2011. szeptember 8., csütörtök

11/09/ 2001 New York - and later

Missing – Eltűnt

A metró-bejáratnál nagykalapos, talán még coltot is hordó rendőrök vizslatják az embereket. Lent, miközben Manhattan felé robogunk, a szembenülők mind-mind újságot olvasnak. Ahányan annyifélét, de mindegyiknek a címlapján valami olyasmi szerepelt, hogy újabb repülőgéprablások várhatóak, és Oszama bin Laden még mindig fenyegeti az Egyesült Államokat. Amúgy nem sok minden utal New Yorkban arra, hogy alig néhány napja itt szörnyű tömeggyilkosság történt, amely az egész világot megrázta. Mert persze általában a terrortámadásról beszélt mindenki, de azért az élet megy a maga természetesen kerékvágásában tovább, hát mit is csinálna.

Aztán, ahogy feljövünk az alagútból és bandukolunk a World Trade Center romja felé, egyre inkább alakult át a kép. Szirénázó tűzoltóautók vágtatnak és az emberek megállnak az út mellett és megtapsolják őket. Katonai teherautók furcsa egyenruhásokat szállítanak, akik aztán leugrálva, fegyvereiket gúlába rakva fontoskodva kordonokat állítgatnak ide-oda. FBI feliratú dzsekit viselő emberek intézkednek oldalt. Aztán egyszercsak a furcsa egyenruhások szétkapják a kordont és a bámész tömeg némán nyit utat a hatalmas teherautóknak, amelyek konvojban szállítotják el a törmeléket a még mindig füstölgő romokból. Némán, lehajtott fejjel, sokan könnyes szemmel – mert mindenki tudja, hogy azok a romok többezer ember sírjává váltak a minap.

A romok háta mögött, a betört kirakatokat fedő fatáblákon, a kerítéseken fényképek. Missing! Eltűntek. A rokonok, a barátok keresik az övéiket. Eltűntek. Nem meghaltak, elpusztultak, meggyilkolták őket. De hiszen a világ látta élő, egyenes adásban, amint a második repülőgép is nekicsapódik a toronynak. Amint az kigyullad, aztán testek zuhannak alá a felhőkarcoló magasából, majd összedűl az az épület, amely az Egyesült Államok erejét, gazdagságát, technikai fölényét mutatta. Azt, hogy a szabad polgárok csodákra képesek.

És akkor eltűnik a haverunk, az apánk, a szeretőnk, a gyerekünk?. Csak úgy?

Eltűntek? De hát ők már sosem lesznek meg.

De nem, nem, ne higgyük el, hogy meghaltak, biztosan előkerülnek. Meg kell lenniük valahol – méregeti a kis, tépett hirdetéseket a közönség. Biztosan ott fordul most be a sarkon, és mosolyogva kérdezi majd: Na, megijedtetek? Azt hittétek, örökre eltűntem? Vagy talán csak ájultan fekszik valahol, mit sem tudva magáról. Nem lehet csak úgy erről a napsütötte világról a semmibe zuhanni.

Itt van például Kenny Lira. Még nincs harminc éves. Eltűnt. Milyen büszke volt arra a jó állására, amelyet a Genuity, Inc cégnél kapott. Mennyit mesélt arról a SoHo füstmentes kocsmáiban a szájtáti barátoknak, hogy micsoda élmény minden nap a 110. emeletről nézni munka közben ezt a hatalmas és mégis oly kedves várost. Az utolsó hír róla, hogy a becsapódás után, még valaki hallotta, hogy a 83. emeletre lejutott. Kenny kerülj elő, a két kis keresztlányod nagyon vár. Mit mondjak nekik, mikor jössz?

Vagy itt van a plakát Roger Mark Rasweiler-ről. Missing. Eltűnt. Reménykedő családja állítólag a támadás délutánján, mikor már órák óta hiába hívta telefonon és kereste a környéken, a fél várost teleaggatta vele. Mark 53 éves kockázatelemző a Marsh & McClennan nevű cég alelnöke. Nem jár be minden nap az irodába. De szeptember 11-én mégis beugrik Flemingtonból, bár már előző nap is benézett, korholja is Susan a felesége, hogy minek megint, az a kövér társad, az fogadjunk ma sem megy be. Neki van esze. „Á, dehogy” – legyint Mark. „Én szeretek felmenni oda. Csoda egy hely”. A támadás első híre hallatán Susan, még reménykedik. Hátha nem is ért oda a 100. emeleten lévő irodájába. A metró gyakran hosszú percekig elakad az alagútban, vagy valahova Mark beugrott reggelizni, ahogy ez elő szokott fordulni vele. És akkor éppen lekéste a támadást. Talán nem volt még bent, esetleg csak a közelben és megsérült a lezúduló törmeléktől. Missing. Elveszett – de ha keressük, meglesz.

Fia és két lánya először háromszáz, aztán még ötszáz kis plakátot nyomtat. Aki megtalálta a papát, azonnal jelentkezzen. Barátok segítésével gyorsan kirakják a szórólapokat, aztán rohannak a kórházakba, az ideiglenesen felállított segélyhelyekre, az óvóhelyekre. Valahol meg kell a papának lennie. Mert egy papa nem tűnhet csak úgy el.

A városi legendák ismerői szerint Rasweiler „Eltűnt” plakátja az első. Aztán sorra-sorra függesztik ki a még reménykedők a sajátjukat.

„Két 28 éves, kedves ikerlányomat keresem. Eltűntek. A kilncvenhetedik emeleten dolgoztak. Aki tud arról, merre találom őket, azonnal hívjon a következő telefonszámon…”

Missing. Eltűntek. De hiába láttuk a tévében, hiába érezzük a füstölgő romok még mindig kesernyés szagát, hiába halljuk, amint eldöng egy-egy óriási teherautó fém és üveghegyekkel megrakva. Hiába nem jött haza Kenny, Mark és a két 28 éves iker. Meg kell lenniük valahol. Mert csak így eltűnni – azt nem hisszük, hogy el lehet.

2011. augusztus 30., kedd

Melyikük Whoopi Goldberg?




Baráti körben egy időben szerettem könnyed, afféle csevegő hangnemben belekezdeni, hogy tudjátok, amikor Michael-lel és Whoopi val ebédeltünk és? Ma már ezt nehezen tehetném meg, mert nem nagyon maradt olyan ismerősöm, akinek kétszer-háromszor már elő nem adtam volna a történetet.

Nevezetes nap: 1998. május 29. Bizony, a választás ideje, amikor a Fidesz többségbe került.



Az akkori amerikai nagykövet, Peter Tufo talán nem szerette volna egyedül tölteni, csak úgy magában, nagy várakozással, azt a bizonyos, az esti urnazárásig mindenképp izgalmas, de információhiányos időt. Ezért néhányunkat meghívott rezidenciájára, üssük el vele, ami addig hátra van. Jól főznek, végül is, miért ne. A társaság is jó. (Jobb szeműek felismerhetik Zentai Péter, Kálmán Zsuzsa, Tordas Kati és Elekes Éva kollégáimat a képen. A szakállas úr a követséghez tartozott.)

A bejáratnál egy őr külsejű egyén felolvasta a neveinket, hogy tényleg, mi lennénk-e azok. Nagyon vicces pali volt. Mert rezzenéstelen arccal hozzátette: És hol van Whoopi Goldberg és Michael York? Melyikük az? Illedelmesen nevettünk, mert hát mit lehet tenni ilyenkor? Egy tengerészgyalogostól ez is elég jó vicc.

Aztán ebéd közben a nagykövet is megjegyezte, hol van már Whoopi és Michael? Ismét illedelmesen kacarásztunk és arra gondoltunk, hogy ennél azért valamivel ügyesebb tréfával is készülhettek volna. Már a desszertnél jártunk, amikor csöngött a telefon.

A nagykövet, mikor letette, szomorúan csak ennyit mondott: Whoopi és Michael eltévedt. Értük kellene menni, de a sofőr nincs itt. Nem ugrana le valamelyiktek?

