Kik ezek a lányok?

Emberismereti teszt II.


Ezúttal két csinos hölgyről kérjük a véleményüket, miután legutóbb oly kedvesen válaszoltak az urakat illető kérdéseinkre. (Erről részletesebben az interneten a http://fotolexikon.blogspot.com/search/label/test címen, illetve a Szép Szó idei április 28-i számában.)
Kérjük, alaposan nézze meg a képet. Számoljon magában háromig, majd válassza ki azt a pontot, amely ön szerint a leginkább megfelel a valóságnak:
A., A képen látható lányok reklámmenedzserek egy közepes cégnél és éppen a kozmetikustól jönnek, s sietnek sört inni kolleganőikkel, hogy aztán este botrányosan viselkedjenek egy vagy két kocsmában, egészen záróráig.
B., A hölgyek most jöttek rá, mi is az élet értelme, s noviciának jelentkeznek a kegyesrendiekhez, hogy hátralévő életüket egy zárdában töltsék, esetleg pestises afrikai gyerekeket oktassanak a betűvetésre egy világtól eldugott helyen.
C., Sietnek a szexbárba, ahol táncolniuk kell egy kis asztalon, miközben kapatos urak papírpénzt dugdosnak a tangájuk pántja alá. Időnként a popsijukra is paskolnak. A lányok kézpénzért egyébként sok mindenre is kaphatóak a hátsó szeparékban.
D., Phd-ző elméleti fizikusokat látunk, akik a szexbárba sietnek lazítani, ugyanis ma a cheapendale fiúk lépnek fel.
E., A két lány fiú, ugyanis transzvesztiták. Jelmondatuk: „A legjobb csajok, mindig fiúk!”
F., Egyikük vadászpilótának tanul, a másikuk már két éve egy mélyművelésű bányában dolgozik vájárként. Korábban egy feminista alapszervezet titkáraiként működtek a külső kerületekben. A pilótatanonc férje varrásból járul hozzá a családi kasszához, a vájáré pedig egy óvodában dolgozik.
G., A vak is láthatja, hogy Charlie két angyalával van itt dolgunk, akik leleplezik a Gonoszt, akik a Jó ellen törnek. Közben felrobban pár autó. Lezuhan néhány hlikopter és betörik pár álkapocs. De Charlie végül – telefonon – megdicséri őket, csak azt sajnálja, hogy harmadik kis társnőjük otthon van GYES-en,
H., Két fideszes aktivistát látunk, aki most nyakába veszi a várost és aláírásokat gyűjt a népszavazási ívekre, illetve ráveszi a magyar embereket, hogy higyjék el, nagyon rossz nekik.
I., A pékek lobbistái a hölgyek, akik azt követelik a kormánytól, hogy azonnal adjanak jelentős támogatást a pékeknek, hogy minden kis proletárgyerek olcsóbban juthasson kiflihez. Ráadásul tegyék ingyenessé a belépést a Margitszigetre.
J., Kormányszóvivő jelöltek, akik új óvodát keresnek a gyermekeiknek. Ugyanis a mostaniban akad egy-két büdös kölök. A baloldali lány piros tangát hord, a másik semmilyen fehérneműt sem(!) visel.
K., Ezek itt kérem az én húgaim, maximum a nővéreim és kész.

(Megoldás: Nem tudom kik ők, csak szembejöttek az utcán, nekem pedig megtetszettek, de ha valaki ismeri őket, avasson már be minket is, ki ez a két lány?)

Dési János

Észtországban oroszul

A tallinni néni

A tallinni néni persze orosz. Ugyan Tallinn Észtország fővárosa, s Észtországban élnek az észtek, de azért Tallinn többsége orosz.
Ha az utcán megszólít valaki, oroszul teszi, ha a villamoson rálép a lábamra azt mondja kszozsalenyiju. De azért Tallinnban a feliratok észtül szerepelnek inkább mindenütt. Ugyanakkor a helyi terror háza múzeum jóval alaposabban foglalkozik az orosz megszállókkal, mint a nácikkal. Ha a közértben nem találom el és az észt pénztáros-kisasszonyhoz szólok oroszul, először pofákat vág, aztán angolul felel.
Most vegyük mindehhez hozzá, hogy május 9-ét mutatja a naptár. Az utcákon megerősített rendőrjárőrök, alig néhány napja csak, hogy a helybéli oroszok egy része összecsapott a rendőrökkel – a törés zúzás nyomait még mindig magán viseli a város. Még a Tenkes kapitánya nevet viselő népszerű tallinni étterem kirakatait is bezúzták. Az ürügy, hogy a város közepén álló bronzkatonák, a szovjet katonai emlékművet áthelyezték a temetőbe.
A nemes felháborodás során kirabolták a belváros boltjait. S jó alaposan kifosztották a helyi Boss boltot is. A szovjet dicsőséget védők egy része a környékbeli parkokban próbálta fel új szerzeményeit, s másnap a helyi ingyenes apróhirdetés újságban efféle közlemények láttak napvilágot: vadiúj Boss nadrágot nagyobbra cserélek. A mi néninknek persze ehhez semmi köze. Őt csak most nem szeretik itt annyira, és ezt méltatlannak tartja. Speciel ő senkinek sem ártott.
A bronzkatona helye persze körülkerítve – régészeti feltárás – tudósít a többnyelvű felirat.
Rohamrendőrők a környező utcákban, igazi paprikás hangulat. És akkor megindul az emberek sora, virágokkal a kezében, hogy a „Győzelem napján”, na hova is rakja?
Valószínűleg jobb életet lehet ma még oroszként is Észtországban élni, mint Oroszország nagyrészében. De az is biztos, hogy oroszként büszkének lenni a győzelemre, a szovjet hadseregre itt jóval nehezebb. Ha cinikusok lennénk, most mondhatnánk, valamit, valamiért. De ne legyünk.
Az észteknek ez a néni a sok kitüntetésével momentán a megszállók jelképe. Neki pedig sokáig azt mondták, ők segítettek a náci uralom alól fölszabadítani ezt az országot.
Amúgy, mondjuk őt 1980 előtt telepítették ide – a „moszkvai” olimpia egy részét itt rendezték. Sok mindent kellett hozzá építeni, szükség volt munkásokra, mérnökökre. Például a repülőtérre kitették az International feliratot is. Igaz, amikor elvonultak a sportolók, leszedték.
A mi nénik is maradt, ahogy sok tízezren, amikor vége lett a munkának.. Egy irdatlan nagy és ronda lakótelepen él azóta is, ebben a kedves kis városban. Észtországi lett. Észtországi orosz.
És akkor most, május kilencedikén nem tehet mást – mondja – mint hogy dacosan föltűzi a kitüntetéseket, és kivárja, amíg a rendőrök megengedik hogy a bronzkatona hűlt helye előtt emelt kerítésbe betűzhesse. S közben valami olyasmit morog, hogy nahát, hogy ez az én hazámban megtörténhet.
Dési János

