2011. március 21., hétfő

Két beszélgetés Ranschburg Jenővel

Az első: Madáchtól a mesejátékig

Én is azok közé tartozom, akik nagyon szerettek Ranschburg Jenővel beszélgetni. Az elmúlt években jó pár interjút is készítettem vele nem csak saját örömömre, de abból a tapasztalati tényből is kiindulva, hogy nem csak én, a nézők, a hallgatók, az olvasók is örömmel találkoznak a gondolataival, jobb szó híján azt kell mondanom, bájos lényével. A következőkben két, az ATV-ben sugárzott beszélgetés szerkesztett változata következik, az elsőt valamikor 2003-ban vettük fel, a másikat tavaly.

(És még egy megjegyzés. Szokás a tegezve felvett interjúkat is aztán magázóssá átírni. A régebbi felvételen én magázom, ő tegez. Az újabban már tegeződünk. Így hagytam. Mert így ranschburgosabb.)

- Amikor te jártál közös gimnáziumunkba, a Barcsay utcai Madáchba, akkor már tudtad, hogy gyerekekkel akarsz foglalkozni, vagy csak maga a lélektan érdekelt, az, hogy miként működik az ember?

- Tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de fogalmam sem volt, mi az a pszichológia.

- Nem is nagyon lehetett persze azokban az időkben.

- Az 1950-es években ezt a szót, hogy lélektan nem lehetett kimondani. Burzsoá csökevény volt. Ezért én magyar tanár akartam lenni, az volt minden vágyam, hogy magyar irodalmat tanítsak. Meg természetesen az, hogy gyarapítsam is a magyar nyelvű irodalmi művek számát. Mindenféle irodalmi körbe jártam, verseket, mesejátékokat írtunk. Tudod, hogy egyet majdnem bemutattak? Elmeséljem?

- Persze.

- Színdarabot írtam, egy verses mesejátékot, kicsit Heltai Jenő stílusban.

- Nem a legrosszabb.

- Nem a legrosszabb. Érdekes, hogy Heltait, bár Jenő volt a neve, de otthon mindenki Jánosnak szólította. Engem is Jánosnak szólítottak otthon.

- Sőt, engem is.

- Igen, de neked tényleg ez a neved. Sok érdekes rokonságot véltem felfedezni Heltai és köztem. A lényeg, hogy mikor ez a mesejáték íródott, felmerült, hogy miután nem vettek fel az egyetemre, behívnak katonának. Azt mondta egy színésznek készülő barátom: borzasztó egyszerű, írjál egy filmforgató-könyvet, aminek én fogom játszani a főszerepét. Katonákról szóljon és akkor nem kell bevonulni. Egy éjszaka alatt villámgyorsan írtam egy filmforgató-könyvet, egy szegény esetlen fiúról, akiből embert farag a néphadsereg és elküldtem a honvéd filmgyárba, létezett ilyen akkoriban.

- Boldog idők.

- Az volt a szerencse, hogy ennek a honvéd filmgyárnak a vezető dramaturgja egy nagyszerű magyar író, Szinetár György volt. Szinetár elolvasta a forgatókönyvemet és írt egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Nagyon boldogok voltunk a barátommal, hogy megúsztuk a katonaságot. Elmentünk hozzá, nagyon aranyos volt. Azt kérdezte tőlem: azt tudja, hogy semmit nem ér amit írt? Mondtam, tudom, hát éreztem, dobjuk a szemétkosárba. Erre ő: Mást is ír? Mondom igen, éppen egy mesejátékon dolgozom. Lényeg, hogy elolvasta a mesejátékot és utána hetente egyszer-kétszer a lakásán is fenn voltam, sokat segített. Nagyon tetszett neki. Egyik alkalommal, amikor már majdnem két felvonás készen volt, azt mondta, hogy az Ifjúsági Színházzal tárgyal, mert a darabot szeretné, ha bemutatnák. Soha többé Szinetár Györggyel nem találkoztam

- Nem találkoztatok?

- Sőt, amikor telefonált, akkor az anyukámmal letagadtattam magam.

- Miért?

- Mert volt egy álmatlan éjszakám és úgy éreztem, hogy nem ez az én életutam. Én nem vagyok író és félreismer, aki azt hiszi, hogy én az irodalmi pályán fogok tudni érvényesülni. És örökké fáj, hogy ezt nem mondtam meg neki végül. Hogy volt egy ilyen bolond fiatalember, aki megrémült attól, hogy a darabját még végül be is mutatják.

- Biztosan többen tudják rólad – hiszen nem egy ezekből viszont megjelent -, hogy verseket is írsz.

- Ez nem így van. Én verseket írtam. Nagyon régen, 20 éves koromban.

- Semmit, egy sort sem azóta? Hiszen köteted is jelent meg nem olyan rég.

- Elmondom ez a történetet is. Felhívott engem az egyik könyvkiadó igazgatója azzal, hogy hallotta, nagyon szép gyerekverseket írok. Onnan ismerte a dolgot, hogy az egyik barátja esti egyetemre járt és én tanítottam. És amikor szóba került a gyerekeknek egy bizonyos személyiség vonása, felidéztem, hogy vagy 40 évvel ezelőtt írtam erről egy verset. És ez mindenkinek nagyon tetszett ott és a hallgatóm pedig elfecsegte a kiadó igazgatójának, hogy te ez a Ranschburg olyan aranyos gyerekverseket ír. És a kiadó igazgató erre hívott fel. Azt feleltem, hogy elkéstél, mert egyet, kettőt tudok fejből, de ezeket 40 évvel ezelőtt írtam, nem emlékszem rájuk.

- Nem írtad le őket?

- De, csak azt hittem elvesztek. Az igazgató nem adta fel, és annyit mondott hogy nem baj, majd újraírod őket. És akkor adtam magamnak két hónapot és megpróbáltam.

- Újra írtad, vagy újakat írtál?

- Is-is. Ezt onnan tudom, hogy ezeknek a verseknek egy része – mint később kiderült - az én édes kicsi húgom gyerekkori iskola füzetében mégiscsak megmaradtak. Ezek között volt olyan, amit én 60 évesen újra írtam valóban, és volt olyan, amire már nem emlékeztem. Ezek mind bekerültek a második kiadásba. Nem sokkal később kiadtak egy válogatott gyermekvers kötetet, „Friss tinta” címmel és ebben is megjelentek ezek a versek. Gondoltam is, hogy ha a szerkesztők tudnák, hogy ezt a friss tintát valamikor 40 vagy 50 évvel ezelőtt használtam... Az igazság az, hogy ezek a gyerekversek nagyon régen születtek. Amikor ebből kötetet szerettem volna igazán csinálni, akkor még nem voltam ez a Ranschburg Jenő és így nem volt elég érdekes.

