Anyahajón
Akkor már hetek óta kalandoztunk az „Államokban” – ahogy nagyképűen emlegettük magunkban, meg egymás között is, persze angolul. Mert hogyan beszél egy magyar egy lengyel egy dán és egy német újságíró egymással? (Nem beszélve, az orosz hússalátáról.)
A világ legjobb ösztöndíját fogtuk ki, (German Marshall Fund of the United States) ezt már akkor is sejtettük, mert nem kérhettünk olyat, amit azonnal és széles mosollyal ne teljesítettek volna. Ráadásul pénzt is adtak és jól tartottak, hát mi kell még.
San Diegoban valahogyan szóbakerült, hogy még sosem láttunk igazi anyahajót közelről. Mondjuk, én távolról sem. Addig a Hapci átkelőhajó a Dunán és a Beloianisz a Balatonon képzete a közvetlen tapasztalást, a többi meg max. Dékány András könyveiből.
Rövidesen megkaptuk írásban a gondos programot, mehetünk megnézni az anyahajót. Az itinary még arra is kitért, hogy ha négyen ülünk a kocsiban, akkor használhatjuk a szélső, üres, sávot és hídpénzt sem kell fizetnünk.
Pawel vezetett – a Solidarnosc illegális lapjánál kezdte – én hátul Line Baun mellé szorultam, aki jéghideg mosolyával együtt, melyet főleg nekem tartogatott – mégiscsak a legszebb lány volt a környéken. A másik oldalán Helmut, a nagydarab német.
A kikötő bejáratánál kedélyes matrózok fogadtak minket, elmagyarázták merre menjünk tovább a kikötőben, ami mégiscsak nagyobbra nőtt, mint a tihanyi. Különösebb ügyet nem csináltak abból, hogy egy katonai támaszpontra négy idegen újságíró érkezik. Legfeljebb csak annyit tettek, hogy Line-nek, aki persze angolul is tökéletesen, akcentus nélkül beszélt, felajánlották, hogy megmutatjáka tengeralattjáró támaszpontot is. Aztán, a nagydarab, rágózó tengerészgyalogosok kedélyesen felhívták a USS Constellation ügyeletes tisztjét, azzal, hogy megjöttek a srácok a German Marshalltól.
Majd elmagyarázták, merre tovább Connie-hoz, ahogy a vietnami háború veterán egységét becézték.
A hajót még San Diegó óriási kikötőjében is nehéz lett volna eltéveszteni, elég nagyra nőtt. Ráadásul előtte a parton vörös szőnyeg fut végig és egy kisebb díszegység merev vigyázba vágja magát, amint kezdünk kikászálódni a kocsiból. Line 
Baun persze azonnal kihúzza magát, és kivillantja hibátlan, hófehér fogsorát a díszegység tagjai felé. Szerintem biztos benne, hogy az ő kedvéért van ez az egész cirkusz és arról is meg van győződve, hogy megérdemli. Hogy a díszegység tagjai mit gondolnak minderről, azt meg ugye
nem tudjuk, mert ők csak álldogálnak szépen, vigyázzban az novemberi bágyadt napsütésben.
Egy tisztszerű egyén kóvályog felénk, természetesen mosolyog és rágózik, és harsány hello után aziránt érdeklődik, hogy hol a German Marshall. Mi kedélyes viszont-hallozas után azt feleljük, mi vagyunk azok.
Ezen kicsit elcsodálkozik. Négy hülye civil – ez jól látszik azért rajtunk.
Újra nekifut a kérdésnek: tehát akkor ki a German Marshall, mert annak el kellene lépnie a dísz
sorfal előtt, ahogy az illik. Pawellal ekkor kezdjük felfogni – a k-európai rutin -, hogy itt valami félreértés történhetett. Mi nem német marsallok vagyunk, hanem egy az USA volt külügyminiszteréről elnevezett alapítvány vendégei. Próbálok úgy tenni, mint aki ott sincs. Bár az is végigfut bennem, hogy igaz még a Varsói Szerződésben, de végülis zászlósi rangig vittem. Tehát, ha mindenben tökéletes Line Baun nem magasabb rangú, mert tőle minden kitelik, akkor én vagyok a rangidős, még ha a kalocsai 37. ezredből is. Akkor lépjek el én?
De Line Baunt nem zavarja ez az egész. (Ő amúgy híres dán tévés és talán a finn női jégkorong válogatott csatára is, nagyszerűen énekel, elsőosztályú karate versenyző, díjnyertes ejtőernyős, az irodalomtudományok doktora és balalajkázásban is verhetetlen. És ami a vicc, tényleg.). Elmagyarázza a tévedést, legszebb mosolyával. Bár, szerintem szeretné azt mondani, hogy ha már ilyen szépen összejöttünk, hagy masírozzon el a sorfal előtt. De azért ez mégsem meri.
