. Jóval nehezebb volt és állami akarattól függött, hogy egyházközséget hozzanak létre. Szociális- és oktatási intézmények többé nem kaphattak állai támogatást. A jogszabály azt is leszögezte, hogy más felekezet tagja nem térhet át a zsidó hitre. (Az ún. harmadik zsidótörvény nem sokkal korábban már kimondta, hogy zsidó és nem zsidó nem házasodhat, sőt ez sok év börtönnel fenyegetett bűncselekménnyé vált – ahogy szexuális kapcsolatot sem létesíthettek zsidók és nem zsidók. S ezzel legújabb szabállyal egy utolsó kiskapu is bezáródott.

A Horthy kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök által aláírt törvény szimbolikus is volt – fontos lépés a teljes kitaszítás felé.

A cenzúrától sújtott korabeli zsidó sajtó azt hangsúlyozta, hogy mindez semmit sem változtat azon, hogy a zsidó hit szabályait meg lehet és kell tartani továbbra is, ugyanakkor elismerte, hogy mindez nehezíti a felekezet kulturális és szociális életét

A „bevett” egyházak vezetői nem különösebbentiltakoztak és nem fejezték ki szolidaritásukat – és ezek után mondani sem kell, hogy például politikai kapcsolataikat, főpapjaik felsőházi tagságát sem használták ki arra, hogy fellépjenek addigi „bevett” egyházi társuk mellett.

Az ország megállíthatatlanul sodródott a tömeggyilkosság felé.

(Pesti Sólet, 2019, augusztus)

Kába köve a zsidó temetőben

Ma már csak néhány törött sírkő maradt utánuk, amit úgy kellett kibontani a környékbeli házakból, istállókból. Pedig a holokauszt előtt igen sokan éltek itt.

Galicia egykor sok százezer zsidónak adott otthont. S bár a viharos évszázadok nem adtak lehetőséget az elkényelmesedésre, e változatos történelmű környéken mégiscsak sokáig élhettek - ha nem is mindig békében. E terület egy ideig az osztrák-magyar monarchiához tartozott, majd az első világháború után Lengyelországhoz került, hogy aztán Lengyelországnak a hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió feldarabolásáról szóló megegyezése értelmében a szovjet birodalom része legyen. Ekkor még  csak rövid időre, hiszen alig két év elteltével a németek megszállták e területet. S a nácikban a  szovjet uralom alóli felszabadítókat látó ukránok egy tekintélyes részével nekikezdtek a zsidók kirablásának és módszeres meggyilkolásának. Mire a németek nekikezdtek a zsidógyilkosságoknak, addigra már az ukránok sokezer embert elintéztek.

Ennek ellenére ma a kollektív memória inkább azt őrzi, hogy milyen sokat segítettek az itteniek az üldözött zsidóknak, akiket a németek - és csakis a németek - bántottak. Fogok erről még írni, mert igaz ugyan, hogy ez nem felel meg általában a történelmi tényeknek. de ettől még azok az esetek, amelyeket itteni interjú gyűjtő utunkon halottunk akár igazak is lehetnek. És bárhogy is volt, szerintem - erről is majd később részletesebben - igenis szép, megható, hogy például a kis Obertin vendéglőjében és rendezvényközpontjában, ahol a település múltjáról szerepel pár fotó, hangsúlyosan szerepelnek annak a kislánynak és családjának a képei, akit valóban megmentettek és túlélte a holokausztot. Története nyilván egyedi- messze nem ez a jellemző - de tisztes dolog, hogy ma erre büszkék itt az emberek. 

És még valami. Ha Obertinben sétálsz - vagy más errefelé eső településen - akkor könnyen belefuthatsz alkalmi idegenvezetőd efféle magyarázatába: ennél a hídnál tíz zsidót lőttek agyon. Itt a temető mellett meg több százat. A bátyám még látta, hogy napokig mozgott a föld...