- Gondolod, hogy ez most azért tetszik valakinek, mert felkiálthat, hogy jé, annak a pofának a versei, akit a tévéből, ismerünk, aki számtalan könyvet írt? A vers önmagában nem elég?

- Mindenesetre én ezt nem költészetnek gondolom, hanem rímekbe szedett gyermeklélektannak.

- Onnan kanyarodtunk el, hogy tudtad, gyerekekkel akarsz foglalkozni, de hát pszichológia nem létezett.

- Végül 1957-ben vettek fel a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol volt egy tantárgy a gyermeklélektan. Itt találkoztam pszichológiával először és ez reveláció volt. Istenem, mondtam, hát erre készültem egész életemben, csak nem tudtam, hogy van ilyen. És amikor a főiskolát elvégeztem, még abban az évben, ahogy államvizsgáztam, felvételiztem pszichológia-magyar szakra és felvettek.

- És azóta sok tucat pszichológiai könyvön vagy túl.

- Legalább 30-on, egyszer össze fogom számolni, már sokaknak megígértem.

- Versek, könyve, tanítás, tanácsadás, és még?

- Másik nagy szerelmem a kertészkedés.

- Nem gondoltam.

- Imádok kertészkedni, az elmúlt 20 év nagy találmánya ez az életemnek. Tizenkér évvel ezelőtt vettünk egy rozzant öreg parasztházat Nógrád megyében, a világ legszebb helyén, Nőtincsen, amit szépen rendbe hozattunk. Van hozzá egy 500 négyszögöles hatalmas telek és azóta kertészkedünk. Ez azt jelenti, hogy amikor véget ér a tanév, akkor a feleségemmel lemegyünk és nekem az a penzumom, hogy szeptemberben egy könyv kéziratával kell feljönnöm. Ami azt jelenti, hogy ott napi 10-12 órát dolgozom a számítógépnél, de előtte meg utána kertészkedünk

- Te is olyan vagy, mint Jókai Mór, akit a felesége állítólag mindennap bezárt és addig nem engedett ki, amíg 10-20 oldallal nem jelentkezett?

- Fordítva, én a feleségemet zárom ki, ő a kertben dolgozik, amíg én odabenn nyugodtan írok.

(2010)

2011. március 10., csütörtök

Ranschburg Jenő emléke

Néha eszembe jutott, ha valami nagy gondom lenne, ne adja Isten, a gyerekeimnek, akkor hozzá futnék. És akkor ő kedves, bölcs szavakkal megvigasztalna minket, aztán a végén jókat anekdotáznánk, kibeszélnénk a közös ismerősöket és nagy nevetve válnánk el.
Szerencsére az effajta gondok elkerültek, így aztán kezdődhetett a találkozó a jó anekdotákkal, folytatódhatott a közös ismerősök megtárgyalásával és persze a nagy nevetés a végén.
Ranschburg Jenőben, baráti körben János néven is közismert pszichológusban, egy egész ország tisztelte a bölcs, a megértő, a gondokra megoldást találó embert. Nem szakembert - mert persze szakmája nagyszerű ismerője volt. - hanem azt, akitől elfogadjuk a tanácsot, akinek a szavaiból megértjük, hogy lehet ez másként is, és mindig van megoldás. Majdnem mindig.
Valószínűleg a legtöbben rá mondták, hogy ha választani lehetne, akkor éppen ilyen nagypapát szeretnének maguknak. A bölcsesség, az irónia, a becsületesség meglátszik az emberen. Sőt, az még a képernyőn át is érzékelhető, különösen, mert meglehetősen ritka. Közéleti kérdésekben is gyakran hallatta a hangját. Néhány napja éppen arról az eszement ötletről beszéltem vele, hogy egy éppen aktuális kormány leszállítaná a gyermekek büntethetőségének a határát. És akkor ő kedves, szép szavakkal, lassan és érthetően magyarázta el, hogy ez miért lenne butaság.
Ültem a studióban a hülye fejhallgatóval a fejemen és valami olyasmi futott át rajtam, hogy az biztos, aki kitalálta ezt a dolgot és most meghallgatja amit mond, nyomban szalad és visszavonja a javaslatát. Gyakrabban kellene kérdeznünk - gondoltam. Lenne mit elmagyarázni.
Lenni, lenne. De utána ki fogja?

2011. február 13., vasárnap

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

2011. január 16., vasárnap

A két Tunézia

Levágott marhafej
a cégér


Tunéziába nyaralni járunk. Még télen is. Főleg akkor. És azért megyünk Tunéziába, hogy magunk mögött hagyjuk a mindennapokat. Már csak ezért is mi a turista-Tunéziába megyünk. Persze sejtjük, hogy akad egy másik Tunézia is valahol elrejtve, ami már nem a mi szemünknek való.

(Még sok kép itt)

A turista-Tunéziában kedélyes szállodákban lakunk, relatíve olcsón. Együtt a német munkanélkülivel, az angol autógyári segédmunkással. Az ellátás ugyan nem pazar, de messze jobb, mint egy szakszervezeti üdülőben, ugyanis svédasztal van. Annak meg nem tudunk ellenállni, zabálunk, mint a gép. A portások, londinerek, pincérek, taxisofőrök és a környékbeli boltosok mind kedvesek és mosolyognak és látszik rajtuk, hogy ők is tudják, belőlünk élnek. A sukban, a piacon, előírásszerűen alkusznak velünk, mert tudják, a hülye turistának az kell. Így fogja megvenni azt a sok bóvlit, amire semmi szüksége nincsen, és otthon pillanatokon belül eldobálja a foszló szőrű puputevét, az alaktalan kalapot, a bóvli szőnyeget, a büdös burnuszt, a néma csörgődobot. De itt még értéke van, hiszen megharcolunk érte.

És ugyan van kiabálás, meg szakálltépés, meg esküdözés, meg a vendég kabátjának erőteljes szorongatása – azért látszik, ez egy színház, just for you. Ez a biztonságos, ehető és alkohollal is ellátott TT azaz turista – Tunézia.

Apró jelek azért utalnak arra, hogy van mögötte egy másik ország, amely minden valószínűség szerint az igazi, s amelyet igyekeznek eldugni előlünk.