Az amerikai tiszt nem vezényel tüzet ránk, a felsorakozott katonák is inkább röhögnek a dolgon.
És a vörös szőnyeg szélén, óvatosan lépkedve, elindulunk a hajóhíd felé. (Line Baun persze középen.)
Fent már a sajtótisztek várnak ránk, nem néznek német tábornoknak minket. Hanem azoknak, akik vagyunk. És nagy alapossággal magyarázzák el ennek a városnyi hajónak az életét. Éppen csak visszaértek egy hadgyakorlatból, rövidesen indul a következő, Okinava, Korea és hasonló vidékeken.
A méretekre legyen elég annyi, hogy
a 600 tiszt mellett, több, mint 5000 katona és 300 tengerész szolgál itt. Az természetes, hogy mosoda, pékség vagy belső tévélánc is működik.
A fedélzet területe majdnem három focipályányi és liftek egész sora hozza fel a repülőgépeket az alsó hangárokból felszállás előtt. (Ha jól emlékszem, vagy nyolcvan repülőgépet lehet itt lehelyezni.) Természetesen van légvédelem is, ahogy a filmekben.
A hatalmas méretek ellenére mégis a legjellemzőbb érzés az, hogy milyen szűk itt minden. Keskeny folyosók, icipici kabinok, még a kapitányi hídon sem lehetne táncmulatságot tartani. Vagy mi.
Ráadásul kiderül, két matróznak van egy ágya. Mert ugye egyszerre úgysem alszanak, a lakótársakat úgy párosítják, hogy az egyik mindig szolgálatban legyen. 
A pilótáknak persze jobb a dolguk – de hát ők urak. Meg különben is. Ők kicsit többet kockáztatnak. Már felszállni sem egyszerű egy – egyébként 500 méter hosszú – hajóról, de leszállni, az még keményebb.
Most persze a hadgyakorlat nyomait tüntetik el, takarítanak és festenek fent. Meg egy csapat tengerészgyalogos futóedzést tart a fedélzeten, körbe-körbe.
Közben még azt is megtudjuk, hogy a hajó olyan bonyolult, annyira szövevényes eltalálni a folyosókon, a kazamatáknak tűnő végtelen utakon egyik helyről a másikra, hogy külön embereket alkalmaznak arra, elvezessenek valakit egy keresett helyre. Állítólag másfél-két év, amíg valaki ebbe beletanul. Különben is, az itt élő katonák, tengerészek, repülősök szigorú napirend szerint élnek és dolgoznak, különös
ebben se idejük, se kedvük, se lehetőségük, hogy mászkáljanak össze-vissza.
Line Baun angyali mosolyát megvillantva természetesen megkérdi, hány nő szolgál a hajón. (Egy se.) Mit csinálnak, amikor nincsenek szolgálatban? (12 vagy 24 órás szolgálat után leginkább pihegnek) Milyen a koszt? (Irtó finom. Milyen lenne.)
Megnézzük még azokat a drótköteleket, amelyeket a leszálló gépeknek el kell kapniuk, szörnyülködünk a légvédelmi ágyún.
Aztán gyors bye-bye-t intünk és a German Marshallok csapata elhagyja a helyszínt.
Ma éjjel még a mexikói határra is ki kell mennünk, határsértőket fogni.
A dollárt is jól váltják
, a sziklafal meg, mintha egyszerre lelkedre nehezednék. Nem tudod, mi történik veled, mi az, mi egész valódat oly leírhatatlan módon megragadta, csak azt tudod, hogy sírnod kell, kese
rvesen zokogva, hosszan, hogy homlokoddal oda kell tá
maszkodnod a falhoz, mely hajdan a dicső jeruzsálemi szentélyt zárta körül, látta Izrael királyait, itta a hősök vérét, hallott annyi sóhajt, hogy ha mind összegyűlnének, olyan vihar válnék belőle, hogy megremegne tőle a várhegy, mely valamikor az Úr szentélyét hordta fején.
életünkből az út. Így hát legyen a Maglev.
robogunk, majd fokozatosan lassítunk. Érezni sem a gyorsításból, sem a lassításból nem sokat lehet, jól ki van ez találva. Talán csak az a feltűnő, hogy a mellettünk húzódó, kétszer ötsávos, persze kétemeletes autópályán nyilván nem cammogó Audik, BMW-k, Buickok szinte állva maradnak. 