Az élet alku

Piac az egész világ

Piacra az ember azért jár, hogy alkudjon. Akadnak, akik vásárolni is szeretnének, de ezeket az alakokat, ne vegyük komolyan. Venni valamit a sarki önkiszben is lehet, ha már elkapott minket a fogyasztás heve. Vagy a légkondis éjjel-nappal nyitvatartó csilivili terramarketban. Csak annak éppen nincsen bája. A piacnak még van. A nagymamám a Garayra esetleg a Hunyadi téri csarnokba járt. Sokszor elkísértem a beszerző körutakra egyetlen szigorú feltétellel: tessék alkudni. A tyúkra, aki haláláig a konyha erkélyén kapirgált (szerencsére nem volt tériszonyos, az ötödiken laktunk), vagy a fél kiló zöldségre, a kiló borsóra, amiből alig jutott később a levesbe, mert segítettünk pucolni és közben valahogy megevődött. A piac tele izgalmas emberekkel, sokszoknyás kofák, hangos árusok, már délelőtt pálinkaszagú hordárok – nem beszélve az árut unott képpel turkáló háziasszony külsejű egyénekről. „nasasszony, ezt tessék venni, két órája még a fán lógott” – mármint a fonnyadt gyümölcs a kedves árus szíves közlése szerint.
Aztán az ember lát más piacokat is. Jeruzsálemben egyszer Pisti barátom megígérte, hogy 12 sékelről kettőre lealkudja azt a kis érmét, ami annyira megtetszett nekem. Még csak négynél jártunk, amikor a zsidó és keresztény kegytárgyakat árusító arab árus azt kérdezte, mintegy mellékesen angolul, hogy „és ti milyen nyelven beszéltek egymás közt amúgy?”. Pisti azt hitte megvan a két sékel – csak egy kis trükk az egész, ezért így felelt: „Ha kitalálod milyen nyelven beszélünk, akkor nem alkuszunk tovább, ha nem két sékelért ideadod”. Az ajánlat tetszett, számoljunk el mondjuk háromig kérte az eladó. Kettőnél tartottunk, amikor felragyogott a szeme. „Kérem a négy sékelt. Hiszen ti magyarok vagytok.” Jó, elbuktuk a boltot, de hogyan jött rá? „Nem olyan nehéz az. Lakott a szomszédomban egy kedves, magyarországi néni, aki nagyon jó flódnit sütött, gyakran áthívott gyerekkoromban kóstolóra” – nyalta meg a szája szélét emberünk. Miközben, mi arra gondoltunk, hogy két sékel azért a reményért, hogy lehet béke és megértés is a Közel-Keleten igazán nem nagy ár.
Aztán, ez a tevepiac Tunisz mellett, hol felvételünk is készült. Nos, teve az egyetlen dolog, amely nincs, különben minden más. Főleg tömeg és hangoskodás és izgalmas sáfrányszag a levegőben, amelyet az arab hangzású rockzene tör ketté.
Végülis, aki járt már Magyarországon ún. „lengyelpiacon” a régi időkben vagy mostanában kínain esetleg a boldogult MDF-piacokon – az el tudja képzelni a dolgot.
Ez a piac az, ahol a termelő vagy éppen a csempész még közvetlenül felmérheti a fogyasztói igényeket. Tudja, mikor van szezonja a lopott kerékpárnak, a D kosaras melltartónak vagy éppen a babérlevélnek, esetleg az egészen új, szinkronizált, bemutató előtti Harry Potter dvd-nek.
És egy tanács kezdő piacra járóknak: tessék alkudni, különben nem leszünk komolyan véve.
Dési János

http://hajnalrubin.blogspot.com

Nyihaha nyaral

Nyihahák országában

Amikor nagy a meleg, legjobb vízparton hűsölni. Én is gyakran leruccanok ide, kicsit úszni, napozni és persze néhány kisfröccsöt bedobni. Még akkor is szeretem a nyarat és a Napot, ha eléggé vigyáznom kell a fehér bőröm miatt. Mondják is a rádióban gyakran, hogy a világos pejekre több veszély leselkedik ám, mint a feketékre. Mit tegyünk.
Amúgy, azért is jövök erre gyakran, mert él itt egy távoli rokonom, a Vizi. Mondjuk, nem nagyon hasonlítunk egymásra, ám jól ismeri a helyi viszonyokat és egy csomó mindenre kitanított. Például, hogy ne hagyjuk soha szét a holminkat, mert mostanában mindig akad itt néhány ember, aki lop. Főleg a strandon. Ledobod a cuccodat, beszaladsz az enyhet adó habokba és mire visszatérsz nincs meg a zabostarisznyád. Meg aztán, fizetésnél is nagyon észnél kell lenni, mert ha kiszúrják, hogy külföldi vagy, könnyen lehet, hogy átvágnak. Bár, ezek a dolgok hozzátartoznak a nyaraláshoz.
Amúgy nincs ok panaszra. Nagyszerűen ki lehet ám itt kapcsolódni. Például nem hallgatom a híreket és máris fényesebb a sörényem. Nagyon unom már, hogy otthon a két nagy tábor az ügetőlovak és a galoppozók mindig marják egymást. Mióta a vágtázók vannak hatalmon, az ügetősök csak simfelik őket, tüntetéseket szerveznek. És ha a főló beszél valahol, mindig belenyihognak, meg kapálnak a mellső patájukkal jó hangosan. Persze a főló nagyon tud nyeríteni, de akkor is. Mostanában az is divatba jött, hogy lebüdöspónilovazzák azt, aki nekik nem tetszik. Végülis, senki sem tehet arról, hogy póninak születik, de ha már így alakult, így kell megtalálnia a boldogságát. Miért kell bántani? Arról nem beszélve, hogy ezeknek az a póniló, aki nekik ellenszenves. Lehetsz tisztes muraközi vagy arabs mén – másként futsz és máris lepónilovaznak. És ha valaki szóvá teszi, akkor persze olyanokkal védekeznek, hogy ők igazán nem antipónisták, mert például van egy póni barátjuk, de azért mégis.
És állandóan nyihognak, hogy mindig kevesebb az abrak és ami van az is dohos. Szerintem némelyik direkt arra játszik, hogy dohosodjon be az a zab, lázadjanak a lovak. Úgyhogy nyaralás alatt, itt a tengerparton nincsenek hírek. Bár azért terjednek az információk, most például az előbb valaki azzal jött, hogy valami nagy szavazást készítenek elő. Minden ló elmehetne, és szavazhatna, hogy akar-e ezentúl kocsit húzni, futni a pályán, rendőrt hordani a hátán? És minden ló heverészhessen egész nap a lucernásban, csak úgy. Na, amilyenek ezek, még a végén teljesen felfújódunk. Mindegy, nyaralunk, és örülünk. Azt mondja az én Vizi nevű rokonom, hogy ne dúljam magamat az ilyesmikért, máshol sem jobb, csak legfeljebb a lovak már megtanulták, miként kell élvezni az életet. Nyihogjon, aki akar, közben a karaván úgyis halad. Okos egy ló ez.

Dési János

spears Britney fuck anal adult xxx free szex porno

Kompon szeszt, de gyorsan

És a hajó ment

Én ugye azt régóta tudtam, hogy ott fönt Északon, a komp nem egyszerűen közlekedési eszköz, hanem afféle lehetőség a mulatozásra, és bizonyos jelentős mennyiségű szeszek megszerzésére.
Úgyhogy,a mikor a Helsinki kikötőben a harmadik kedélyes, ámde korántsem színjózan nyugdíjas eset át rajtam, miközben sűrű bocsánatkérések között nagyokat csuklott, már sejtettem, érdekes utunk lesz. Lett.
Kezdjük azzal, hogy a hajó rendelkezett vagy 15 különféle kocsmával, akadt benne 5-6 bár, némelyik egész komoly színpaddal, több zenés-táncos szórakozóhely.
Ám indulás után, amint elhagytuk a finn partokat, az első jelentős esemény mégiscsak az volt, amikor a kedves nyugdíjasok megrohamozták a hajó boltját és percek alatt lerabolták az italos polcokat. Ne kis rablásra tessék gondolni, hanem sok karton viszkikre vagy éppen vodkákra, hektószám a sörökre, mely felhalmozott árukészletet, külön az e célra kialakított, speciális húzós kocsikon szállítják a biztonságos kabinokba. Namost, azért abban van valami felemelő, amikor a fogyasztói társadalomban szocializálódott hetvennyolc éves középiskolai fizikatanár botjával fejbekólint egy nyolcvanegy éves főkönyvelő hölgyet, s mikor ez utóbbi még mindig nem engedi el az öt üveg konyakot tartalmazó dobozt, kirúgja a kedves hölgy alól a járókeretet. Amúgy itt jegyezzük meg, a bolt kiüríthetetlen, mert szorgos kezek azonmód újratöltik a polcokat. De hát az élet harc, mint tudjuk.
Közben a felső táncteremben zenés nosztalgiaest kezdődik, természetesen tánccal, lekérés van és hölgyválaszkor a fess nyolcvanas urak egyből elkelnek. Már addig amíg még állni bírnak, mert nem egyet óvatosan begurítanak a szélen lévő pamlagok alá, nehogy valaki rájuk lépjen. Egy-kettő diszkréten hány, de a figyelmes személyzet íziben eltünteti a nyomokat. Egy jólöltözött úr a krómozott lépcsők alá bújik, feje alá gondosan öszehajtva elegáns zakóját.

