Húsz évvel Fenyő meggyilkolása után - A fekete és a fehér Fenyő János

Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János "médiavállakozót" a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam. 

Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már nincs többé.

Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.

Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.

Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől. Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál – már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.

A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.

A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről, akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat.

Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a  negatívját is, amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.

Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a

szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.

De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen, mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)

Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.

Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.

A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..

Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón..  Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.

Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.

(Ezt és a többi Fenyő sztorit is a Sajtóstúl a házba című kötetemben írtam meg, ami itt még megrendelhető.)

Sajtóstul a házba - Vigyázat sértődésveszély - Sajtóstul a házba!

Sztorik, történetek, vidám mesék és gyilkosságok - médiatörténelem a maga módján. Pikó András és Pálinkás Szűcs Róberttel beszélgettünk a  Sajtóstul a házba című könyvről a Klubrádióban.
Vigyázat sértődésveszély! Pár barátot most megint elveszítettem.

Árpi bácsi - a Klubrádióban is

A Klubrádióban az "Árpi bácsi" című könyv kapcsán emlékeztünk Göncz Árpádra.

 

Ha nincs otthon hajháló, ideiglenesen a «krumplineccünk» is megteszi

Ezermester - a leleményes ember, aki minden technikai problémát megold, a buheráló magyar, aki előtt nincs megoldhatatlan feladat. b., A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának barkácsoló folyóirata.

*

A kort, amelyben élünk a barkácsújság is jól jellemzi. Vegyük le a polcról az Ezermester 1966. évfolyamának júliusi számát (egy szám ára 2 forint.)

A „kár eldobni” című rovatba Csillag Ferencné küldött be egy tanulságos, fényképekkel illusztrált kis ötletparádét azzal, mit is kezdhetünk azzal a hálóval, amelyben a krumplit vittük haza. Ugyanis az a „burgonyatároláson kívül sok más célra is felhasználható.” Kár lenne eldobni - véli a szerző.  Lehet belőle ugye labdatartó, ha varrógéppel sűrű öltéssel középszalagot varrunk rá. Kitűnően alkalmas lágytojás főzéséhez, erre lehetőleg sárga hálót használjunk, mert az fest a legkevésbé. Legcélszerűbb, ha zsineget kötünk a hálóra és azt kézben tartjuk a pár perces főzési idő leteltéig, nehogy a forró vízbe essen, esetleg meggyulladjon a háló. Retikülben nagyszerűen elfér, mint bevásárlószatyor. de a kedvencem, hogy „ha nincs otthon hajháló, ideiglenesen a «krumplineccünk» is megteszi. A kimosott hálót vágjuk körül a fejünknek megfelelő méretre, és a végeit dolgozzuk el, esetleg gumit is fűzhetünk bele. Kerti munkánál is hasznos ez a barkácshajháló, nem hullik a haj a szemünkbe. Dauer után is jobban megmarad a berakás, ha hajunkat éjszakára hálóval védjük.” A szerző ötleteit 100 forintos utalvánnyal honorálta a szerkesztőbizottság.

És most nézzünk egy 150 forintot érő ötletet, amelyet Billiczky Tibor küldött be Pécsről. Az elmés kis szerkezettel Trabantunkat védhetjük meg. A dolog egyszerű, a lényeg, hogy egy bojler-higanykapcsoló szerkezetre van szükségünk, amit beforrasztunk a kormány alá. (Akinek nincs otthon felesleges bojler higanykapcsolója, az nem tudom, hogy védi meg a Trabantját.) Aztán ha  jön a rabló és brizgálja az autónkat akkor a higany elmozdul, zárja az áramkört, megszólal a kürt. „Aki rossz szándékkal közeledik, erre biztosan elmenekül.” - állítja a szerző.

Lapozzuk át a betonvasból készített kagylófotelt, inkább vegyük „Legegyszerűbb sörnyitó”-t. Amikoris egy keményfa rúdba ütött, majd a túlsó oldalán elgörbített lelaposított szeget alkalmazunk. Csupán az a fontos, hogy a fej ne legyen kisméretű. Máris kész a sörnyitónk. Erre mondta tán a jeles szerkesztő, Martos Gábor egykor, hogy olyan nincs, hogy valami ne lenne sörnyitó.

Búcsúzóul pedig egy praktikus ötlet utazóknak. „Hosszú túrán ugyanis gyakran előfordul, hogy megreped a gyújtáselosztó háza. Ha autójavitó nincs is a közelben, olyan hivatal bizonyára akad, ahonnan egy darab pecsétviaszt kérhetünk. Az óvatosan felmelegített elosztófej felé tartjuk a pecsétviaszt, majd gyertya lángjában megolvasztva csepegtessük a repedésre.”

Bizonyára.

Szopás Magyar Nemzet módra

A rendszerváltás idején még relatíve szabad és liberális napilapot, a Magyar Nemzetet 1990 után az új hatalom hamar megszállta. Némi tanakodást követően kineveztek egy fickót előbb főszerkesztő-helyettesnek, majd főszerkesztőnek.
Az illető úr az újságkészítéshez ugyan nem nagyon értett, de nagy mellénnyel foglalta el a hivatalát. Tudta, hogy ő most „elvtársilag” van oda helyezve, sok mindent szabad neki.
Azt, hogy a lapnál mit tett, most hagyjuk is. Ám, hogy a kapukon túl, arra vesztegessünk pár szót.

Egy szép napon, nem feltétlenül szín józanon, hazafelé ballagott. S valahol a Rákóczi tér környékén, mely vidék azokban az években még a rosszleányok egyik fő vadászmezejéhez tartozott, vitába keveredett néhány hölggyel.
A ma már nehezen rekonstruálható perpatvar állítólag valahogy úgy kezdődött, hogy a polgári napilap főszerkesztője, persze szigorúan civilben, mintegy írói munkássága részeként, felkérte az örömlányokat, legyenek szívesek ingyen leszopni őt, ő ugyanis egy jelentős főszerkesztő.

Szó szót követett, a stricik is odagyűltek. S miután kevéssé voltak járatosak a sajtó bonyolult rendszerében, egyszerűen csak alaposan elverték a  hepciáskodó, potyázni akaró klienset. Annyira jól, hogy annak eltört a lába.
Be is szállították rögvest a baleseti sebészetre. Ám egy nagy közös kórteremben helyezték el, meglehetősen kényelmetlen körülmények közé.
A főszerkesztő méltatlankodott, hogy egy ilyen jelentős főszerkesztővel, mint ő nem lehet így bánni. Különszobában akarta kivárni a műtétet.
Végül a lap egészségügyi tudósítója elintézte a kényelmesebb egyágyas szobát.
Nem sokkal később, talán, hogy bezsebelje a dicséretet, a tudósító felkerekedett meglátogatni főnökét. De az bizony nem a levegős külön kórteremben feküdt, hanem a túlzsúfolt tömegszálláson.
Szaladt az újságíró az osztályvezető orvoshoz, hogy hiszen megígérték...
 - Nos, valóban – vakarta meg az orrát a sokat látott doktor –, át is tettük. Csakhogy az történt, hogy amikor a különszobába bement az ápolónő, a páciens felszólította, hogy miután ő egy főszerkesztő neki jár, hogy … Hát, mit tehettem volna, visszahozattam ide, itt legalább szem előtt van.