A turisták nekik kijelölt rezervátumokban élnek, ezeket csak csoportosan hagyják általában el, vagy ha mégsem, akkor nagyjából egy jól kijelölt útvonalon kell maradniuk. Aztán, feltűnő a sok rendőr, és csendőr, géppisztollyal vagy csak jókora pisztollyal az oldalán. Láthatóan a sajátjaikat akarják kordában tartani. Vagy ha úgy jobban esik hallani, megvédeni a turistát a nem is tudom mitől. A valóságtól – mondjuk így patetikusan.

Azért az ember, még ha turista is, néha letér a kijelölt útról. És megnézi, milyen, amikor cégérként ott lóg a hentes ajtajában a levágott marhafej. Hogy működik egy helyiek által látogatott kis kávézó. Miként játszanak a gyerekek az utcán, és hogyan néznek csodálkozva alig pár kilométerre is a turistafőcsapástól, egy szemmel láthatólag külföldire.

Most ebből a másik, szép és érdekes, Tunéziából is mutatunk egy villanásnyit.Sok további Kép itt



P1010018

2011. január 13., csütörtök

Dédapámmal a Szentföldön - A Siratófalnál

A dollárt is jól váltják

„Ilyen küzdelmek közt, mindig lefelé haladva vagy taszíttatva, egyszer csak eljutsz egy sikátorba, melynek, eltekintve az utcát, melyen jöttél, nincs sehol sem kijárása. A sikátor alig száz lépés hosszú, jobbról-balról zárt kapuk, és előtted egy egyenes sziklafal meredezik, melyhez síró emberek támaszkodnak. Meglepetve kérdezed: mi ez? Mire száz torok kiáltja feléd, hogy a Nyugati fal előtt állsz. Megremegsz, a koldusok is visszahúzódnak, a sziklafal meg, mintha egyszerre lelkedre nehezednék. Nem tudod, mi történik veled, mi az, mi egész valódat oly leírhatatlan módon megragadta, csak azt tudod, hogy sírnod kell, keservesen zokogva, hosszan, hogy homlokoddal oda kell támaszkodnod a falhoz, mely hajdan a dicső jeruzsálemi szentélyt zárta körül, látta Izrael királyait, itta a hősök vérét, hallott annyi sóhajt, hogy ha mind összegyűlnének, olyan vihar válnék belőle, hogy megremegne tőle a várhegy, mely valamikor az Úr szentélyét hordta fején.
Ki az, ki azon helyen nem imádkozik?”#

*


Jó a Falnak támaszkodva állni. Figyelni a többieket. A prófétai szakállt viselő pátriárkát, aki évek óta ugyanazon a helyen állva imádkozik. Jó időben, rossz időben. A katonákat, akik csak úgy beugranak ide, fegyveresen egy gyors imára, aztán egy csoportképre. A kaftános, srámlis embereket, akik soha nem telnek be a Fallal. A fényképezkedő turistákat, a nagyhangú amerikaikat, a meghatódó zarándokokat.
Aztán azok a bar micvók. A tóratekerccsel boldogan táncoló jemeniek minden turista kedvencei. Lesz majd otthon mit mesélni, mutogatni a képeket.
Nagyszakállú férfi imaszíjat segít feltekerni egy amhórecnek, együtt olvassák a szent szöveget - aztán halkan megjegyzi, a dollárt is nagyon jól váltja.
Állok a falnál, dugdosom a résekbe a leveleket. Vagy tucatnyit hoztam. Barátaim - zsidók és nem zsidók - küldték. Állítólag, aki nagyon akarja, az az interneten keresztül is eljuttathatja a Siratófalhoz az üzenetét. De ez mégiscsak más. Személyesen elvinni.
Aztán elindulok visszafelé a városba. A Mea Sharimban tudok egy kitűnő játékboltot, a gyerekeknek mindig onnan hozok ajándékot.

Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön:

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/12/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapammal.html

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/11/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

2011. január 2., vasárnap

Ellépünk a díszsorfal előtt. Majdnem

Anyahajón

Akkor már hetek óta kalandoztunk az „Államokban” – ahogy nagyképűen emlegettük magunkban, meg egymás között is, persze angolul. Mert hogyan beszél egy magyar egy lengyel egy dán és egy német újságíró egymással? (Nem beszélve, az orosz hússalátáról.)

A világ legjobb ösztöndíját fogtuk ki, (German Marshall Fund of the United States) ezt már akkor is sejtettük, mert nem kérhettünk olyat, amit azonnal és széles mosollyal ne teljesítettek volna. Ráadásul pénzt is adtak és jól tartottak, hát mi kell még.

San Diegoban valahogyan szóbakerült, hogy még sosem láttunk igazi anyahajót közelről. Mondjuk, én távolról sem. Addig a Hapci átkelőhajó a Dunán és a Beloianisz a Balatonon képzete a közvetlen tapasztalást, a többi meg max. Dékány András könyveiből.

Rövidesen megkaptuk írásban a gondos programot, mehetünk megnézni az anyahajót. Az itinary még arra is kitért, hogy ha négyen ülünk a kocsiban, akkor használhatjuk a szélső, üres, sávot és hídpénzt sem kell fizetnünk.

Pawel vezetett – a Solidarnosc illegális lapjánál kezdte – én hátul Line Baun mellé szorultam, aki jéghideg mosolyával együtt, melyet főleg nekem tartogatott – mégiscsak a legszebb lány volt a környéken. A másik oldalán Helmut, a nagydarab német.

A kikötő bejáratánál kedélyes matrózok fogadtak minket, elmagyarázták merre menjünk tovább a kikötőben, ami mégiscsak nagyobbra nőtt, mint a tihanyi. Különösebb ügyet nem csináltak abból, hogy egy katonai támaszpontra négy idegen újságíró érkezik. Legfeljebb csak annyit tettek, hogy Line-nek, aki persze angolul is tökéletesen, akcentus nélkül beszélt, felajánlották, hogy megmutatjáka tengeralattjáró támaszpontot is. Aztán, a nagydarab, rágózó tengerészgyalogosok kedélyesen felhívták a USS Constellation ügyeletes tisztjét, azzal, hogy megjöttek a srácok a German Marshalltól.

Majd elmagyarázták, merre tovább Connie-hoz, ahogy a vietnami háború veterán egységét becézték.