Az obertini régi zsidó temető területén is rengeteg embert gyilkoltak meg - akkor még kézi erőre hagyatkoztak a "zsidókérdés" megoldásakor. A régi temetőt aztán a szovjet időkben felszámolták, a sírköveket összetörték és egy részüket beépítették a környező házakba, istállókba. A temetőből kolhoz gépállomás lett, s a legkisebb jele sem maradt annak, hogy ez egykor temető volt, valamit sokszáz vagy ezer ember vesztőhelye.És most jön egy kicsi fordulat. A kolhozt privatizálták és az új tulajdonos, egy helyi vállalkozó, Bohdan Stanislavsky megkerestette és kibontatta a még meglévő sírköveket, s ezekből az egykori temető egy részén szépen rendben tartott, megható kiállítást csinált. Nem temető ez már. Hiszen ki tudja, mi lett a csontokkal, ma már csak a sírkövek maradványai hevernek itt szép sorban. 

Emlékeztetve arra, hogy kik éltek itt egykor nagy számban.S hogy az itt élő, vallásos és erős zsidó közösség emlékéből mi maradt, azt az is mutatja, hogy a helyiek kijárnak ide és apróbb emléktárgyakat hoznak. Olyasmiket, amelyekről úgy hiszik a zsidókhoz kötődnek. Van itt arab áldás és Kába követ ábrázoló kép. Igen. Ma már a héber és arab írást sem tudják megkülönböztetni ott, ahol még pár évtizede a lakosság nagy része "zsidóul" beszélt. 

 

Elhunyt Slachta Margit életrajzírója, Mona Ilona

Most olvasom, hogy 98 éves korában meghalt Mona Ilona Anicia, a Szociálist Testvérek Társaságánaka  tagja. Slachta Margit és Salkaházi Sára életrajzírója volt többek között. 1991-ben készítettem vele egy interjút az akkori Magyar Nemzetbe. Ma is emlékszem, milyen jót beszélgettünk. (Majd megszereltem a  töltőtollát - ugyanolyannal írtunk, azt hiszem Pelikán volt.)

Nagyszerű embe volt, I'ten nyugosztalja

Besa – a zsidómentő iszlám törvény Albániában

Besa – az a becsületbeli, íratlan, de igen szigorú szabály, amely arra kötelez, minden albániai iszlám embert, hogy megtartsa az ígéretét, segítsen a bajbajutottaknak, az üldözötteknek, a menekülteknek – akik segítségért folyamodnak hozzá.

Édesapja sok zsidót mentett meg

A besa, illetve valójában az e törvény szerint élő emberek, sokszáz üldözött zsidó életét mentették meg a holocaust idején. Bár akadnak kezdetleges kutatások, könyvek is a történtekről, még sok a fehér folt – ezért is különösen érdekes az a project, amelynek keretében az elmúlt hónapokban több alkalommal is interjúkat készíthettünk olyanokkal, akiknek még személyes emléke van arról, mi is történt.

E mostani beszámoló csak egy gyors vázlat, ám ahogy egyre több részlet előkerül, lesz mind teljesebb a kép, úgyhogy erre majd még visszatérek.

S joggal bízhatunk abban, hogy mind több tényt ismehetünk meg, már csak azért is, mert a mai Albániában meglepően sokan büszkék arra, hogy szüleik, nagyszüleik nemzedéke menekülőket mentett, segített a vészkorszak idején. S ez még akkor is nagy dolog, ha legfeljebb párszáz emberről beszélhetünk. De tudjuk, aki egy életet megment, az az egész világot megmentette.

Két gyors példa csak e nemzeti büszkeségre.

Volt alkalmunk találkozni az egykori albán király unokájával, Leka herceggel. A harmincas éveiben járó, jobb nyugati egyetemeket végzett fiatalember nagy tiszteletnek örvend a köztársasági Albániában, amelyik ugyan a királyságot elutasította egy népszavazáson, de az ifjú „trónörököst” respektálja és tiszteli. Az utca embere éppen úgy, mint a politikai elit respektálja igyekezetét, amit Albánia elismertetéséért tesz.

Szóval, Leka herceg hosszan beszélt arról, hogy milyen fontosnak tartja a zsidómentés emlékének fenntartását és a téma kutatását. Megemlítette, hogy ő maga is írt erről egy disszertációt egyetemi tanulmányai során. Majd nemcsak elmondta nekünk, hogy kik a téma legfontosabb szakértői, hanem a zsebebéből előkapott telefonján gyorsan fel is hívta nekünk őket, beajánlva minket náluk. (Ó, ha Heltai Jenő láthatta volna ezt a jelenetet.)