Andrassew Iván az égi szerkesztőségben

Az égi szerkesztőség -amelyről persze sejtjük, hogy nincs is az égben - újabb kiváló kollegával gyarapodott. Egy nagyszerű emberrel, aki mellesleg kiváló újságíró és melegszívű barát is.

Ha fent is nincs ez a szerkesztőség, a szívünkben vagy hol a fenében, van. és sokszor kérdezzük majd onnan Ivánt, na most ő mit gondol erről. 

A forradalom és a néma telefon

1989. december 23-án különösen izgalmas volt a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében lenni. A romániai forradalom napjait éltük és a szerkesztőségben egy különkiadást próbáltunk összehozni – még akkor is, ha a tévé folyamatosan közvetítette az eseményeket. Ámde úgy gondoltuk, híreket, elemzéseket, de talán még friss híreket is tudunk hozni erről a  szomszédságunkban zajló drámai eseményről.

Hírek és rémhírek terjedtek. Senki sem tudta, mi történik pontosan. Annyi azért már ismert volt akkor is, hogy ha  román és magyar  hadseregek közti fegyveres konfliktus esélyét minimálisnak is tekintette a magyar honvédség vezetése, a román belső feszültségekről a figyelmet elterelő provokációval  komolyan számolt. Aztán, amikor 22-én a román hadsereg irányítója megtagadta a tüntetések leverését, a katonák pedig a nép oldalára álltak, eldőlt a diktátor sorsa, egyben az is, hogy a román hadsereg nem támad majd Magyarországra. A Ceausescu mellett kitartó, a hadsereggel harcoló Securitatenak pedig egyre kisebb esélye volt jelentősebb provokációra Magyarország ellen.

Ennek ellenére persze bármi megtörténhet.

Siettünk összerakni az újságot, jön a karácsony, itt minden bezár. Forradalom  a szomszédban ide-oda, de megáll  az élet.

December 23-án, késő délután, hívtak fel a Honvédelmi Minisztériumból, hogy Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter egy Budapest környéki „azonnali hadbalépési készültségi” alakulathoz látogat, menjek én is, és tudósítsak az eseményről.

Sok ész azért nem kellett ahhoz, hogy felmérjük e látogatás jelentőségét és bár a rendkívüli kiadás lapzártája nagyon szorított Martin József, aki főszerkesztőként tulajdonképpen ekkor debütált, úgy döntött, induljak el és majd telefonon a laktanyából bediktálom az anyagot Rozikának a gépírónőnek.

Néhányan mentünk csak újságírók, ugye a karácsony. Meg aztán hol voltak még a kereskedelmi médiumok, az internet.

Kárpáti civilben érkezett – talán bejglit is hozott a szomorú sorkatonáknak, akik előtt az már világos volt, hogy a karácsonyt azt a laktanyában töltik és valószínűleg némelyikük előtt az is felrémlett, hogy ebből még nagyobb baj is lehet.

Mindenesetre Kárpáti miniszter végighallgatta kérdéseinket és a szépséges híradó tudósító Lugosi Viktóriának is arra, hogy van e valami komolyabb jelentése annak, hogy éppen most és éppen ide látogatott, sokat sejtetően valami olyasmit felelt, hogy innen nem mehettek haza a katonák és hát a miniszter nyilván oda megy látogatóba, ahol vannak katonák, főleg ha azok különös felelősséggel járó szolgálatot végeznek. Miután  Budapest és környékének légvédelmét is részben innen látták el, hát akinek van füle a hallásra, az érthette az üzenetet. Még a légierő parancsnoka is elmondta, hogy minden rendben ne tessék izgulni. Ha át is sodródott magyar terület fölé két helikopter, annak nincs nagyobb jelentősége. A magyar légierő ura a helyzetnek s a többi.

Lassan szürkült és már tényleg a körmünkre égett a lapzárta, kértem hát, hogy adjanak egy telefont, ahonnan diktálhatok.

Mégiscsak légierő, Budapest védelme, a honvédelmi miniszter demonstratív látogatása és a többi.

A parancsnok irodájában valóban akadt egy telefon, ez azonban csak a HM belső telefonhálózatában működött. És fájdalom, de a Magyar Nemzett szerkesztősége nem tartozott e körbe.

Akkor valaki azt tanácsolta, hogy ha a HM központot felhívjuk, akkor onnan városi számot is lehet kapcsoltatni. Fel is hívtam, ahol a telefonközpontos azt felelte, hogy ugye nem hiszem el, hogy ő bedől annak a mesének, hogy egy laktanyából valaki karácsony előtt egy miniszteri látogatásról akar diktálni. Haha. Nyilván valami nővel fecsegnék, mint afféle próbálkozó sorkatona.

Aztán Keleti György, a HM sajtófőnöke vette rá valahogy a központost, hogy a dolog komoly, valódi miniszter, valódi újságíró. Vegye a miniszter parancsának, hogy kapcsolja a budapesti 211-800-as számot.

Így aztán nagy nehezen elértem Rozikát. Csakhogy miniszter, parancs, forradalom, nagyjából egy szót sem hallott abból, amit mondta. Budapesttől harminc kilométerre, egy „azonnali hadbalépési készültségi” légvédelmi egységtől nem lehetett telefonálni. Ha ezt a románok előbb tudják…

Úgyhogy mit volt mit tenni, visszautóztunk és az utolsó pillanatban, már már a nyomdagépbe diktáltam be, hogy ne tessék túlzottan megijedni. A hadsereg a helyén. Maximum csak telefonálni nem tud.

(Részlet a készülő Sajtóstúl a házba című könyvből)

Az első 140 év - fejezetek a Népszava történetéből

Az első 140 év - A Népszava története, szerk Dési János

Publish at Calameo or read more publications.

Már megint mi jártunk jól - A Népszava szülinapján

Akkor hát, az első 140 évvel megvagyunk. És biztos vagyok benne, hogy a következő 140, amelyik előttünk áll, sokkal, de sokkal könnyebb lesz. Ugyanis ma sokkal jobb népszavásnak lenni, mint korábban bármikor és a fejlődés nyilvánvalóan egyenesvonalú és felfelé ívelő. Mi, mai Népszavások igazán a szerencse gyermekei vagyunk. Mindjárt el is mondom, miért. Csak a jó viszonyítási pontokat kell megtalálni. 1873 januárjában, amikor Pest és Buda egyesült, több új lap is indult. Január elsején például Beöthy Zsolt Atheneumja. Beöthy sikeres, jómodú ember, a társaság középpontja. Lapja másfél évet élt. Bocs.
Vagy itt van a Szegedi lapok története – aznap jelent meg, először, amikor a Népszava elődjének tartott Munkás Heti Krónika, aztán három év múlva utoljára. Vagy idézhetnénk a Magyar Polgár című kolozsvári lapot szintén 1873 januárjából. Máfél év. Erre mi már rátettünk 138 és felet csak mostanáig. Kétségtelenül, nem indult egyszerűen a dolog. 1873 január 5-én, vasárnap je-