Alakul ez. Közben a krupié újra megpörgeti a golyót és egy kopasz, oroszul beszélő útitárs egykedvűen figyeli, amint megint a bank besöpri a zsetonokat. Ilyenkor vodkát kell kérni, az jót tesz.

A nagy színházteremben közben belecsap a húrokba az Icebreaker nevű zenekar. Itt aztán minden van, Abbától Rolling Stonesen át Ala Pugacsováig. Közben a kedves házigazdák üveg pezsgőket sorsolnak ki a legjobb táncosoknak. Fokozza a hangulatot, amint pezsgővel locsolják egymást a táncparketten a nagypapa-nagymama korú rongylábazók. De hát ez a hajó ezért van. Ekkor kis remegés futja át a hatalmas testet, de nem bálnának ütközünk, hanem mint később kiderül, kikötünk. Ez egyébként senkit nem zavar, az égvilágon senki sem kíván leszállni, délelőtt megy majd vissza a hajó Helsinkibe, addig talán kiheverik az éjszakai buli fáradalmát. A kikötés egyetlen talán észrevehető jele, hogy fölszáll néhány sok mindenre kapható lány. Eurót és dollárt is elfogadnak, s mint egyikük megjegyzi, sokkal jobban megy a bolt, mióta a Viagrát föltalálták. Először kicsiny tánccal kelletik magukat (képünkön) majd hamar elvonulnak. Nekem ekkor mégiscsak föltűnik, hogy kikötöttünk, le ki kellene jutni a partra. Meg is lepődik a matróz, amikor a lifttel felmegyek a harmadikra - onnan van a kijárat -és a hosszú csövön át megkezdem a partraszállást.
Mi a baj, nem tetszik a buli? – kérdi kicsit sértődötten.
Dési János

Britney Spears sex porno xxx szex

Egyél rendőrt!

Egyél rendőrt! - Rendőr pecsenye

Rendőrpecsenye, 4 személyre
Végy
1/2 kg hagymát
4 tisztára mosott paradicsomot
2 paprikát
2 ek olajat, legjobb az oliva
1 pohár vörösbort
1 kiskanál pirosparika, só, bors ízlés szerint
1 kg rendőrt – lehetőleg a vékonyabbját, kicsontozva.

A hagymát üvegesre pirítjuk az olajon. Majd a tűzről levéve hozzáadjuk a pirosparikát, elkeverjük, majd a kockákra fölvágott rendőr következik, visszatesszük a lángra, aláöntjük a vörösbort és födő alatt félig puhára főzzük a rendőrt.
(Az igazán jó rendőrhús törzsőrmester, vagy alacsonyabb rangúból kerül ki, hadnagytól fölfelé gyakran rágós és inas, amit nem lehet elég puhára főzni. Az igazi ínyencek inkább a házi koszton fölnevelt nyomozót keresik, esetleg elmegy még az, aki az erkölcsrendészeten dolgozik, végszükség esetén a közlekedési is megfelelő, de csak pisztolya nélkül. A rohamrendőr kerülendő, mert szinte ehetetlen tud lenni, bár akadnak, akik azt állítják kevés áfonyával, vagy egy konyakos mártással megbolondítható annyira, hogy ne tünjön fel, nem detektívből készítettük a vacsit.)
Amikor már nagyjából megpuhult, hozzáadagoljuk a karikára vágott paradicsomot és paprikát és összerottyintjuk az egészet. Aztán ízlés szerint sózzuk, borsozzuk, esetleg egy kis majoránnát vagy kakukkfüvet is adunk hozzá.
Egyes vidékeken bográcsban is előszeretettel készítik a rendőrpecsenyét, itt arra kell vigyázni, hogy egyenletes tűzön készítsük el, lehetőleg keményfa parázs fölött, nehogy odakapjon. Persze egy kis füstös íz nem árt neki, s lehet kolbászt esetleg virslit is belekarikázni.
Az olaj helyett alkalmazhatunk szalonnát is, úgy autentikusabb. Az újságírót kettéhasítjuk és a bőre alatt lévő zsíros részt kivesszük. Főleg a finom, puha hasszalonna, esetleg toka az igazi. Ebből sütjük ki a zsírt, míg a szalonna pörcös nem lesz, akkor jön rá a hagyma, és a többi.
Ami a köretet illeti, tálalhatjuk zöldséggel, az újságírók, úgyis sok zöldséget firkálnak össze vissza.
De lehetséges hozzá feladni bilincset, sós vízben párolva, vagy currys szósszal elkészített gumilövedéket.
A rendőrpecsenye átlagosan 800 kalóriát tartalmaz, nem könnyű étel, sokaknak már a torkán megakadt. Ennek ellenére egyes vidékeken különösen népszerű, jópáran élnek vágó-rendőr tenyésztésből. Tejéből sajtot is készítenek, amelynek fanyar íze jól megy a Chardonnay típusú borhoz.
A vágó-rendőr felvásárlási ára az utóbbi időben némiképp lement, ennek oka a szigorú EU- tartási szabályok bevezetése lehet. Ugyanakkor a rendőrt tartó kistermelők nyomására, a kormány szabott felvásárlási árakat vezetett be, s így sikerült hatástalanítani a rendőr-bombát.
Tapasztalt somelier-ek a rendőrpecsenyéhez Kocsis Irmát javasolnak.
A Kisrabló étterem Budán hagyományosan az étlapján tartja a rendőrpecsenyét.
Dési János

Felhők felett

Fűszívás és a seggek
Már előljáróban szögezzük le, a későbbi nehézségek elkerülése végett, hogy egyrészt ez a történet biztosan nem velünk esett meg, másrészt akivel megesett, azzal is Amsterdamban, ahol valahogyan egészen másként viszonyulnak ehhez a fűszívás dologhoz.
Egész pontosan ez sem teljesen igaz, ugyanis művelt és sokat látott egyénektől is azt hallom, hogy bizony a fiatalok egy jelentős része, mondhatjuk a többsége, bizony időnként elszippant egy spanglit itthon us. Amit nem lehet eléggé elítélni, úgy büntetőjogilag, mint az egészségre minden bizonnyal gyakorolt kedvezőtlen hatása miatt. Magyar ember pálinkát iszik vagy sört inkább, a májzsugor az dicséretes, a cigarettától beszerzett tüdőrák pedig egy dolgos élet bizonyítéka. Így élünk.
Nomost, akitől ezt a történetet hallottam, az azt állítja, hogy Amsterdamba megérkezve már a vasútállomás környékét erős marihuana szag ülte meg.
Hamarosan egy úgynevezett coffeshop-ban kötöttek ki, ahol étlapként egy a füvekről szóló eligazító füzetecskét tettek eléjük. Kiválasztottak egy közepesen hatásos verziót. A pincér gondosan lemérte, kis műanyag zacskóba csomagolta. Aztán adott cigarettapapírt meg rasztás öngyújtót.
Ezeken a helyeken a turistákat első ránézésre arról lehet fölismerni, hogy már az első szippantás előtt hülyén vigyorognak és röhögcsélnek. Elsősorban azért, mert legtöbbjük képtelen tisztességesem megtekerni egy ilyen spanglit. Ekkor érkezik a szakszerű segítség, amely megmutatja a főbb mozdulatokat.
Aztán ugye az ismerőseim leültek egy mély fotelba a kirakat előtt és végre nyugodtan szívtak egy kicsit. És várták a hatást. Nem mondhatjuk, hogy teljesen kezdők voltak a különféle tudatmódosító szerek alkalmazásában, de elsősorban azért mégiscsak eddig a viszki, unicum kisfröccs hármasában mozogtak otthonosan.
De ez valahogy más. Úgy mesélték később, hogy semmiképen nem szeretnének kedvet csinálni a dologhoz, ne adja Isten rábeszélni, de hamarosan fényes jókedvük kerekedett, könnyűek lettek és gondtalanok. Kötöttek is egy fogadást, hogy a kirakat előtt az utcán balról jobbra vagy jobbról balra halad át egy perc alatt tíz jófenekű lány. Az nyert, aki a balról-jobbra verzióra fogadott, méghozzá hét-három arányban. Utána, már csak az igazságosság jegyében is, egy újabb fogadás következett a fiúkról. Merről halad el több olyan, akinek lánc van az orrában. Esetleg karika. A jobbról érkezők komoly győzelmet arattak, bár arról, mintha egy punk koncert közönsége érkezett volna.
Aztán otthoni történetekről fecsegtek, nagy bulikról, fiatalos ivásokról és a másnapi fejfájásokról is.
Lassan elhamvadt a cigi, kedvesen viszlátot biccentettek és kicsit sétáltak a piros lámpás házak között, ahol éppen kezdődött az esti műszak, a német és angol turisták legnagyobb örömére.
Úgy mesélték később, hogy másnap és harmadnap is megismételték ezt a programot – valahogy nem tudtak beleunni.
Már hazafelé, talán fönt a repülőn, vagy tízezer méter magasságban, ahol mindig okosabb az ember, jegyezte meg a magasabbik: a fenébe is, jövő héten lesz az a nagy kerti parti, tudod, ahol azt a sok italt isszuk. Hogy fog másnap megint fájni a fejünk.
És ekkor a pilota bemondta, hogy lassan ereszkednek, megérkeztek Magyarország fölé.
Dési János