Leka herceg, a nagymamája magyar volt. Kezében egy az albániai zsidók történetéről szóló könyvvel

Vagy, Berat – egy dél-albán kisváros, ahol viszonylag sok zsidó élt – egyik poros kocsmájában üldögéltünk egy délelőtt, köröttünk szorgosan emelgették a helybéli férfiak a rakis poharat – az iszlám szesztilalom szokása úgy tűnik, itt elenyészett - s egy szomszéd asztalnál ülve valaki meghallva miről beszélünk, rögtön odajött hozzánk és elmondta, hogy az ő nagybátyja, is mentett zsidókat. S máris tárcsázta a nagybácsit, hogy mondja már el nekünk is, hogy volt.

A személyes történetek nagyon sokfélék. Most ízelítőül egy részlet, de ígérem, hogy amint sikerül alaposabban feldolgoznunk az anyagot még visszatérek rá itt, mert igazán megérdemlik ezek az emberek, hogy megőrizzük őket emlékezetünkbe. (Többen egyébként megkapták a Yad Vashem Világ Igazai díját.)

Az albánok által megmentettek között vannak olyanok, akik régebb óta ott éltek és olyanok is, akik Németországból, Ausztriából, Olaszországból, Jugoszláviából, Görögországból szöktek át. Sőt, három-négy magyar család nevét is megtaláltuk – talán rövidesen többet fogunk róluk tudni.

A kedvencem az a történet, amikor Berátba megérkezik egy zsidó család. Testvérek, azok férjei, feleségei, gyermekei, unokái, unokatestvérek és nagybácsik. Vagy 25-en vannak és szeretnének együtt maradni.

Találnak egy módos albán famíliát és bekéredzkednek a házukba, amelyik elég nagy ahhoz, hogy valahogyan elférjenek. Az albán família tudja, hogy már az olasz megszállók sem lelkesednek az efféléért, hát még amikor a németek foglalják el az országot.

De a besa kötelez. A menekültnek menedéket kell adni, akár az életünk kockáztatásával is.

A zsidó család – és talán ezért is szeretem ezt a beszámolót – egy kis pékséget nyit az albán városkában és a kiflik zsömlék, kenyerek értékesítéséből tartja sokáig fent magát. Később, mikor romlik a helyzet és jön a razzia, a háziak ósdi albán ruhákba bújtatja őket, hogy a németek ne jöjjenek rá, mi is folyik itt. Mikor nagyon elfajulnak a viszonyok, rendszeresek a bombázások is és a németet deportálni akarják a zsidókat, akkor az albán család magával viszi a zsidókat  a hegyekbe, egy gazdag nagynénihez és ott húzzák ki a háború végéig.

És miért kockáztattak ennyit vadidegen zsidókért?

Egy kép a tiranai Nemzeti Múzeumból. Einstein, akinek az alábok segítettek megszökni Európából

A besa, a becsületkódex, ami erre kötelez. Ráadásul, a ház ura nemcsak módos gazda volt a településen, hanem mint ilyen a „vének tanácsa”, a várost vezető csoport egyik eminens tagja – mint a történekről saját emlékekkel rendelkező gyermeke elmondta nekünk: a város egyik vezetőjeként nyilvánvalóan példát kellett mutatnia a többi berátinak is, hogyan kell viselkedni.

Vannak adataink az együttélésről. Hallhattunk arról, hogy a zsidó család eleinte nem mert imádkozni, hogy ne sértse a muszlim család érzékenységét. De a családfő egy Korán idézettel bizonyította nekik, hogy mindenkinek a saját hite és szokásai szerint kell élnie. Kicsit egyszerűsödött a helyzet, amikor például kiderült, hogy az étkezési szokásokban nincs is olyan nagy különbség, vagy hogy a rituális mosdás itt is ott is alapvető.

Hallhatunk beszámolót arról, hogy akadt olyan zsidó család, amelyik vendéglátójával együtt megtartotta a Ramadant – amikor például napközben nem lehet enni – s este aztán együtt ültek közösen az asztalhoz.