lent meg először a lap, március közepén megalakult a Magyarországi Munkáspárt, ennek lett a hivatalos lapja a Munkás Heti Krónika/ Arbeiter Wochen Chronik. Tehát előbb a lap, azután a párt. A pártot egy hónapra rá a belügyminiszter már fel is oszlatta, három hónap múlva pedig kiosztották a lap két szerkesztőjének – a párt vezetőinek –Ihrlinger Antalnak és Külföldi Viktoornak az első két-két heti fogházat, és még a nyomdát is elkobozták. Hát mikor tenne velünk ilyet a jó Szalai Annamária? Ugye, hogy mi vagyunk a szerencsésebbek
Az más kérdés, hogy másfél évvel később felmentik őket, de a lap folyamatos vegzálása nem szűnik meg. Most összeszerkesztettem, a kor követelményeinek megfelelően egy e-book-ban, a Népszava történetét, többek között Révész Mihály írását, amelyből kiderül, hogy azokban a boldog békeévekben számtalanszor lehetetlenítették el az újságot, verték meg a munkatársakat, sokszor a csendőrök az olvasókat is. Ilyen sincs ma már. A kedvencem a történetből az az a jelenet, amelyben megemlíti, hogy ha nem volt elég munkaerő a kézzel hajtott nyomdagép forgatására, akkor nemcsak az újságírók, hanem az akkori szociáldemokrata párt vezetőit is befogták, hogy kézi erővel hajtsák meg a nyomdagépet. Ugye, hogy mi jártunk jól már megint? A nyomdagép kézi forgatásához mostanában soha nem kell segítséget kérnünk.
 Mostanában mi természetesen sokszor, és joggal panaszkodunk a körülményekre, a nehéz anyagi helyzetre, a reklámpiac kormánypártosítására, a Fidesz-rezsim igazságtalan és jogtipró médiatörvényére és alkotmányozási gyakorlatára . De tényleg csak azt tudom ajánlani, hogy olvassák el a lap történetét, és rögtön belátják, mi jártunk jól. 1905 után jött létre a napilap, de a cenzúra gyakran betiltotta a napilapkén való megjelenését.

Ekkor „hetilappá” vált, amely azt jelentette, hogy hétfőn Népszava, kedden Népakarat, szerdán meg mondjuk Népszabadság, csütörtök Népjog, péntek Új Népszava címen jelent meg. De miután mi a szerencsés kor gyermekei minden nap Népszava fejléc alatt tehetjük közzé a gondolatainkat, régi, szerdai tartalék címünket, a Népszabadságot átengedtük másnak, nekünk már nem kell. Ahogy a nagymamám mondta, minden jó lehet ég valamire, hátha akad, aki tudja még használni.
Az 1945-ig tartó korszakban, ha változó intenzitással is, de elnyomó hatalmakkal kellett küzdenie annak, aki kiállt baloldali nézetei mellett. Cenzúra, rendőrség, csendőrség, lapelkobzás, sajtóperek sora. Az összes vacsora elhűlne, ha mindent felsorolnánk. Ott a Horthy különítményesek Somogyi-Bacsó gyilkossága, a Népszava kiadójának 1920 feldúlása és szétverése, amelyre a korabeli szélsőjobbos sajtó heccelte fel a különítményeseket.a aztán 1944—ben további munkatársakat öltek meg, német megszállás után az egyik első intézmény a melyet elfoglaltak, a Népszava szerkesztősége volt. Aztán a negyvennyolcig tartó viszonylagos szabadság után a Népszava is osztozni kényszerült a korabeli sajtó szürkeségében és pártirányításában. A példányszámot papírkiutalással intézték, s bár sosem jelent meg se előtte, se utána a Népszava ily sok példányban, kevés öröm tellett benne, valószínűleg az olvasóknak és a szerzőknek hasonlóképpen. A nyolcvanas évek relatíve szabadabb levegője is viszonylag később ért el a Népszava szerkesztőségébe.
Aztán a kilencvenes években, miután Fenyő János sajtómágnás megvette a lapot új időszámítás kezdődött itt is. Fenyő 1998-as meggyilkolása után, bár egymást váltották a könnyebb és nehezebb korszakok, mégis, sokáig az anyagi bizonytalanság jellemezte a lap életét, változó, nehezen kiszámítható tulajdonviszonyokkal, amelyek csak a kétezres években hoztak relatív biztonságot. És mégis, mindezzel együtt, ma a Népszava munkatársai szabadon írhatnak. Nincs se hivatásos cenzor, aki kitörölhetné a neki nem tetsző oldalakat, se pártközpontban ülő bürokrata, aki mindentől fél, és csak a saját közleményeit szeretné látni a lapban, de még egy olyan tulajdonos sem, aki saját anyagi-üzleti érdekeinek megfelelően rendel cikkeket az újságíróktól. Mi ma – Médiahatóság, bíróság, állami zsarolás ide oda- - szabadok vagyunk. A Népszava története során jópárszor megkérdőjelezték a hazafiságunkat. Manapság is akadnak, akik előszeretettel gyaláznak minket, mert nem mindenben értünk egyet a hatalom mai képviselőivel. Nekik, a 140 éves bölcsességével például felidézhetnénk azt, amikor 1914 nyarán, az első világháború kitörésekor, az általános háborús lelkesedés közepette csak egyetlen lap fejezte ki aggályait. Tisza István miniszterelnök nem is burkolt fenyegetéssel jegyzi meg „mindenki támogatja a háborút, az egyetlen kivétel a szocialisták lapja, amely ismét kizárta magát a magyar nemzet polgári közösségéből és hazafias együttérzéséből” Ó de ismerős szavak.
Ma ott őrizzük az emlékezetes címlapok között azt az 1918-ast, amely beszámol arról, hogy Tisza beismeri, Magyarország elvesztette a háborút. Nagyon-nagyon sokba került, hogy igazunk lett. Ma sokkal szerencsésebb korban élünk. Béke van ráadásul számtalan olyan orgánum létezik, amelynek munkatársai hasonlóan gondolkodnak mint mi, régen nem vagyunk már egyedül és ez is nagy-nagy szerencse. De a legnagyobb szerencse, a szabadság. Ha rosszat csinálunk, nem tolhatjuk másra a felelősséget.
 Igaz, a hétköznapok amúgy teljesen jogos morgolódásai között ritkán gondolunk arra, hogy igen ennek a 140 évnek mi vagyunk a legszerencsésebbjei itt a Népszavánál. No, és reméljük az olvasóink is, akik annyi nehézség ellenére kitartanak mellettünk. Akik előfizetnek ránk, akik nap, mint nap megveszik a lapot az újságosnál vagy rákattintanak az interneten – mert hiteles, komoly kritikus,a véleményeket ütköztető, mégis elkötelezetten baloldali véleményeket találhatnak nálunk. Az elmúlt években nagyon sok ember közös erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a lap napról napra megjelenjen. Mégis, különösen meghatározóak a főszerkesztők, csak a közelmúltból: Deák András, Kereszty András, H. Bíró László – akiknek korszakait előbb-utóbb külön is érdemes lesz elemezni. És persze Fejtő Ferenc, aki élete utolsó éveiben a Népszava tiszteletbeli főszerkesztői posztját töltötte be. De hosszú, kalandos élete sok ponton összefonódott a Népszavával, illetve a Szép Szó című lappal, amelynek címét ma büszkén viseli hétvégi mellékletünk. Büszkék vagyunk rá, hogy tanulhattunk tőle. Ő az, aki személyén, sorsán keresztül összeköti a Népszava múltját-jelenét és jövőjét. Mondják, akinek a halálhírét költik, az sokáig él. A Népszavát egy időben szokás volt temetni. Amikor a lap indult még nem volt más csak az újság. Aztán jött a telefonhírmondó. A lap maradt. Feltalálták a rádiót – hogy az gyorsabb, nem lehet vele versenyezni és a többi, a lap maradt. Tévé? A lap maradt.
Az internettel is köszönettel megtanulunk együtt élni, s drukkolunk, hogy jusson el a 140. születésnapjáig. Ferenc Józsefet túléltük, IV. Károlyt túléltük, Horthyt túléltük, Rákosit túléltük, Kádárt túléltük, Antall Józsefet túléltük. A mostanit is túl fogjuk. Mi. köszönjük szépen, a korunkhoz képest, egészen jól vagyunk.