Nyári szünet

Nyári szünet
Itt a nyári szünet. Ezt onnan lehet tudni, hogy a nappali középhőmérséklet igen magas. Sokat süt a nap és az utcák tele vannak ráérő gyerekekkel.

Ezek a nagyon unatkozó kölykök nem fizikakönyvet szorongatnak a hónuk alatt, nem reszketnek, hogy jaj csak legyünk túl a matek dolgozaton. Továbbmegyek még csak a vállukat sem rántják meg az afféle, máskor amúgy rettegett szavak hallatán, mint lecke, intő, szülői értekezlet. Hán, innen is világos kell, hogy legyen, ez kérem a vakáció.

A vakáció legfontosabb részei lehetnek a következőek: sok alvás, fagylalt, láblóbálás, nyaralás, leégés, olvasás, semmittevés, lófrálás – illetve ezek közös művelése, más hasonlóan szerencsés kölkökkel. A helyszínek igen változatosak. A Damjanich utcától egészen a Kanári szigetekig, sőt néha még azon túl is terjednek. De középarányosnak vehetjük mondjuk a Balatont és vidékét.

A Damjanich-Murányi környékén nagyszerűen lehet labdát rugdosni a falhoz, rollerezni a gangon, almacsutkát tömni a szomszéd bácsi autójának a kipuffogócsövébe – és jót nevetni azon, amint nem indul a verda. Aki még a Hernád utca végére is elmerészkedik biciklijén, az egészen különleges sporteljesítményt tudhat maga mögött. Sőt, akad, aki már Csutakkal és a Szürke Lóval is összefutott, akik a szomszéd kerületből rándultak át, csak azért, hogy a Liget szélén sakkozóknak kibiceljenek egy kicsit.

A Kanári Szigeteken nagyszerűen lehet nyúzni az Apukát, hogy béreljen már egy piros kis terepjárót, de persze légkondisat, mert a többieknek is olyan van. Valamint orrot piszkálva oda jutni, hogy a tenger gyümölcseit most köszönjük nem kérjük ebédre, persze a homárt azért esetleg talán. És ha még egyszer az a német kisfiú ránklép a parton, akkor ugye megpofozhatjuk, biztosan nem erős az apukája, inkább olyan fogtechnikus jellege van. És ne izguljunk, nem égük le nagyon, de este lééégysziii hadd mehessünk el a bálba. (Nem mehetsz el fiam, Péter, nem vagy még egy kilóméter! - mint tudjuk.)

És akkor még itt a Balaton. Ahová ugye lejönnek a többiek és mehetünk a strandra sárkányt eregetni. Mert egyrészt ott a legjobb a szél, másrészt nincs annál viccesebb, mint, amikor keresztülesel egy napozón. És az apu is nagyon boldog, mert mindig fölajánlja, hogy elmegy nekünk szőke kóláért, és mi tuti biztosak lehetünk benne, hogy a monokinis nénik előtt visz az útja el, pedig az jelentős kerülő – cserében lehet legeltetni. Szemet.

És mint tudjuk, szemet, szemért. És az is annyira megkapó, amikor reggel mindenki felébred a fagylaltos autó hangszórójára, mert valaki kitalálta, hogy éhomra nincs jobb e hűs csemegénél – hát van. A nagy csönd. Tegyük hozzá, ha a kedves felmenőink nem énekeltek volna oly sokáig a sarki vendéglőben fellépő együttessel együtt Republic majd később Máté Péter, még később Szécsi Pál számokat, akkor nem is tekintenék ezt olyan hajnali időpontnak. De hát nekik is hadd legyen egy kis vakációjuk.

Dési János

Az öreg - Kertész Péter

Az Öreg
Az Öreg a 214-es szobában lett Öreg - pedig akkor még egészen középkorú volt - a Lenin körút 9-11-alatt. Ott, a New York Palotában működött a régi Magyar Nemzet.
Hat íróasztal van összetolva a 214-esben és még egy kicsiny írógépasztal háttal a falnak támasztva.
Szép sorban úgy ülünk, hogy Boros István, Javorniczky István, Császár-Nagy László, Baróti András, Kertész Péter - baráti körben Öreg néven közismert - Kristóf Attila és a macskaasztalnál szerényénységem.
A szoba állandó tartozékai közé sorolhatjuk azokat az anekdotákat, amelyek átlagosan minden héten egyszer elhangzanak
Péter egésznap lót-fut és jegyzeteket gyárt, Pisti viszont nem beszél senkivel, nem kérdez semmit - és még ebből is riport lesz. Ezenkívül rendszeresen megtudjuk, hogy a benzinkutasok élete felettébb nehéz és aki nem képes lecsavarni a kocsija tanksapkáját az bizony nem tudott üzemanyagot vételezni ott, ahol Kertész Péter a benzinkutas, ugyanis ő sem tudta lecsavarni. Viszont a végén könyvet akar a kalandjaiból írni.
Mi harsányan röhögünk, erre többen benéznek a szobába, nem egyszer valami egészségügyi panasszal, merthogy itt rendel doktor Kertész, egészségügyi szakíró. (Az AIDS legnagyobb magyar szaktekintélye, aki valami AIDS-esekkel készült riportja után - persze nem tudjuk, honnan jön - gondosan kezet fog valamennyiünkkel.)
További izgalmak: évente négyszer összeül a magyar országgyűlés. Ilyenkor a megnyitót megelőző nap a rovatvezető, aki helyből képes felugrani az íróasztal tetejére, kis műanyag kitűzőket osztogat, amelyekkel be lehet jutni a Parlamentbe. Az ülés végén a kis műanyag kitűzőket KP összeszedi, hogy aztán, a hírek szerint, azok feltűnjenek a szentendrei bolhapiacon. A parlamentben egyébként sokáig egyetlen érdekes történik tudósítóinkkal, 12-kor bevonulnak a Vadászterembe, ahol borjúlábat rendelnek tartárral ebédre.
A 214-es szoba lakói elsősorban riportokat írnak. Mi például most Péterrel arról, elég biztonságos-e a Ferihegyi repülőtér. Ugyanis Ferihegyen keresztül viszik a menekülő oroszországi zsidókat Izraelbe, és persze valami arab terrorszervezet azon nyomban Magyarországot is megfenyegette. A tényfeltárási buzgalom okai között talán megemlíthetjük azt is, hogy a szerzőpáros egyik felének (KP) gyermekei momentán Izraelben járnak iskolába, rövidesen itt a nyári szünet, jönnek haza. Nem árt az atyai szem azon a repülőtéri biztonságon.
Szerzőink alapos munkát végeznek - ennek során akadálytalanul bejutnak a repülőtér elzárt részére. Ott pilótákkal találkoznak, majd feltűnés nélkül távoznak.
Az esetet szerzőink a másnapi Magyar Nemzetben úgy foglalják össze: akár az egész iszlám dzsihád terrorszervezet bejöhetett volna utánunk a repülőtér elvben elzárt részére. Másnap kirúgják a MALÉV vezérigazgatóját - mert akkor éppen olyan idők jártak, hogy számított, mit ír egy lap. A gyerekek pedig biztonságosan hazaérkeznek.
Nincs Lenin körút, nincs 214-s szoba, elsodorta az élet. Ámde Péternek most ünnepeljük a szülinapját!
Boldog születésnapot Öreg! Élj boldogan legalább 120 évig!
Dési János