Ismét nevettünk, mert, mi mást tehet az ember, ha a házigazdának csapnivaló a humora, de jó a konyhája. És persze nem mozdultunk. Aztán az egyik követségi ember mégiscsak nekiindult.

Tíz perc múlva már ott is volt az igazi Whoopi Goldberggel és az igazi Michael Yorkkal. Magyarországon forgattak éppen egy filmet, amely Arthur király udvarában játszódott. A nagykövet meghívta őket ebédre. A két sztár fogott egy taxit és azzal indult a rezidenciára. A sofőr azonban tévedésből a kanadai követségre vitte őket. Ott hiába csöngettek, elzavarták őket, itt kérem nincs ebéd. Ne tessék úgy hangoskodni.

Nagy nehezen egy telefonfülkéből sikerült elérniük a jó követet. A többit már tudják.

Amúgy két kedves, szerény ember ült ott velünk. Az átlag amerikaihoz képest feltűnően sokat tudtak Magyarországról, a választásokról. (Nem mondom meg, kinek drukkoltak.) Goldberg még mentegetődzött is, hogy miért ilyen jól értesült. "Sokat mesélt az operatőr" - aki ugye Ragályi Elemér volt. Érdeklődtek, kérdeztek - két világsztár, egy távoli ország, ismeretlen rendeltetésű polgáraival. Édes kis történeteket adtak elő. Jó fejek voltak. (Ja, pótlólag kaptak ebédet, ha mindenre jól emlékszem, akkor Whoopi nekem adta a végén a fagyiját. S szerintem - lovagiasan -a viszkiadagjával is megbirkóztam, legalábbis ma már így mesélem.)

Már szedelődzködtünk, amikor Whoopi megjegyezte, nem szívesen ül be még egyszer itt taxiba. Zentai kolléga volt a gyorsabb. S ha jól emlékszem, piros kis autóján vitte a szállodába vissza a mi asztaltársunkat.

2011. augusztus 16., kedd

A kínai siker egyik titka



Cse-mo és Károly Róbert

Cse-mo Livel a konyhában ismerkedtem meg. Ott ültek együtt, egy szőke, egy barna, egy vörös és ő, a nagyon fekete hajú.

Cse-mo Li nézett fel elsőnek a sok füzet, könyv, papír és pattogatott kukorica halomból. Rögtön a dolgok közepibe vágott:

Tessék gyorsan megmondani, hogy miért is koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is? – kérdezte, azon a hangon, ahogy a gyerekek szokták azokat a rejtelmes dolgokat megtudakolni, amelyekről sejtik, egy felnőttnek semmi az, de az iskolások még nincsenek beavatva.

Károly Róbertet? Hogy harmadszor? Hát, tudod, Károly Róbert 1308-tól uralkodott egészen haláláig 1342-ig és… – próbáltam minden erőmmel visszaemlékezni azokra a régi szép időkre, amikor még tudtam az ilyesmit. A vörös és a szőke együttérzően ingatta a fejét, a barna nem is nézett már rám, sejtette, hogy baj lesz.

Jaj, tessék ezt hagyni – vágott közbe Cse-mo Li – ezt minden óvodás tudja. A harmadik koronázásról tessék gyorsan mondani valamit, mert bele kell írnunk a történelem-verseny pályázatába.

Mondanom sem kell, a google felelt helyettem. Aztán év végén, amikor a bizonyítványokat osztották, így fejezte be a tanár néni: „És idén is anyanyelvből a legjobb Cse-mo Li lett. Akarom mondani, magyar anyanyelvből.”

Ő tehát Cse-mo Li, aki most fagylaltot kanalaz a többiekkel és nagy komolyan válaszolgat. Mert lehet, hogy tudja, miért koronázták meg Károly Róbertet másodszorra, vagy harmadszorra, de interjút eddig még sosem adott. Mégiscsak, az első.

- Én már itt születtem Magyarországon, a szüleim Szecsuán tartományból jöttek ide. Először a papám és a mamám, aztán hoztuk a nagymamámat is. Otthon kínaiul beszélünk, a nagymamám nem is tud másként. A papám úgy-ahogy beszél magyarul, neki az üzlet miatt muszáj, a mamám inkább csak ért.

- Te úgy beszélsz, mint egy született magyar.

- Én született magyar vagyok – piszkál ki egy mazsolát a puncsból – hiszen itt születtem. Talán, jobban is tudok magyarul. Persze vasárnaponként kell kínai iskolába járnom és a szünetre is hazaküldenek nyáron. A kínai írás, tudod nagyon bonyolult, sokkal nehezebb megtanulni, rengeteget vesződöm vele.

- Akkor minek is? Ha egyszer „született magyar” vagy?- provokálom tovább.

- Született magyar. Igen. És született kínai. Mégis, hogy beszélje az unokatestvéreimmel, a nagymamámmal, a többi rokonnal? Azért kínaiul elég sokan tudnak a világon, jól jöhet az még.

- Jött már valamikor jól neked?

- Egyszer az iskolában megkértek tolmácsolni. A b-be is járt egy kínai srác, de ő elég sok tárgyból bukásra állt. A tanárnő behívta a szüleit. Kiderült, a szülők csak kínaiul beszélnek. Nem volt mit tenni, a tanárnő Csen-t kérte meg, hogy fordítson a saját mamájának-papájának. A tanárnő elmondta, hogy Csen nagyon rossz, baj lesz év végén, és talán még az osztálykirándulásra sem viszik el. Csen bólintott, aztán elkezdett kínaiul beszélni. A szülei közben egyre jobban mosolyogtak. A tanárnő ettől dühös lett és hozzátette, Csen nemcsak vacakul tanul, de zavarja a többieket is és a többi. Csen megint bólintott és kínaiul magyarázott valamit. A szülők egyre jobban mosolyogtak, az apukája megsimogatta, az anyukája meg is puszilta. Itt kezdett el a tanci gyanakodni, hogy Csen nem egészen azt fordítja, amit kellene, hogy valószínűleg kínaiul arról beszél, hogy ő milyen jó. Na, akkor hívattak engem, hogy inkább legyek én a tolmács. Csen azt mondta, fizet két fagyit, ha nem köpöm be. De az élet megoldotta a dolgot. Csen szülei egy olyan nyelvjárásban beszélnek, amelyet én egyáltalán nem értek. Az egy egészen másik nyelv. Talán írásban – de én még sok jelet nem ismerek. A fagyit megkaptam.

- Amúgy, simán felvettek ebbe az elitiskolába, ahová jársz?

- Tulajdonképpen igen. Bár a felvételi úgy van megcsinálva, hogy nekünk ne legyen túl könnyű. Rengeteg olyan feladatot tesznek direkt bele, amiket csak azok tudnak igazán jól megoldani, akiknek a szülei is magyar anyanyelvűek, ráadásul, készülni sem nagyon lehet rá. Például olyasmik, hogy, fejezd be a mondatot: addig jár a korsó a kútra, amíg….. És ilyenből vagy tíz. Meg magyar népmesék szereplőit kell csoportosítani. Igen, akinek a nagymamája itt mondott mesét, meg hallotta a közmondást róla, az tudja. De az én nagymamám egészen más meséket mondott nekem.

- Az osztálytársaid mit szólnak ahhoz, hogy te más vagy?

- Miért lennék más? Éppen olyan vagyok, mint ők. Ők sem egyformák. Az Áron magas és erős és szőke, az Ádám alacsony, okos és sötétbarna, a Kata meg gyönyörű a zöld szemével.

- Tény, a Katának az anyukája is szép, volt kitől örökölnie. De mégiscsak bocs de, te azért nem éppen olyan vagy, mint akik már sok-sok nemzedék óta itt élnek. Nem szoktak rád megjegyzéseket tenni?