 (Elhangzott a Népszava 140. születésnapján)

A sajtószabadság emlékműve épül a tévénél

A négynapos ünnep kellős közepe, amúgy halottak napja, éppen alkalmas arra, hogy a közszolgálatinak nevezett médium kegyurai elsöpörjék azokat a kitartó, és bizonyos szempontból naiv kollegáinkat, akik a valódi közszolgálatiságért demonstrálnak hosszú ideje.

Ahogy Károlyi Mihályt  is még napfelkelte előtt deportálták a Kossuth térről, hogy helyet csináljanak a demokrácia, a társadalmi egyenlőség, a szabad választások egyik nagy ellenségének, gróf Tiszának.

Magunk közt szólva, kit zavart az a pár kitartó ember, aki egymást váltva régóta ott gubbaszt, mert hisz a szabad és független sajtóban? Nos, a hatalom képviselőit úgy látszik mégiscsak irritálta mindez. Mint a szálka a köröm alatt. Miközben a közmédium újabb és újabb mélységekbe száll alá, ahol pártkomisszárok osztják az észt, ahol nemes verseny folyik, ki tudja jobban nyalni a kedves vezér és néhány korántsem kedves alvezér alfelét, ott mégiscsak kellemetlen nap mint nap azzal szembesülni, hogy akadnak még olyanok, akik szabadon és függetlenül szeretnének beszámolni a hírekről.

Ezért a szokott, sunyi módon távolítják el őket. Na ja, hogy szobor kell oda, majd ötven millióért. Szobrot minden letakart fejű főbíró mellé! Virágozzon minden szobor! Imádjuk a szobrokat. Ez a bűnben fogant új alkotás, bármilyen is lesz, a megtiport, megtépázott sajtószabadság emlékművévé válik. Annak jelképe, hogy természetesen a diktatúra ( ahogy a fél és negyed diktatúra is, ha lehet félig vagy negyedik terhesnek lenni) már csak olyan, hogy jobban szereti, ha kuss van, pofa súlyban. Ahol lehet dicsérni a kedves vezetőt, és be lehet számolni rendszeresen az ellenzék alávalóságáról. Csakhogy ez az emlékmű arra figyelmeztet, hogy hohó pajtikáim, azért ez nem teljesen így van.

Mindig akadnak olyanok, akik a képetekbe vágják a kellemetlen igazságot. Most éppen azt, hogy egy zsebdiktátor jólfizetett szolgálatában bármire képesek vagytok, gyáva és sunyi módon. Mondjuk, néhányatokat ismerve, ezen nem is vagyok oly nagyon meglepődve.

Miközben kollegáink százait rúgják ki megint pénzhiányra hivatkozva készül az emlékmű, amelyre hivatkozva el lehet távolítani az igazakat.

De ezek a mamelukok annyira buták, hogy még azt sem veszik észre, annak az emlékművét építik fel, amit pedig lerombolni próbálnak. A sajtószabadságét.

Ceterum censeo: Orbánnak mennie kell.

A rég eltűnt Magyar Nemzet emléke

Egy réges régen elsüllyedt lapra emlékeznek egykori dolgozói hétfőn egy kiadvánnyal, melyben túlélő karácsonyi számok írásait gyűjtötték egybe. A régi Magyar Nemzetét.

Hogy is volt?

A 214-es szoba volt a miénk a Lenin körút 9-11-ben, a New York Palotában, ahol a bejáratnál rögtön a szovjet hadsereg lapját felidéző márvány tábla köszönti az érkezőt.

A másodikon, a lépcsővel szemben nagy, kopott ajtó, éppen Berkes Erzsi jön be rajta, mind a két kezében cekker, mire én udvariasan megkérdem: Segítsek becsukni az ajtót?

„Ugyan gyakornok, hagyja csak, majd becsapom a farkammal” - feleli és tényleg becsapja, bár nem a farkával, hanem a lábával rúgja be.

A folyosón kopott fotelek, füstsz

ag és a sarokban egy tévé. Aztán egy faliújság, rajta a szerkesztőbizottság aznapi értékelése és a dolgozók teljesítménye (A legtöbbet írók erős versenyben vannak, Császár-Nagy László és Kertész Péter küzd általában az elsőségért. Egy kolleganő, aki a felét, harmadát sem hozta össze egy hónapban, egyszer odaírta a neve mellé: Igaz, hogy kevés, de egy hetet beteg voltam.)

Aztán, ha megfordulunk és megyünk végre a 214-es felé, még útba ejtjük a titkárságot, ahol megkapjuk az újságjainkat, a postánkat, sz

omorúan megállapítjuk, hogy itt még mindig nagy a büdös és végre beballagunk a 214-esbe.

Hat íróasztal van itt összetolva és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak tolva.

Szép sorban úgy ülünk, hogy doktor Boros István, doktor Javorniczky István, doktor Császár-Nagy László, Baróti András, Kertész Péter – baráti körben Öreg néven közismert -, Kristóf Attila és a macskaasztalnál szerény személyem. Kivéve, ha Kristóf Attila éppen Csopakon ír könyvet, ami szerencsére gyakran előfordul, mert akkor odaülhetek a nagyok közé, a helyére.

A szerkesztőségbe azért jár az ember,

hogy kibeszélgesse magét a kollégáival, elintézzen néhány sürgős, lehetőleg interurbán, telefont és leszervezze magának a sofőrt, aki esetleg riportútra viszi, de még inkább nyaralni.

A szoba állandó tartozékai közé sor

olhatjuk azokat az anekdotákat, amelyek átlagosan minden héten egyszer elhangzanak. Ezek egy részének Szász Pista barátunk a főszereplője, aki egyszer majdnem űrhajós is lett. Amúgy száműzetésbe van küldve, rég ki van rúgva, mert a demokratikus ellenzék aktív tagja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy időnként feltűnjön köztünk és méregdrágán szamizdatokat sózzon ránk.