Holocaust történeti kiállítás Beratban, egy dél-albán kisvűrosban. Sok zsidót mebntettek meg az itteniek

Van, aki arról emlékezett meg, milyen volt a németországi gazdag felső-középosztálybéli életből belecsöppeni az albánaiai meglehetősen szerény viszonyok közé. S azért a valóság nyilván messze nem volt mindig ennyire ideális – sok bújkálás, nélkülözés jutott osztályrészül azoknak, akik itt próbáltak túlélni. Nem is mindenkinek sikerült, Albániából és Koszovóból is sokszáz embert elvittek és megöltek.

Az azonban biztos, hogy – s lehet sokaknak ez csak utólag derült ki – Európa legtöbb részével szemben, itt relatív biztonságban, s nem ellenséges emberek között élhettek.

Olyanok között, akik a besa törvényei, a saját szokásaik szerint tudták, mit kell tenni üldözött embertársaikért.

(Pesti Sólet, 2018. szeptember)

Albán képek még itt

Forradalom? Puccs? Mi történt

Hogyan lesz a diktatúrából egy pillanat alatt demokrácia?
Mi történt romániában, Puccs? Vagy forradalom?
Erről beszélgettünk az események egyik résztvevőjével 29 év után újra a Klubrádióban.

Fotók és egy korábbi interjú pedig itt.

A romániai forradalomról, egy egykori szereplővel

A romániai forradalom idején találkoztunk először Nótáros Lajossal, aki az "események" hevületében született új lapot szerkesztett. Hogyan lett a diktatúra sajtójából pillanatok alatt igazi újság? Erről beszélgettünk 27 évvel később a Klubrádióban. Íme

Az itáliai zsidóság emlékeinek magyar megőrzője

A festői Toscana egyik legszebb városa Siena, turisták tízezrei rohamozzák nap, mint nap. Nem messze az egyik fő attrakciónak számító  Piazza del Campotól található a zsinagóga, a Sinagoga di Siena. Ami egyrészt azért is érdekes, mert az itteni Toszkána egyik legrégibb zsidó közössége, az első írásos emlék a XIII. század első feléből származik (kicsit a magyarországi tatárjárás előttről), másrészt mert a zsinagógának, illetve az ott őrzött tárgyaknak pici magyar vonatkozása van. Sőt, nemcsak magyar, de kifejezetten Dohány utcai.

A zsinagógába csak vezetéssel lehet bejutni, turistaszezonban minden órában kétszer, negyedkor és háromnegyedkor indul a túra. Érdemes kivárni. A mi kalauzunk, a lelkes, önkéntes Anna, arra a hírre, hogy Magyarországról jöttünk, rögtön elmondja, hogy az itáliai zsidók múltjáról nagyon sokat egy magyarországi kutató jóvoltából tudnak, és a sienai zsinagóga és környéke régebbi képét is csak az ő harmincas években készített fotói alapján tudják felidézni. Sőt, van olyan sienai kegytárgyról készült fotója, amely már rég nincs meg, így a múzeumlátogatóknak csak az egykori fotókat tudják megmutatni.

A fotók eredetije pedig Pesten, a Zsidó Múzeumban találhatóak – teszi hozzá. Készítője Munkácsi Ernő.

A pesti Munkácsi Ernő élete önmagában is felettébb izgalmas. Jogász, ügyvéd, aki a pesti izraelita hitközség jogi vezetőjeként dolgozott sokáig. Ilyen minőségében vett részt a múzeum újjászervezésében, amelynek egy időben az ügyvezető igazgatója is volt (Később a zsidó tanács tagja lett, a háború után perbe fogták, s ugyan később felmentették, de az eljárás nagyon megviselte az egészségét, s hamarosan, igen fiatalon, 54 éves korában, meg is halt. Munkácsi volt az egyik első – Lévai Jenő  mellett -, aki a shoa után publikálta az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amely a magyar zsidók közelgő végzetére figyelmeztetett. A holocaust dokumentumait összegyűjtő műve máig alapvető forrása a kutatásoknak, a címe: Hogyan történt: - Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához.)

Munkácsi azonban nemcsak jogász és hitközségi vezető volt, hanem nagyon komoly művészeti kutatómunkát is végzett – nyilván ez is inspirálta arra, hogy részt vegyen a pesti múzeum szervezésében, vezetésében.