A hajót még San Diegó óriási kikötőjében is nehéz lett volna eltéveszteni, elég nagyra nőtt. Ráadásul előtte a parton vörös szőnyeg fut végig és egy kisebb díszegység merev vigyázba vágja magát, amint kezdünk kikászálódni a kocsiból. Line Baun persze azonnal kihúzza magát, és kivillantja hibátlan, hófehér fogsorát a díszegység tagjai felé. Szerintem biztos benne, hogy az ő kedvéért van ez az egész cirkusz és arról is meg van győződve, hogy megérdemli. Hogy a díszegység tagjai mit gondolnak minderről, azt meg ugye

nem tudjuk, mert ők csak álldogálnak szépen, vigyázzban az novemberi bágyadt napsütésben.

Egy tisztszerű egyén kóvályog felénk, természetesen mosolyog és rágózik, és harsány hello után aziránt érdeklődik, hogy hol a German Marshall. Mi kedélyes viszont-hallozas után azt feleljük, mi vagyunk azok.

Ezen kicsit elcsodálkozik. Négy hülye civil – ez jól látszik azért rajtunk.

Újra nekifut a kérdésnek: tehát akkor ki a German Marshall, mert annak el kellene lépnie a díszsorfal előtt, ahogy az illik. Pawellal ekkor kezdjük felfogni – a k-európai rutin -, hogy itt valami félreértés történhetett. Mi nem német marsallok vagyunk, hanem egy az USA volt külügyminiszteréről elnevezett alapítvány vendégei. Próbálok úgy tenni, mint aki ott sincs. Bár az is végigfut bennem, hogy igaz még a Varsói Szerződésben, de végülis zászlósi rangig vittem. Tehát, ha mindenben tökéletes Line Baun nem magasabb rangú, mert tőle minden kitelik, akkor én vagyok a rangidős, még ha a kalocsai 37. ezredből is. Akkor lépjek el én?

De Line Baunt nem zavarja ez az egész. (Ő amúgy híres dán tévés és talán a finn női jégkorong válogatott csatára is, nagyszerűen énekel, elsőosztályú karate versenyző, díjnyertes ejtőernyős, az irodalomtudományok doktora és balalajkázásban is verhetetlen. És ami a vicc, tényleg.). Elmagyarázza a tévedést, legszebb mosolyával. Bár, szerintem szeretné azt mondani, hogy ha már ilyen szépen összejöttünk, hagy masírozzon el a sorfal előtt. De azért ez mégsem meri.

Az amerikai tiszt nem vezényel tüzet ránk, a felsorakozott katonák is inkább röhögnek a dolgon.

És a vörös szőnyeg szélén, óvatosan lépkedve, elindulunk a hajóhíd felé. (Line Baun persze középen.)

Fent már a sajtótisztek várnak ránk, nem néznek német tábornoknak minket. Hanem azoknak, akik vagyunk. És nagy alapossággal magyarázzák el ennek a városnyi hajónak az életét. Éppen csak visszaértek egy hadgyakorlatból, rövidesen indul a következő, Okinava, Korea és hasonló vidékeken.

A méretekre legyen elég annyi, hogy a 600 tiszt mellett, több, mint 5000 katona és 300 tengerész szolgál itt. Az természetes, hogy mosoda, pékség vagy belső tévélánc is működik.

A fedélzet területe majdnem három focipályányi és liftek egész sora hozza fel a repülőgépeket az alsó hangárokból felszállás előtt. (Ha jól emlékszem, vagy nyolcvan repülőgépet lehet itt lehelyezni.) Természetesen van légvédelem is, ahogy a filmekben.

A hatalmas méretek ellenére mégis a legjellemzőbb érzés az, hogy milyen szűk itt minden. Keskeny folyosók, icipici kabinok, még a kapitányi hídon sem lehetne táncmulatságot tartani. Vagy mi.

Ráadásul kiderül, két matróznak van egy ágya. Mert ugye egyszerre úgysem alszanak, a lakótársakat úgy párosítják, hogy az egyik mindig szolgálatban legyen.

A pilótáknak persze jobb a dolguk – de hát ők urak. Meg különben is. Ők kicsit többet kockáztatnak. Már felszállni sem egyszerű egy – egyébként 500 méter hosszú – hajóról, de leszállni, az még keményebb.

Most persze a hadgyakorlat nyomait tüntetik el, takarítanak és festenek fent. Meg egy csapat tengerészgyalogos futóedzést tart a fedélzeten, körbe-körbe.

Közben még azt is megtudjuk, hogy a hajó olyan bonyolult, annyira szövevényes eltalálni a folyosókon, a kazamatáknak tűnő végtelen utakon egyik helyről a másikra, hogy külön embereket alkalmaznak arra, elvezessenek valakit egy keresett helyre. Állítólag másfél-két év, amíg valaki ebbe beletanul. Különben is, az itt élő katonák, tengerészek, repülősök szigorú napirend szerint élnek és dolgoznak, különösebben se idejük, se kedvük, se lehetőségük, hogy mászkáljanak össze-vissza.

Line Baun angyali mosolyát megvillantva természetesen megkérdi, hány nő szolgál a hajón. (Egy se.) Mit csinálnak, amikor nincsenek szolgálatban? (12 vagy 24 órás szolgálat után leginkább pihegnek) Milyen a koszt? (Irtó finom. Milyen lenne.)

Megnézzük még azokat a drótköteleket, amelyeket a leszálló gépeknek el kell kapniuk, szörnyülködünk a légvédelmi ágyún.

Aztán gyors bye-bye-t intünk és a German Marshallok csapata elhagyja a helyszínt.

Ma éjjel még a mexikói határra is ki kell mennünk, határsértőket fogni.

2010. december 27., hétfő

Manneken Pis ruhái


Most, hogy Manneken Pis magyarosch ruhákat kap majd, eszembe jutott ez a kép.
A kis Pis sok mindent kibír. Bár lehet, stílszerűbb lenne most üres címlapból szabott címlapokba öltöztetni.
(Gertrudnak, a nevelőnőnek jó szabásmintái vannak.)
Bizony, bizony, kotongumikból csinált magának ruhát ez a pajkos gyermek.

2010. december 19., vasárnap

Kuka egyetem - kenyér legyen a kezemben

Józsefváros, figyelem!

Most, hogy a nyócker polgija és barátai betiltották a kukázást a kerületben, ezzel is igazolva szociális érzékenységüket, elővettem ezt a régi kis írást.

A szünidő napjaiban történt, hogy a házunk előtt egy nagypapa az unokáját okítgatta arra, miként lehet a használható dolgokat kigyűjteni a kukából.

- Szerkesztőkém, maga is odahathatna, hogy végre vezessék be a szelektív szemétgyűjtést! - szólított meg a kukaprofesszor. Tudod az olyan - fordul a szerényen a kuka mellett meghúzódó tanítványához -, amikor a bácsi - int megvetően felém - a szaros pelenkákat nem oda dobálja ahova a száraz kenyeret.