A legészakibb lángossütő

A legészakibb lángossütő

Minden valószínűség szerint a tartui a világ legészakibb lángossütödéje. Tartu nagyon északra található, ezt onnan is lehet tudni, hogy például április 30-án még havazott. Persze az ilyesmi itt Észtországban nem annyira ijesztő.
Amúgy a tartui lángossütödét ne úgy tessék elképzelni, mint egy hetvenes évekbeli, olajszagban úszó bodegát a Balaton parton. A tartui lángosos ugyanis tip-top intézmény, tisztaság, nagy üvegportál, csillogó konyhai berendezések jellemzik.
Node a lángososhoz nem csillogást nézni megyünk, hanem lángost enni. És az itt különösen finom.
De mielőtt elmerülnénk a kulináris izgalmakban, ismerkedjünk meg ezen vendéglátó-ipari üzemegység gazdáival. Barki Márton eredeti szakmája szerint művészettörténész, de úgy tűnik a sütőknél is megállja a helyét. Felesége az észt Kati balettáncosnőként kápráztatta el sokáig, főként Németországban, a publikumot. Most a hasánál fogja meg az ő közönségét.
Mártonék sokáig gondolkoztak, mihez is kezdjenek, ha már idevetette őket a sors – aztán szépen kikristályosodott a terv. Minőségi magyar kaja, gyorsan. Kicsit persze más, mint amit mi otthon megszoktunk, ugyanis itt a lángosok általában hordoznak magukon még valamit. Mondjuk, egy kis padlizsánkrémet, lecsót, lekvárt, mézet és diót, s esetleg sajtot-tejfölt. Ennek megfelelően a kuncsaftok, ha helyben esnek neki a kétségtelenül nagyon finom, repceolajban sütött lángosnak, kést és villát használnak. Csak, hogy egy példát is mondjak én egy olyat kértem, amelyiknek az egyik felén padlizsánkrém kellette magát, míg a másikon rendes, erős lecsó.

A helyiek elég hamar megkedvelték az új örömöt. Persze, sokan jártak Magyarországon , ahol nyilván találkozhattak már az alapötlettel. Amúgy az is vicces, meséli Márton, hogy többen, mint katonák ismerkedhettek meg a magyar konyha örömeivel – afféle megszállók voltak magyar földön, még ha nem is feltétlenül önként és örömmel. Néhányan gulyáslevest reklamálnak, ezt is nyilván Mátyásföldön ették – de ez valószínűleg csak egy választékbővítés után kerül majd föl a menüsorra. Legyünk egészen nyugodtak, kiváló lesz.

Amúgy ide nagyon jó betérni, mert azt már régen meg kellett tanulnunk, hogy egy vendéglő, egy lángossütő milyenségét elsősorban a tulaj, az üzletvezető lelke határozza meg. Ahol csúnya az a lélek, utálja a vendégeket, nyűgnek érzi az egészet, legyünk benne egészen biztosak, amit feltálalnak sem lesz túl jó. Míg fordítva, hahaha. Hát persze, ahol láthatóan örömmel működik a gazda – ott mi sem fogunk csalódni.

Ez a magyar konyha északi büszkesége kulturmissziós célokat is szolgál, jelszava: "Az élet lapos oldala". S hirdeti a magyar vendéglátás legszebb erényeit. A hirdetésben és kulturmisszióban alapvető szerepet tölt be egy könyv, a Kulinária, amelynek angol nyelvű kiadása folyton ott áll a pulton és Barki chef úr ebből tart előadást azoknak, akiket elméleti síkon is érdekel ez az egész. Azt csak a jegyzőkönyv kedvéért örökítjük meg, hogy a hézagpótló alapmű szerzője a mamám. Ki ezek szerint szintén eljutott ide északra.

Dési János

http://ungarikook.blogspot.com/

Argentinai patchwork -Kávéházban

Kávéházban

Az igazi Buenos Aires-i az sok időt tölt a kávéházban. Odajár reggelizni, délben fecsegni este kicsit ellazulni. Ide húzódik be a meleg elől és a gyorsan lecsapó záport is inkább bentről szemléli. Így persze ősszel már más, elmúltak azok a nagyon meleg napok, jó ha harminc fokig felkúszik a hőmérő higanyszála és a páratartalom sem több száz százaléknál. Ilyenkor jól esik egy hűs ital. És át lehet olvasni a lapokat, megtárgyalni a híreket.

Például arról csacsenolni, hogy nahát, mik vannak, tízezrével épülnek a lakások a lakóparkban, rögtön a híd mögött. Néhány éve még gyárak, kikötői raktárak tömege működött itt. Aztán a nagy gazdasági válság pár éve csődbe vitte ezek mind. A területeket olcsón megvették, ledózerolták, most gigantikus építkezések folynak. S a szupermodern épületekben akár 4500 dollárt vagy még többet is elkérnek egyetlen négyzetméterért. De tessék sietni, hiába, a 30-35 emeletes épületek sora, a többségben már minden elkelt.

Vagy arról is el lehet itt fecsegni a kávéház teraszán, hogy belátható időn belül akár 50 vagy éppen 100 kilóméterrel is nőhet a metróvonalak hossza. Pedig az el subte' a déli félteke legrégibb földalattija, 1913-ban nyílt meg Buenos Airesben.

Meg épülnek az új hidak, alul- és felüljárok – persze a forgalom így s borzasztó – sajnáltatják magukat és mi arra gondolunk, hogy szívesen megmutatnánk nekik a pesti Hungária körútat hétköznap délelőtt, a maga lehetelten kamionok alkotta dugójával, a benzingőz-bura alatt –de vendégségben ne nagyképűsködjön az ember.

Közben mögöttünk dübörög az élet. A folyóparton, a régi dokkokból egy öt – nem tévedés öt – kilométer hosszú vendéglősort alakítottak ki, természetesen mind dugig és mindegyikben bélszínt mérnek, főként véresen és közepesen átsütve. Szól a tangó, mi mást is tehetne. Mi meg csak bámulunk a forgatagban. Mi mást is tehetnénk. Hú, marha jó hely ám ez a Buenos Aires.

Argentinai patchwork - Falkland háború

Falkland háború
A képen, a háttérben, bizony, jól látják, a londoni Big Ben mása ismerhető föl. Vagy száz évvel ezelőtt az itt élő, Angliából származó közösség emeltette és adományozta Buenos Airesnek, köszönettel a jóltartásért.

Az évek teltek múltak és éppen negyed százada Anglia és Argentína háborúba keveredett egy kicsiny, kopár szigetcsoportért. Ez a falklandi háború. A szigetcsoport itt persze szigorúan a Malvina névre hallgat – az spanyolosabb. A harc során, nagy Britannia megvédte érdekeit, az argentinok csúnya és fájó vereséget szenvedtek, többszázan meg is haltak. Az ő tiszteletükre emeltek egy obeliszket, ahol örökmécses világít és két matróz áll mindig díszőrséget. Ez látható a kép középső részén. Ugyanis az argentinek éppen a londoni ajándék emlékművel szemközt állították föl, az állítólagos angol galádságokra figyelmezető márvány-zászló-díszőr kompozíciót.

Mind e mögött egy csinos park terül el, hol sóvár szerelmespárok és szolid zsebmetszők csatangolnak. A szerelmespárok egymásra nevetnek és csókolódznak, a zsebmetszők pedig ügyes trükkökkel próbálják megszerezni a mindebben gyönyörködő turisták dagadó briftaschniját. Már, ha sikerül nekik, mert mi például résen vagyunk, és elkergetjük őket. Mármint a tolvajokat, mert a szerelmespároknak csak biccentünk, hogy csak így tovább. Ez a szép az egészben, pár méterrel odébb a halottakra emlékeznek, itt meg smárolnak.