Aztán ott az a történet, amikor együtt mennek valahova riportra a szereplők, a Csaszi felvesz az út során három anyagot, Péter egésznap lót-fut és jegyzeteket gyárt, ebből is lesz két rész, Boros Pisti viszont nem

beszél senkivel, nem kérdez semmit – és még ebből is riport lesz.

Hát így. A képen egyébként a Régi Nemzetesek társaságának tagjai. Itt az utolsón Blahó Miklós adja át éves díjunkat Charles Gati régi nemzetesnek.

Magyar szemtanúk Londonban

London központjában, alig egy macskairamodásnyira a nevezetes Piccadilly Circustól, a Royal Academy of Arts elegáns termeiben látható még október másodikáig az a reprezentatív kiállítás, amely a magyar fotóművészet jeleseit mutatja be. Szemtanú: magyar fotográfia a huszadik században a címe tárlatnak. És persze a világszerte közismert fotósokkal csábítanak a városszerte kihelyezett óriásplakátok. Brassai, Robert Capa, Andre Kertész, Moholy-Nagy, Martin Munkácsi.

Szerencsére még ennél is jóval szélesebb a kínálat. Kezdve Balogh Rudolftól vagy Vadas Ernőtől és a magyaros stiltől, a szociofotós Esher Károlyon át egészen a maiakig, hiszen például Bánkuti András, Féner Tamás, Korniss Péter, Kerekes Gábor, Benkő Imre, Fejes László képeiből is látható válogatás.

A magyar fotográfiát bemutató összeállítás egyik feltűnő jellegzetessége, hogy a világhíressé vált művészekből senki sem maradt Magyarországon, többségük nem is önként ment el, hanem kényszerült elhagyni szülőhazáját. Minderre persze magyarázat a magyar történelem viharos menete – a kiállításon manapság már szokatlanul korrekt módon foglalják össze a változó esem

ényeket.

(És még egy fontos dolog. A londoni Royal Academy of Arts termeiben kiállítottak közül legalább hárman iskolatársaim voltak – persze sok-sok évtized különbséggel – az egykori Barcsay, ma Madách Imre gimnáziumban. A Capa testvérek, Robert és Cornell, valamint Féner Tamás.)

Egy átlagos, napsütötte kora délután, annyian nézelődnek itt, hogy bizony várni kell, amíg továbbléphetsz a

következő fotóig. Így van idő hallgatódzni, s ebből a nem reprezentatív adatfelvételből az derül ki, a többség helybéli, különösebb köze Magyarországhoz nincs.

Próbáljuk hát ilyen szemmel nézni az összeállítást. Hogy mit mond mindazoknak ez, akiknek egy távoli ország alkotóinak képeit gyűjtötték össze.

A fotók egy jelentős része – főleg a Brassai, Capa, Kertesz, Moholy-Nagy, Munkácsi csapaté – mindenképpen nemzetközi. Nem is Magyarországon készültek, szerzőik nemzetiségéről legfeljebb a képaláírás árulkodik. Mind az öten megújítói voltak saját műfajuknak, olyasmit hoztak létre, amit sok évtized multával is megmaradt. Capa háborús képeit valószínűleg mindenki látta már, Kertész kiállításai nagy sikerrel járják be a világot – figyelem, közeleg Magyarország felé -, Moholy-Nagy több műfajban is jelentős és Munkácsi zsenialitását lassan saját hazájában is kezdik felismerni.

Aztán ott lógnak a falon a Balogh Rudolf féle alkotások, mint amin az alföldi pásztor, csibukolva nagy subájába burkolódzva, kutyáival nézi a végtelen magyar rónát. És érdekes megfigyelni, hogy nagyjából ugyanazekben az években készíti el André Kertész a Szatirikus táncos című képét, amelyen egy csinos, nem is feltűnően túlöltözött, ámde gyönyörű hölgy pózol egy sezlonyon. Úgy, hogy valahogy Picasso képei jutnak azonnal eszünkbe, pedig ennek a táncosnőnek nem is a homloka közepén van a szeme. Igaz, ez a kép Párizsban készült.

A pásztor a kutyákkal – nagyon helyes állatok – ma már egy sosem volt világ, idillikus lenyomata és ez még itt Londonban is érződik. Míg Kertész képe olyan, hogy bármelyik képeslap szerkesztője– már ha még maradt ilyen valahol – megnyalná utána mind a tíz ujját.

A kiállított kortárs képeket inkább jellemzi már a szociofotós vonal. A „létező szocializmus” árnyoldalainak megmutatása az első nyilvánosságban sokáig a játékfilmesek és a bátor fotóriporterek privilégiuma maradt.

A kiállításhoz méltó katalógus készült, s jónéhány fotót akár képeslap formátumban is meg lehet vásárolni. Éppen úgy mint a nagyoknál.

A tárlatot Magyarország európai uniós elnöksége alkalmából szervezték – a kevés elnökségi siker egyike tehát ez – és fő szponzora az OTP volt. A képek jelentős részének a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum a tulajdonosa. A kurátorok Colin Ford az angliai Nemzeti Méfia Múzeum alapító igazgatója, Baki Péter, a Magyar Fotográfiai Múzeum igazgatója és Sarah Leah a házigazda Royal Academy of Arts képviselője voltak.

(Szemtanú, magyar fotográfia a XX. Században. Royal Academy of Arts, Burlington House, Piccadilly, London W1J OBD)

Melyikük Whoopi Goldberg?

Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.

Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

Göncz Árpád szekrényében

A jó elnök








Már lejárt elnöki mandátuma, amikor valami semmi kis interjúért kellett elballagnom Göncz Árpád köztársasági elnökhöz, kit háta mögött – néha persze a színe előtt is – tisztelői csak Árpi bá’-ként emlegettek.

Árpi bá’ irodája a Parlament melletti irodaépületben volt már akkor. Az ember persze lelkesen ment hozzá, mert Árpi bá’ csudaklasz pasas maradt. Nem szállt fejébe a dicsőség, érzékeny, okos, szellemes és pontos. Mondhatni ideális interjúalany.

A beszélgetés végén a bőven apám korú köztársasági elnök udvariasan megkérdezte, hogy kitalálok-e, majd az előszobájáig kísért, aholis én egy határozott mozdulattal feltéptem egy ajtót, majd ugyanazzal a lendülettel beléptem egy gardróbé-szekrénybe. Eggyel arrébb nyúltam. A fenébe ezekkel a modern irodákkal, itt minden ajtó olyan egyforma.

A köztársasági elnök türelmesen megvárta, míg kimászok a szekrényéből, aztán megmutatta melyik ajtó vezet a folyosóra. Kinyitotta nekem ezt a jó ajtót és többször megkérdezte, egészen biztos vagyok-e benne, hogy kitalálok az épületből. Határozottan állítottam, hogy igen, de a történtek után úgy látszik, nem hitt nekem, hát elkalauzolt a liftig, talán még a gombot is ő nyomta meg helyettem - de ez azért már nem egészen biztos, de az igen, hogy már csuktam az ajtót, amikor utánam kiabált: Szóval a földszinten egyenesen, aztán egy kicsit balra…

A kis történetek a nagy emberekről tudják néha a legtöbbet elmondani.