- A Ferire is szoktak. Sőt sokkal, de sokkal többet, mert ő cigány. A múltkor még meg is kergették. Mindenkire tesznek megjegyzéseket. Meg persze, többször volt már olyan, hogy a boltos egész hangosan beszélt velem, mert azt gondolta, nem tudok magyarul és valamiért azt hitte, ha kiabál jobban megértem. Itt a suliban senki nem szól semmit, megszoktuk egymást. És azért Pesten nem olyan ritka, hogy valaki kínai. Amúgy, te tudtad, hogy a kínaiak, akik Kínában élnek, teljesen egyformának látják az európaiakat?

- Na ne viccelj. Nagyon más minden egyes európai ember.

- Neked meg nekem, persze. De sokszor az európaiak is összekeverik a kínaiakat, pedig egyáltalán nem hasonlítunk jobban egymásra, mint mások. A nagymamám, amikor idekerült, sokáig azt hitte, hogy az óvónénim az a zöldséges is a sarkon. Tök egyformának látta őket, pedig a zöldséges néni sokkal kövérebb és a fülei is elállnak. Ja és a haja is más. De a nagymamám csak azt figyelte meg, hogy európai. De már ő is kezd belejönni.

- Jó ezt hallani. Ha már a zöldségest említed. Ti kínai kaját esztek?

- Nagyjából igen. Szinte mindent meg lehet itt is kapni hozzá. Ha a zöldségek, a húsok mások is, mint ahogy a szüleim megszokták. De azért nagyjából hasonló. Amikor otthon vagyok Kínában nem nagyon más a kaja, mint az itthoni. Amúgy meg persze, a menzán vagy az osztálykiránduláson, vagy a sarki hamburgeresnél is eszek. Szeretem a magyar kaját. A két kedvencem, a töltött paprika, és a vadas zsemlegombóccal.

- Legközelebb, ha jöttök történelemvetélkedőre készülni, csináljak töltött paprikát?

- Hú, az jó lenne, csak ne tegyél cukrot a szaftjába és semmiképpen ne tésztával add, hanem főttkrumplival. Tésztával ki nem állhatom.

- Csakis. Krumplival, cukor nélkül.

- Akkor jó. Amúgy meg, mostanában nem megyek töri vetélkedőre. Teljes gőzzel matekot., fizikát és angolt tanulok. Abban több a jövő. Abból, hogy én megtanultam, miért koronázták meg Károly Róbertet harmadszor is, nem nagyon lehet megélni. Ja, tényleg, tudod már, miért?

2011. június 28., kedd

Tündérkirálynő legkisebb lánya

A piros ruha egy életre szól

Igazi, nagy udvari fogadás volt. A király adta, talán mert legyőzött egy másik királyt, vagy sikeresen leüttette néhány pártütő arisztokrata fejét, esetleg azért, mert sikerült tőrbe csalnia a hétfejű sárkányt és ártalmatlanítani a vadat. (Magunk közt szólva, a sárkány öreg és szenilis volt, de ez senkit sem zavart a bálon.) Az biztos - és ennek utána is nézhetnek az analesekben -, ez volt miden idők legfényesebb udvari mulatsága. Kovács János barátom, ki semmi pénzért le nem maradt volna egy ilyenről sorra táncolta a francia négyest, a keringőt, a csürdöngölőst a szebbnél szebb hercegkisasszonyokkal, grófkisasszonyokkal, sőt még a bárókisasszonyokkal is. A hölgyek boldogan járták vele, örültek, ha bevehették a táncrendjükbe, mert bár Kovács János barátom nem volt egy Fred Aster, dehát a kisasszonyok sem Ginger Rogersek. És Kovács János barátom, ellentétben a sok elkényelmesedett herceggel, gróffal, báróval legalább lelkesen forgott, hajlongott, lépegetett a zene ütemére a habos csipkékbe, legújabb divat szerint készült ruhakölteményekbe bújtatott leányokkal.

És egyszercsak meglátta azt a piros ruhás lányt. Egyszerre indultak el egymás felé. A lány szó nélkül nyújtotta a kezét. És Kovács János barátom fejében éppen csak hogy átfutott, hogy ő nem is szerepel ennek a tündérnek a táncrendjében. De a lány sötétbarna szeme mágnesként rántotta át az udvari etiketten.

Összekapaszkodtak és táncoltak, táncoltak, táncoltak, nem törődve semmivel. A herceg-, gróf és bárókisasszonyok először felhúzták fitos kis orrukat, aztán nevettek irigyen. és suttogva kérdezték egymástól, ki is lehet ez a piros ruhás. Senki sem tudott róla semmit. Csak őfelsége sejtette, hogy kedves kollégája, a Tündérkirálynő kisebbik leánya lehet. De azért volt ő a király, mert egyrészt tud hallgatni, másrészt Kovács János barátommal még fiatal korukból jó barátságban maradtak. Kölcsönösen akadt mit hallgatniuk egymásról.

Kovács János és a Tündérkirálynő kisebbik lánya semmit sem vett észre a körülöttük zajló izgatott disputából. Ők csak fogták egymás kezét, érezték egymás leheletét, szívdobbanását. Felettébb romantikusan mutattak, eltekintve attól a kis apróságtól, hogy a Tündérkirálynő kisebbik lánya néhány éve már férjezett volt. S férje, egy rendjelekkel alaposan dekorált, cilinderes, sétapálcás, szivarozó nagykövet nagy igyekezetében, hogy ne kelljen észrevennie semmit, belehamuzott mellénye órazsebébe.

A király, nemhiába tartozott a bölcs uralkodók sorába, hogy barátját, Kovácsot mentse, a fénynél is gyorsabban kinevezte a nagykövetet udvari fő- és alpince mesternek valamint címzetes, belső valóságos és titkos étekfogónak. És szárnysegédjével együtt félrevonva sokáig suttogtak fontos államügyekről a sarokba, ahonnan nem lehetett a táncparkettre látni.

Kovács János barátom, kinek persze továbbra sem volt fogalma arról, ki is ez a tündér, elhatározta, hogy azért elszökik vele, új életet kezdenek és különben is, holnaptól ezzel a piros ruhás lánnyal már jó, erős és erkölcsös lesz.

Ám mikor itt tartott gondolatban a lány egy pillanatra elhúzódott tőle, bocsánatkérőn mosolygott - hú de nagyon helyes - átsuhant a termen, közben többször biztatón visszanevetett Kovácsra. Aki ekkor látta utoljára.


Ahogy ez egyébként elég gyakran megesett álmai szereplőivel ébredés után. Pedig mindene este azzal a reménnyel feküdt le, hogy talán ma, ma álmában újra találkoznak.

Múltak az évek, s egyszercsak egy meghívót talált az asztalán. A Tündérkirálynő udvari báljára. Az alján a szigorú figyelmeztetés: Megjelenés uraknak piros frakkban, hölgyeknek piros estélyiben. És azóta is boldogan élnek.

2011. június 9., csütörtök

Sárkány, de nem házi

Néhány szó a nők meghódításáról

S. sárkány – Egy, három és hétfejű a legjellemzőbb. Lovagok, hogy kedvesük szívét el/vissza nyerjék, gyakorta kaszabolják őket.

- Nekem igazán nem fontos, hogy megküzdj értem – toppantott formás kicsiny lábával a hercegkisasszony – nem is érdekelsz, akad itt elég másik lovag rajtad kívül. És különben is…

A lovagnak nemes harag gyúlt a tekintetében: még hogy másik lovag, még hogy nem fontos. Jó lova is érezte a nagy felindulást, a lovag alig tudta a zablával visszatartani a nemes állatot.