Amúgy, az igazság kedvéért jegyezzük meg, Buenos Airesben jó a közbiztonság, lehet még este is sétálni a városban, bántani szinte sosem bántanak errefelé senkit, nincs emberrablás, ami pedig Dél-Amerika egyes részeiben alapvető iparág, – kicsit kifelé, jó, időnként itt is pár gyilkosság, ám már más. Mit keresnék ott sötétedés után?

Argentinai patchwork - Lóval a szabadban

Egy tip-top kis ranch-ra érkezünk. Alapvetően turistákra rendezkedett be házigazdánk, felesége, kilenc gyermeke számtalan unokája és dédunokája. Lovaspóló, az nagyon megy itt, és a golf is egyre divatosabb. Meg az indián-romantika is felettébb kelendő. Na és az sem megvetendő élmény, amikor nyílt tűzön mondjuk bélszínt sütnek nekünk, hozzá erőteljes vörös bor. Miután házigazdánk alapvetően Mendosából származik, hát az onnan való nehéz vörösborból, a Malbeck nevű nemzeti büszkeségből kínál. És csak a végén egy kis viszki. Elvégre az efféle gringószerűeknek, mint mi mégiscsak jár ez.

Házigazdánk nagy gazdasági növekedést jósol és felettébb optimista a fejlődést illetően. Amikor azt kérdezzük, miként élte túl a nagy gazdasági-pénzügyi válságot pár éve, csak mosolyog. Aztán beismeri, ő is azok közé tartozik, akik felettébb jól jártak az országot megrengető csőddel. Nagy adósságai voltak – ezek gyakorlatilag elértéktelenedtek. A bevételeit, hmm, mintha dollárban tartotta volna – ami ugyan itt sem szabályos teljesen, ellenben adott esetben a túlélés egyik nagy esélye lehet. Különösen, ha a párnacihában, vagy pláne egy külföldi bankban bujkáltak azok a zöldhasú bankók.

Ma már az ingatlanárak dollárban számolva is magasabbak, mint a krizis előtt voltak. „Kell néha egy jókora csőd, az felkavarja z állóvizet” – vallja Francisco de Guevara úr, bár persze biztosan akadnak, akik vitatkoznának vele.

Pénz tehát van, folyik a fejlesztés, az épület eredetileg 1892-ben épült, ma már mind a 16 vendégszoba igazi pampa-i luxust kínál, az ehhez nélkülözhetetlen wifi-vel együtt.

És persze a romantika. Lóval ki a szabadba. Bár, ahogy a kis lovászfiú megjegyzi, vigyázzunk, mert kicsit sok a szúnyog. Tényleg, sűrű rajokban támadnak, de sebaj, ezzel nem rettenthetnek vissza egy világutazót. (Ha nem hiszi, nézze meg a http://www.rosariodeareco.com.ar linket.)

Argentinai parchwork - Egy vidám temetés

San Antonio de Areco egy olyan igazi álmos kisváros, nem túl messze Buenos Airestől, útban a végtelen pampák felé. Szögletes kőházak, lassan mozduló emberek, egy parkocska valami helyi hőssel a pálmafák árnyékában, lassan veri csak föl a gaz az egészet.
A páduai Szent Antalról nevezett templomból éppen temetési menet fordul ki, elől a pap a füstölővel, mögötte cipelik a nehéz fa koporsót, majd lódítják be a romantikusan ütött-kopott autóba.
A tisztelendő úr kedvesen ránk mosolyog, amint meglátja, hogy fényképezzük. Gyorsan búcsút vesz a halottas menettől és már lép is kedvesen hozzánk.
- Segíthetek valamit önöknek? – kérdezi és közben olyan boldogan mosolyog, mintha legalábbis valami vidám násznéptől lépett volna el.
- Ó köszönjük, nem akarjuk zavarni, tessék csak nyugodtan temetni. Mi ráérünk – feleljük udvariasan, ahogy azt a gyász környékén illik.
De a mi tisztelendőnk valami olyasmit mond, hogy szerinte innen már megoldják nélküle is, ehhez ő már nem kell. Bátorításra váróan néz a temetési menetre, ahonnan kedvesen mosolyogva tényleg azt mondják, köszönjük, ide már nem kell pap, ezt mi már nélküle is megoldjuk.
Na ugye – olvassuk a mi tisztelendőnk szeméből, aki gyorsan behúz minket a templom hűvösébe és bizalmasan a tudtunkra adja, hogy ő ám nem latin-amerikai, hanem ír. „És maguk tudják, hogy Európa, ó az egészen más!” –teszi hozzá álmodozón.
- És mióta tetszik itt élni? – kérdezzük együtt érzőn.
- Huszonötödik éve, és sohasem mennék vissza Európába. Missziós útra küldtek, és itt olyan igazán vallásosak az emberek – magyarázza, miközben dagadó kebellel mutat egy fakeresztet, amely még a XVIII. századból származik, ami meglehetősen régen volt. Úgyhogy lehet rá már büszkének lenni.
Andalgunk ki a templomocskából, na ja, igazi Latin-Amerikát láttunk. Még ezüstműves is van itt a sarkon, meg egy kis kocsma is. Valahogy megáll itt az idő, a régi templom tövében. Biztos jó lenne még maradni, beszélgetni a helyi népekkel. De hívnak a pampák.

Argentínai Patchwork Macsók

Macsók

Fogadjuk el adottságnak, hogy fejjel lefelé lógunk a földgömbön, és ezen itt Argentínában senki sem lepődik meg. Mint ahogy azon sem, így május végén már ősz van és közeledik a tél. Sőt, tapasztaltabb Verne olvasók ezt is nagyon jól tudják, a lefolyóban a víz éppen az ellenkező irányban tekeredik, mint „normálisan”. Nem is érti az egyik vendéglő toalettjébe betérő helyi erő, miért is próbálgatjuk újra és újra teletölteni a mosdót vízzel, és miért sikongatunk, hogy most nézd jobbra, most nézd, balra! Neki mindig így folyt, mindig fordítva lógott a glóbuszon – és mindig látta a Dél keresztjét. És a karácsony nyáron van, a július meg egy téli hónap. Ennyi.
Szóval sétálunk Buenos Aires egyik relatíve külvárosában, mert már untuk a luxust, a gazdagságot, a gyönyörű paloták sorát, a fényes kirakatokat és a gazdag, magabiztos embereket. Még egy ellentengernagynak öltözött londiner, még egy vadiúj fekete limuzin és sikítunk. Jó, akkor most jöjjön a külváros – merthogy Latin-Amerikára állítólag az a jellemző. Azok a széles sugárutak, a rend és tisztaság, a szépen nyírt füvű parkok, az csak kilengés – olvastuk mi azt kérem, nem ez az igaz élet itt.
Szóval megyünk itt kifelé a városból, tényleg hord szemetet a szél, valóban kopottak a házak és közel sem olyan jól öltözöttek az emberek. A kutyagumit is kerülgetni kell, no nem a járdán, mert az nincs mindenütt, de úgy az autók között, itt a Boca negyedben. (A Boca Juniors focicsapat drukkerei között pl megtalálható kisebbik fiam is.) Színes és izgalmas vidék. A helyiek kérdőn tekintenek ránk, ugye elégedettek vagyunk az itteni nyomorral, ezt akartuk? Nem akarjuk megsérteni őket azzal, hogy ilyet már láttunk otthon is. Pesten a Csikágó szélén nőttünk föl, a nyóckerben dolgozunk – a különbség csak annyi, hogy itt elég kedvesen mosolyognak ránk még a martalóc külsejű lakosok is. De azért kösz.