Pályám legkellemesebb része volt, amikor különféle útjaira követhettem az elnököt. Mégpedig azért, mert már azokban az években is megkopni látszott a rendszerváltó politikusok nagy többségének a nimbusza. (Azt akkor még nem sejtettük, mennyit lehet ebből még tovább koptatni.) De Göncz Árpád mégiscsak azt mutatta, igenis, lehet tisztességesnek, becsületesnek maradni a hatalom csúcsán. Már önmagában életpályája is óriási tekintélyt jelentett. Igenis, van olyan köztünk, aki ezek szerint mégiscsak tudja, hogy melyik a jó oldal és képes odaállni. 1944-ben, 1956-ban vagy éppen 1989-ben.

Kritikusai meg szokták jegyezni: könnyű neki. Az elnöknek nincs valódi hatalma, nem kell kellemetlen döntéseket hoznia, megteheti, hogy csak úgy hercigeskedjen.

Azóta már van némi tapasztalatunk elnök ügyben – láthatjuk, hogy azért az sem olyan egyszerű.

Árpi bá’ – és ebben biztos vagyok – ércnél maradandóbb emlékművet állított népében magának. Még akkor is, vagy éppen azért, mert ez valószínűleg sosem volt célja. Ő azt mondta elnökként is, amit gondolt. Ha van értelme ennek a megjegyzésnek, ő tényleg az emberek elnökeként szolgált államfőként is.

Manapság a politikusok többségéről – a megveszekedett rajongókon túl – azért inkább rosszakat gondolunk. Néha talán túlzunk is ebben. De hát kevés a jó példa.

Éppen ezért kell Göncz Árpádra és az ő életművére büszkének lennünk, felidéznünk.

+

Ez a kép a Népszava szerkesztőségében készült, valamikor elnöki mandátuma vége felé. Mi hívtuk meg, hogy a véleményét kérdezzük erről-arról, mert tudtuk, hogy ez fontos nekünk. Ült az asztalnál és beszélgetett velünk. Nem elmagyarázott dolgokat, nem kinyilatkoztatott, még csak meggyőzni sem különösebben akart. Egy bölcs öregember, akit nem a tisztsége miatt tisztelünk, hanem az embersége, az esze miatt.

Már elment, amikor a folyosón állva megbeszéltük mit mondott, mit gondolunk róla. És akkor Novák Mari, a titkárnőnk azzal vágott közbe, azért szerinte az a legjellemzőbb, hogy amikor bejött a szobájába, és kezet fogott vele, ahogy egy igazi úrhoz illik, bemutatkozott: Göncz Árpád vagyok. Csak így.

Mert attól, hogy valaki elnök, még lehet igazi úr.

Mester

Nagyok és igazán nagyok

Az igazán nagy szerkesztőket onnan lehet megismerni, hogy erős nyomot hagynak lapjukon, műsorukon. Ott a kézjegyük az egészen, a szellemiségük, a világlátásuk, az erkölcsiségük. Ahogy az Est Lapokon Miklós Andoré, vagy a Színházi Életen Incze Sándoré. Az igazán nagyon nagy szerkesztőket meg az jellemzi, hogy a legjobbakat próbálják megszerezni munkatársul (Miklós Karinthytól Móriczig az irodalom színe virágját, Incze Korda Sándortól a fotós Munkácsi Mártonig később világhírűvé lett alkotókat és a többi).

Mester Ákos rádiósként és lapszerkesztőként is nagy és nagyon nagy.

Az egykor volt Magyar Rádió 168 óra című műsorának szerkesztőjeként megalkotott és hosszú évtizedekig készített egy olyan műsort, amely érdeklődő ember számára kihagyhatatlan volt. Még a nem túl szerencsés időpont ellenére is – szombat délután az ember inkább szundikálna – ott kellett ülni, na jó heveredni, a készülék előtt, mert különben képtelenség lett volna kiigazodni a világban. (Feltételezem persze, hogy a 168 óra törzshallgatóinak egy jelentős része a Szabad Európa Rádióból is tájékozódott, s még így annak a rádióműsornak az ismeretében sem érezte falsnak, hazugnak vagy éppen tendencizusnak a Mester féle programot. Akadnak manapság ifjú csahosok, akik ezt nem hiszik el, és Kádár kori kövületként próbálják leírni ezen írásunk hősét. Mentségükre csak poetikusan fiatal koruk és végtelen elfogultságuk szolgál. Ha szolgál.)

Ami pedig mindazoknak a névsorát illeti, akik Mesternél kezdték pályájukat vagy éppen nála értek komoly szakemberré – hát annak ismertetésére itt és most nem vállalkozhatunk. Egyrészt terjedelmi okokból, másrészt úgyis kihagynánk valakit és akkor kész a sértődés. Legyen elég annyi, hogy az újságírás legjobbjai, nem kevesen közük már maguk s nagy vagy nagyon nagy szerkesztők.

Mindenesetre szombatonként Mester asztalánál ülni a Kispipában Aubel úrnál akkora dicsőség volt, mint legalább egy Pulitzerhez jutni.

Talán ezért is kellett többek között őt is eltávolítani a megboldogult Magyar Rádiótól, mert akkor is akadt egy rezsim, amelyik azt hitte, ha a sajtót megszerzi és az újságírókat a tenyeréből eteti, az önálló, független hangokat elzárja, akkor örök időkre a hatalomban maradhat. Itt emeljük föl intőn az ujjunkat: hamarosan csúnyán megbukott.

Mester Ákos másik élete a nyomtatott 168 óra. Fontos igazodási pont, határozott világlátás, nagyszerű kollégák. Hétről hétre lehet ellenőrizni.

A magyar sajtó legendakincse szerint Mester egyik legemlékezetesebb tette az volt, amikor a nyolcvanas években egy üres széket mutatott be a nézőknek. Egy fontos hivatalosságnak kellett volna ott ülnie és válaszolnia. Az persze megijedt a határozott riportertől és azt hitte, így megússza. Hatalomvédte postavezér volt. Azóta is emlegetjük szegényt. Akkoriban már/még zavarba jöttek a politikusok, ha hazudniuk kellett nyilvánosan. Ma legtöbbjének arcizma sem rándul ha hazudni, mellébeszélni kell. Hiába, halad a világ.

Ám Mester Ákos nem változik. Szakmai tisztesség, hozzáértés, alaposság, a mindenkori hatalom ellenőrzése. Na és nagyszerű kollegák helyzetbe hozása. Soka irigylik – még igaztalan vádlói közül is – de meg lehet próbálni utána csinálni. Most szólunk, fárasztó.

Mester Ákos most hetven éves. Sok boldogságot neki bis hundred und zwanzig.

A csocsó hatalma

Egy legendáról

Mint minden valamire való történet, ez is a régmúltban kezdődött. A kádárizmus óloméveiben egy New York palotabéli szerkesztőségi szobában. Ott ahol jetünkre jutott két írógép, ám sose volt tolongás, hogy ki használja. Az ebéd és a kora délután elütése tehát abból állt, hogy történeteket meséltünk egymásnak.

Illetve, mivel akkoriban még én voltam valahogyan a elgfiatalabb, nekem mesélték a többiek a korábbi évek nagy kalandjait.