Az 1930-as években több itáliai település zsidó emlékeit megörökítette fotóin, s ebből a gyűjteményéből a harmincas évek második felében kiállítása is nyílt, „Az olasz zsidóság egyházművészeti emlékei” címen. (A képek most az interneten, a Magyar Zsidó Levéltár gyűjteményében egy kattintássalmegtekinthetőek

Munkácsi fotój Elijahu székéről

és a szék ma

Kötete, amelyben a miniatűrművészet Itália könyvtáraiban, héber kódexek címen jelent meg, komoly visszhangot vert, máig idézett munka.

Egy korabeli kritikusa a német nyelven megjelent a nápolyi zsidók történetét bemutató kötetét  a Libanon című folyóiratban így méltatta:  „Munkácsi könyvének tárgya ezúttal is régi, kedves területe, azt mondhatnónk, központi területe: az olasz zsidóság, amely köré eddigi munkái közül a Római napló, a Livornói régiségek és Miniatűrművészet Itália könyvtáraiban című könyve épül fel. (…)Munkácsi könyve elhozta hozzánk a régi olasz zsidóság kúltúremlékeit, nemcsak szavakban, hanem számos, szebbnél-szebb képben. Azonban a régi sírkövek, elhagyott gettók, keresztény templomokká alakított ősrégi zsinagógák, melyekhez széleskörű tudományos felkészültséggel és a tárgy iránt való őszinte, rajongó szeretettel sikerült eljutnia olaszországi tanulmányútjai folyamán, maguk is egy nagy épület kövei. Ezekből építette fel azt a harmonikus egészet, mely munkája során a leélesebb vonalakban kristályosodik ki előttünk: a régi olasz zsidó kultúra szintetikus képét.” (Katzburg Ilona,  Libanbon 1940. 2. szám)

Munkácsi fotója

És a tér ma

Munkácsi nemcsak gyűjtötte a fotókat, könyveket, tanulmányokat írt, kiállítást szervezett az anyagból, de előadásokon is népszerűsítette a számára oly fontos itáliai zsidó élet történetét. Az Újság 1934 március 29-i száma például arról tudósít, hogy  az OMIKE, az Országos Magyar izraelita Kultúrélet kulturális otthonában tartott előadást, amelyet vetített képekkel illusztrált, s melyben ismertette az olasz zsidó templomi művészetet.

Egy a Pesti Hírlapban megjelent beszámolóból pedig az derül ki, hogy különben is kapcsolatot tartott az olasz zsidó kulturális élet képviselőivel, akik az olaszországi zsidó műemlékekről ajánlottak fel a pesti múzeumnak egy jelentős fényképkollekciót éppen az ő bátorítására.

Annyi a sienai zsinagógában mindenesetre kiderül a látogatónak, hogy Munkácsi fotói, gyűjteményei nagy becsben állnak és alapvető forrásnak számítanak. Annál is inkább, mert itt gyakorlatilag nem maradt meg semmilyen emlék erről a korról. (Miközben a levéltárban a kora középkortól kezdve ámtalan dokumentumot őriznek a zsidósággal kapcsolatban.) A Munkácsi képen szereplő „Elijahú széke a sienai zsinagógában” ma is látható, de mint megtudtuk, a „reneszánszkori előimádkozói emelvény” – csak ezen a pesti Zsidó Múzeumban őrzött fotón maradt meg.

A múzeum igazgatója, Toronyi Zsuzsanna, meg is említi egy Munkácsi itáliai fotóiról szóló írásában, hogy „Történelmi emlékeket néha nem ott kell keresni, ahol logikusan lenniük kellene, hanem meglepő helyeken bukkanhatunk kincsekre.” Hozzátéve, hogy Munkácsi  „Kutatásai során amatőr fotósként végigfényképezte az itáliai zsidó emlékeket Anconában, Ferrarában, Firenzében, Livornóban, Padovában, Rómában, Rovigoban, Sienában és Velencében.”

Az mindenesetre biztos, hogy a sienai zsinagógában, a sienai zsidók történetét bemutató kis kiállításon igazán nagy becsben tartják a Dohány utcai múzeum egykori vezetőjét, Munkácsi Ernőt.

(Megjelent a Pesti Sólet 2018. augusztusi számában.)