- Hát ide figyelj hercegkisasszony – mondta férfias visszafogottsággal a lovag – akkor én most nekiindulok országnak-világnak. Levágok minden szembejövő sárkányfejet, megszerzem minden ellenséges király és herceg vagyonát és az egészet ide öntöm a formás, kicsiny lábacskád elé, hogy tudd, hogy érezd, a szívem csak teérted dobog. Jaj a sárkányoknak, nem lennék most a helyükben – rázta meg hatalmas dárdáját a lovag, megsarkantyúzta jó lovát és elvágtatott a szélrózsa minden irányába. De a hercegkisasszonynak ez éppen nem tűnt fel, mert már egy másik lovag hozta utána a véletlenül elejtett kis batiszt zsebkendőjét. Ezzel a másik lovaggal beszélte meg a hétvégi focimeccs eredményeit, sőt egyes hírek szerint – bár szigorúan inkognitóban – de együtt voltak táncolni a Kék bocsánat nevű ifjúsági mulatóban.

Közben a mi lovagunk csak kaszabolta, kaszabolta a sárkányfejeket, melyeket gondosan ládákba csomagolt, s egy-egy szál rózsa kíséretében rendre elküldte ezeket pakkokat a hercegkisasszonynak. Kit kicsit nyomasztott ez a helyzet, ahogy egyik udvarhölgyének fogalmazott „nem tudok én ezzel mit kezdeni”. A mi lovagunk még azt is megszervezte, hogy rózsákkal borítsák a hercegkisasszony hintóját, de a hercegkisasszony ettől sem volt igazán elragadtatva. Mi van, ha meglátja ez az új lovag és patáliát csap?

Mert ugyan szép, ha akad egy lovag, aki egy szende szűzért minden áldozatra képes. Harcol a sárkányokkal, dacol az elemekkel idegen országokban. Gonosz királyokat és még gonoszabb hercegeket győz le, de akkor is. Mégiscsak jobb egy olyan lovag, aki itt él velünk. Aki ugyan lehet, hogy még soha egyetlenegy sárkányt sem győzött le, cserébe viszont csak a miénk. Lehet vele aludni és ébredni, és reménykedni benne, hogy mielőbb megkéri a kezem – morfondírozott a hercegkisasszony, amikor egy újabb küldeménnyel kopogtatott a postás. Benne a szokásos és már oly unalmas sárkányfejek, meg az az elmaradhatatlan szál vörös rózsa.

A mi lovagunk közben éppen a második felesét itta egy közeli kiskocsmában. Azért csak a másodikat, mert még mindössze két perccel jártunk nyitás után és először egy fröccsel kezdett. Azon gondolkozott, hogy kell a fenének ez a macera. Igaz ugyan, hogy a hercegkisasszonyt gyönyörű testtel, isteni mellel, nagyon jó fenékkel áldotta meg a teremtő. Meg az az édes mosoly az ajakán és az a szem, ah és beh. De akkor is, ér ennyit ez az egész? Itt bujkálni a szomszédban egy kiskocsmában? A nagybani piacon hajnalban bontott sárkányt venni, meg mirelit sárkányfejet aztán azt küldözgetni ennek a nőnek, akit ez láthatóan – mert a kocsma ablaka egyenesen a hercegkisasszony palotájára nyílt – nem hat meg különösen, pedig micsoda hősi történetek költődtek köré. És az a finom költészet a rózsával. Ám a hercegkisasszony a másik lovag karjába kapaszkodva sétál a parkban, pedig az az ember még egy háromfejűvel sem mérkőzött meg sose.

Így hát a mi lovagunk egy gyors elhatározástól vezérelve, feleségül vette a kocsmáros kisebbik leányát. Aki nemcsak egy bombázó, de az üzlethez is nagyon vág az esze. Lovagunk tehát boldogan élt, és még meg sem halt.

A hercegkisasszonynak is csak évek múltán kezdtek újra hiányozni a levágott sárkányfejekkel és a hihetetlen kalandokkal teli csomagok, de akkor már késő volt. Úgy ám. Itt a vége, fuss el véle.

2011. május 25., szerda

Az idő ura

A lány tudja mit akar

Amikor reggel hatkor megszólalt a vekker Kovács János barátom nem ijedt meg, csak egy picit csavart az időgép állítóján, kis kattogás és már megint éjjel kettő lett, hatig megint négy órát lehet aludni. Az időgép mindig ott állt Kovács nachtkaszniján. A Tündérkirálynő kisebbik lányától, kivel néhanapján randevúzgatott, kapta ajándékba. A Tündérkirálynő kisebbik lánya ugyanis hol a múltban, hol a jövőben találkozgatott vele, a feltűnés elkerülése végett. Igaz, amikor odaadta neki a szerkentyűt Kovács lelkére kötötte, feleslegesen ne csavargassa, mert abból gond lehet. De hát Kovács János barátom úgy gondolta, semmi bajt nem csinál vele, ha használja. Hatkor újra megszólalt a vekker. Nyolcra egy kellemetlen értekezletre kellett sietnie, hát előrecsavarta az időgépet, este hétre, amikor egy helyes, barna, igézően zöld szemű lánnyal volt megbeszélve vacsorája. Ott is ült az étteremben, várta-várta a lányt, de az csak nem jött. Végül felhívta, hol marad. A nő egyből rátámadt, merre jár már.



De hiszen itt várlak a vendéglőben - felelte Kovács, mire a nő tökkelütött hülyének nevezte. Hiszen délben megbeszéltük, hogy nem abban a vendéglőben találkozunk, hanem az Alagútnál az utca legjobb kocsmájában. Te direkt akarsz tőlem megszabadulni - kiáltott fel az önérzetében sértett hölgy és lecsapta a kagylót.

Kovács persze nem ijedt meg. Kicsit dél előttre tekerte vissza a szerkezetet, hogy esélye legyen új helyszínt megbeszélnie. De véletlenül túlcsavarta. 1979. szeptember 16-án állt meg a mutató, s Kovács János barátomat szólította az orosztanár, hogy beszéljen a mozgást jelentő orosz igék ragozásáról. Kovács rémülten látta, hogy ez a Madách Imre Gimnázium és szokás szerint persze semmit nem tud a mozgást jelentő igékről sem. Viszont ki kell mennie a táblához és így az időgépet sem tudja gyorsan átállítani. Kapott - szokás szerint - egy marha nagy egyest. Kullogott vissza a helyére, amikor a kis Gulyás hátbavágta és felkiáltott, de jó kis cuccod van - s így véletlenül hatalmasat tekert a gombon.

Gáspár törzsőrmester ordított vele, hogy mit képzel és milyen katona az ilyen és ő majd megmutatja, hogy miként kell azt a díszlépést. És Kovácsnak lesz ideje gyakorolni, mert ebből a laktanyából az elkövetkező hetekben ki nem jut. Kovács ijedten tapogatta meg a zsebét. A törzsőrmester egyből rávijjogott: Ugorjon ki a zsebéből, katona! Kovács gyorsan tekert egyet.

Máris egy sötét szobában feküdt egy jó illatú lánnyal, aki bíztatóan simogatta, becézgette, puszilgatta. De Kovács nem nagy kedvet érzett hozzá, mert fogalma sem volt, merre járnak az időben és ki ez a leányzó. "Nem ilyen szoktál lenni, kis kandúrom" - búgta az ágytárs. Kovácsnak ismerősnek rémlett a hang. Ezzel a lánnyal imádott kocsmákba és táncos mulatságokba járni, egyszer majdnem szerelmeskedtek egy domboldalon is. Hát egy picit próbált csak visszacsavarni az időn, hogy az egész este meglegyen, s akkor biztosan nem lesz majd itt az éjszakai nyoszolyán ennyi biztatásra szüksége.

De ekkor valaki ráütött a kezére. Jaj. A Tündérkirálynő kisebbik lánya volt az. "Nem azért hagytam itt nálad ezt, hogy össze-vissza csavargasd. Add légy szíves vissza. Ezentúl én kezelem, mindig annyi lesz az idő, amennyit én akarok." S ezzel nagyot fordított az idő kerekén, Kovács nem látta a kezén merre, csak azt érezte repülnek, repülnek valahová.

2011. május 2., hétfő

Szeretők és a pálmafa























- Pálmafa.

- Pálmafa , tenger.