A nagypapa tanfolyama úgy indult, hogy a vakációt kihasználva, az öreg felutazott Pestre az unokára vigyázni. Már az első nap feltűnt neki, hogy itt ez a sok szép kuka, mind tele finom szeméttel, kár veszendőbe hagyni.

- Mi itt Zuglóban tartjuk a tanfolyamot - magyarázza - oktatásra kitűnő terep, mert akad itt lakótelep, villa, putri. Különben is, úgy hallom, a Józsefvárosból kitiltanak minket. Hát fulladjanak bele a saját szemetükbe. Amikor maga megzavart éppen arról beszéltem a gyereknek, hogy a sörrel nagyon vigyázni kell. Egyszer találtam egy még majdnem teli üveget. Amikor meghúztam, derült ki, hogy pimpós. Igaz, az még a Kőbányai Világos korában volt.

Ezzel felcsapja a kuka fedelét. Szakavatott mozdulatokkal szedegeti ki a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakkonokat, a szakadozott füzeteket, a krumplihajat, egy félig rohadt paradicsomot és egy használtnak tűnő kotongumit.

- A száraz kenyeret lereszelve elsőosztályú zsemlemorzsát nyerhetünk, ha már disznónk nincs, akivel megetethetjük az ilyesmit. A flakonokból rettentően sok hasznos tárgyat készíthetünk, a madáretetőtől kezdve a tolltartón át a gyerekjátékokig. Hoppá, a tejeszacskó. Ha ezt ügyesen csíkokra vágjuk fürge kezű asszonyunk nagyszerű cekkert horgolhat belőle.

Azzal szépen visszapakolja a kukába a száraz kenyérdarabokat, a kiürült műanyag flakonokat, a krumplihajat, a rohadt paradicsomot, a tejeszacskót és az erősen használtnak tűnő kotont.

- Ez csak oktatás. Mit csináljak én itt ezekkel? Nem mondom, ha valami különlegességet találunk, azt megtartjuk. A múltkor kifogtunk egy csinos nájlon inget. Konzerveket csomóan, ha már kicsit lejár a szavatossága kidobják. Mi ezt kimentjük. Az is fontos, hogy az embernek kérgesedjen a gyomra. Más nagypapa fagylaltozni viszi a kölköt a Zserbóba. Én meg meghívom a magunk által szerzett káposztára.

- Szerintem ez egy tök jó szünet - teszi hozzá a tanítvány -. A nagypapa azt mondja, még hasznát veszem annak amit itt tanulok.Jó, a nyolcadik kerületből most kitiltanak, de még mennyi van a Józsefvároson határain túl.

- Összekötjük a kellemest a hasznossal - szól közbe a nagypapa - Nekem ez kész kikapcsolódás. Jó látni, mennyi a jószívű ember. Van aki direkt a tetejére teszi a kidobott cipőt, vagy egy külön zacskóba a megmaradt ételt. Ha bele akar tanulni, jöjjön el egyszer velünk. Ez is egy szakma. Magának sem ártana, ilyen sajtótörvény mellett ha végre tisztes kenyér lenne a kezébe.

2010. december 15., szerda

Nyári emlék

Azért csak jobb nyáron, amikor szép az idő, süt a nap. És a lányokból is több látszik, mint most. A fotolexikon szerkesztőbizottsága ezeken a szép napokon mereng most.

Származási hely: Kollázsok



Nem is tudom, akkor miért van néha tél. Amikor csak a vastag télikabátokat látjuk. Ha egyáltalán valamit.

Származási hely: Kollázsok


Igazán maradhatna ilyen az idő, mint itt. És akkor mennyivel több szép élményben lenne részünk.


Származási hely: Kollázsok

A kérdés: hol van az a nyár?

http://picasaweb.google.com/lh/photo/9RXLh_rS0X6Xy95rU4PIlvLHOkju98b_bHlhzBBDhEo?feat=directlink

2010. december 8., szerda

Jeruzsálemi zarándoklat - Dédapámmal a Szentföldön

A Siratófalnál

Harmadik napja bolyongtam az arab Óvárosban. Hagytam, hogy a sikátorokban a tömeg sodorjon magával. Bámészkodtam és lökdösődtem én is. Próbáltam elugrani a kis kocsijaikat félelmetes sebességgel rángató sihederek elől, akik az utánpótlást vitték a szűk boltocskák valamelyikébe. Kerülgettem a tetovált arcú, földön gubbasztó asszonyságokat, akik óriási szőlőleveleket árultak. Vagy egy fél napot ácsorogtam egy húsbolt beugrójában. Az ajtóra fellógatott fél kecskék fedezékéből feltűnés nélkül megfigyelhettem ezt a hihetetlen jövés menést. A világ minden nációja elvonul itt. A fényképezőgépeiket megállás nélkül csattogtató japán turisták, a nagydarab, rövidnadrágos amerikai nyugdíjasok, csuhás ferences szerzetesek, lefátyolozott arab asszonyok - mintha csak az 1001 éjszaka meséjéből pattantak volna elém. Fekete kaftános zsidók, akik kacsázó léptekkel, semerre sem pillantva vágnak át a tömegen. Kergetődző, koszos kisgyerekek. Nagyszakállú kopt szerzetes, ortodox pátriárka, burnuszos arab. Vízipipázó öreg, aki szívesen elmeséli a magyar turistának, hogy a fia Budapesten járt egyetemre. Mindent átjár a sáfrány egzotikus illata, a müezzin dala, a hangszóróból harsogó arab rockzene ritmusa, a keresztény zarándokok éneke.

Jeruzsálem.

Hosszú sorban fekete amerikai hölgyek vonulnak, franciskánus vezeti őket, Bibliával a kezében. A középkorú hölgyek felváltva cipelik a keresztet. Jézus Krisztus halálára és feltámadására emlékeznek a Via Dolorosan járva.

Szűk kanyargós út ez a Via Dolorosa. A keresztesek építették ki évszázadokkal ezelőtt. Kevés turista akad, aki kihagyja.

Az Ecce Homo ív alatt megpakolt szamarát nógatja egy öreg - mintha ezer éve állna az idő, mondogatják a turisták. Igen, igen, Jézus korában is éppen így volt - révednek a múltba. Amikor a kis mérges arab zsebében megszólal a rádiótelefon már vonulnak is tovább a tömegben.