A halhatatlan tangó és az ő királya

Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk kétszer-háromszor jó mélyen és mormoljuk el a varázsszót. Most lassan, nagyon lassan kinyithatjuk a szemünket. Csak semmi meglepődés. Argentínában vagyunk. Miért, nem Buenos Airesbe akartunk röppenni egy kicsiny időre?
Gyorsan húzzuk magunkra az estélyi öltönyünket és gyerünk.
Merthogy, mi jut eszünkbe Argentínáról? Egy, kettő. Háromra mindenki együtt mondja: Bélszín, Evita, vörösbor, tangó.
Miután mi most egy tangóshowra megyünk, Buenos Airesben, foglalkozzunk csak ez utóbbival. Az argentinok napi gyakorlata szerint kétféle tangó létezik. Az igazi, a bennszülötteknek, akik éjjel nappal tangót hallgatnak a rádióban; a tévében is külön tangócsatorna üzemel – amúgy pedig, csak egy igazi argentin érzi át azt, hogy mi is az a tangó. Aztán ott a másik fajta tangó, nevezhetjük ezt afféle kereskedelmi tangónak, amely elsődleges célja, hogy a turisták zsebéből varázsoljon ki kisebb-nagyobb összegeket.
Óriási színházterembe hajtanak be minket, csakhogy a zsölyék helyén terített asztalok, vörösbor és bélszín (közepesen átsütve) kerül az asztalra, majd onnan rövidesen a gyomrunkba. Helyben vagyunk.
Evitát ugyan nem látjuk, de másodperceken belül kezdődik a tangóshow. Ennek részleteitől most megkímélem a kedves olvasót. Elég legyen csak annyi, hogy nők és férfiak, jó zenére, határozottan tangóznak –s mi örülünk minden ügyes mozdulatnak, jól eltalált jelenetnek. (Közben még néhány vörös, száraz bor lecsúszik.)
És amikor előrejön egy idősebb bácsi, a zenekar tust húz, a közönség műértőbb része felhördül. A láthatóan sok plasztikai műtéten átesett bácsi ugyanis nem más, mint Argentína, s így az egész világ leghíresebb tangótáncosa. Aki magát egyszerűen csak az évszázad táncosaként szereti nevezni. Ami illő szerénységre vall, ugyanis, 1951-től számolja a karrierjét, amikoris megnyert egy Luna parki tangótánc versenyt. Azóta megállás nélkül mást sem t esz, csak járja a világot, hol itt, hol ott tűnik fel tangóórákat ad, aztán megmutatja, hogy is lehet ezt a színpadon. Szerény számítások szerint is tehát eddig ez már legalább két század, a huszadik és a huszonegyedik tekint le rá úgy mint évszázada legnagyobbjára.
Juan Carlos Copes óriási tapsot kap, amit megmozdul, rosszmájuk szerint már az sem kis teljesítmény, hogy egyáltalán képes kijönni és megpörgetni dús idomú partnernőjét. De ö még ennél is többet akar, bizony, ott tangózik nekünk egy élő legenda, aki állítólag már az ötvenes- hatvanas években nélkülözhetetlenné tette magát, amikor igazi színpadi művészetet faragott a tangóból. Most mondjuk azt, hogy a pampák szele csap meg minket, amikor meglátjuk? Vagy hogy Buenos Aires szegénynegyedeiből értük meg valamit, miközben nézzük? Vagy elég, ha udvariasan az emberi élniakarás egy remek példáját tisztelhetjük benne. Meg még valamit, ifjú kollegái, kik nagyjából az unokái lehetnének, tényleg tisztelettel tekintenek rá – és azért ez szép. Még tapsot is érdemel.
Függöny. Puhán csukjuk le a szemünket, lélegezzünk párat, mormoljuk el a varázsszót.
Újra itthon vagyunk.
Dési János

Gézagyerek, a sudár szőke és Háy János

H

Háy János a kortárs magyar dráma rokonszenves képviselője. Gézagyerek című színdarabját a Tallinni Drámai Színház művészei olvassák fel. Május 9-ét ír a naptár. Minden előrejelzés szerint itt megint tüntetések, rendőrattak, és verekedés lesz. Miközben gyülekezünk a Drámai Színház bejáratánál, maga az illusztris szerző is megjegyzi, szíve szerint inkább a városban lófrálna, figyelve a népmozgalmakat.
De hát első a kötelesség, szerzőnek a darabjánál a helye. Még akkor is, ha néhány nappal korábban éppen innen indultak útjukra azok, akik törtek, zúztak, gyújtogattak – míg a rendőrség rendet nem vágott köztük. Amúgy a Gézagyereket, melyet Magyarországon már három városban is játsztak, a tartui egyetem részben már megismert magyarszakos hallgatói fordítottak. Nyolc kedves, szőke, sudár lány, a lelkes magyar lektor, Tóth Viktória irányításával. (Később sokat kel magyarázkodnunk, nem is hívják az összes magyar nőt Tóthnak, csak most így jött össze, Tóth Kriszta, Tót Erzsébet, Tóth Viktória, bocs.)
Az első, észtül végighallgatott felvonás közben többször elgondolkodtam, vajon miként is rokonok a mi nyelveink, mert még csak ötletem sincs arra, hogy miről beszélhetnek, egyetlenegy ismerős szó sem üti meg a fülemet. Aztán a második felvonásra Gyula megszán egy magyar szövegkönyvvel, így azért már egészen más. S a színészek is egyre jobban belelendülnek, a végén már tényleg egészen hátborzongatóan alakulnak Gézagyerek kalandjai a nagy magyar valóságban.
Tán még az sem túlzás, ha azt mondom, dörgő taps a végén. A színház rendszeresen szervez efféle felolvasószínházakat, bár külföldi szerzővel, talán egy olasz író kivételével, még nem nagyon kísérleteztek. De a siker most meggyőző, a darab utáni beszélgetésen többen kapacitálják Háy szerző urat, hogy esetleg más művét is adja oda, ha egyszer itt láthatóan van igény az ilyesmire.
A Gézagyerek az úgynevezett szókimondóbb fajtából való, magyarázzák is utána a fordítással sokat bíbelődő lányok, hogy bizony észtül nem lehet oly változatosan, cifrán és durván káromkodni, mint magyarul – húzzuk ki magunkat megint - sok munkájuk van abban, hogy megpróbálják visszaadni a kortárs drámairodalomban már meghonosodott, de azért a napisajtóban még szalonképtelennek tartott kifejezéseket.
Figyelve az észt közönség (fizető is ám!) reakcióit, elég jól sikerülhetett ez a visszaadás is– dicsérjük a legszőkébb és legsudárabb fordító Siiri Kolka teljesítményét – aki az egyetem master képzésén vesz részt és már Tóth Kriszta novellájának magyarra ültetésekor is megmutatta oroszlánkörmeit. Mellékelt képünkön éppen magával a szerzővel, Háy Jánossal vitatja meg a fordítás műhelytitkait.
Tallinn messze van. Sokan talán a térképen sem tudnának egyből rábökni. De tessék egészen nyugodtan hátradőlni, Tallinban – hála a Dávid Gyula barátom vezette Magyar Intézetnek – pontosan tudják, mi hol vagyunk, s milyen jó költőink, íróink alkotnak. Na, már csak ezért is érdemes Észtországba utaznunk, hogy mi is rájöjjünk erre.