- Pálmafa , tenger, kék ég.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv is kell még.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni.

- Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió. Hú, és ne felejtsük el, hogy egy csinos kis kocsma is legyen valahol a környéken, ahol esténként valami helyi kulináris izgalomban lehet részünk.

- Es kell egy bankkártya is. Minimum, hogy ne kelljen a pénzen gondolkodnunk. Hát igen, ez a tökéletes boldogság. Pálmafa , tenger, kék ég, sok-sok idő és egy szerető, valamint néhány kisfröccs. Pár jó könyv és egy zsebrádió, hogy zenét is tudjunk néha hallgatni. Annyira szeretlek, hogy veled még a déli harangszóra is tudnék táncolni.

- Na ja. És bankkártya a szerelemhez. Persze. Neked mindig a pénzen jár az eszed. Ilyenek vagytok, ti. Tulajdonképpen, ha van egy jó bankkártyád, bárhol, bárkivel jól érezheted magad a világban. Minek ahhoz pálmafa ?

- Hát nem arról beszéltünk mostanáig, hogy oda akarunk menni, ahol majd a pálmafák árnyán szerelmeskedünk, nézzük a holdfelkeltét a kis öbölnél, sirályokat etetünk és a helybéli halászokkal isszuk meg az első reggeli snapszot?

- De, erről beszéltünk, édesem. Az első snapsz. Tudod, délben, mire te felébredsz, azok a halászok már a nyílt tengeren a tizedig snapszuknál tartanak.

- Most mit húzod úgy fel magad. Ha nyaralunk, akkor hagy aludjak már sokáig. Úgyis ki fárasztasz engem éjszakánként majd, kistigrisem, ugye?

- Kistigris, aki hozza magával a bankkártyáját.

- Figyelj ! Mikor az előbb megkérdeztem tőled, hogy mi a boldogság, miért nem úgy kezdted a felsorolást, hogy egy szerető szerető? Azt hiszed, nem esett ez nekem nagyon rosszul?

-Ne hisztizzél, jó? Azért a pálmafával kezdtük, mert már régen megegyeztünk, hogy olyan helyre megyünk, ahol a pálmafák árnyán lehetünk boldogok. Megegyeztünk, emlékszel?

- Most ezzel mire célzol? Tudod, hogy oka volt annak, amiért nem tudtam a múltkor elutazni veled úgy, ahogy megbeszéltük. Én is sokkal szívesebben sörözgettem volna veled

egy londoni pubban, de egyszerűn nem tudtam elszakadni innen.

- Ja. Értem én. Hát reméljük, ha lesz snapsz, kisfröccs, kiskocsma, bankkártya, akkor majd el tudsz szakadni a pálmafákhoz.

- Most miért veszekszel velem. Nem is megyek én sehova, nem is tudok.

- Hát persze, mert neked kőből van a szíved.

- Kőből. Ahogy a fejem, a nyakam, az egész testem. Cserépszobor vagyok.

- Jó, ne keseredj el miatta. Álmodozni azért még szabad a boldogságról, nem?

- Dehogynem. Pálmafa, tenger…

2011. március 25., péntek

Ranschburg 2


-












Mi ugyanabba a gimnáziumba jártunk.

- Némi időeltéréssel.

- Nekem nagyon szép emlékeim vannak arról a négy évről, amit a Madách Gimnáziumban töltöttem.

- Én 8-at jártam oda. Az én emlékeim is egyértelműen jók. De ebben nemcsak az iskola játszott szerepet. Nem voltam igazán jó diák 15-16 éves koromig. Nagyon nehéz serdülésem volt, sokat kínlódtam és ez nagyon meglátszott. Rengeteget küszködtem és nem nagyon volt kihez fordulnom. Azóta is úgy érzem, hogy a pedagógusnak hihetetlenül fontos feladata, hogy segítsen, ha kell.

- Arra nem emlékszem, hogy valaha tanultam volna a gimnáziumban, bár az biztos előfordult, hogy lemásoltam legalább az óra előtt a leckét, de voltak olyan tanárok, , akik mindig fontosak voltak nekünk, akiknek fontosak voltak a tanítványai, akikkel még a mai napig is tartom a kapcsolatot. És persze az iskolatársak, akik fontosak maradtak.

- Én tanáraimmal nem nagyon tarthatok kapcsolatot, többségük már nem él, de néhány éve Fényi András igazgató úrral még találkozhattam.

- A későbbi pályája során mennyire voltak fontosak ezek a jó-rossz iskolai emlékek?

- Azóta is hihetetlenül fontosnak érzem, hogy a pedagógus ne csak a szaktárgyával foglalkozzon, hanem a gyerek személyiségével is. Nem feltétlenül a pedagógusok tehetnek róla, sokszor inkább a körülmények, amelyek akadályozzák, hogy többek vegyenek részt a gyerekek életében és mélyebben megismerjék őket.

- És a rettentő nagy a verseny. Ma már egy jobb elsős általános iskolai osztályba komoly felvételi van, küzdeni kell érte.

- Ez engem rettenetesen elkeserít. Most valami olyasmibe kaptál bele, ami nekem nagyon fontos. Nagyon neheztelek arra a kifejezésre, hogy teljesítmény-motiváció. Ennek a lényege az, hogy lehetőleg mindig mindenből a legjobb jegyet kell kapni és teljesen mindegy, hogy van-e mögötte tudás, tartós ismeret. Ha elmegyek egy óvodába és körülnézek, a 4-5-6 esztendős gyerekek között, hihetetlen milyen sok tehetségeset találok. Fantasztikus tudásanyagot szednek össze ezek a gyerekek. Kérdezd például meg őket a dinoszauruszokról.

- Az én gyerekeim is nagyon tudták, hogy melyik a tiranoszaurusz, mit evett és hol élt.

- És ez nem csacsiskodás, hanem valódi tudásanyag. Nem azért tanulja meg, hogy, ötöst kapjon, hanem mert érdekli, kíváncsi, begyűjti az ismeretanyagot. Ha megnézed a fiúkat, 4,5,6 esztendőseket, autókról miket szednek össze, mindenféle teljesítménymotiváció nélkül, elcsodálkozol. És 6 éves koruktól az ötös, négyes, hármas, kettes, egyes számít csak. Ha megkérdeznek egy 3-4 esztendős gyereket, hogy ki vagy te, akkor azt feleli, hogy Lacika vagyok és én már tudok biciklizni. Ha megkérdeznek egy 8 éves gyereket, akkor azt mondja, hogy Laci vagyok és jobban biciklizek, mint a Feri. Figyeld meg, hogy ez mindig így van, attól a pillanattól kezdve, hogy az iskolarendszernek a rosszul értelmezett teljesítménymotivációja belép, a gyerek már egy másikhoz viszonyítja saját magát. Nem az az érdekes, hogy tud-e, hanem hogy jobban tud-e valamit, mint a másik, vagy kevésbé, mint a harmadik. És én ezt nem szeretem.

- Ennek a versenynek nincs teljesítményfokozó hatása? Tehát, jobban fogsz tudni biciklizni, csak azért, hogy legyőzd a Ferit?

- Az az igazság, hogy fokozza a teljesítményt, de tartós ismeretet sokkal kevésbé ad. Ha a gyerekek szituatív tanulnak azaz, rátanulnak a holnapi dolgozatra, tesztre, akkor lehet hogy, sikeresen megírják azt a felmérőt, de két nap múlva már semmire nem emlékeznek.

- Egyetemista korából rengeteg ilyen tapasztalata van mindenkinek.

- Két vagy három évvel ezelőtt néztem Vágó István vetélkedő műsorát a televízióban, amit kedveltem és sajnálom, hogy már nincsen, ahol kétszer is egy-egy egyetemista ült benn. Hihetetlen tájékozatlanságról tettek a tanúbizonyságot mindarról, ami nem az ő szakterületük. Pedig háromszor legalább tanulták azokat a 8 vagy 12 év során, amíg iskolába jártak. Csak régen elfelejtették.