És akkor itt az arab zöldséges és a cirill betűs „Marozsenoje” feliratnál jobbra fordulni. Pár lépés és magunk mögött hagyjuk a nyüzsgést. Katonai áteresztőpont. A fémkereső kapunál golyóálló mellénybe bújt, csinos, copfos lány. Egészen szexis azzal a keresztbe vetett géppisztollyal. Nem akar beszélgetni, zordon néz, csak arra kíváncsi, mi a fenét tartok a zsebembe, amiért állandóan megszólal a detektor.

(Na nem dicsekvés mondom, de mire két nap múlva negyedszerre keltem át ezen a checkpoint-on egész jól összemelegedtünk. Számítástechnikát fog tanulni Tel Avivban, ha túljut a seregen. De előtte még elutazik fél évre a barátaival, jó itteni szokás szerint, Dél-Amerikába kalandozni. Választhatott volna más szolgálatot is. Akad barátnője, aki katonaidejében Etiópiából kimenekített falassa kisgyerekeket tanít írni és olvasni. De ő valami igazibbat akart. Hát most ő vigyáz a zsidók legszentebb helyének biztonságára. Nem, ne hívjam meg egy italra, este sem ér rá. Ellenben ha megmutatnám a digitális kamerám smartcardját az már csak szakmai okokból is nagyon érdekelné.

Őrtársa szerint nagyon jól mutatunk itt egymás mellett, le is fényképez minket együtt. Sokáig gyűrögettem még a zsebemben Lifsa e-mail címét, hogy azt a képet, ahogy állunk a Fal előtt, azt majd elküldöm neki. )


Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön:

http://fotolexikon.blogspot.com/2010/11/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html

2010. december 5., vasárnap

Az utolsó kérdés (a Népszavában)

Gondolatok a könyvtárban

- Jó napot kívánok. Bejöhetek?

Mit kérdez a bácsi? Hülye ez? Hát már bent is van.

- Elnézést az alkalmatlankodásért, de szánna rám pár percet? Szeretnék néhány dolgot kérdezni.

- Nyomjad apafej!

- Parancsol? Ja, hogy, akkor beszélgethetünk.

- Hát.

- Ezt vegyem igennek? Szóval, olvasnak manapság még az emberek?

- Mi az hogy. Rengeteget olvasnak.

- Ez igazán fantasztikus. A mi időkben alig-alig olvastak, talán csak százak vagy ezrek. És miket?

- Képregényt. Azok nagyon baró dolgok. Aztán meg pornográf történeteket az interneten. Meg Győzikéről is sokat.

- És másról nem?

- De. Kelemen Annáról is szoktak.

- Kedves, érdekes asszonyszemély lehet, ha így vonzza a közönséget.

- Igen. Meg azért is vonzza, mert popószexet is vállal az új filmjében.

- Bocsánat fiatalúr, ez nem értem.

- Rá se rántson öregem. Lényeg, hogy nagy műsora van a muffnak.

- A muffnak? Bizonyára így lehet. És szépet, nemeset keresnek e itt honfitársaim?

- Hohó, azt keresnek csak igazán. Ufós történeteket, gyilkosságosat, most a vámpíros a legmenőbb. Ha ideadja a nyugdíjasigazolványát, féláron beiratkozhat és akkor odaadom, mert ilyen baromi jó fej vagyok, a legújabb leszbikus vérszívós sztorit. Pedig arra előjegyzés van.

- Ó, édes barátom, a mi időnkben még nem kaptak a költők és írók nyugdíjat.

- Most sem kapnak. Fizetést sem kapnak. Miért kapnának. Hülyeség. Dolgozzanak a bányában. Majd akkor. Vagy írjanak pornó-vámpíros sztorikat. Az fizet.

- No igen, ismerem én is az ilyetén való dolgokat. A talmi már akkor is kelendőbb volt, amikor pedig még vátesznek hittek sokan minket.

- Ja, így megy ez baszkikám. De haladjunk, haladjunk, nincs nekem erre időm. Van még valami?

- Ment-e a könyvek által a világ elébb?

- Mi elébb?

- Előrébb. Hogy haladt-e?

- Nézz körül ember és kapj a fejedhez. Hát haladt? Egy nagy lótúrost haladt. Firkálgathatsz amit csak akarsz, megmondhatod hetente kétszer a tutit. Semmi. Nem kell az. Minek. Csak szó, szó, szó.

- A rongyos ember bőszült kebele, dögvészt sohajtson a hír nemzetére?

- Én nem politizálok. Tőlem ezek meg is ehetik egymást. Engem nem érdekelnek a hírek. Marhák mind. A híradót se nézem meg, napilapot meg csak akkor látok, amikor krumplit pucolok rá.

- Mi dolgunk a világon?

- Ne filozófáljunk. Szex, drog és rakendroll. Tudod!

- Szagáról ismerem meg az állatember minden bűneit.

- Szépen mondja. Be tudom hozni a vámpíriparba ha akarja.

- Irtózatos hazudság mindenütt! Az írt betűket a sápadt levél halotti képe kárhoztatja el.

- Banyek. Ez jó. Ezt mondhatná a hegyes csöcsű, csábvámpír is. Beleírod és cseng a kassza. Adsz húsz százalékot és elsikáltuk

- Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

- Akkor ezt ledumáltuk. Írod a sztorikat, de minden második oldalra jusson egy hulla ám, és minden elsőre egy rendes dugás. Különben nem vállalom a menedzselésed és akkor aztán éhenhalsz.

- Mi dolgunk a világon?

- Erre is tudom a választ. Sok zsé, meg a csajok. Hogy elmondhassuk: ez jó mulatság, férfi munka volt!.

2010. november 29., hétfő

Az észkijáraton túl

A majom nem a mi ősünk már


Az észkijárat ott található mindjárt a hátsó sarokban, a nagy bárpult mögött. Az észkijáratra egy jókora tábla is fölhívja a figyelmet: „Észkijárat egyenesen”. Az erre tévedők mégis gyakran megkérdezik, merre is az észkijárat, hiába a nagy felirat az ajtón is. Többször előfordult már, hogy valaki a vécébe nyitott be, mert nem vette észre, merre kellene mennie.

Az észkijárat bal oldalán egy csengő lóg, azt kell megrángatni, ha valaki be akar jutni. A jobb oldalon egy szigorú szabályzat, amely szerint, mindenki csak saját felelősségére és megértettük a figyelmeztetést, valamint az esetleges károkért az igazgatóság nem vállal felelősséget és a többi, kelt mint fent, aláírás, pecsét helye.