Ezekben a történetekben előkelő helyet foglalt el a csocsó. És azok a fényes győzelmek, amelyeket ott arattak. (Vereséget mindig csak a Szász Pista szenvedett, különösen a kabátnapokon, de erről részletesebben, bizonyára, majd az ő születésnapján értekezünk.)

A csocsóbajnokságon csakis Magyar Nemzetesek vehettek részt (fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). Egyetlenegy kivétel akadt. Egy Magyar Hírlapos. (Fiatalabb barátaink kedvéért, ez az újság egyáltalán nem azonos a ma e címen megjelenő orgánummal). A sportrovat vezetője. Aki lejöhetett a harmadikról és beszállhatott a második emeleti asztalifoci (Kristóf Attila szép szavával: pörgős foci) olimpiászba. E sportrovati vezető később annyira odaszokott – így a kora délutáni beszámolók – hogy később már a pörgősfoci asztal mellől szerkesztette saját sportrovatát. Ahogy ezen oral history archvum adatközlői megjegyezték: zsebből.

Természetesen ettől, vagy éppen ezért, a sportrovat kitűnően prosperált, a labda gömbölyű volt,a gólok záporoztak, a szocializmus végnapjai kedélyesen teltek, egyik a másik után.

Egyszer az Etuka grillben – ez az üzemi menza volt az ötödik emeleten, az óvoda mellett, a torony alatt -, aztán személyesen is megismerhettem a zsebből szerkesztő, egykori csocsóbajnokot. A Nagy Csocsóbajnokot.

Azóta persze történt egy s más, de hát hagyjunk valamit a százéves ünneplésekre is.

Bis hundred und zwanzig.

Somogyi, Bacsó

Kilencven év múltán

Két emberre emlékeztünk a napokban, két kollegánkra. De ne feledjük, egy olyan kor áldozatai ők, amikor az első világháborúban milliószám hullottak az emberek. A fehérterror is szépen szedte az áldozatait. Miért hát éppen rájuk?

Csak azért mert a mi lapunknál, a Népszavánál dolgoztak?

És ne gondoljuk azt, hogy újságírót gyilkolni az csak a régmúltba vesző barbár szokás, amely mára kiveszett.

Csak tavaly 137 kollégánk halt meg munkavégzés közben – sokukat szánt szándékkal ölték meg, nehogy közzétegyék azt, amit megtudtak.

Emlékeznünk kell rájuk is.

De most elsősorban mégiscsak Somogyira és Bacsóra.

A hagyomány is azt mondja: és beszéld el fiadnak! A régmúlt felidézése a tradíció szerint azért is lényeges, hogy tanuljunk belőle.

Akár ebből a már kilencven éves történetből is.

Ahogy a régiek mondták:

„Ezek a napok emlékezetben maradnak és megtartatnak minden nemzedékben és nemzedékben”.

Semmiképpen sem állítom azt, hogy ilyen brutálisan megismétlődhet az, ami velük történt. Arra azonban nem árt felhívni a figyelmet, hogy ma is akadnak mifelénk is olyanok, gazdasági-politikai hatalmasságok, akik szívesen elhallgattatnának számukra kellemetlen hírt közreadókat. És néha akad olyan érzésünk, élnek köztünk olyanok is, akik az efféle akciókban szívesen közreműködnek.

1920-ban egy véres háború sok-sok értelmetlen áldozatához szokott társdalom sokezer tagja tiltakozott mégiscsak a gyilkosság, majd a bűnösöket mentegető úgynevezett igazságszolgáltatás ellen. Nagy kérdés, hogy a mai – kétségtelenül demokráciában élő és szólásszabadsághoz szokott társadalom vajon elég érzékenyen figyeli e a nyilvánosság helyzetét,s felemeli e a szavát, ha azt veszélyben látja?

És van itt még valami.

Azt mondtam: az áldozatok emlékét meg kell őrizni. Node kinek? Ki lesz az, aki majd a következő nemzedékben elmondhatja fiainak – mégha ez ifjabb kollégáit is jelenti – a történetet?

Miként marad meg az emléke Somogyi Bélának és Bacsó Bélának?

Az emlékezésnek akadnak tárgyiasult formái. Évekig a szobám falának támasztva állt az a márványtábla, amelyik a Népszava korábbi székházának falán őrizte Somogy és Bacsó emlékét. Nem tudtam úgy bemenni, sőt, nem tudott úgy senki bejönni a szobámba, hogy ne vessen rá legalább egy futó pillantást.

Most – az az 1920-as címlap lóg az ajtómmal szemben a folyosón, amely nagy betűkkel hozta az első oldalon: Somogyi Bélát meggyilkolták. Nap mint nap szembenézünk vele.

Ugyanakkor Somogyi és Bacsó emlékét elsősorban mégiscsak az a Népszava őrzi meg, amely napról napra megjelenik. Talán még a szellemiségét is, a baloldali elhivatottságát, a szociáldemokrácia fontosságának elismerését.

Amíg tehát van, amíg lesz Népszava – addig ezzel nincs gond.

De ne is gondolják tovább.

Lesz Népszava.

Mert a történelem, a hagyomány – erőt is ad.

Mutatja, hogy nagyon nehéz helyzetekben is képes megmaradni például egy ilyen szellemű orgánum

Vegyük hozzá, hogy a mai helyzet azért nem mérhető ahhoz a világhoz. Úgyhogy a Népszava marad.

És lesz, aki újra és újra felidézi a most 90 éve meggyilkolt Somogyi Béla és Bacsó Béla emlékét.

Utálom a vöröset, különösen színben

Az újságírók és a rózsa

Az újságíró egyetem – mert már régen egyetemen tanítják ezt a tudományt – utolsó éves hallgatóinak az egyik szemináriumára a professzor bevitt egy szál rózsát egy kis vázában és letette az asztal közepére, majd fölszólította a hallgatókat, legyenek szívesek másfél flekket írni erről azonnal.

Tessék mégiscsak azt a másfél flekket papírra vetni. (Bocsánat, tanár úr! Mi is az a flekk? A múlt órán én hiányoztam. – veti fel egy bátrabb harmadéves médiatudományi hallgató.)

Végül pár mű csak elkészül. Fussunk bele.

„A tanár úr behozott egy virágot. Rózsa vagy szegfű lesz az. Esetleg muskátli. De semmi esetre sem napraforgó. Mert annak a belsejében nő a szotyi. Ezében meg nincs szotyi. Mindenesetre letette az asztalra a növényt. Most a rózsa vagy szegfű, esetleg muskátli ott áll. Csak tudnám, mire vár.” –a szerző később a Magyar Agrár lap szerkesztője lesz, de ma még nem sejt ebből semmit.

Nézzünk egy másikat:

„Utálom a vöröset. Különösen színben. A vörösök miatt van minden baj e kis hazában. Jönnek az idegenszívűek. Elfoglalják a mi helyünket. Összefognak ellenünk. Kitúrják a mi őshonos szerény ibolyáinkat, mindent eltűrő hóvirágjainkat. Ráadásul a pimasz rózsáikon direkt tüske van, hogy az a körmünk alá menjen és fájjon. Ezt tudják ezek a vörösök, fájdalmat okozni nekünk és ránk rontani. Minden igaz hazafi kiáltsa egyként: le a rózsával, éljen a kökörcsin” És így tovább, majdnem másfél flekken keresztül. A végére odaírva tollal: T. Tanár! Ez így jó, ahogy van, ha bele mer javítani vagy nem adja meg a maximális pontot, akkor maga is egy rohadt vörös és feljelentem a dékáni hivatalba, hogy molesztálja a lányokat.