- Múltkor valami sajtótájékoztatóra vártunk a kollegákkal és arról beszélgettünk, hogy mennyi olyasmit tanultunk az iskolában, amit régen elfelejtettünk. Ültünk ott vagy 20-an, elég szégyen, de egyikünk sem tudta felírni a másodfokú megoldó képletet. Pedig mindenki érettségizett belőle, volt, aki egyetemen, főiskolán is tanult effélét, vagy még ennél sokkal bonyolultabb dolgot is. Nézegettük, próbálgattuk, de senki nem emlékezett a megoldásra.

- Olyan ismereteket kellene tanítani a gyerekeinknek, amelyeknek a jelentős része megmarad, ami beépül a személyiségbe egy életen át, legyen ez jóval kevesebb, mint a mostani. De tartós legyen, része legyen az életének. És ne az legyen, hogy megkaptam a papírt róla. Olyan ez mint az Óz a filmben. A szalmaember, aki buta, rettentően szeretne okos lenni, a nagy varázslót kéri, hogy segítsen. De Ózról kiderül, hogy egyszerű kis bűvészember. Mit tud adni? Egy diplomát. és a szalmaember máris azt hiszi, milyen okos. Figyeld meg, mindenkinek a papír kell. Teljesen mindegy, hogy mi van mögötte, ott lobog a kezében a diploma és azt hiszi attól okossá válik. Nem válik okossá.

(2003)

Az előző rész itt.

2011. március 21., hétfő

Két beszélgetés Ranschburg Jenővel

Az első: Madáchtól a mesejátékig

Én is azok közé tartozom, akik nagyon szerettek Ranschburg Jenővel beszélgetni. Az elmúlt években jó pár interjút is készítettem vele nem csak saját örömömre, de abból a tapasztalati tényből is kiindulva, hogy nem csak én, a nézők, a hallgatók, az olvasók is örömmel találkoznak a gondolataival, jobb szó híján azt kell mondanom, bájos lényével. A következőkben két, az ATV-ben sugárzott beszélgetés szerkesztett változata következik, az elsőt valamikor 2003-ban vettük fel, a másikat tavaly.

(És még egy megjegyzés. Szokás a tegezve felvett interjúkat is aztán magázóssá átírni. A régebbi felvételen én magázom, ő tegez. Az újabban már tegeződünk. Így hagytam. Mert így ranschburgosabb.)

- Amikor te jártál közös gimnáziumunkba, a Barcsay utcai Madáchba, akkor már tudtad, hogy gyerekekkel akarsz foglalkozni, vagy csak maga a lélektan érdekelt, az, hogy miként működik az ember?

- Tudtam, hogy gyerekekkel akarok foglalkozni, de fogalmam sem volt, mi az a pszichológia.

- Nem is nagyon lehetett persze azokban az időkben.

- Az 1950-es években ezt a szót, hogy lélektan nem lehetett kimondani. Burzsoá csökevény volt. Ezért én magyar tanár akartam lenni, az volt minden vágyam, hogy magyar irodalmat tanítsak. Meg természetesen az, hogy gyarapítsam is a magyar nyelvű irodalmi művek számát. Mindenféle irodalmi körbe jártam, verseket, mesejátékokat írtunk. Tudod, hogy egyet majdnem bemutattak? Elmeséljem?

- Persze.

- Színdarabot írtam, egy verses mesejátékot, kicsit Heltai Jenő stílusban.

- Nem a legrosszabb.

- Nem a legrosszabb. Érdekes, hogy Heltait, bár Jenő volt a neve, de otthon mindenki Jánosnak szólította. Engem is Jánosnak szólítottak otthon.

- Sőt, engem is.

- Igen, de neked tényleg ez a neved. Sok érdekes rokonságot véltem felfedezni Heltai és köztem. A lényeg, hogy mikor ez a mesejáték íródott, felmerült, hogy miután nem vettek fel az egyetemre, behívnak katonának. Azt mondta egy színésznek készülő barátom: borzasztó egyszerű, írjál egy filmforgató-könyvet, aminek én fogom játszani a főszerepét. Katonákról szóljon és akkor nem kell bevonulni. Egy éjszaka alatt villámgyorsan írtam egy filmforgató-könyvet, egy szegény esetlen fiúról, akiből embert farag a néphadsereg és elküldtem a honvéd filmgyárba, létezett ilyen akkoriban.

- Boldog idők.

- Az volt a szerencse, hogy ennek a honvéd filmgyárnak a vezető dramaturgja egy nagyszerű magyar író, Szinetár György volt. Szinetár elolvasta a forgatókönyvemet és írt egy levelet, hogy szeretne velem találkozni. Nagyon boldogok voltunk a barátommal, hogy megúsztuk a katonaságot. Elmentünk hozzá, nagyon aranyos volt. Azt kérdezte tőlem: azt tudja, hogy semmit nem ér amit írt? Mondtam, tudom, hát éreztem, dobjuk a szemétkosárba. Erre ő: Mást is ír? Mondom igen, éppen egy mesejátékon dolgozom. Lényeg, hogy elolvasta a mesejátékot és utána hetente egyszer-kétszer a lakásán is fenn voltam, sokat segített. Nagyon tetszett neki. Egyik alkalommal, amikor már majdnem két felvonás készen volt, azt mondta, hogy az Ifjúsági Színházzal tárgyal, mert a darabot szeretné, ha bemutatnák. Soha többé Szinetár Györggyel nem találkoztam

- Nem találkoztatok?

- Sőt, amikor telefonált, akkor az anyukámmal letagadtattam magam.

- Miért?

- Mert volt egy álmatlan éjszakám és úgy éreztem, hogy nem ez az én életutam. Én nem vagyok író és félreismer, aki azt hiszi, hogy én az irodalmi pályán fogok tudni érvényesülni. És örökké fáj, hogy ezt nem mondtam meg neki végül. Hogy volt egy ilyen bolond fiatalember, aki megrémült attól, hogy a darabját még végül be is mutatják.

- Biztosan többen tudják rólad – hiszen nem egy ezekből viszont megjelent -, hogy verseket is írsz.

- Ez nem így van. Én verseket írtam. Nagyon régen, 20 éves koromban.

- Semmit, egy sort sem azóta? Hiszen köteted is jelent meg nem olyan rég.

- Elmondom ez a történetet is. Felhívott engem az egyik könyvkiadó igazgatója azzal, hogy hallotta, nagyon szép gyerekverseket írok. Onnan ismerte a dolgot, hogy az egyik barátja esti egyetemre járt és én tanítottam. És amikor szóba került a gyerekeknek egy bizonyos személyiség vonása, felidéztem, hogy vagy 40 évvel ezelőtt írtam erről egy verset. És ez mindenkinek nagyon tetszett ott és a hallgatóm pedig elfecsegte a kiadó igazgatójának, hogy te ez a Ranschburg olyan aranyos gyerekverseket ír. És a kiadó igazgató erre hívott fel. Azt feleltem, hogy elkéstél, mert egyet, kettőt tudok fejből, de ezeket 40 évvel ezelőtt írtam, nem emlékszem rájuk.

- Nem írtad le őket?

- De, csak azt hittem elvesztek. Az igazgató nem adta fel, és annyit mondott hogy nem baj, majd újraírod őket. És akkor adtam magamnak két hónapot és megpróbáltam.

- Újra írtad, vagy újakat írtál?

- Is-is. Ezt onnan tudom, hogy ezeknek a verseknek egy része – mint később kiderült - az én édes kicsi húgom gyerekkori iskola füzetében mégiscsak megmaradtak. Ezek között volt olyan, amit én 60 évesen újra írtam valóban, és volt olyan, amire már nem emlékeztem. Ezek mind bekerültek a második kiadásba. Nem sokkal később kiadtak egy válogatott gyermekvers kötetet, „Friss tinta” címmel és ebben is megjelentek ezek a versek. Gondoltam is, hogy ha a szerkesztők tudnák, hogy ezt a friss tintát valamikor 40 vagy 50 évvel ezelőtt használtam... Az igazság az, hogy ezek a gyerekversek nagyon régen születtek. Amikor ebből kötetet szerettem volna igazán csinálni, akkor még nem voltam ez a Ranschburg Jenő és így nem volt elég érdekes.