A környéken egyébként nem ez az egyetlen észkijárat, mégis valahogyan ez lett a legnépszerűbb az utóbbi időben. Talán mert a legesztelenebb.

Megrángatjuk hát a csengőt mi is. Lassan, nyikorogva tárul föl a kapu. Díszmagyarba öltözött őr csattogtatja a bokáját, pöngeti a sarkantyúját, simít egyet a bajszán, hegyeset pök és csak úgy foghegyről veti oda: No hiszen, aztán kendtek nehogy megbánják.

De már nincs visszaút. Egy nagy táblához vezetnek büszkén, ezen nemzeti szín keretben egy veretes szöveg. A díszmagyaros büszkén kacsint ránk: No, legények, fogadjunk, hogy ilyet se láttatok még! Két nyelvész és három köztársasági elnök dolgozott rajta napokig. De meg is érte. Egyetlenegy mondatnak sincs értelme, olyan kacifántosra csinálták. Ja, és a mondatok egyik felében nincs alany a másikban állítmány. És ha mégis lenne mindkettő, akkor biztosan nem egyeztettük ám őket.

De megyünk tovább. Egy kis sovány puskát fog mindenkire, s megkérdi ki fia-borja. Aki bevallja, hogy nyugdíjas, annak elveszi a pénztárcáját, a bankkártyáját és ad neki egy kokit. Aki még nem nyugdíjas, annak az óráját és az ékszereit is elkobozza. S közben a nyugdíjasok éppen olyan boldogan mosolyognak, mint az összes többiek.

De nincs megállás, bekukkantunk egy iskolába. Éppen biológia óra van. Egy kisfiú hatalmas maflást kap, mert azt állítja, hogy az ember őse valami majomszerű volt.

- Ez semmi – legyint kísérőnk – ha látnák a földrajzórát, ott micsoda pofonok esnek meg, amikor valaki azt állítja, hogy nem is lapos a föld. Hát nézzenek kröl: ugyehogy lapos ez-

Arrébb éppen egy nagy boltot fosztanak ki a népek. Magyarázatkérőn nézünk emberünkre: Ja, csak ez egy afféle multi, ezt hetente kétszer, fél négy és fél hat között bárki kirabolhatja.

Nádpálcás ember siet el mellettünk, foghegyről veti oda: Ha meg akarjátok nézni, hogyan páholjuk el a nagytiszteletű bíró urakat, gyertek velünk, az mindig jó móka. Mert utána sorra mindegyiküknek meg kell magyaráznia, miért érdemelte ezt ki. És ha elég nagyokat ütünk igazán ügyes magyarázatokkal állnak elő.

Közben tömeg gyűlik a parton: a vezér, mint oly gyakran, a vízen fog járni. Hiszen ő mindenre képes.

A segédek megigazítják a cölöpöket, amin majd végigszalad, de a közönség már türelmetlen, a cölöpöt nem is akarja észrevenni: lássuk, lássuk, hogy sétál a mi vezérünk a vízen!

2010. november 20., szombat

A kecskeméti zsiniben nem lesz Hungarica

1944 szégyene kísért

Történetünk két szálon fut. De tudjuk, a párhuzamos szálak előbb-utóbb találkoznak.

1944. június 27-én és 29-én két szerelvény haladt át a kassai határállomáson. A marhavagonokba begyűrt utasok többsége sosem tért haza Magyarországra. Ugyanis, meggyilkolták őket is. E két szerelvényen nagyrészt Kecskemét és környéke halálra ítélt zsidó lakossága tartózkodott.

Még június 18-án Sellyey Vilmos csendőr ezredes szervezte meg az V. és a VI. csendőrkerületben a gettókat és a gyűjtőtáborokat. A kecskemétibe 5413 embert zártak. Kecskemétieket és a környékbeli településeken élőket. A gettók felállításával megbízott csendőrtisztek a polgármesterekkel szorosan együttműködve hajtották végre a tömeggyilkosságok előkészületét.

Mit tudtak a polgármesterek a készülő emberölés sorozatról, amelyhez asszisztáltak, most nehéz megmondani. Mindenesetre, az ő dolguk volt vagononként két-két vödör beszerzése, egy a víznek egy másik pedig az ürüléknek és a vizeletnek. Valamint megfelelő mennyiségű lánc biztosítása , a szökések megakadályozása végett. Feltételezhetjük, hogy Kecskemét polgármesterét különösebben nem kellett győzködni az akció lényegéről. Liszka Béla polgármester már korábban is élen járt a zsidóellenes intézkedések meghozatalában. Így a már gyakorlatilag minden életlehetőségüktől megfosztott polgárait a városnak külön rendeletekkel is korlátozta (17 623/1944. VII. sz rendelet például).

Amúgy Kecskeméten már korábban kiválasztottak hatvan zsidónak nyilvánított kecskemétit, akikkel a város főterén álló nagy zsinagógát akarták leromboltatni, hogy a helyén a német katonáknak istállót alakítsanak ki.

Lévai Jenő Zsidósors Magyarországon című könyvéből az is kiderül, hogy Kecskemét 1346 főnyi zsidó lakosságából a háború utánra 276-an maradtak.

És itt jön a másik szál. Kecskemét főterén az egykori zsinagóga már régen nem zsinagóga. Másik történet ez, hagyjuk most.

De az biztos, mindenféle rendezvényeket szerveznek benne. Így például többeknek feltűnt, hogy hétvégére egy Hungarica névre hallgató együttes tervezett koncertet. Hogy a Hungarica most akkor nyilas/szélsőjobb//náci/jobbikos/”erősen nemzeti érzelmű” és a többi, az hosszabb elemzés tárgya lehetne.

Mindenesetre meglehetősen ocsmány dolog lenne éppen egy templomban, melynek híveit módszeresen legyilkolták, felléptetni a társulatot.

Szerencsére többeknek nemcsak szemet szúrt a dolog, hanem úgy is érezték, tenni kell valamit a szégyen megakadályozására. Én egy facebook-os ismerősöm által értesültem a fejleményekről.

A lényeg, - és szerintem ez a természetes – a polgármestertől az egykori zsinagógát használó TIT vezetőjéig mindenki azt mondta: márpedig a kecskeméti zsinagógában nem lesz efféle koncert.

Hogy azért még van mit tenni az ügyben, azt azért jól mutatja az üggyel foglalkozó laptársunk a delmagyar.hu internetes oldalára érkezett bejegyzések egy része.

És talán éppen e még meglévő gyilkos vélemények miatt is fontos, hogy mindenki akinek a dolga kifejezze: ezeknek a provokációknak nem szabad engedni.