Van itt másik is:”Találkoztunk a híres énekesnővel. A híres énekesnő otthonában fogadta lapunkat. A híres énekesnő nagyon édibédi volt. A híres énekesnő már kétszer látszódott a tévé kajálós műsorában. Ezért híres. A híres énekesnő igen cukipofa volt velünk. Szerelmi bánata van neki. Elhagyta a szerelme tegnap. Most a híres riporter könyvet ír erről. Két napig élt a szerelmével. A híres riporter azt ígéri, hogy ha tényleg megvolt a két nap, akkor két kötet is lehet a mű. Olvasóinknak adunk egy kis előzetes a szexi könyvből. A híres riporter aztat kérdi: és tényleg egy vörös olyan izé, rózsa volt a melled közé tűzve azon a forró estén? És én őszintén kitárulkozva téptem fől a blúzom: Miért? Mit gondoltál, hova tűzöm – néztem rá incselkedve. Nézd, tapintsd meg, itt a szilikon völgyben még látható a karmolás nyoma. Holnap újabb fejezetet adunk az elképesztő történetből, garantáltan pornográf részletekkel. Mert persze máshova is dugta..” A szerző később bebizonyította, jár neki a jó jegy, mert az egyik legnépszerűbb celebes internetes oldalon mindez nemcsak megjelent, de a legtöbb kattintást is hozta a héten. Igaz, a kép is ott volt, a mellel, a rózsával, sőt még a folytatással is.

Jöjjön még egy:

„A víz a legnagyobb kincsünk. Minden cseppjéért kár. Be kell jól osztani, nem szabad pazarolni. Száradjon el minden virág. Takarékoskodni kell a természet kincseivel. Óvni kell amit unokáinktól kaptunk kölcsön. Nehogy már vázába tegyünk vizet, döglött virág alá. Zsebkendőbe köhögj, tüsszögj.” – ő csak azért jár ide, mert közel lakik az egyetemhez.

És végül mára az utolsó:

„A virágtermelők rendes évi kongresszusán a felszólalók nehezményezték az alacsony állami támogatást, azt, hogy a termelők nem kapnak elég sok pénzt, de azt azonnal. Az elnökség határozatban követelte, hogy a kormány vásárolja fel mindenki rózsáját, méghozzá a tavalyi kétszeres árán. Többen elmondták, hajlandóak megegyezni félárban, cserébe, nem adnak semmit, és így jár mindenki a legjobban. Végül petíciót fogalmaztak meg, hogy továbbra sem hajlandóak adót fizetni, ellenben privát szférájukba való beavatkozásnak tartják, ha bármiféle minőségi követelményt állítanának fel.” Ezen írás szerzője megbukott, mert kiderült, hogy plagizált, mert az idézett cikk valóban több lapban megjelent.

Csalog Zsolt magnója

Kimaradt beszélgetés

Innen visszanézve a kilencvenes évek közepe is afféle romantikus, reményteljes kornak látszik. Olyannak, amikor még úgy tűnt, minden jól alakulhat, csak egy kicsit akarni kell.

Nos, tehát talán e korszellem is inspirálta, hogy egy olyan hírügynökség féle alakuljon, amely a romákról szóló híreket, alapvetően a romák által közvetíti a sajtó felé, a mainstream sajtó felé, ahogy okoskodva nyilván mondtuk. Az alapötletnek sok gazdája volt Horváth Aladártól, Daróczi Ágitól, Derdák Tibortól kezdve Surányi Andráson át, a sajtóközpontot végső gatyába rázó Bernáth Gáborig. Úgy véltük, az előítéletek egyik oka az az, hogy a többségi társadalom keveset tud a cigányokról, az életükről, a mindennapjaikról. Azért is gondoltuk szükségesnek egy efféle kis hírközpont létrejöttét, hogy romák adhassanak hírt a romákról. Ők is alakítói lehessenek az információknak. Azt is fontosnak gondoltuk, hogy kinevelődjön egy olyan csoport cigány újságíró, aki aztán mindenfelé a médiában becsülettel megállja a helyét.

Mikor a Roma Sajtóközpont végülis létrejött, tejesen egyértelmű volt, hogy az azt működtető egyesület vezetője, a sajtóközpont emblematikus szereplője Csalog Zsolt legyen. Íróként, szociográfusként, a legendás Kemény István munkatársaként nála a témában elismertebb, kitűnőbb embert amúgy se találtunk volna.

Csalog lelkesen vetette bele magát a sajtóközpont munkálataiba. Bár az hamar kiderült, sok dolgot különbözőképpen gondolunk mi a professzionális és cinikus hírgyárosok, és ő az érző író.

Ő ugyanis szeretett hosszan és alaposan elbeszélgetni az emberekkel, a magnóra felvett, akár sokórás interjúkat aztán úgy leírni, hogy megmaradjon az élőbeszéd zamata.

Mi meg azt mondtuk, olyan híreket kell gyártani az RSK-nak, amelyek belekerülnek a hírfolyamba, ha tízsorost, akkor tízsorost, ha három flekkest, akkor három flekkest. De mit kezdünk egy huszonöt oldalas beszélgetéssel? Ez szép és jó dolog, de ide nem ez kell.

Csalog bólogatott, hogy hát persze, aztán pár nap múlva megint jött boldog mosollyal és vonszolt befele a magnójához, hogy na ezt hallgassátok meg! Megint talált valakit, aki ugyan két órában, de nagyon jól összefoglalta a lényeget.

Én valószínűleg az ötödik percben kezdtem el feszengeni. A hatodikban azt gondoltam, hogy jajaj, mennyi lehet ebből még hátra. A nyolcadikban, hogy ez már megint semmire nem lesz nekünk jó és a tízedikben pedig azt, hogy a fenébe is, ez marha érdekes. Lehet, hogy az életben nem lesz belőle mínuszos hír, de akkor is. És irigyeltem Csalogot, hogy így tud beszélgetni. Mert azt köztudottan nehéz jól. (Hol lehetnek vajon most ezek a felvételek? )

És közben persze egy csomó tehetséges roma fiatal gyűlt oda a sajtóközpontba, akiknek szemmel láthatóan imponált, hogy olyan nagyságok kezelik őket partnerként, társként, talán barátként is mint Csalog Zsolt vagy éppen Diósi Ági.

Az idill – ha volt egyáltalán - nem tartott sokáig. Csalog beteg lett.

A halála utáni virrasztáson, ahol a szokás szerint hajnalig idéztük a történeteket róla, közben ürültek szép sorban az üvegek, mondhatni még móka és kacagás is volt a szomorkodás mellett, jegyezte meg pirkadatkor valaki: a fenébe is, a Zsolt biztos most nagyon sajnálja, hogy kimaradt ebből a jó kis ivós beszélgetésből.

És mi is sajnáljuk, azóta is.