- Gondolod, hogy ez most azért tetszik valakinek, mert felkiálthat, hogy jé, annak a pofának a versei, akit a tévéből, ismerünk, aki számtalan könyvet írt? A vers önmagában nem elég?

- Mindenesetre én ezt nem költészetnek gondolom, hanem rímekbe szedett gyermeklélektannak.

- Onnan kanyarodtunk el, hogy tudtad, gyerekekkel akarsz foglalkozni, de hát pszichológia nem létezett.

- Végül 1957-ben vettek fel a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára, ahol volt egy tantárgy a gyermeklélektan. Itt találkoztam pszichológiával először és ez reveláció volt. Istenem, mondtam, hát erre készültem egész életemben, csak nem tudtam, hogy van ilyen. És amikor a főiskolát elvégeztem, még abban az évben, ahogy államvizsgáztam, felvételiztem pszichológia-magyar szakra és felvettek.

- És azóta sok tucat pszichológiai könyvön vagy túl.

- Legalább 30-on, egyszer össze fogom számolni, már sokaknak megígértem.

- Versek, könyve, tanítás, tanácsadás, és még?

- Másik nagy szerelmem a kertészkedés.

- Nem gondoltam.

- Imádok kertészkedni, az elmúlt 20 év nagy találmánya ez az életemnek. Tizenkér évvel ezelőtt vettünk egy rozzant öreg parasztházat Nógrád megyében, a világ legszebb helyén, Nőtincsen, amit szépen rendbe hozattunk. Van hozzá egy 500 négyszögöles hatalmas telek és azóta kertészkedünk. Ez azt jelenti, hogy amikor véget ér a tanév, akkor a feleségemmel lemegyünk és nekem az a penzumom, hogy szeptemberben egy könyv kéziratával kell feljönnöm. Ami azt jelenti, hogy ott napi 10-12 órát dolgozom a számítógépnél, de előtte meg utána kertészkedünk

- Te is olyan vagy, mint Jókai Mór, akit a felesége állítólag mindennap bezárt és addig nem engedett ki, amíg 10-20 oldallal nem jelentkezett?

- Fordítva, én a feleségemet zárom ki, ő a kertben dolgozik, amíg én odabenn nyugodtan írok.

(2010)

2011. március 10., csütörtök

Ranschburg Jenő emléke

Néha eszembe jutott, ha valami nagy gondom lenne, ne adja Isten, a gyerekeimnek, akkor hozzá futnék. És akkor ő kedves, bölcs szavakkal megvigasztalna minket, aztán a végén jókat anekdotáznánk, kibeszélnénk a közös ismerősöket és nagy nevetve válnánk el.
Szerencsére az effajta gondok elkerültek, így aztán kezdődhetett a találkozó a jó anekdotákkal, folytatódhatott a közös ismerősök megtárgyalásával és persze a nagy nevetés a végén.
Ranschburg Jenőben, baráti körben János néven is közismert pszichológusban, egy egész ország tisztelte a bölcs, a megértő, a gondokra megoldást találó embert. Nem szakembert - mert persze szakmája nagyszerű ismerője volt. - hanem azt, akitől elfogadjuk a tanácsot, akinek a szavaiból megértjük, hogy lehet ez másként is, és mindig van megoldás. Majdnem mindig.
Valószínűleg a legtöbben rá mondták, hogy ha választani lehetne, akkor éppen ilyen nagypapát szeretnének maguknak. A bölcsesség, az irónia, a becsületesség meglátszik az emberen. Sőt, az még a képernyőn át is érzékelhető, különösen, mert meglehetősen ritka. Közéleti kérdésekben is gyakran hallatta a hangját. Néhány napja éppen arról az eszement ötletről beszéltem vele, hogy egy éppen aktuális kormány leszállítaná a gyermekek büntethetőségének a határát. És akkor ő kedves, szép szavakkal, lassan és érthetően magyarázta el, hogy ez miért lenne butaság.
Ültem a studióban a hülye fejhallgatóval a fejemen és valami olyasmi futott át rajtam, hogy az biztos, aki kitalálta ezt a dolgot és most meghallgatja amit mond, nyomban szalad és visszavonja a javaslatát. Gyakrabban kellene kérdeznünk - gondoltam. Lenne mit elmagyarázni.
Lenni, lenne. De utána ki fogja?

2011. február 13., vasárnap

Szendrei Lőrinc és a történelem

Kolbászból a paradicsomba

Sokat, sokat hallgattam Lőrincet, úgyhogy eddig fel sem tűnt, milyen keveset tudok róla. Jó, persze, napi izéket, meg nem fontos dolgokat mesélt, de azt megállíthatatlan.

Megvolt az a kellemetlen szokása, hogy a történeteit, a riportjait először megpróbálta előadni. Betelepedett a szobámba, rágyújtott demonstratíve, hogy törődik is ő a szokásokkal és szabályokkal és csak mondta és mondta és mondta. Egy idő után megpróbáltam vele előhozakodni, hogy bocs Lőrinc, ez nem rádió. Írd meg, aztán majd elolvasom. Akkor még mondta tovább, míg végül szinte ki kellett dobnom, egyrészt, mert ki ér rá erre, másrészt meg sosem lesz újság, ha a kollega csak mesél és nem ír.

Lőrinccel egy ma már ködbevesző időben, egy ködbevesző korban kezdtünk el együtt dolgozni, a néhai Magyar Nemzetnél a nyolcvanas évek közepén. Én egyszerű gyakornokként, Lőrinc pedig már mint igazi újságíró, a miskolci napilaptól.

Erős csapat működött ott akkoriban, önbizalomtól duzzadva. Lőrinc is duzzadt, fájt is neki, amikor nem vették a többiek mindig elég komolyan. A mi szobánkban laktak a New York palotai a nehéz fiúk, (Császár-Nagy, Baróti András, Kertész Péter, Javorniczky, István Boros Pisti, Kristóf Attila), Lőrinc bejárt hozzánk dumálni. Aztán egyszer, amikor a rendszerváltás hevében valaki azt vágta a fejéhez, hogy „Lőrinc, te annyit értesz a politikához, mint ló a motorhoz”, megtántorodott, nekiesett a szekrénynek a sértéstől, aztán lehülyézett minket és kevéssé próbálkozott többet velünk.

Még én voltam az, aki leginkább barátkoztam vele, Muzsikkal, ahogy akkoriban népies megjegyzései miatt neveztük.

A rendszerváltás parlamentjében nem egyszer együtt kóricáltunk a folyosókon, valami megírni valóra vadászva. Akkoriban, a diktatúra éppen összeomlóban volt, még meglehetősen szabadon működött a sajtó, a politikusok – na szeretni, akkor sem szerettek minket -, nem nagyon mertek kitiltani, korlátozni minket. Szóval, megcsapott minket a szabadság szele.

Egy szép napon, Grósz Károlyt választották meg miniszterelnöknek. Lőrinc miskolci újságíró volt, Grósz ott párttitkár.

A néhány perce miniszterelnökkel egy szép, díszes lift előtt futottunk össze. A kormányfő végigmérte Lőrincet – talán arra várt, hogy gratuláljunk?- és foghegyről odavetette, mielőtt bármit kérdezhettünk volna: Ha nem tévedek, Szendrei Lőrinc! Mire Szendrei is, tőle szokatlan nyugalommal, végigfuttatta a szemét a vadonatúj kormányfőn – egy fejjel biztos magasabb volt nála – és csak annyit mondott: Ha nem tévedek, Grósz Károly?