1944 szégyene itt kísért még.

2010. november 14., vasárnap

Pécsi rémségek a színházban

Egy törpepár táncol



Pécs Európa kulturális fővárosa. Ezt onnan tudjuk, hogy többen mondták. Sőt, az újság is írta. Akkor tehát ennek így kell lennie, még akkor is, ha Pécs kedves utcáin róva ennek kevés nyomát látjuk. Egészen pontosan, szinte semmi nyomát. Ami természetesen lehet csak a mi hibánk, mert nem pontosan tudjuk, mit is kellene figyelni. Kétségtelen, néhány éve Gratzba vetett el minket a jó sors. Műveletlenül, felkészületlenül érkeztünk, fogalmunk sem volt, hogy Gratz éppen Európa kulturális fővárosa. Ám az ott tartózkodásunk második percében már valami kezdett gyanús lenni, a harmadikban éreztük, hogy itt valami történik, a negyedikben megtudtuk, hogy igen, ez itten kulturálisan főváros, a hatodikban pedig elhatároztuk, hogy megváltoztatjuk a tervünket és még pár napot itt maradunk. Mert ez olyan jópofa. És tényleg az volt. A költői kérdés tehát most csak annyi, ha egy idegen véletlenül Pécsre vetődik, mit vesz észre a második percben és mikor dönt úgy, hogy neki itt még egy kicsit időznie kell. Kétségtelen, akadnak jó kiállítások, a Király utca házfalain híres helybélieket idéznek fel és a többi. És? De hagyjuk a fanyalgást másra, inkább nézzünk valami tényleg kulturális fővároshoz méltót.

A Tiger Lillies Freekshow kap két előadást a Nemzeti Színházban. Valahogy ez az egész úgy van megcsinálva, hogy komoly izgalmat és várakozást okoz már előre is, miközben persze a többségünk korábban még sohasem hallott erről a furcsa produkcióról. Szokás cirkusznak is nevezni –a Cirkusz a színházban minisorozat része – de hát nem cirkusz ez, még akkor sem, ha sok az utalás a porondművészetre. Rémcirkusz a magyar cím. De még csak nem is igazán rémes.

Martyn Jacques énekes persze rémisztő bohócnak van maszkírozva, és valóban elég megdöbbentő, amint liliputiakkal kiegészítve mutatkozik a színpadon. Meg akad erőművész is és légtornász – na, ők tényleg ügyesek – de az egész csak azért van, hogy valahogyan a világ szörnyűségeivel riogassanak, meg az élet értelmetlenségével és egyéb ilyen magasztos művészeti izékkel. Mindezt dalban előadva. Valahol ott a giccs határán éppen. De annyira profi és végülis annyira hatásos a végére ez az egész, hogy sok mindent megbocsátunk. Sőt, még az is felötlik bennünk, hogy esetleg az úgynevezett magas és fennkölt művészet kifigurázása is folyik itten. És ha tényleg az, akkor annak egészen jó.

Mindenesetre ez egy olyan produkció, amelyért érdemes volt Pécsre zarándokolni, meg is telt a színház mind a két előadásra, s ahogy elnéztem a lelkes közönséget, meglehetősen alacsony volt az átlagéletkor. Akkora vastapssal, hogy juhé.

Szóval, ez igen, ez olyan kulturális fővárosos, olyan, amiről lehet majd jobb körökben – ilyenekbe amúgy ritkán járunk – fecsegni. Volt benne szellemi izgalom, valami más, amit eddig még nem láttunk.

Szóval, Pécs, van remény még. Drukkolunk.

(További képek itt.)

2010. november 9., kedd

Jeruzsálemi zarándoklat, Dédapám a Szentföldön / Most én jövök 2.

A reggeli, sírás miatt, elmarad


A repülőterek mindenütt a világon egyformák. Sorbaállás az útlevélvizsgálatnál, aztán a bőröndök visszaszerzése, cipekedés kifelé. Pálmafák máshol is akadnak, s olyan helyen is jártam már máshol is, ahol szintén nem értem a feliratokat.

De persze, hogy mégis más ide megérkezni. Várnak a barátaim, nemsokára újra ott ülök a pici szobában Zoli bácsival és Klári nénivel. Ott folytatjuk a beszélgetést, ahol majd egy éve abbahagytuk. Gyuri, aki itt a Sámáj névre hallgat, talán kijön értem.

És annyi érdekes dolog történik itt. Néhány éve egy gépen jöttem egy nagy csomó Oroszországból menekülő emberrel. Ők új hazájukkal találkoztak itt először. A nagy kiabálásban, a hivatalos emberek fontoskodó sürgölődésében álltak egy kupacban. Miközben a kreol bőrű, géppisztolyát hanyagul a hátára vetett srác már vagy öt perce üvöltözött valamit walkie-talkie-jába csak várdogáltak egy csoportban, összebújva. Szemük előtt villogtak a neon reklámtáblák. Egyikük egy spárgával átkötött sakktáblát szorított a hóna alá, a másikuk kopott gitárján babrált valamit - az utolsó kapcsok ahhoz a régi rossz, elhagyni való világhoz.

Két-három nap múlva egy elegáns szállodában láttam viszont őket - vagy egy másik hozzájuk hasonló csoportot. Olyan sok menekülő jött, hogy hirtelen nem akadt elég hely nekik, így akadt akinek luxusszállodában kellett kihúzni az első heteket.

A reggelizőasztalon halomban álltak a finomságok. Kilenc óra ötvennyolckor - két perccel a vége előtt - egy méla pincérfiú még egyszer színültig rakta a tálakat déligyümölcsökkel, lazaccal, jófajta sajtokkal. Állt mellettem egy kis öreg, mellén tucatnyi szebb napokat látott kitüntetéssel, és amikor meglátta a bőségnek ezt a tobzódását, jobb híján sirvafakadt. Miközben a helybéliek meg a kongresszusi turizmuson edződött világfik - akik soha de soha életükben nem nélkülöztek két percig sem - még gyorsan magukba tömtek egy két tisztes falatot. A bácsi csak állt és sírt. Felteszem aznap lemaradt a reggeliről.

(Folytatás ám következik)


Előző részek:

Dédapámmal a Szentföldön, most én jövök http://fotolexikon.blogspot.com/2010/10/dedapammal-szenfoldon-ii-most-en-jovok.html

Dédapámmal a Szentföldön http://fotolexikon.blogspot.com/2010/09/jeruzsalemi-zarandoklat-dedapam.html