Szombat a templomban

Nem tudom, jártak-e már a Pöhjamaade Luulesefestival-on. Nevezhetjük ezt, szigorúan eegymás között Északi Költészeti Fesztiválnak, csak az kevésbé hangzik romantikusnak. Szóval, a dolog lényege, hogy északi népek (+Magyarország ) egy-egy költője Dániától, Norvégián át Izlandig és a Farör szigetekig előadja itt néhány versét, szigorúan az anyanyelvén. A magyar színeket Tóth Erzsébet költő képviseli, akinek, Fehér madárral (Valge linnuga) című, válogatott verseit tartalmazó kötete hatalmas sikert ért el Észtországban, ezért aztán Dávid Gyuláék rábeszélték a fesztivál szerkesztőit, hogy Tóth Erzsébet nélkül nincs értelme északi fesztivált tartani. Elhitték, s erősítsük meg a szemtanú hitelességével, hogy a mi költőnk igazán nem lógott ki a sorból. Megállta a helyét a többiek közt. Tóth Erzsébet-kötetet Tiiku Kokla fordította, aki kedves idősebb hölgy, a magyar irodalom nagy barátja, és szavahihető tanúk szerint különösen azt a két sort sikerült jól elkapnia a Fehér madárral-ból, hogy „Nuttki pöördub tagasi sinna, kust tuli,/enne kui pisaraiks vormuks”. Mindezt határozottan megerősíti Gyula barátom, a tallinni intézet igazgatója, aki nyilván az itt igazán hosszú téli estéket használta ki arra, hogy annyira megtanuljon észtül, hogy felmérhesse az ilyesmit. Sőt annyira, hogy még hallgatódzni is tud, ha arra a kedves és felettébb kíváncsi vendég megkéri – mégiscsak jó megbizonyosodni, hogy a mellettünk felhangzó huh és hah-ok az elismerés jele-e.
A felolvasást egyébként Tallinn központjában, egy puritánságában gyönyörű templomban élvezhetjük, mi is, és a széksorokat bőségesen megtöltő helyiek. Szombat délelőtt van, végre kisütött a nap és már nem esik a havas eső – így május elején nagy öröm az ilyesmi, mert előző nap még majd megfagytunk – mégse siet senki el, aminek nem magyarázata az, hogy a sajnálatos májusi események miatt Tallinnban momentán szesztilalom van. Nem, ide verseket jöttek hallgatni. Verseket, amelyeknek csak a dallamát élvezhetjük, meg a személyes találkozást a költővel, az értelmét legfeljebb majd az amúgy csinos prospektusból olvassuk ki.

Tóth Krisztával és Dévényi Ádámmal

Tartuba két óra alatt leérünk Tallinnból. Tartu nagy egyetemi város, tízezrével a diákok, ami igazán jótékonyan hat az utcaképre. Mi egy kis klubhelyiségbe hurcolkodunk be, itt lesz a Prima Vista irodalmi fesztivál aktuális eseménye. Két kedves útitársunk azonnal átlényegül. Tóth Krisztina most a komoly szerző – tényleg az – aki az észt közönségnek novellát olvas fel magyarul, amit az egyetem magyar szakosai észtül adnak tovább az érdeklődő közönségnek. Aztán egy interjú az íróval, Balázs, egy helyi magyar srác beszélget vele. Jön egy-két vers, majd Dévényi Ádám ad elő néhány Tóth Kriszta verset megzenésített változatban.
Első megfigyelés. A közönség, mely főleg egyetemistákból, irodalomrajongókból és egy középkorú úrból áll, aki forintját szeretné nálunk valutára váltani, leginkább euróra, figyel érdeklődik, lelkesedik. A poénoknál nevet, az izgalmas részeknél visszatartja a lélegzetét, a meghatóbb bekezdéseknél kicsit elérzékenyül. Éppen úgy, ahogy azt egy közönségtől elvárjuk.
Második megfigyelés. Senki nem les az órájára, nem nyomkodja a mobiltelefonja gombjait, szipákol túl hangosan. Hé, ezek ezt élvezik. A Vonalkód című kötetből hangzik el egy-két részlet. Jó, mondjuk könnyű figyelni, ha érdekes az, ami szól.
Kriszta rutinos előadó, a fél világon olvasta már fel a műveit, tengereken innen és túl. De láthatóan ő is elégedett a közönség teljesítményével. Az már inkább csak a nagyérdemű kábításának a része, amikor egy filmrészletet is levetítünk, Kriszta, mint üvegműves, családanya és macskaidomár.
Aztán Dévényi Ádám csap a húrokba. Azokban a régi szép időkben, amikor még létezett FIKA vagyis a Fiatal Művészek Klubja a Népköztársaság útján, néha elmentünk és meghallgattuk, amint mondjuk Börcsök Enikővel énekelt. Ma már FIKA sincs és Népköztársaság útja sem, de Dévényi Ádám él és virul. (Zárójel: éppen most olvasom Temesi Ferenc Pest című kötetét, amely alaposan beszámol azokról a régi jó, fekete cimkés cseresznyepálinkás időkről.) Már a színpadról lejövet panaszkodik Dévényi, hogy az egyik versben elrontott egy szót, nem az eredetit mondta, de szerencsére menetből eszébe jutott egy olyan, amely szótagszámra is meg a rímnél is stimmel. Hmm.
Jó, Ádámnak könnyű, ő is költő, Átmeneti kabát című kötete megéri, hogy rászánjunk pár órát. Ismerkedési célzattal, később ezután úgyis gyakran elő fogjuk húzni.
Itt jegyezzük meg, a jól sikerült este öröméből a Raszputyin nevű kitűnő vendéglőben csaptunk szolid partit, néhány „szto gramm” vodka elfogyasztásával.

Tallinn és világa

Gyula és csapata
Észtország egy pici balti köztársaság. Annyira kicsi, hogy csak a jobb térképeken lehet megtalálni. Ott rögtön fönt, csöppet Helsinki alatt, Königsbergtől jobbra, mindjárt Riga mögött. Lakosainak száma egymillió-háromszázezer. Ennél még Budapest is több - horgad fel az emberben a nagyképűség, melyet itt következő történetünk folyamán majd igyekszünk lelohasztani. Tegyük hozzá, hogy ennek az egymillió-háromszázezernek is jó harmada orosz nemzetiségű, de erről is még valamikor részletesebben.
Akik a magyar históriát szeretik a világtörténelemben a legvéresebbek és legsorstépázottabbaknak tekinteni, azok persze keveset tudnak az észtek elmúlt évszázadairól. Önálló észt államiság éppen hogy csak az első világháború után született, még negyed századig sem tartott, aztán a németek, majd az orosz birodalom. A függetlenség akkor jött el újra, amikor nálunk a rendszerváltás.
Az észt nyelvújítás kora a huszadik század tízes éveinek végén kezdődik, nálunk akkor már Karinthy, Ady, Kosztolányi, Babits és a többi táplálja a magyar kulturális öntudatot. Jókai vagy éppen Mikszáth meg már akkor is inkább a ködös múlt. Hogy messzebbre ne is tekitsünk.
Mindenesetre, az észteknek tetszik, hogy ők észtek, öntudatosak és kultúrájukra büszke emberek. És persze azt sem felejtik el, hogy valahol dél felé, ott Közép-Európában, ott él egy nép, az ő nagy testvérük. Egy rokon nyelvet beszélő, akire, mint idősebb bátyra fel lehet nézni, kicsit tán irigyelni is, de azért a szív mélyén érezni, hogy messze van, nagyon messze.
Legújabb észt barátaim, a tartui egyetem magyar szakos lányai, kékszeműek és sudárak, kitűnő magyarsággal mondják, hogy ők, akik a magyar kultúra emlőin nőttek fel, azért először, amikor Magyarországon jártak, némileg zokon vették, hogy itt senki sem tud róluk semmit. Hogy gyakran megkérdezték kedvesen: „Na és az észtek hogy beszélnek? Oroszul, ugye?” Vagy, hogy elcsodálkoznak, nem cirill betűkkel írnak az észtek.
Jó, tudjuk, a nagy testvérek gyakran nem figyelnek a kicsire közös gyermekkorukban, néha még magukkal sem viszik a jobb bulikba az öccsöt, s talán ha késői kamasz éveikben, vagy inkább fölnőtt korukban kezdik sajnálni, ha a kistesó határozott léptekkel kezdi megelőzni őket, hogy valamit elmulasztottak. Kiderül, hogy az öcs, okosabb, szebb, bátrabb. Jó lesz vigyázni!
Az észteknek fontos a magyar kultúra. Biztos nem minden észtnek, de valószínűleg nagyon soknak. Tallinn kellős közepén, egy kőhajításra a kordonnal övezett parlamenttől, ott a Tallini Magyar Intézet. A Dávid Gyula vezette csapat lelkesen szervez programokat, előadásokat, vesz részt fesztiválok létrehozásában. Nem nagytestvéri lenézéssel, hanem a kultúra iránti igazi elkötelezettséggel. A kultúra esetünkben nem nagyképűséget jelent, hanem izgalmas előadásokat.