Grósz nagyot csuklott, nem erre számított, de a liftajtó bezárult, így itt lett vége a rendszerváltó beszélgetésnek. Mert rendszerváltó beszélgetés volt ez a javából. Már a miniszterelnökkel is lehet szemtelenkedni. Sőt, egyáltalán, csak úgy, földi halandónak beszédbe eredni vele.

Mindenesetre Lőrinc igazi terepe a riport volt. Imádott vidékre járni, beszélgetni. Kocsmákban, kultúrházakban, útszéli fogadókban, tanácsirodákon, csinos portákon vagy az ABC-ben új ismeretségekre szert tenni.

Egyszer együtt mentünk. Nagy, fekete szolgálati Volga vitt minket sofőrrel, hja kérem, akkor még urak voltunk. Lőrinc Békéscsabán a kolbászgyár valami ügyéről írt, én egy szomszéd falu nagy napjáról, amelyik elnyerte a Hazafias Népfront ünnepi vándorzászlóját.

Késő délután szedett össze minket a sofőr. Lőrinc egy nagy cekkerrel érkezett. A szatyornak kolbászszaga volt. Lőrinc szerint tiszta szívvel adták neki, miért ne fogadta volna el. Mindenkinek jobb az, ha nálunk van.

Tavasz volt. Szép tavasz. Sütött a nap akkor is, amikor a fekete Volgával leparkoltunk egy útszéli csárdánál. Rendes riporter – oktatott Lőrinc – ismeri az egész országban a jó fogadókat, vendéglőket. E tekintetben azóta is igyekszem hálás tanítványa lenni.

Talán egy habzó sört is benyakaltunk, amikor egy pótkocsis Zsiguli érkezett. Friss, ahogy akkor mondták, primőr, paradicsommal a fedélzetén.

Lőrinc rögtön elcserélte az ajándék kolbász egy részét paradicsomra. Majd a sofőrnek és nekem is adott egy zacskónyit, és nagyon elégedett volt az élettel. És magával, hogy milyen ügyesen megcsinálta ezt is. Útközben hosszan mondogatta, hogy a felesége mennyire megdicséri majd, hogy effajta kincseket visz haza.

1987 június 27-én a romániai falurombolás ellen szerveződött nagy tüntetés. Az én életemben– na és persze Lőrincéjében, és mindannyiunkéban, akik '56 utániak voltunk) talán ez volt az első, amelyet nem maga a hatalom szervezett. Sőt.

(Részletek erről itten : http://fotolexikon.blogspot.com/search?q=t%C3%BCntet%C3%A9s)

Egészen mámoros érzés volt. Ráadásul, azt hittük, a másnapi lapban megírjuk mindazt, ami történik, ahogy az igazi újságírók. Siettünk hát vissza a szerkesztőségbe Lőrinccel, de nem nagyon működött a tömegközlekedés.

Lőrinc elemében volt. Akkor ő majd leint egy kocsit és azzal bevitetjük magunkat.

Hogy intesz le? Így! –mondta és a Dózsa György úton elkezdett kaszálni a kezével. Megállt egy Wartburg. A sajtószabadságról lenne szó, merthogy nekünk be kell gyorsan jutni és a többi, nyomta a szöveget, ahogy kell. A kopott férj és a hozzávaló feleség kitárta az ajtót, mosoly ömlött el a képükön. Na ja, a sajtószabadság, akkor útirányt változtatnak és elvisznek minket. Bepattantunk. A családot meg feszítette a büszkeség, hogy ők is hozzájárulnak a sikerhez. A bácsi a Blahánál rakott ki minket, még utánunk kiabált, hogy másnap megveszi a lapot, mert az ő sikere is az, hogy végre meg lehet írni az igazságot. Lőrinccel madarat lehetett volna fogatni. Hogy itt a szabadság. És ezt a nép is tudja már. Ráadásul a gyakornoknak is megmutatta, hogy szervezi az életét egy hírlapíró.

Kb. fél óra múlva derült ki, hogy na megírni azt még nem lehet mégsem. Illetve közzétenni. Ott gubbasztottunk a szerkesztőség koszos folyosóján, néztük az egyszem tévét, ott elhangzik e tömegtüntetésről valami. Közben a főszerkesztő idegesen rohangált a k-telefon és köztünk, hogy most mi is legyen.

Amúgy, tíz perc alatt dr. Boros és dr. Javorniczky szerkesztő urak vezetésével összedobtunk egy kolumnát. Nagyon fontosnak éreztük. De egyre inkább úgy nézett ki, hogy ez másnap meg nem jelenik. Ki harciasabban, ki szelídebben próbálta rávenni a főszerkesztőt, hogy vállalja, a pártközpont engedélye nélkül is megjelenteti az anyagot. Lőrinc az indulatosak közé tartozott, oda is vágta a főszerkesztőnek: „Engedd megjelentetni Pista és benne leszel a sajtótörténetben!”

„Én már benne vagyok” – jött a bizonytalan válasz, majd csapódott a párnázott ajtó, megcsörrent a k-vonal.

Történelem.

Ahogy szombat óta már Lőrinc is.

2011. január 16., vasárnap

A két Tunézia

Levágott marhafej
a cégér


Tunéziába nyaralni járunk. Még télen is. Főleg akkor. És azért megyünk Tunéziába, hogy magunk mögött hagyjuk a mindennapokat. Már csak ezért is mi a turista-Tunéziába megyünk. Persze sejtjük, hogy akad egy másik Tunézia is valahol elrejtve, ami már nem a mi szemünknek való.

(Még sok kép itt)

A turista-Tunéziában kedélyes szállodákban lakunk, relatíve olcsón. Együtt a német munkanélkülivel, az angol autógyári segédmunkással. Az ellátás ugyan nem pazar, de messze jobb, mint egy szakszervezeti üdülőben, ugyanis svédasztal van. Annak meg nem tudunk ellenállni, zabálunk, mint a gép. A portások, londinerek, pincérek, taxisofőrök és a környékbeli boltosok mind kedvesek és mosolyognak és látszik rajtuk, hogy ők is tudják, belőlünk élnek. A sukban, a piacon, előírásszerűen alkusznak velünk, mert tudják, a hülye turistának az kell. Így fogja megvenni azt a sok bóvlit, amire semmi szüksége nincsen, és otthon pillanatokon belül eldobálja a foszló szőrű puputevét, az alaktalan kalapot, a bóvli szőnyeget, a büdös burnuszt, a néma csörgődobot. De itt még értéke van, hiszen megharcolunk érte.

És ugyan van kiabálás, meg szakálltépés, meg esküdözés, meg a vendég kabátjának erőteljes szorongatása – azért látszik, ez egy színház, just for you. Ez a biztonságos, ehető és alkohollal is ellátott TT azaz turista – Tunézia.

Apró jelek azért utalnak arra, hogy van mögötte egy másik ország, amely minden valószínűség szerint az igazi, s amelyet igyekeznek eldugni előlünk.

A turisták nekik kijelölt rezervátumokban élnek, ezeket csak csoportosan hagyják általában el, vagy ha mégsem, akkor nagyjából egy jól kijelölt útvonalon kell maradniuk. Aztán, feltűnő a sok rendőr, és csendőr, géppisztollyal vagy csak jókora pisztollyal az oldalán. Láthatóan a sajátjaikat akarják kordában tartani. Vagy ha úgy jobban esik hallani, megvédeni a turistát a nem is tudom mitől. A valóságtól – mondjuk így patetikusan.

Azért az ember, még ha turista is, néha letér a kijelölt útról. És megnézi, milyen, amikor cégérként ott lóg a hentes ajtajában a levágott marhafej. Hogy működik egy helyiek által látogatott kis kávézó. Miként játszanak a gyerekek az utcán, és hogyan néznek csodálkozva alig pár kilométerre is a turistafőcsapástól, egy szemmel láthatólag külföldire.

Most ebből a másik, szép és érdekes, Tunéziából is mutatunk egy villanásnyit.Sok további Kép itt



P1010018